0 Esőnapok – III.

Miután Danie végre elindul, csak a ház felé közeledő piros furgon miatt nem mozdulok, és véletlenül sem azért, hogy végigkísérjem őt a tekintetemmel, amíg el nem tűnik a fák mögött. Ez a kocsi Ethan Garneré, Miles egyik haverjáé, akivel – ha jól emlékszem – együtt mentek abba a másik buliba, ahelyett, hogy ide jöttek volna. Megvárom, amíg a kocsi közelebb ér, de már akkor látom, hogy nem Miles ül az utasülésen, mikor Ethan jobbra fordítja a kormányt, hogy parkolóhelyet keressen.

– Bébi, mit csinálsz te itt? – kérdezi Miles hirtelen, az ijedtség végigszalad a testemen. Fogalmam sincs, hogy került mögém, de itt van, és olyan gyanakvóan néz rám, ahogy nekem kéne bámulnom őrá.

– És te? – kérdezem zavartan, amitől a szemöldöke a homloka közepére szalad. A kinézete rendezetté vált a meccs óta; lezuhanyozott, átöltözött, befújta magát a kedvenc spryével, és bezselézte a haját, hogy még dögösebb legyen a hatás. - Azt hittem, Ethannel jössz. - Hanyagul a furgon felé bökök.

Miles a farmerzsebébe csúsztatja az ujjait, és megropogtatja a nyakát, mintha elgémberedett volna. Ezt egyébként gyakran csinálja. Amolyan Milesos szokás, mint nekem az ajakápolás.

– Josh hozott el. Ethan Kailaval jött.

Csendben maradok, és azon tűnődöm, jól hallottam-e.

– Josh Kening? – A hangom elcsuklik, de a tornácon épp vihognak valamin, ami elvonja Miles figyelmét, és talán észre sem vette, milyen hitetlenül tettem fel a kérdést.

– Igen. Josh Kening – mondja keményen, ami után már bűnnek érzem, hogy megkérdőjeleztem. Na, nem, mintha így lenne, csak esküdni mernék rá, hogy Josh-sal már találkoztam a bulin, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki vezető képes állapotban van. Pláne, mennyire félti azt a flancos Posrsheját, és sosem kockáztatna meg rajta egy karcolást. Láttam is valahol azt a kocsit – ami hiába, még mindig űbereli a Polestaromat -, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Hiszem Miles miért hazudna nekem?

– És te mit csinálsz kint? – kérdezi még mindig gyanakvóan. – A buli odabent van.

Felsóhajtok, és úgy döntök, nem fogok ezzel foglalkozni. Biztos csak félreértettem valamit, amit nincs most időnk megbeszélni. Be kell mennem Flinnhez, hogy közöljem vele, végleg bekrepált a hűtője, és a legjobb lesz, ha Milest is felkészítem a dühkitörésére. Belé karolok, és miközben a veranda felé tartunk, mindenről részletesen beszámolok neki, de ő csupán egyetlen részletet ragad ki:

– Milton? – Úgy tűnik, remekül szórakozik a szerencsétlen helyzetemen, mégis van egy olyan érzésem, hogy ha megkérdezném, miért volt itt ez a srác, csak bámulna rám, mert miközben beszéltem, végig a mobilja kijelzőjét részesítette előnyben. – Éreztem, hogy ide kellett volna jönnöm előbb! – A verandán végre elteszi a telefonját, hogy át tudja karolni a derekamat. Pajkos tekintettel néz rám, a keze lejjebb csúszik a fenekemre, ujjait belepréseli a farzsebembe.

– És miért nem jöttél?

– Tudod, milyen vagyok. Mindig a jót tartogatom a végére! – Közelebb hajol, és az üdvözlő csók, ami elmaradt a váratlan felbukkanása miatt, végre elcsattan, a nyelve íze szétárad a számban. Nem tűnik részegnek, de a lehelete azt súgja, a welcome drinket elfogadta, és a ráadás egy részét sem utasította vissza. Nem vagyok a kiskorúak alkoholizálása ellen, de az uncsim már épp elég részeg, és ha Miles józanságát is elveszítem, az estémnek végképp lőttek.

– Ez már hiányzott – búgja, mikor elhúzódik tőlem, és megpróbál áttérni a nyakamra, de hiába szeretem, mikor ezt csinálja, nem fogom átadni magam a levegőben keringő szexuális vibrálásnak, és nem fogok úgy viselkedni, mint az a lány, akit a veranda lépcsője mellett markolásznak.

– Menjünk be – tanácsolom, mire Miles röviden bólint. Ethan és a barátnője, Kaila már utolérnek minket, így együtt lépünk a nappaliba, ahol a szembejövők rögtön üdvözlik őket – néhányan még engem is, mert vagy nem vették észre, hogy egész este szemeteszsákkal rohangáltam körülöttük, vagy elfelejtették, de az is lehet, hogy csak kedvesek akarnak lenni, és úgy gondolják, rám fér még egy üdvözlés.

Alig három lépés után valaki elordítja – pontosabban elsikoltja – Miles nevét, és pompomlányok egész hada csap le ránk, körülveszik a fiúkat, és mintha mi itt sem lennénk, átkarolják őket, nyájas rajongásukkal a táncolók közé viszik őket. Felhangzik a jól ismert hajrászöveg - „Ré-ré-réti sasok! Ti vagytok a bajnokok! Túl erős a szárnyatok, vérszomjas a karmotok! Éljenek a Réti sasok! Wuhuuuu!” -, én meg csak állok és bámulok. De ahogy elnézem, Kaila sem túl boldog.

– Ez most komoly? – kérdezi sipítva. A felháborodás miatt több füst távozik a fülén keresztül, mint a füstgépből. - Ez csak kosár, nem egy Forma 1-es futamot nyertek meg.

– De megnyertek egy meccset. – Igyekszem rámosolyogni, de csak nehezen megy. Egy egész lányhorda rabolta el a pasijainkat, akik még csak nem is ellenkeztek, és ez naná, hogy engem is az őrületbe kerget! – Ez elég nagydolog.

– Ha díjugratásról lenne szó, még megérteném - feleli hanyagul. – De ez csak labdajáték. Mit lehet rajta bírni?

Igazából… én sem tudom. Nem vagyok nagy sport rajongó, de a Millwokesban népszerű a kosár. Régen többnyire csak a hangulat miatt jártam el a meccsekre, és hogy a barátaimmal legyek, most pedig azért, hogy szurkoljak Milesnak, ami sokkal izgalmasabbá teszi a negyedórákat.

Megpróbálom elmagyarázni Kailanak, mi lehet benne a jó, de túl hamar végzek, és hirtelen semmi más nem jut eszembe, amiről beszélgethetnék vele. Az esetek hetven százalékában nem okoz gondot a kommunikáció – maradék harminc: család, rokonok, szomszédok, Sophie Smith… -, de Kaila még csak most iratkozott át a Millwokesba, alig ismerem, és már az első napon közölte velünk, hogy senkivel sem akar barátkozni a pasiján kívül, ami miatt gyorsan lemondtam a „segítsünk beilleszkedni az új lánynak” című fejezetről. Különben is, miről beszélhetnék vele? Eddig semmiről sem hallottam fecsegni, csak Ethanről és lovakról. Ethan a göndör barna hajával nem az esetem, a lovakat pedig szeretem, de kétlem, hogy képes lennék hosszú távon dumálni róluk.

– Ezek szerint téged nem zavar, hogy minden lány a te pasidon csüng – mondja Kaila epésen, mire megrándítom a vállamat, és tovább bámulom a táncolókat.

Ez az egész a klikkek miatt van. A kosarasok és a pompomlányok ugyan abba tartoznak, de a népszerű csoportok közt sosem éreztem áthatolhatatlan falat. Mindig együtt ebédelünk, közösek az óráink és ugyan azokon a bulikon veszünk részt. Ezért sem kéne azt éreznem, amit most. Hogy a nyáron hiába volt minden tökéletes, Milessal a Millwokesban valami elválaszt minket, amit csak addig kéne leküzdenem, amíg befejezzük a tanévet.

– Nincs kedved velem jönni? – kérdezem egy sóhaj kíséretében. – Meg kell keresnem Flinnt. Az év botránya van készülőben – gúnyolódom. Kaila a fejét rázza, és azt mondja, inkább itt marad, hogy szemmel tartsa Ethant, és olyan emberek közt legyen, akikkel még csak egy hete ismerkedett meg – persze nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ugyan az. Úgy érzem, Kaila nem lesz túl népszerű, ami baj, mert Ethant mindenki bírja. Nem kötötte az orrunkra, miért iratkozott át ilyen váratlanul a Millwokesba – ráadásul az utolsó évben -, de ha azért, hogy a barátja közelében legyen, vagy belőle lesz rövid időn belül szociális természet, vagy Ethan alkalmazkodik hozzá, és mindketten antiszociálisok lesznek. Az utóbbit kétlem. Ethan túl jó fej ahhoz, hogy elszigetelt életet éljen.

Hirtelen egy csattanásra leszek figyelmes – valaki eltört valamit. Megvetem a lábam, és oldalra nézek, de a rémületem szertefoszlik, mikor látom, hogy csak egy sörösüveg változtatott akarata ellenére helyet. A srácba, aki lelökte az asztalról, szorult annyi tisztesség, hogy felszedje a szilánkokat, ezért nyugodt szívvel mehetek tovább a konyha irányába, de mielőtt elkapnám a fejemet, kiszúrom Sophie Smith-t a puncsostál mellett. Épp egy fiúval beszélget – vagy inkább ordítozik, melynek okát még úgy sem nehéz kitalálni, hogy nem értem a szavait. A srác bizonyára megpróbálta felszedni, de a pattanásos arcával és a kerek szemüvegével nem abba az osztályba tartozik, amelyiknek Sophie hajlandó esélyt adni. Imádja, ha valaki kikezd vele – növeli a hiúságát és azt hiszi, ezzel féltékennyé teheti Milest -, kivéve, ha ezt egy olyan srác teszi, akit önmagánál alacsonyabb rangúnak tekint. Lefogadom, hogy Adonisz fejében meg sem fordult, hogy ezzel kihúzza nála a gyufát, de Sophie most addig fogja őt ostorozni, amíg ki nem oltja belőle a legapróbb önbizalmat is.

Flinn nincs a konyhában, de különben is, butaság volt azt hinnem, hogy még itt találom. Charlie bizonyára felrángatta valamelyik szobába, és épp nyugtató csípőmasszázst végez rajta. Nem is keresem őket tovább, visszamegyek Kailahoz, és úgy döntök, nem engedem, hogy néhány csaj, akik csak azért nem bírnak, mert Sophie utál, kizárjon engem a pasim győzelmének megünnepléséből. Igaza van Charlie-nak! Én vagyok Rabe Dawson! Ideje lenne úgy is viselkednem, mint egy Dawson…

– Hé, mit csinálsz? – kérdezi Kaila, mikor megragadom a karját. Simone-nak hamarosan féltenie kell a fanyar jelzőjét, mert ez a lány néha még nála is savanyúbban viselkedik.

– Visszaszerzem a pasijainkat!

Dacosan magammal rángatom őt a táncolók közé, és egy szemvillanás alatt visszaszerzem az uralmat. Miles örül nekem, elvigyorodik, megmarkolja a fenekemet, és így táncoljuk végig a következő számot, majd az azutánit is, amíg azt nem mondja: elég, pedig most érzem csak igazán jónak az estét. Győzelmem jeléül még a slep is visszavonult a királynőhöz, aki még mindig a puncsostál mellől figyel minket. A tekintetében olyan gyűlölet izzik, amitől rettegnem kéne, de tulajdonképpen örülök neki, hogy Sophie-nak végre van miért utálnia. Mielőtt Milessal jártam, semmi okot nem adtam neki, hogy az ellenségei közt tartson számon, most azonban a gyűlöletét már nem lehet csak az ellentétes gondolkodásunkra fognom.

Táncolás után a felszabadult díványokhoz megyünk, ahol rövid időn belül jó kis társaság gyűlik össze; Ethan, Kaila, Simone, Anna, Erik és Tony, egy másik kosaras fiú személyében, akikkel nosztalgikus élményekről kezdünk beszélni. Miles felidézi, mivel szívatták egymást alsó évesen, Ethan pedig a következményekkel folytatja, amin mindenki jót röhög, és csak újabb, felejthetetlen storykat idéz föl. Az emlékek szórakoztatnak ugyan, de az egész beszélgetésnek egy kis szomorú hangulata is van. Miközben itt ülök, a dívány karfáján, és őket nézem, már tudom, hogy nem csak én gondolok arra, hogy az ehhez hasonló beszélgetéseink meg vannak számlálva.

– Jut eszembe! Hol van Portland? – kérdezi Ethan hirtelen, mire mindenki elhallgat, és körbe néz, mert a csapatból már csak ő hiányzik.

– Kyle-nak tévképzetei vannak – mondja Tony. – Azt hiszi, itt van Milton, és azóta is őt keresi.

A többiek nevetni kezdenek, én azonban ezt koránt sem tartom viccesnek.

– Tényleg itt volt – mondja Erik. – Én is láttam.

– Végre ezt is megéltük. – Miles elégedetten rám pillant, és becsúsztatja a kezét a hátam mögé. – Danie Milton Flinn Dawson bulijában. Hmmm… Kár, hogy nem maradt! – gúnyolódik, mire a többiek – Anna kivételével - újra hangosan vihognak.

Hirtelen valaki átöleli a nyakamat, majdnem leránt a földre ránt, de sikerül megkapaszkodnom Milesban, és inkább átcsúszom az ölébe, mielőtt Charlie letaszítana a karfáról, ahol eddig ültem.

– Ti meg hol a fenében voltatok? – kérdezi Simone felháborodva. – Ti szemét, perverz, önző kis… - Elhallgat, keresi a szavakat, míg Charlie felnevet, meg sem próbálja tagadni a történteket.

Flinn diszkréten Miles kezébe csúsztat valamit – hallom, mikor a pasim azt mondja, kösz –, majd leül a túloldalra, és belekortyol Ethan italába.

– Ütős a buli, haver! – mondja Ethan, majd egy óriási ötöst adnak egymásnak, és a beszélgetések tovább folytatódnak.

De vajon mi lehetett az? Valami drog? Nem merek megfordulni, és Milesra nézni, mert akkor meg tudná, hogy láttam, és talán nem lett volna szabad. Megpróbálok higgadt maradni, hiszen Miles nem drogozik!

– Hé, pszt! Dawson! – Egy fiú oson Flinn mögé, izgatottnak fúrja arcát az unokabátyám füle mellé. – Mennyi az ára? – Ezt többnyire csak a szájáról olvasom le, szóval kérdezhette akár azt is, hogy mennyi a ráma. Kizárom a körülöttem tomboló zenét és a beszélgetéseket, kizárólag csak rájuk figyelek.

– Húsz – feleli Flinn.

– Húsz?

– Húsz.

A fiú a díványra csap.

– Ne már! A húsz az sok.

Flinn ránéz, arcán a korábbi düh jeleit vélem felfedezni, amiket Charlie-nak egész mostanáig sikerült eltűntetni.

– Húsz, vagy nem kapsz semmit.

A fiú fancsali képpel bámul rá, de Flinn nem várja meg, amíg eldönti akarja-e azt a valamit, hanem visszafordul felénk, és ujjával a pohara szélén kezd körözni.

Flinn dorogot árul? Ó, te jó ég! Oké, az uncsim tényleg fura fazon, de nem tehet róla, az anyja egy hárpia, és az apja az enyém öccse, ráadásul egyke, így feszültségben kellett felnőnie. Elkövetett pár hibát, de hogy drogot árulna? Nem, az nem lehet! A pánik végigszalad a testemen, és ugrásra készen figyelem őket. A fiú előhúz némi pénzt, és kedvetlenül Flinn felé nyújtja, aki az ingje zsebébe nyúl, és…

– Megőrültél? – Felugrom Miles öléből. Flinn keze megfagy a zsebében. Mindenki engem néz, a tekintetükből értetlenség tükröződik. – Van fogalmad róla, mit csinálsz?

– Neked mi bajod van? – kérdezi Simone.

– Beszélnünk kell! – Dühösen intek az unokabátyámnak, hogy jöjjön velem, de ő csak a szemeit forgatja, és egy kulcsot húz elő az ingzsebéből, amit a fiúnak ad.

– De csak egy órára! – mondja a srácnak, aki boldogan vigyorog a kulcsra.

– Kösz, Dawson! – Megveregeti a vállát – jesszus, majdnem meg is csókolja! -, majd visszarohan a barátnőjéhez, akinek megragadja a karját, és már rohannak is az emeletre.

– Mi a probléma, hugi? – Flinn hátradől a díványon, és összeérinti az ujjai hegyét, amitől csak még sötétebbnek tűnik, mint egyébként.

– Te bérbe adod a szobákat? – kérdezem döbbenten.

– Mindig bérbe adom a szobákat.

– És ezt nekem miért nem mondtad?

– Nem hittem, hogy kell.

– És anyád tudja ezt?

Flinn sötéten elvigyorodik.

– Anyám sok mindent nem tud. Ezért ilyen boldog.

Anna kivételével már megint, mindenki nevet, de Annát ne is számoljuk, ő nagyon ritkán vihog velük. Szóval vegyük úgy: mindenki rajtam röhög.

– Azt hitted, díler vagyok? – kérdezi Flinn.

Képtelen vagyok megszólalni, annyira dühös vagyok, de ez nem az a helyzet, mikor elveszíthetem a hangom.

– Igen – felelem dühösen. - De a strici sem jobb!

– Rabe! – kiáltja Charlie, de én otthagyom őket.

– Hé, szivi! – hallom Miles hangját, de ez sem állít meg.

Visszamegyek a konyhába, hogy igyak valamit. Le kell higgadnom, de talán csak a vodka segít. Nem vagyok nagy piás, általában csak gyümölcslevet iszom, de most kinyitom a hűtőt, ami szerencsére már teljesen kiürült. Minden pia a kinti hűtőben van, ami inkább csak melegíti, mintsem lehűtené az italokat.

Valami kék fény villan az ablak felől, ezért felkapom a fejemet, de Miles és Charlie pont ekkor lépnek be, és ez eltereli a figyelmem.

– Elment az eszed? – kérdezi Charlie, mikor utolérnek. – Hogy mondhattad ezt?

– Te tudtad, igaz?

– Persze, hogy tudtam, Rabe, de ezen felesleges kiakadnod…

– Ez az én családom nyaralója, azokat a szobákat csak mi használhatnánk, és úgy volt, hogy az emelet le lesz zárva!

– Le is van – mondja Miles. – Csak az mehet fel, aki kap kulcsot – vigyorog Charlie-ra.

– És szerintetek ez helyes?

– Az ő döntésük, miért fizetnek!

– Nem elég, hogy Flinn idecsábított egy csomó kihasználható lányt, még szobát is biztosít a fiúknak, hogy lefektessék őket, amin ő szépen meggazdagodhat! – fakadok ki.

– És? – kérdezi Charlie. – Elárulnád végre, mi a fenéért akaszt ez téged ennyire ki?

Csendben maradok, és hogy ne kelljen felelnem, egy hirtelen ötlettől vezérelve Miles zsebébe nyúlok.

– Mit csinálsz, bébi? Jaj, ne már…

Először kitapintom a mobilját, valami papírt, majd… előveszem a lóhere alakú kulcsot, ami az emeleti szobák egyikét nyitja.

– Te is fizettél érte, hogy megdönthess?

Miles Charlie-ra néz, a tekintetében zavart látok.

– Haveroknak kedvezményes – mondja, mintha ezzel bármit javíthatna a helyzeten.

Sosem éreztem még ekkora késztetést rá, hogy hozzávágjak valakihez egy kulcsot, de a zene hirtelen elhalkul, és néhány „jaj” „mi van már?” „kapcsoljátok vissza!” bekiabáláson kívül ijesztően néma lesz a ház.

– Egy kis figyelmet! – hangzik a nappaliból.

– A francba! – Simone lihegve ront be Ethannal és Kailaval a konyhába. Becsukják maguk mögött az ajtót. – Itt vannak a zsaruk!

– Mi?

– Hogy a francba kerültek ide? – pánikol Ethan. - Ki hívta őket?

Odamegyek az ablakhoz, és elrántom a függönyt. A kék fény, amit az imént láttam, egy rendőrautó fénye lehetett, de hogy melyiké, azt képtelenség lenne megállapítani. Ugyan is egy egész rohamosztag áll odakint.

– Mi folyik itt? – kérdezi Miles, mikor ő is kipillant. – Rabe?

– Fogalmam sincs.

Az ajtó hirtelen kinyílik, és zűrzavar tölti meg a konyhát, mindenki a hátsó ajtó felé rohan.

– Menjetek! – mondom Milesnak. – Kifelé! – lököm Charlie-t is.

– Hívj fel, rendben? – mondja még a barátnőm, mire bólintok, majd megpróbálok visszajutni a nappaliba, hogy megkeressem Flinnt.

A rendőrök már el is kezdték az igazoltatást, de a vendégek kikérik maguknak, hogy még nem elég idősek az alkoholfogyasztáshoz.

– Senki nem megy sehová, világos? – kiáltja egy pasas. Most már a konyhából is visszafelé jönnek az emberek, a zsaruk hamar rájöttek, hogy menekülő utat keresnek. Charlie-ékat szerencsére sehol sem látom. Ők talán kijutottak, és elbújnak egy bokorban, amíg mi kiderítjük, mi van.

– Láthatnám az igazolványát, kisasszony? - Egy fickó elvágja az utamat, mielőtt odaérnék Flinnhez, és minden udvariasság nélkül kérdezi ezt.

– A kocsimban van. – Annyira remeg a hangom, hogy még magam sem hinném el, hogy ártatlan vagyok.

– Jöjjön szépen, kikísérem!

Elhaladunk Flinn mellett, aki felháborodottan beszél az előtte álló rendőrrel, ezért észre sem veszi, hogy kivezetnek a házból.

Az udvaron villogó rendőrautók olyan látványt keltenek, mintha egy baleset helyszínén lennének. Idekint is igazoltatják az embereket, most már mindenfelé felháborodott kiabálások hangzanak a zene helyett.

– Valami… rosszat csináltunk? – Mert, hogy ez nem csupán egy erre járó rendőr éjszakai körjárata során esedékes ellenőrzés, az biztos.

A sarkamban loholó fakabát felnevet.

– Tudja, hölgyem, hogy ebben az államban az alkoholfogyasztás a maga korában még nem megengedett?

Azt sem tudja, hány éves vagyok! És azt sem, hogy ittam-e, mégis, egy méternyi szabad teret sem hagy nekem, nehogy meglépjek.

Miközben kinyitom a kocsimat, azt nézem, ahogy az egyik lány leköpi az őt igazoltató rendőrt, aki egy szemvillanás alatt hátrafeszíti a kezeit, és attól félek, bilincset tesz rá, de…

– Ne húzza az időt! – szól a testőröm, így esélyem sincs végig nézni, mi történik a lánnyal.

Kiveszem a tárcámat a táskámból, és a pasas kezébe adom az igazolványomat. Amíg zseblámpával ellenőrzi a koromat, látom, hogy két másik rendőrkutyákat vezet a házba.

– Azok ott K9-esek? – szalad ki a számon.

A fickó az arcomra irányítja a zseblámpát.

– Miért? Valami félnivalója van, Miss Dawson? – kérdezi gyanakvóan. A zseblámpával még mindig a szemembe világít, mintha ki akarná égetni azt, vagy meggyőződni róla, hogy tényleg én vagyok. – Az édesapja büszke lesz magára, ugye tudja? – Elővesz valami hosszú izét, és felém tartja. - Fújja meg ezt kérem. Hadd lássam, mi kerül majd a hétfői újságba. – Felém tartja a szondát, és úgy röhög, mint egy malac. Még szerencse, hogy nem ittam egy kortyot sem, ezért nyugodtnak kéne lennem, de nem megy. – Erősebben! Vagy talán csalni akar?

– Sosem csináltam még.

– Akkor próbálja újra!

De sajnos csalódást kell okoznom neki, mert a szonda az alkoholfogyasztás legkisebb mértékét sem mutatja. Morcosan azt mondja, menjek, ezért visszarohanok a házba.

– Flinn, mi ez az egész? – kérdezem az unokabátyámtól. A díványon ül, könyökét a térdére rakta, és gondterhelten a kezére hajtotta a homlokát, hüvelykujjával a halántékát masszírozza.

– Valaki bejelentett minket csendháborítás, illegális alkohol és drogfogyasztás miatt.

– Tessék?

– Most átfésülik a házat.

– De ezt… - Elakad a szavam, mikor körbenézek. – Meg sem tehetik! Nem kell ehhez házkutatási parancs, vagy mi?

– Kérdeztem, de… a fickó szerint feljelenthetnek kiskorúak veszélyeztetése miatt, ha hátráltatom a munkájukat.

– És te beengedted őket egy rohadt fenyegetésért?

– Mit csináltam volna, Rabe? Zárjam ki őket?

– Nem törhetnek be csak így!

– Nem fogok még nagyobb bajba kerülni néhány részeg seggfej miatt!

Összerezzenek attól, amit mond, és ahogyan mondja, de igaza van. Itt most ő van a legnagyobb bajban.

– Fel kell hívnunk a szüleidet. Vagy az enyémeket.

– Felesleges… - mondja feladóan. – Mindjárt itt lesznek.

Esőnapok,Részletek,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}

0 Esőnapok – II.

Csupán annyi időt töltünk a szobámban, amíg felveszem a kabalabugyimat, hogy eleget tegyek a barátnőm kívánságának. Ha tudom, hogy ilyen, meg olyan szertartásokat végzett rajta, nem a kímélő programon mosom ki, mint az új ruhákat, hanem azon, amelyiken anya szokta megkínozni a zoknikat.

Charlie alapjában véve nem boszorkány, de az én esetemben még egy kis mágiát is képes volt bevetni, amit a google segített neki elsajátítani. A sötét cuccai, és a kezén lévő bőr karkötők inkább a motorok iránti szerelmének köszönhetőek és a kemény természetének, ami egyesek számára komoly kihívást jelenthet.

– Engedd le a hajadat! – mondja, és már bele is kapaszkodik a hajgumimba, jó erőset ránt rajta, a reakcióm pedig még a nappaliban szóló tv-t is túlharsogja.

– Miért?

– Mert mindig felkötöd! Úgy olyan átlagos.

Azóta hordom copfban a hajamat, hogy a nagyi azt mondta, az arcom túl helyes ahhoz, hogy eltakarjam. Mindig is amolyan copfos lánynak tartott, akinek ez a frizura illik a legjobban a mosolyához. Szeretem a lófarkamat, és ragaszkodom hozzá, de Charlie-nak igaza van, és talán ma estére elkelne egy kis változatosság.

– Mert Milesnak így jobban tetszik? – kérdezi a bátyám gúnyosan, aki a díványról nézte végig, miként ellenőrizzük újra a sminkünket az előtéri tükörben, és hogy anya málnás sütije hagyott-e nyomot a fogunk között, amivel érkezéskor megkínált minket.

– Meddig akarsz még Miles nevén gúnyolódni, Giles? – kérdezi Charlie mérgesen, de amint kimondja, a szemei elkerekednek, és maga is rájön, milyen hülyén hangzott mindez.

– Azt hiszem, ezt sosem fogom megunni!

– Nem tehetek róla, hogy hasonlít a nevetek – mondom, miközben a fülem mögé igazítom az egyik tincseimet.

– Tudod, hugi, ez valamiféle komplexus lehet. – Felvonom a szemöldökömet, és ránézek a tükörképem helyett. – Létezik apakomplexus, bátykomplexus…

– Tanárkomplexus? – kérdezem hirtelen. A tekintetem dühöt szikrázik, Giles befejezi, Charlie pedig kérdőn néz rám, de a következő pillanatban kinyílik az ajtó, és ez felment a válaszadás alól. Először egy fekete - kissé viseltes - aktatáska bukkan fel, majd apám sárga ingje, amit csak azért nem fed zakó, mert reggel a húgom leöntötte a kocsiban, és már nem volt ideje hazajönni, hogy másikat válasszon.

– Jó napot, Mr. Dawson! – üdvözli Charlie. – Szép az ingje!

Apám morog valami köszönés félét, a barátaimnak sosem jár fényes üdvözlés. Szerinte a korosztályom csak hálátlan kölykökből áll, akik tanulás címen fosztogatják az állam kasszáját, ezért nem is fogja őket derűs mosollyal jutalmazni, csak ha már megkapták a szavazati-jogukat, és tennie kell azért, hogy rá voksoljanak.

– Nem tudom, mi a durvább. Hogy apád morcos, vagy, hogy a bátyád hazaköltözött – mondja a barátnőm, miután elhagyjuk a házat.

Apám sosem volt egy vidám ember, de azóta, hogy Gilest kirúgták az egyetemről, mert viszonya volt az egyik tanárával, akit Mr. Thomsonnak hívnak, csak még inkább mogorva. Erről persze csak én és a rokonaim tudnak, apám bele is halna a szégyenbe, ha a város lakói ezen csámcsognának. Még Charlie-nak sem beszélhetek róla, pedig a barátnőm nem buta, és elég jól ismeri bátyámat ahhoz, hogy tudja, semmi felé vonzalmat nem érez a katonaság iránt, pedig apám mindenkinek azt mondja, az egy szem fia azért hagyta abba a főiskolát, mert szolgálni akarja a hazáját. Flinn sem mondott neki mást – mindketten tudjuk, hogy apám egy botrány miatt milyen könnyen elveszítheti a választói bizalmát. Bele sem merek gondolni, hány embert kellett lefizetnie Giles sulijában azért, hogy a titok titok maradjon, és Christen város polgármesterének családi háttere botrányoktól mentes, makulátlan maradjon.

Beszállunk az autómba, és már majdnem rátaposok a gázra, mikor meghallom a Light em upot, ami a mobilomból ordít. Ez a zene szólt Miles kocsijában, mikor véget ért az első randink, és én arra vártam, hogy elköszönjön a haverjaitól, majd beszálljon mellém. Pár nappal később beállítottam csengőhangnak a telefonszámához, hogy már azelőtt tudjam, ha ő keres, mielőtt a kijelzőre nézek.

– Helló, bébi, mi a pálya? – A vonal túlsó végén annyira hangosan szól a zene, hogy alig értem, mit mond. Charlie közelebb dugja a fülét, de ő sem hall mást, csak basszusüvöltést.

– Ott vagy a bulin? – érdeklődöm, de ő nem felel rögtön, valaki máshoz beszél a távolban, majd arra kér, hogy ismételjem meg, és csak ezután kapom meg a választ.

– Nem, Ethannel még beugrottunk valahová. Te már ott vagy?

Megdöbbent a felelet, amit Charlie is észrevesz, mert visszadugja a fejét, és ismét hallgatózni kezd.

– Még itthon. – Zavaromban a házunkra pillantok. – De épp most indulunk!

– Bocs, bébi, de hangosabban beszélj, mert nagyon sokan vannak itt!

– Pontosan hol is vagy? – A hangom nyers, számonkérő. Charlie elhúzza az ujját a nyaka előtt, jelezvén, hogy ne kérdezősködjek annyit, mert a végén még azt hiszi, hogy próbálom szem előtt tartani. – És mikor jöttök a nyaralóba? – Ennyit talán megkérdezhetek.

– Úgy tíz körül benézünk. Hiszen mégis csak engem ünnepelnek! – feleli nevetve, majd valaki megint félbe szakít minket, és Miles már nem is figyel rám, akár le is tehette a telefont valahová, vagy elsüllyeszthette a zsebébe, anélkül, hogy kinyomta volna. Ezért nekem kell megtennem.

– Na? Mi van? Beszélj már! – sürget Charlie, mintha nem hallotta volna az egész beszélgetésünket – vagy legalább is annyit, amennyit én is értettem belőle.

– Csak tíz körül jönnek. – Fancsali képpel lezárom a mobilomat, és a táskámba csúsztatom.

– Ez remek! – Fogalmam sincs, miért ilyen lelkes, én arra számítottam, hogy amire odaérek, Miles már ott lesz, vagy talán egyszerre érkezünk, és tökéletes lesz a belépőnk. – Akkor bőven van időnk felkészülni!

– És gondolod, hogy Flinn majd megengedi, hogy a nyaralóban szexeljek? – kérdezem szemrehányóan. A barátnőm kezd kissé túlpörögni, és tennem kell valamit, még mielőtt prédaként képes lenne Miles elé dobni. Egy pillanatra sem hagy megfeledkezni róla, hogy úgy tudja, még szűz vagyok, és az első alkalmam olyan lesz számára, mintha újra elveszítené a sajátját. Egy évvel ezelőtt elég hosszú ideig jártam egy Ariel nevű sráccal, de senkinek sem mondtam el, hogy meg is történt köztünk az. Charlie csak felfújta volna, elmondta volna Simone-nak, és részleteket akartak volna, pedig az én első alkalmam korántsem úgy sült el, hogy szívesen beszéljek róla.

– Oké - feleli, miután komolyabban is átgondolta a helyzetet. - De azért van nálad gumi?

Savanyúan megragadom a kormányt, és kibámulok az immár fényesre pucolt szélvédőn. Még szerencse, hogy Flinn az unokatesóm, és eddig hiába asszisztált Miles nőügyeihez, most, hogy én vagyok a nő, máshogy kezeli a helyzetet, ami igazából meg is lepett. Flinnel nem túl erős a kapcsolatunk, mert hiába származunk egy családból, teljesen mások vagyunk. Ő imádja szórni a pénzt, felvágni vele, hogy egy Dawson, én azonban inkább spórolok, és nem szívesen hangoztatom, hogy a polgármester lánya vagyok, amiről persze a városban mindenki tud.

– Van – mondom nagysokálra.

– Remek! Mert egymásnak eshettek a kocsiban is. - Ferdén nézek rá. - Sosem lehet tudni! – mondja védekezően. Kényelembe helyezi magát az ülésen. – A múltkor is majdnem messzire mentetek.

– De nem történt meg! – emlékeztetem.

– Tudom! De ő Miles Ohara. Szerinted meddig fog várni rád? Könnyen találna mást.

A szavai szíven ütnek ugyan, de elindulok a kocsimmal, és igyekszem a vezetésre figyelni ahelyett, hogy azon töprengenék, mennyire igaza van. Hazudnék, ha azt mondanám, az elmúlt hónapokban nem csináltunk Milesszal semmi szexszel kapcsolatosat, de ő valahányszor tovább akart lépni, megszólalt bennem valami, ami egy pillanat alatt képes volt az egészet romba dönteni. Nem hiszem, hogy sejti, mi a baj velem, de magam is tisztában vagyok vele, hogy nem lesz mindig ilyen türelmes. Amióta Ariellel szakítottam, nem igazán volt barátom, és szeretném, ha a következő alkalomnál meglenne az a szikra, amiből tudni fogom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és nincs okom megbánásra.

Bargemund, Christen nyaralókörzete nyolc kilométerre van a várostól, északi irányba. Mostanra már teljesen besötétedett, és csak az időnként felbukkanó autók fénye teszi világossá az utat. Menet közben többször is újraindítom az Ironicot, amit torkunk szakadtából üvöltünk a kocsiban. Olyan őrültek vagyunk, mint Alanis Morissette a videoklippjében. Szinte megfulladok nevetés közben!

Charlie azóta a legjobb barátnőm, hogy kölcsön adtam neki a hajgumimat az óvodában. Ugyan azokat a filmeket szeretjük, bírom a mobiljára töltött zenéket és megbocsátom neki, hogy szeret száguldani, ha ő elnézi nekem, hogy imádok számítógépes játékokkal játszani. A legtöbb dologban egyet értünk, de vannak olyanok is, amelyekben egymás tökéletes ellentétét képezzük. Ilyen például a szex! Szerinte én prűd vagyok, szerintem meg ő ninfomán. Csak azért nem veti meg senki ezért, mert mindig is Flinnel járt, aki elmondása szerint képes kielégíteni minden vágyát. Néha én szégyellem magam, mikor ők ketten nyalakodnak – a kemény csaj és a báránybőrbe bújt farkas…

Hirtelen egy túltöltött Toyota vág be elénk, aminek a tetején egy kopasz srác ül, és úgy üvölt, mintha most szökött volna meg valamelyik elmegyógyintézetből. Charlie-val még jobban nevetünk rajta, majd követjük őket az egyik mellékútra. Hamarosan áthaladok egy fa kapun, melynek tetején az „Üdvözöljük Bargemundban” felírat áll. Már messziről hallani lehet a dübörgő zenét, majd lassan megpillantjuk a tavat is, aminek partjára faszerkezetes, több szintes nyaralók épültek. Augusztus végén az emberek visszamennek a városba, így csak a nagynénémék házából árad fény. Senki sincs itt rajtunk kívül. Ez a tökéletes buli helyszín!

– Nézd azokat a barmokat! – kiált Charlie, miután befaroltam egy hanyagul leparkolt romhalmaz és egy szürke Miata közé, ami elég elegáns ahhoz, hogy valakinek az anyjáé, vagy az apjáé legyen.

A barátnőm a tó felé mutat, és még éppen látom, hogy három pucér srác belerohan, pedig a víz egész nyáron nem melegedett fel annyira, hogy fürödni lehessen benne. Nem tudom, hogy sajnáljam-e őket, vagy én is nevessek rajtuk. Végül az utóbbi mellett döntök. Ezek totál megzakkantak!

Az alkohol szúrós szaga már elkeveredett a dohányfüst sűrű felhőjével és a hónaljszag tömény bűzével, amik bombaként robbannak az orromban, mikor belépünk a nappaliba. Flinn bulijai mindig nagyszabásúak, és ha jól látom, ezúttal sem panaszkodhat. A mobilom kijelzője még csak fél nyolcat mutat, a buli alig egy órája kezdődött, de máris remek a hangulat.

– Lehetne ennél ütősebb egy tanév köszöntő buli? – kérdezi Charlie túlüvöltve a zenét.

A színes fények a zene ritmusára váltják egymást, és végigsiklanak a táncolókon, akik magasba emelt pohárral a kezükben ugrándoznak az erre kijelölt részen. Egy részeg fiú a füstöt próbálja elkapni, amit az automata fúj, a kíváncsibbak pedig a DJ pult mellett figyelik, hogy a mögötte álló fiú milyen profin keveri a zenét.

Egyedül csak a padlóba taposott műanyag poharak és chipses zacskók torzítják el az arcomat. Holnap délelőtt mindezt nekünk kell majd eltakarítanunk, mielőtt megjelennek a nagynénémék, és kárfelmérést tartanak.

Úgy döntök, írok Flinnek egy sms-t, hogy megtudjam, hol van, de Charlie megelőz, és kideríti egy sráctól, hogy a konyhában kell keresnünk őt. Miközben megpróbáljuk átverekedni magunkat, igyekszem mindenkinek viszonozni a köszönését, és kinyögni legalább egy köszit, ha megdicsérik a Skate Animals pólómat, amin egy teknősbéka gördeszkázik.

A konyháig azonban nem jutunk el, mert néhány évfolyamtársunk megállít minket, és a táncolók közé húznak, ami ellen Charlie nem tiltakozik, én azonban…

– Meg kell keresnem Flinnt! – kiáltom Jenna Morgannek, aki idén kémián a laborpartnerem. – Másodházigazda vagyok! – A lány azonban annyira belemerül a táncolásba, hogy nem is figyel arra, amit a hangos zene mellett üvölteni próbálok neki. Azt hiszem, nincs más választásom, muszáj nekem is táncolnom, mert ha csak állok itt, hamarosan a nyakamba önti valaki a sörét. Tapasztalat…

– Itt vagy, te sötét ribanc? – kiáltja Simone Charlie-nak. A nyomában Anna kullog, és elnézést kér mindenkitől, akinek a lábára tapos.

Charlie valami örömteli sikoltás félét hallat, majd Simone-nal megölelik egymást, de ez is csak egy pillanatig tart, mert furcsa lenne, ha két ilyen kemény csaj, mint ők, csöpögős érintkezésbe bonyolódnának.

– Mikor érkeztetek? – kérdezem Annától. Míg Charlie és Simone vadul táncolnak, mi csak billegünk, igyekszünk elkerülni, hogy valaki belénk ütközzön.

– Nem rég! De gyorsan beindult a buli, nem gondolod?

Bólintok, és szóra nyitom a számat, de már azelőtt félbeszakítanak, hogy megosztanám Annával a gondolataimat.

– Megjött Rabe Dawson, vuhúúúú! – Kyle Portland befurakodik közénk, egyik karját a vállamra teszi, a másikkal pedig magához húzza Annát, akit még egy éhes vigyorral is megajándékoz. – Dögös vagy, cicamica, van már gazdád? – Anna elvörösödik, én pedig a szemeimet forgatom, és lelököm magamról a kezét, mert még mindig a kosaras mezében van, ami kegyetlenül bűzlik.

– Ezt… nem értem – mondja Anna zavartan, és az arcába söpri a haját, hogy elrejtse magát.

– Legalább a neved mondd meg!

– Ő Anna, te balfék, hát nem ismered meg? – kiáltja Simone, és Charlie-val olyan hangosan nevetnek, hogy még az üvöltő zene ellenére is felfigyelnek rájuk az emberek.

– Stréber Turner? – Kyle leveszi a kezét a lányról, és hátralép, pont a lábamra, ami miatt hátba verem, de csak annyira erősen, hogy észrevegyen. – Te jó ég, hogy lettél ilyen…

– Dögös? – kérdezem élesen.

Kyle rám néz, majd újra Annát kezdi bámulni, és a fejét vakarva próbál valamiféle magyarázatot találni.

– Tyűű, bakker, nem ismertelek meg, bocsi!

– Semmi baj – mondja Anna zavartan.

– Ezek a fények...

Mi tagadás, tényleg sötét van, és a villogó fények alatt én sem látom Kyle-nak mennyi pattanása van, de azt kétlem, hogy ne ismerte volna fel Annát, akinek csak le van engedve a haja, nincs rajta szemüveg és felvitt egy kis sminket, amire a hétköznapokban egyébként sosem lenne képes. Azt hiszem, Kyle megint túl sokat ivott, és talán a saját tükörképének is bemutatkozna, aztán pedig beverné a képét, amiért rendszeresen utánozza.

– Ééééééés milyen a buli srácok? – Flinn hangjára mindenki a DJ pult felé bámul, és mikor meglátják őt a lányok sikoltani, ugrándozni kezdenek – főleg Charlie és Simone -, a fiúk pedig fütyülnek, és azt kiabálják, remek. – Akkor üvöltsetek, ha még nagyobb fokozatra kapcsoljunk! – Az egész házat állati üvöltés zengi be, a sikolyok élesen hasítanak a fülembe, a zene pedig még hangosabban szól, pedig azt hittem, már így is minden hangfal maximumon tombol. Charlie és Simone egyre szexisebben táncolnak, Kyle pedig leszáll rólunk, és átpártol egy másik lányhoz, akit nem zavar az izzadtság szag, mert rögtön egymáshoz simulnak.

– Ez… mi volt? – kérdezi Anna óvatosan.

– Azt hiszem, bejössz neki – csipkelődök, de mikor látom, milyen rémülten néz, előtör belőlem a nevetés. – Tényleg csinos vagy! Ezen nincs mit szégyellni!

A barátnőm megint a haját kezdi babrálni, és inkább a föld felé néz, mintha így senki nem venné észre, pedig a rövid, kék ruhája igencsak feltűnő.

– Simone ötlete volt. Túl sok? – kérdezi félve. Megfogom a kezét, és rángatni kezdem, mert szeretném, ha Anna jól érezné magát, főleg, ha már így kicsípte magát.

– Egyáltalán nem! Szép vagy – mosolygok rá, hátha sikerül önbizalmat lehelnem belé. Felemelem a karját, és átpördülök alatta, ami után az enyémet emelem a magasba, és elvárom, hogy ő is tegyen így, oldódjon fel a hangulata.

– Elkezdődött az utolsó évünk! – kiáltja Charlie, amin mindannyian nevetni kezdünk. Beljebb rángatnak minket a körbe, ami egyre csak nő, és a végén már olyan sokan vagyunk, hogy el sem férünk. Bár a suli már egy hete elkezdődött, tényleg ez az első buli, amin megünnepelhetjük – persze nem az iskolakezdést, hanem azt, hogy már csak egy tanévet kell kibírnunk, és nem lesznek többé irányításmániás szülők, kimenőidő, nyavalyás kistesók, Millwokesi tanárok, és amire sokan nem is akarunk gondolni, gyerekkori barátok.

A tanév végén a legtöbben elhagyjuk Christent, egyetemre megyünk, és mikor legközelebb találkozunk, Kyle már nem lesz pattanásos, Anna mindig dögösen fog kinézni, Simone-nak lesz néhány gyereke, és Charlie még mindig Flinnel fog járni, ha csak nem zárják börtönbe.

Miközben körbenézek a többieken, akikkel hamisan énekeljük a Telephone szövegét, és annyira ügyetlenek vagyunk, hogy egymás lábára taposunk, akaratlanul is arra gondolok, milyen sokat tudok róluk. Még emlékszem rá, milyen volt Charlie haja, mielőtt feketére festette, és Simone sem volt mindig vörös, az óvodában mindketten szőkék voltak, és szalagot hordtak, amitől ma már hánynak. Charlie-val minden év szeptemberében azt figyeltük, a fiúk mennyire izmosak, és nőttek-e a nyáron, de amire elég érettek lettek, mi már rég valamelyik színészért, vagy zenekar frontemberéért rajongtunk, és csak akkor álltunk velük szóba, ha valamiféle hasonlóságot láttunk.

Tudom, hogy Martin Leight és Luis Fisher egészen a hatodikig legjobb barátok voltak, majd amikor Martin szülei váltak, Luis azt mondta az anyukájára, hogy kurva, és emiatt soha többé nem álltak szóba. Emlékszem Eva Brith gigantikus lebőgésére is, amikor először jött meg a menstruációja, Josh Kening pedig kiszúrta, és a haverjaival betétet ragasztottak a szerkényére, ami után mindenki vérmacának hívta. Kétlem, hogy bárki is elfelejtené, milyen volt Lisa Flechton az idegösszeroppanása előtt, Sophie Smith, amíg nem akart népszerű lenni, és nem kezdett mindenkin keresztülgázolni, vagy milyen fontos volt Anna mellett állnunk, mikor elváltak a szülei, és ő kénytelen volt a nagyszüleihez költözni, mert az édesapja csak az öccséről volt hajlandó gondoskodni.

De persze voltak jó dolgok is! Mint a szülinapi zsúrok, vagy az iskolai rendezvények, a halloweeni jelmezversenyek, a karácsonyi ünnepségek, a kirándulások, és miután felsőévesek lettünk, a rengeteg buli és a féléves bálak.

Fogalmam sincs, hány zenét táncoltunk végig, de kifulladva lépem át a konyha küszöbét. Charlie-ék rögtön megtámadják a hűtőt, hogy piát szerezzenek, én pedig gyümölcslevet töltök a kancsóból magamnak és Annának.

– Kevinnel behozzuk a söröket a garázsból – mondja Flinn mellettem, mire bólintok, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a róla áradó sörszagot – na, meg, hogy a cigi a kezében nem sima cigi.

Az asztal körül pomponlányok ülnek a kosárcsapat néhány tagjának ölében, és mint ahogy arra számítani lehetett, velük vannak a tizedikes lányok is, akiket, ha jól látom, épp inni tanítanak. Az egyik most húz fel egy kupica vodkát, és majdnem olyan képet vág, mint mikor megfosztottuk Annát az alkoholszüzességétől.

– Ez az, Lizzy! – kiált az egyik srác, tapsviharral gratulálnak neki, Lisbeth Martin pedig újratölti a poharat, és a mellette ülő, fehérre szívott hajú, rózsaszín tincseket viselő lány elé löki.

– FEL! FEL! FEL! FEL! – kiabálják az asztalon dübörögve, mire a kiscsaj egy húzóra felönti az alkoholt, majd büszkén emeli magasba a kezeit, és kitör a tapsvihar.

– Igyál még egyet, Missy!

Lizzy, Missy… Jó ég! Inkább a mosogató szélének dőlök, amíg Charlie és Simone eldöntik, melyik piát vegyék ki a hűtőből.

– Hol van Miles? – kérdezi Anna. Vagy az tűnt fel neki, hogy Miles nincs velem, vagy, hogy nem vesz részt a tízedikesek leitatásában.

– Csak később jön – felelem egykedvűen.

Anna sajnálkozva néz rám, pedig egyetlen világ sem dőlt össze bennem, amiért a pasim már megint a haverjaival ment bulizni helyettem.

– Egyébként tényleg jól áll ez a ruha – mondom, miközben végignézek rajta. – A suliban is hordhatnál hasonlókat.

– Köszönöm, Rabe, de nem hiszem, hogy a nagypapi díjazná – feleli zavartan, és legalább annyira elpirul, mintha egy fiú bókolt volna neki.

Az éljenzés megint kitör – az egyik lány ismét felhúzott valami fekete löttyöt, ami után majdnem leesik a székről, de az egyik fiú átkarolja a derekát, és az ölébe húzza őt.

– Nem eszünk valamit? – nézek Annára. – Az asztalon láttam még chipset.

– Mehetünk – feleli gyorsan, de alig teszünk egy lépést az ajtó felé, Flinn beront rajta, és dühösen egy söröskupakot hajít a mosogatóba. Mindenkit váratlanul ér a fémek éles találkozásának hangja.

– Elromlott a hűtő – mondja mérgesen. Értetlenül a hűtőszekrényre nézünk, ami ugyan olyan olajzöld, mint a konyha összes többi bútorzata, és minden lámpa világít rajta. – Nem ez! – morogja Flinn. – Hanem ami a garázsban van. Még annyi időre sem indult be, hogy lehűtse a söröket.

– Nem hiszem, hogy ez baj – szólalok meg, mire Flinn mélyen a szemembe néz, és amennyi indulat izzik most szemében, tökéletesen emlékeztet a családom férfi tagjaira, akik cseppet sem nevezhetőek higgadtnak. Ha valami nem úgy megy, ahogy eltervezték, rögtön kiakadnak, törnek, zúznak, és még az sem érdekli őket, ha ezzel megrémisztenek másokat. Giles az egyetlen, aki még nálam is higgadtabb. – Inkább próbáld meg magad lehűteni – tanácsolom.

Az egyik srác, aki Flinn mögött áll, egy pohár whiskeyt nyújt előre, amit az unokabátyám úgy vesz el tőle, hogy vérszomjas tekintetét még csak véletlenül sem kapja félre. Megvárom, amíg felhúzza az italt, és igyekszem nem nevetni, mert ez a maffiózó-stílius annyira jól áll neki. Mást talán megfélemlíthet vele, de én tudom, hogy hiába hord drága ingeket, nyalja hátra a haját és ugráltat másokat, az igazán súlyos helyzetekben összeroppanna, és rögtön a flancos mobiljáért nyúlna.

– Sürgősen szerezzetek egy szerelőt.

Nevetni kezdek.

– Felejtsd el!

– Ez nem vicc, Rabe! A söröknek olyan íze van, mint a…

– Ne mondd ki!

– … hugynak! Ha ezt a többiek megtudják, még éjfél előtt elmennek. – Ami egy Flinn Dawson-féle buli tökéletes katasztrófájának felelne meg.

– Azok a piák hűtés nélkül is el fognak fogyni – mondja Simone, és igaza van, nevetséges, hogy az unokabátyám katasztrófaként kezel egy bekrepált hűtőt.

– Tudod mit? – Kiveszem Flinn kezéből a poharat, és belerakom a mosogatóba, amiben csak most veszem észre, hogy üvegszilánkok vannak. – Higgadj le, Charlie segít kijózanodni, én meg addig átveszem a bulit.

– Nem vagyok részeg – mondja sötéten, mire megveregetem a vállát, és közlöm vele, hogy tartsa meg jó szokását.

A nappaliban semmi jelét nem látom, hogy bárkit is zavarnának a langyos sörök. Mindenki nevet, táncol, búcsúzik a nyártól, Flinn pedig a hisztijével hülyét csinál magából.

– Rabe! – Egy lány megfogja a vállamat, ezért kedvesen fordulok felé, de mikor meglátom az arckifejezését, rögtön tudom, hogy nem a bulit akarja fényezni. – Valaki behányt a mosdóba. Nem lehetne, hogy…

Ahhhh már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy Flinn totál részeg, és nekem kell a házigazda szerepébe bújnom, még hányást is takaríthatok, amihez egyáltalán nincs hangulatom. Megköszönöm a lánynak, hogy szólt, majd szerzek egy felmosót, és visszamegyek a konyhába, hogy kivegyek valami erős tisztítót. A művelet végére még az a parányi bulihangulatom is elpárolog, ami Flinn kiborulása után megmaradt, ezért megragadok egy zsákot, és hozzálátok szemetet szedni, mert, ahogy ismerem a barátaimat, holnap annyira másnaposak lesznek, hogy úgyis mindent nekem kell majd kitakarítanom.

– És Miles nem mondta, mikor jön?

Örülök, hogy Anna osztozik sanyarú sorsomon, és segít nekem szemetet szedni, de annak már nem, hogy folyton eszembe juttatja, Miles még nincs itt, nem hívott azóta, hogy a kocsimban beszéltünk, és Sophie-t akkor láttam utoljára, mikor bizalmasan beszélt Milessal az öltöző mellett, pedig úgy tudtam, hogy a bulin ő is itt lesz.

– Nem.

– De biztos jönni fog – próbál vigasztalni, de bárcsak befejezné, és talán sikerülne a – remélhetőleg csak taknyos – zsebkendőkre koncentrálnom.

– Tudom, hogy jönni fog! – erősködöm, de nem Annát akarom megnyugtatni ezzel, hanem inkább… magamat.

– Szia Rabe! – csicsergi egy vékony hang a hátam mögött, és mikor megfordulok, a rózsaszín tincses lány áll előttem, két másikkal, akik szintén tízedikesek lehetnek.

– Szia!

– Tavaly te voltál a felügyelő a gólyahéten! Emlékszel?

Nem tudom, hogy a pomponlányok mennyit itattak vele, amióta ott hagytam őket, de azon sem lepődnék meg, ha az az egy pohár vodka is elég lett volna ahhoz, hogy becsípjen, és a tavalyi gólyahétről kezdjen nosztalgikus történeteket mesélni nekem.

– Igen – felelem, hiszen nehéz lenne elfelejtenem, hogy mióta én vagyok a diáktanács elnöke, minden évben muszáj részt vennem a gólyahéten.

A lányok visítani, ugrándozni kezdenek, én pedig óvatosan Annára nézek, aki döbbent ábrázattal bámulja őket.

– Olyan jó, hogy együtt bulizunk! – folytatja lelkesen. – Én Missy vagyok, ők pedig Lizzy és Sindy! – mutat a másik két lányra.

Felemelem a kezemet, és bénán intek nekik.

– Hello, Missy, Lizzy, Sindy! – Mérget merek venni rá, hogy jövőre ők fognak a mai pomponlányok helyében tündökölni.

– Ikrek vagytok? – kérdezi Anna.

A lányok egymásra néznek, majd ismét hangosan vihognak.

– Nem vagyunk rokonok!

Egy pillanatra, mintha a csengőt hallanám, de biztos, csak a zenében volt valami, ami erre emlékeztet. Hiszen ki csengetne? Az ajtó nincs kulcsra zárva, mindenki ki-be járkál rajta.

– Akarjátok, hogy segítsünk szemetet szedni? – kérdezi Missy lelkesen. Most én nézek rá döbbenten - a fiúk azért hívták meg őket, mert bepalizhatónak tűnnek, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy önkéntesnek jelentkeznek.

– Ööö… nem, köszi! Élvezzétek csak a bulit – mosolygok rájuk.

– De mi tényleg, szívesen segítünk! – erősködik a Lizzy nevű lány, és a kezemben lévő zsák után nyúl. – Hol kezdjük?

Újra meghallom a csengőt, ezért az ajtó felé nézek. Biztos, hogy csak képzelődök, de azért összevonom a szemöldökömet, és fülelni kezdek.

– Mi az? – kérdezi Anna, míg Missy és a barátnői megragadják az asztalon lévő sörös dobozokat.

– Úgy hallottam, mintha csengetnének.

– Csengetnének? De ki?

– Fogalmam sincs.

Két srác belép az ajtón, jóízűen nevetnek valamin, és amíg az becsapódik, meg mernék rá esküdni, hogy Danie Miltont láttam odakint.

– Én… mindjárt visszajövök! – mondom bizonytalanul, majd elindulok a bejárat felé, és még akkor is reménykedek benne, hogy valaki hallucinogén drogot csempészett az üdítőmbe, mikor lenyomom a kilincset, és az ismerős vigyorral találom szembe magam.

Leesik az állam.

– Helló Becca! Ti hívtatok szerelőt?

– Te? – Szóhoz sem jutok.

– Örülök, hogy ismét találkozunk! – vigyorog szélesen.

– Mit keresel itt?

– Szexi a hátsód az overállban, Milton! – hangzik egy mély férfihang az udvarról, és mikor Danie mögé nézek, látom, hogy a srác milyen ízlésesen imitálja, mit fog csinálni Milton szexi hátsójával, őt azonban úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli az ajánlat.

– Nem az esetem – feleli egyszerűen.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezem újra.

– Szerelő vagyok. Kaptam egy sürgős hívást, és ezt a címet adták meg.

Most, hogy jobban szemügyre veszem őt, tényleg olajos kezeslábasban van, a fején pedig egy szürke baseballsapka éktelenkedik. Nála ez a cucc egy hátköznapi viseletnek is elmegy, de a szavaiban lehet valami.

– Te jöttél megjavítani a hűtőt? – Ha tényleg Flinn hívta ide, ez volt a legrosszabb ötlet, ami eszébe jutott az elmúlt évtizedben. Danie Miltont nem véletlenül nem szokás meghívni az ilyen bulikra. Ha itt marad, sört öntenek a nyakába, csomót kötnek a farkára, éjfél körül pedig kikötve fekszik majd valakinek a motorháztetőjén, egy hatalmas „Dugj meg!” felirattal a felső testén.

– Hűtő? – kérdezi hitetlenül, majd halkan nevetni kezd. Örülök, hogy ilyen jó kedve van, talán fel sem fogja, mekkora pácba kerülhet, amíg itt van. – Ez valami tévedés. – Leveszi a sapkáját. - Én autószerelő vagyok. Látod a logót? – Kezével a sapkán lévő hímzésre mutat. George Autócsodáid. Tényleg nem hűtőjavító.

Az udvaron álló részeg srác továbbra is, ízléstelen dolgokat kiabál, a haverjai bíztatják, a velük lévő lányok pedig jóízűen vihognak, mintha olyan vicces lenne, hogy a haverjuk azt sem fogja tudni holnap, hogy került oda, ahol megérinti a nap.

Danie fél fejjel feléjük fordul, de aztán, mintha nem érné meg, újra engem bámul.

– Hűtőt nem javítok, de mindenképpen fizetnetek kell azért, mert kijöttem. – A tekintetem idegesen cikázik közte, és a srác között, aki ha jól látom, tervbe vette, hogy idejön. – És mivel elhagytuk a városhatárt, kénytelen vagyok felárat számolni.

– Menj el Danie! – kérem sebesen.

– Rendben, csak mondd meg, milyen névre írhatom a csekket!

Vége! A srác megindul felénk. Imbolyogva pakolja a lépteit, én meg mielőtt rendesen átgondolhatnám, mit csinálok, megragadom Danie-t, berántom a házba, és még a tolózárat is elhúzom az ajtón, hátha ez majd kívül tartja.

– Megkeressük Flinnt – mondom keményen. – Aztán majd ti elintézitek azt a rohadt csekket! – Az orrára húzom a sapkáját, hogy eltakarjam az arcát, de ő leveszi, és újra a fejére helyezi, pont úgy, ahogy az előbb állt.

Elindulok a konyha felé, és igyekszem kerülni a tekinteteket, nehogy beszélnem kelljen valakivel, és észrevegyék a mögöttem haladó szerencsecsomagot. A srácok már minden féle szívatást kipróbáltak rajta, Danie mégsem tört meg. Ahelyett, hogy önvédelmet alkalmazna, vagy meghúzná magát, csak tovább feszíti a húrt, magas labdákat passzol vissza, de az öklét sohasem használja a visszaadásra. Még egy alapos verés, vagy megalázás után is ugyan úgy vigyorog, a szája tovább jár, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy a saját testi épsége forog kockán.

Vagyis teljesen elmebeteg a srác.

– Utcai szélvédőmosó, most meg autószerelő? – kérdezem. – Mi vagy te, valami univerzális robot?

– Esti műszak.

Azt hiszem, azóta nem beszéltem ilyen sokat Miltonnal ugyan azon a napon, hogy bájcsevejt folytattunk az intimbetétek és a tamponok higiénikus használatáról. Danie-vel az ember általában csak akkor kerül közelebbi kapcsolatba, ha távolról kihallgat egy beszélgetést, majd váratlanul közbeszól, mintha bárkit is érdekelne, mit gondol. A barátnőim ilyenkor fújjogva tovább állnak, én azonban szeretem felvenni a versenyt, és igyekszem kínos helyzetbe hozni őt, de Danie-nek valahogy mindig, mindenre van válasza, ami miatt csak még inkább idegesítő!

És még csodálkozik, hogy nincsenek barátai?

– Tyű, Rabe, én totál beálltam! – mondja Josh Kening, mikor elmegyünk mellette. - Egy percig azt hittem, hogy azt a köcsög Miltont látom.

– Haligali! – Ó, hát persze, mit is vártam! Danie vigyorogva integet neki, Joshnak leesik az álla, én meg megragadom azt az idiótát, és dühösen rántok rajta egyet, hogy haladjon már. Nem fogom megengedni neki, hogy elrontsa az estét, mert egy hús-vér célbadobós bábú még a legütősebb bulin is túl nagy extrának számít. Csak be kell vinnem a konyhába – feltűnés nélkül -, elintézni Flinnel a csekket – mert én ugyan nem fizetek -, majd kilökdösni őt a kert felé vezető ajtón, hogy büszkén nézzek tükörbe, amiért ilyen profin végrehajtottam az akciót.

– Rabe! - Missy a semmiből ugrik elém, mintha teleportált volna, és a tekintetéből kétségbeesés árad, ami azonnal megállítja a lábamat. - Lisbeth Martin azt mondta, hogy mi nem azért vagyunk itt, hogy szemetet szedjünk! Megmondod neki, hogy megengedted?

Döbbenten nézek rá, még a szavam is elakad. Várom, hogy azt mondja, viccelt, de ő csak hallgat.

– Missy, én… - keresem a választ, majd Danie nevetni kezd, és ezzel eszembe juttatja az igazi problémámat. - Erre most nem érek rá! – mondom gyorsan, és kikerülöm őt, ami rendben is van, de hogy ezután Miltonhoz lép, arra egyáltalán nem számítottam.

– És ki ez a cukiság itt veled? – kérdezi már a nyakában csüngve, amire csak az lehet a magyarázat, hogy Missy tök részeg, vagy Miltonnak hormontartalmú a spray-je, mert eddig egyetlen lánnyal sem találkoztam, aki ne nyilvánította volna magát a közelében leszbikusnak.

– Azért vagy itt, hogy lúzer legyél, vagy hogy népszerű? – szalad ki a számon.

– Nagyon szépek a szemeid! – búgja Missy, Danie pedig a csípőjére teszi a kezét, és büszkén vigyorogva felém tekint.

– Látod Becca, példát vehetnél róla!

Leverem Danie kezét a lányról, és most már senkinek sem hagyom, hogy megállítson minket.

– Ti kanok mi élvezetet láttok abban, ha megdugattok egy részeg csajt a kocsitokban?

– Pont azt? – kérdezi pikírten.

– És hol marad a kihívás, a… romantika, hogy meg kell hódítanod valakit azért, hogy széttárja előtted a lábait?

Csendben marad, ezért hátranézek, hogy itt van-e még, de csak az orrát vakarva gondolkodik.

– Szerintem te menj haza, és mondd le a Disney Channelt.

A szemeimet forgatom.

– Te is olyan vagy, mint a többi. Gondolkodás nélkül kihasználnád Missyt!

– A bolygón lévő férfiak hány százaléka alapján mondod ezt?

Megrándítom a vállamat.

– Nyolcvanöt!

– Remek… mert én akkor a maradék tizenötbe tartozom – mondja még, mielőtt belököm a konyhaajtón.

– Te… jó… ég… - Mindenki döbbenten bámul felénk. Egy lendítéssel becsukom az ajtót, és összefont karokkal Flinn elé állok.

– Te hívtad a George Autócsodáit? – kérdezem szemrehányóan. - A hűtő miatt – teszem hozzá, csak, hogy tisztán lássuk a dolgokat.

Flinn néhány pillanatig még mereven néz rám, majd elfordul és az asztal túloldalán ülő srácra pillant.

– Azt mondtad, szerezzek egy szerelőt! – védekezik hevesen. – Azt nem, hogy milyet!

Flinn arca értetlenből fokozatosan válik dühössé, így a srác kétségbeesetten folytatja a mentegetőzést.

– Ez volt az egyetlen, ahol éjjel is dolgoznak.

– Ez igaz! – mondja Danie büszkén, mire mindenki rá néz, és ez az a pillanat, amikor jobban tenné, ha befogná a csőrét. – Én vagyok a sárga angyal! Üdv néktek, emberek!

– Hé, pöcsök! – Eric Orson ront a konyhába, a homloka verejtékes, a pólója vizes, a haja pedig kócos. Remélem senki nem gyújtott fel semmit, mert fogalmam sincs, mitől lett ennyire izgatott. – Valami barom azt mondja, látta Miltont a házadban! – Nevetni kezd. - Próbáltam kiszedni belőle, mit nyomott, mert nekem is bejönne a cucc!

Az ajkamba harapok, és óvatosan a mellettem álló fiúra sandítok. Ahogy Flinn is. Meg Eric is. És a többiek is.

– Azt a rohadt…! – kiált fel Eric. – Ezt el kell mondanom Kyle-nak!

Megpróbálok Eric után kiáltani, de mire megtalálom a hangomat, ő már el is tűnik a konyhából, az izgalom hevében bevágja maga mögött az ajtót.

– Meg tudod javítani? – kérdezi Flinn keményen.

– Autószerelő vagyok – feleli magabiztosan. - És tudod, mi az a kiszállási díj?

Flinn dühösen feláll, és az asztalhoz csapja a korábbi whiskeys poharát, amibe igaz, hogy már üdítőt töltöttek a csajok, de a józanságán ez cseppet sem segített.

– Kezdődik a műsor – mondja Simone.

Charlie az asztalra ül, és felhúzza a lábait, hogy kényelemből nézze végig, amint Miltont megleckéztetik, a segélykérő jeleimet pedig egyáltalán nem veszi észre, vagy nem is akar róluk tudomást venni.

– Mit mondtál, Milton?

Flinn olyan közel áll hozzá, hogy az orruk szinte összeér. Mélyen a szemébe néz, Danie azonban pislogás nélkül állja a tekintetét, és egyáltalán nem mozdítja a fejét.

– Csak egy kérdés volt – válaszolja pimaszul. – Tudod, mi az a kiszállási díj, vagy elmagyarázzam?

A helyzet súlyosabb, mint gondoltam, Flinn tényleg bepöccent az elromlott hűtő miatt, és a jóhiszeműségem miatt Danie most még nagyobb bajban van.

– Oké, tudjátok mit? – Befurakodom közéjük, mielőtt elfajulna a helyzet, mert egy bunyó miatt a nagynénémék engem is felelőssé tesznek. Máris hallom, hogy „Rebecca, miért nem akadályoztad meg?” vagy „Ezek után hogy bízzunk meg benned?” – Úgyis lógok neked egy tízessel, a többit meg majd megadod! – mondom Flinnek, majd tolni kezdem Danie-t az ajtó felé, de egy pillanatra sem engedik el egymás tekintetét.

– Hol az a hűtő? – kérdezi Danie keményen. Leveszem róla a kezemet, de azért még nem állok félre. Fogalmam sincs, mi történik, most meggondolta magát, vagy csak tovább akar kötekedni?

– Meg tudod javítani? – kérdezi újra Flinn, már nyomatékosabban.

– Megnézhetem – feleli foghegyről. - De drága lesz. - Alkudozik? Mi a fene…

– Az nem érdekel! – Hátra lép, és kézbe veszi a poharát, de narancslével már nem kelt igazán aljas benyomást. – Szükségünk van a hűtött italokra!

Charlie előre nyúl, megragadja az ingjét, és közelebb húzza magához.

– Annyira szexi vagy! – Lábát a csípője köré fonja, és az ajkát az övére tapasztja, ami ellen Flinn-nek sincs kifogása.

Felsóhajtok, majd Danie-re nézek, aki türelmesen bámul vissza rám, mintha csak a következő lépést várná.

– Megmutatom a hűtőt – mondom kedvetlenül, majd elindulok a hátsó ajtó felé, menet közben pedig kiveszem a kulcsokat Flinn farzsebéből úgy, hogy ne érjek Charlie lábához, és ne is zavarjam őket, mert arra tudom, milyen hevesen reagálnak.

Danie szó nélkül követ a sötét, lélektelen kertbe, és miután becsukja maga mögött az ajtót, a zene elhalkul, kettesben maradunk, és nem világít semmi körülöttünk, csak a hold.

– Nem lett volna egyszerűbb azt mondanod, hogy eltűnsz és rendben vagyunk?

– A kiszállási díj az kiszállási díj. Muszáj vele elszámolnom.

Savanyúan nézek rá, de nem vitatkozom.

Érzem, hogy rezeg a telefonom. Gyorsan előhúzom, hátha Miles az, de csak Timmy neve villog a kijelzőn, és az is csak egy boríték fölött. A zárt kert sötétjében olyan fényes a mobilom, mintha fakó szentjánosbogarak fogtak volna össze, hogy jelzőfényt alkossanak a barátaiknak, akik engedély nélkül megtámadnak.

– Nem is tudtam, hogy autószerelő vagy – mondom, miközben elhessegetek néhány éjjeli lepkét, és elolvasom Timmy üzenetét.

 

Timmy: Milyen a buli? :-)

– Már mondtam, miért dolgozom.

Persze, hogy is felejthettem el! Szegény Mr. Miltont lecsukta az FBI. Bár tudná, milyen lökött fia van… A szemeimet forgatom.

– Ott van, nézd! – mutatok a kert túlsó végébe. – A garázsban.

 

Rabe: Gyere ide, és nézd meg magad…

 

Timmy amolyan… netes barát. Ő sem tartozik kimondottan a baráti körömbe, ezért a suliban nem is nagyon beszélek vele. Inkább csak a neten futunk össze, démonokat ölünk a Lineage-ben, vagy dumálunk a facebookon, ami közben mindig, hangosan vihogunk.

 

Timmy: haha… nem való az a buli egy magamfajta lúzereknek ;-)

Rabe: Hülyéskedsz? Már Milton is itt van -.-’

Timmy: ??? :O

 

Előre nyújtom a távirányítós ajtónyitót, és mikor megnyomom a rajta lévő gombot, az ajtó megemelkedik, a világítás felkapcsolódik.

– Szóval, viccen kívül. Miért dolgozol George Autócsodáinál?

– Elmondtam.

– Nem mondtad - erősködöm. – Mondtál egy baromságot. Az nem ugyan az.

– Miért érdekel téged, Becca?

– Rabe vagyok! – mondom dühösen. – És ott a hűtő! – Mogorván a sarokba mutatok, majd félrehúzódok, nekidőlök Flinn fekete BMW-jének, Danie pedig előhúz egy csavarhúzót a zsebéből, és rögtön munkába kezd.

 

Rabe: Ne is kérdezd… átkozott ez a nap :’((((

 

Amíg Danie dolgozik, én leírom Timmynek, hogy elromlott Flinn drágalátós hűtője, a többiek hidegsörre vágynak, valami részeg farok meg kihívta a George Autócsodáit, és megjelent Danie Milton. Még azt is elpanaszolom, hogy amire visszamegyünk a házba, Kyle már tudni fogja, hogy itt van, és úgy fog vele játszani, mint egy életnagyságú Ken babával-

Miután elküldöm az üzenetet, visszaolvasom, és rájövök, mennyire betegen hangzik mindez. De attól még igaz.

Timmy részvétet nyilvánít, majd még kevésbé kellemes témaként elmondom neki, hogy úgy tűnik, Miles felültetett. Timmyvel a barátságunk elején csak ogrékról, elfekről, meg „szintlépésről” tudtunk beszélni, mára azonban szinte mindenről. Rendes srác, és remek beszélgetőpartner, de ha személyesen állok előtte, kuka mint a hét törpék egyike. Nincs sok önbizalma, és ezért nincs is sok barátja, de még mindig nem akkora lúzer, mint Milton. Mert neki nincs párja! Vele új értelmet nyert a számkivetettség fogalma…

– Akarod, hooooogy… - A szavam elakad, és Danie értetlenül felém pillant. – Asszisztáljak? – kérdezem gúnyosan, ha már nem sikerült megtalálnom a legmegfelelőbb szót.

– Felesleges. Gyere csak ide! – int a kezével, mire kíváncsian elrugaszkodok a kocsitól. – Látod ezt? – piszkál valamit a csavarhúzóval. - Teljesen fekete.

– Aha, látom!

Sosem láttam még hűtőt szétszedve, de érdekesnek tűnik.

– Ez itt – mutat egy sárga színű drótra – a hőérzékelő, aminek letört a csavarfeje, és ha jól sejtem, már napok óta, folyamatosan ment, amíg az egész le nem égett.

– Leégett? – nézek rá rémülten, mire ő részvétteljesen bólogatni kezd.

– Le – sóhajtja. – Szegény túl jó volt erre a világra.

– Szóval akkor nem tudod helyrehozni?

Danie megpiszkál még valamit a csavarhúzóval.

– Tropa… De a főúriság használhatja még… hm… szennyes tartónak! – fordul felém. Halkan nevetni kezdek, na, nem mintha annyira vicces lenne a helyzet.

– Remek! Akkor jobb lesz, ha most eltűnsz, és ezt én közlöm Flinnel.

– Nem terveztem másként.

Nem, mintha védeni akarnám Danie-t, vagy közel állna a szívemhez, de igaz volt, amit Timmynek írtam, és ha már nálam vannak a kulcsok, hátravezetem őt a kertkapuhoz, és a kezébe nyomom a mobilom, hogy világítson a vakuval, amíg én megtalálom a megfelelő kulcsot.

– Én, Becca Dawson és a csillagos ég – sóhajtja ábrándosan. – Ki gondolta volna, hogy még megélem ezt?

– Azt hiszem, ez lesz az! – mondom, mikor végre sikerül elfordítanom egy kulcsot.

– Nyitotta már ki valaki ezt a kaput?

– Igen. – Lenyomom a kilincset, és magam felé húzom. – Mi.

A ház előtt hamar kiszúrom a szürke vontatót, melynek oldalán szintén a George Autócsodái felírat van. Danie megáll mellette, én pedig elmegyek a kocsimhoz, hogy magamhoz vegyem a pénztárcámat, de ami azt illeti, piszok drágán jött ki, és oké, a köztünk lévő viszony miatt, meg tekintve, hogy utálhat mindenkit, aki itt van, nem kérhetem, hogy adjon egy kis baráti kedvezményt, de azért mégis… jó volna!

Totál kínosan érzem magam, mikor elé állok, és fizetnem kéne. Oda kéne adnom neki a pénzt, de csak mereven bámulok rá. Azon gondolkodom, mennyi borravalót adjak. Csak a pizza futárnak szoktam rendesen, mert őt minden hónapban látom, Danie-t azonban minden nap, hiszen az évfolyamtársam! Miért kell ilyen kínos helyzetbe hoznia?

Hirtelen felnevet, ijedtemben összerezzenek.

– Tartsd meg a pénzed – nyitja ki a kocsija ajtaját.

– Mi? Tessék, itt van! – Annyira zavarban vagyok, hogy az összes pénzem a kezébe nyomom. Most már tuti, hogy behajtom Flinnen, ha lenyugodott!

Danie a kezében lévő, gyűrött papírra néz.

– Te nem vagy normális.

– Ugyan ezt gondolom rólad. – Csak hogy tisztázzuk…

– Nem én adtam száz dollárt egy vontatónak!

– Mi? Száz dollár? – Erőszakkal kifeszítem az ujjait, hogy visszavegyem a pénzem felét. A bőre puha, de az olajfoltok miatt olyan, mint egy dalmata mancsa.

– A szélvédőmosásért bezzeg nem fizettél ilyen jól. Pedig az zsebre ment.

– Tessék! – Visszazárom az ujjait a maradék pénz fölött. - Így jó?

– Ez meg kevés.

– Akkor itt van még egy tízes.

Danie elkapja a kezemet, majd tesz felém egy lépést, és így egész közel kerülünk egymáshoz, amire abszurd nem számítok, de arra sem, hogy belecsúsztatja az összes pénzt a szűk farmerem zsebébe. Mi a…

– Felkötve jobb a hajad – suttogja merészen. – De ettől még fizethetsz természetben is!

– Na, idefigyelj, te idióta lúzer! – Megemelem a karomat, hogy ellökjem, de magától is elhátrál. Hangosan nevet rajtam, miközben célba veszi a kocsiját.

– Nem neked kéne fizetned. Nem te hívtál.

– Most már akkor sem fizetnék, ha Flinn pénzét osztogatnám!

Még akkor is nevet, mikor behuppan a vontatóba.

– Élvezd a bulit!

– Te meg menj haza, és etesd a… hülye marslakóidat! – El sem hiszem, hogy ezt mondtam.

Esőnapok,Részletek,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}

2 Esőnapok – I.

Amikor a lelátón ülsz, és álmaid pasiját nézed, amint szüntelenül bombázza a kosárpalánkot, megáll az idő. A világ összefolyik, a körülötted lévő emberek hangja monoton zajjá tompul és még az sem érdekel, ha bolondnak néznek, amiért úgy szurkolsz neki, hogy majd’ kiesel a lelátóról. Amíg az érzéseid vezetnek, az életed tökéletesnek tűnik. Vak vagy és rendíthetetlen. Szerelmes. Mi lehetne még ennél is tökéletesebb?
– És bent van! – kiált fel a narrátor. – Miles Ohara három pontos dobása előre hozta a Rétisasok győzelmét!
Felugrok a lelátón és tapsolni kezdek. Miles piros trikója a kosárcsapat logójával izzadtan tapad izmos testéhez, ezért legyezni kezdi magát, és a száján fújja ki a levegőt, hogy be tudja fejezni a meccset. Mikor elhalad előttünk, felnéz rám, és hátrasöpri nedves, szőke haját. Charlie-val hangos visítás tör fel belőlünk, és egymás kezét szorítva ugrándozunk. Így kiabáltunk az egész meccs alatt. A hangunk úgy is jelentéktelennek tűnik a stadionban szurkoló tömeg miatt.
– Úgy látom, Miles mindenhova betalál – búgja a fülembe Charlie, mire megcsípem az oldalát, aztán az öröm hevében magamhoz szorítom a vállát. Nem úgy ölelem meg őt, mint egy egyszerű barátnőt, hanem inkább, mint egy családtagot. Már az idők kezdete óta ő a legjobb barátnőm, és amióta az unokatestvéremmel jár, csak még inkább a rokonomként tekintek rá. – Bár Flinnhez képest… - A szemét forgatja, és az unokabátyámra mutat, aki ahelyett, hogy velünk élvezné a mecset, a mobilja kijelzőjére tapad, és az esti bulit szervezi, amelyen már az első perctől kezdve tudtam, hogy a csapatunkat győztesként fogjuk ünnepelni.
Amint lefújják a meccset és kikiáltják a Millwokes győzelmét, a nézők megindulnak a lépcsők felé, így Charlie is felkapja az XXL-es kólánk poharát, ami már azelőtt kiürült, hogy találtunk volna egy helyet, ahonnan rendesen lehet látni a meccset. Nálam csak egy vödör pattogatott kukorica van, és az a macis kulcstartó, amit Milesnak szánok. A barna színű kis brumi egy szívecskét tart a kezében, amibe a monogramunkat hímeztettem. M+R. Miles és Rabe.
– Állj, állj, közös fotó! – kiáltja Charlie a lelátó végén. Emberek kerülgetnek minket, de ő mit sem törődve velük, előveszi a mobilját, és felénk fordítja a kamerát. Flinn morcos képet vág, de Charlie-nak ki tudna nemet mondani? A végzős év különben is a felejthetetlen pillanatokról szól majd, amiket illik megörökíteni.
A stadion előcsarnokában Anna vár minket, és miközben az öltözők felé tartunk, gyorsan kielemezzük, milyen volt a meccs – vagyis Miles bámulatos, csont nélküli kosarairól ömlengünk -, majd elveszünk a szülők, barátok, hozzátartozók tömkelegében, akik szintén az öltözők felé tartanak, hogy gratuláljanak a Millwokes gimi verhetetlen kosárcsapatának.
– Jut eszembe! Felvetted a kabalabugyidat? – kérdezi Charlie hirtelen.
Anna előre hajol, hogy jobban lássa őt, és még mindig az üdítője szívószálát szopogatja, amit laposra rágott a meccs izgalmában.
– Milyen kabalabugyi? – Kérdő pillantását hol rám, hol Charlie-ra szegezi, és még Flinn is felemeli a fejét, de aztán a mobilja újra megszólal, és ez ismét elvonja a figyelmét.
Felsóhajtok.
– Nem.
– Mi az, hogy nem? – vonyítja Charlie mérgesen.
– Mert nem kell kabalabugyi!
– Nem a francokat!
– Tényleg van kabalabugyid? – kérdezi Anna naivan. Bocsánatkérően nézek rá, amiért kihagytuk őt az én „kabalabugyi” ügyemből, de a két barátnőm annyira különböző. Míg Anna szelíd, visszafogott – talán kicsit prűd, amit mindig is annak tudtam be, hogy a nagyszülei gondoskodásban nőtt fel -, addig Charlie igazi, kemény csaj, aki tudja, mit akar, és a szavait sem válogatja meg.
– Charlie megszentelt nekem egy bugyit, hátha az majd segít kibontakozni – magyarázom gúnyosan.
– Még egy lingam szertartást is elvégeztem rajta! – teszi hozzá. Anna összevonja a szemöldökét, és amolyan „biztos ezt akarod?” pillantást vet rám, de ez is hamar elszáll, tekintetébe visszatér a kíváncsiság.
– Azért, hogy Rabe lefeküdjön Milessal?
– Nem, csak hogy lefeküdjön, hanem, hogy egyesüljenek testileg és szellemileg egyaránt! Mint én és Flinn. Igaz, Flinn? Flinn!
– Szóltál, bébi?
– Ahhh! Tedd már el azt a mobilt!
– Attól még, hogy rávettél, jöjjek el, nem ígértem meg, hogy Carltonra bízom a szervezést.
– Ki az a Carlton? – kérdezi Anna.
– Valami srác Flinn sznob sulijából – mondom, szúrós mosollyal a képemen, mert tudom, Flinn mennyire színvonalasnak tartja azt a koedukált iskolát, ahová a szülei a gimi második évében átíratták. Persze jogosan, mert az az intézmény a nyomába sem érhet a Millwokesnak. Oda gazdag emberek kölykei járnak, egyenruhát hordanak és kifinomultan társalognak, így az uncsim olyan tökéletesen illik oda, mint csokireszelék a tortára. Most is drága, szűk farmerban van, fehér ingben, melynek tetején fekete mellény van, a karórája pedig többet ér, mint az itteni tanári kar kocsija együtt véve. Sötét haját gondosan hátranyalta, hogy még csak véletlenül se göndörödjön be valamelyik szála. Határozott jellem, aki nem szent, de sosem kerül bajba. Remekül játssza a lapjait, és irányítani tudja az embereket, ami miatt egyszer még remek maffia vezért lesz.
– A francba, Rabe, fel kellett volna venned, rengeteget dolgoztam vele! – nyafog tovább Charlie. – Fogadok, hogy már megint a nagyanyád tangájában vagy. Így sosem fogtok kefélni! – A tenyerembe temetem az arcomat, hátha sikerül láthatatlanná válnom.
A nagynéném utálja Charlie-t, de ezen senkinek sem kéne meglepődni. Ő egyáltalán nem illik a szende, aranyos, „ő kell a fiamnak!” képbe. A szája nagyobb, mint egy galaxis, és már az összes templomból kitiltották a városban. Folyton fekete cuccokban van, amik kiemelik nem mindennapi alakját, és tavaly még egy orrpiercinget is lövetett magának – de persze csak azután, hogy megtanulta leutánozni az anyja kézírását a szülői beleegyezéshez.
Külsőleg talán tényleg nem illik Flinnhez, de aki ismeri őket, tudja, hogy ők a marcipán párocska az esküvői tortán – vámpírjelmezben -, vagy a kettétört szívecskés medál – jó véresen. Azaz nem ismerek náluk összeillőbb párt.
– Ez majdnem olyan, mint egy autogramm osztáson! – mondja Anna, aki velem együtt előre nyújtja a nyakát, hátha rájövünk, miért nem haladunk sehová. Ez volt a tanév első meccse, így mindenki idecsődítette még a külföldi nagyszüleit is. – Most fogod odaadni Milesnak a macit? – kíváncsiskodik.
Miles és én már lassan két hónapja járunk. Kyle Portland egyik becsődült buliján jöttünk össze, amin a mariuhána füstje beindította a tűzjelzőt, és pillanatok alatt elöntötte a víz a nappalit. A tömeg az ajtó felé menekült, én azonban ott maradtam, hogy segítsek Kyle-nak letakarni a bútorokat, majd Miles odajött hozzám, megragadott, és addig csókolóztunk, amíg bőrig nem áztunk. A pillanat oly annyira filmbe illő volt, hogy még ma is megborzongat. Pedig egyáltalán nem akartam pasit; főleg nem Miles Oharát, akinek legalább annyi önbizalma van, mint amennyire jól néz ki, és a magamfajta lányok nem szokták komolyan venni. Nem is akartam foglalkozni vele, amíg meg nem tudtam, hogy egy gletmondi főiskolára kapott ösztöndíjat, ami csak néhány kiló méterre van Wellingtowntól, ahová én fogok egyetemre járni. Mindkét város nagyon messze van az otthonunktól, és ha már az elmúlt években kibírtam, hogy ne legyen barátom, feleslegesnek tartottam felszedni valakit a gimi végén, akivel jövőre úgysem találkozom. Milessal azonban fogok.
Ezután már csak az zavart, hogy ő „Sophie Milessza”, azaz Sophie Smith-szé, aki kilencedik óta a pompomcsapatot vezeti. Közel nyolc hónapig jártak, és az egész kapcsolatuk olyan volt, mint a legolcsóbb brazil szappanopera. Minden a nyilvánosság előtt zajlott; veszekedtek, kiabáltak, szakítottak, vagy olyan hevesen smároltak a folyósón, hogy elzárást kaptak. Miles minden két percnél hosszabb szakításukat kihasználta, hogy beiktasson valakit, és a lányok többsége el is hitte a kocka hasának és a szép szemeinek, hogy nem akar többé Sophie-val járni, én azonban csak a képébe röhögtem, valahányszor megkörnyékezett. Aztán valahogy mégis engedtem neki. Lehet, hogy engem is a kocka has győzött meg, vagy a két éven át tartó szingli lét, de az is lehet, hogy valami felsőbb erő egymásnak teremtett minket. Miles nem ment vissza Sophie-hoz, és a nyár vele mondhatni, tökéletes volt!
Főleg azért, mert nem találkoztam Sophie-val, most azonban, hogy megkezdődik a suli, lefogadom, hogy pokollá fogja tenni az utolsó évemet. Először is, megpróbálja majd visszaszerezni Milest. Sajnos a tömeg nem olyan sűrű, hogy lássam az első próbálkozását. Miles és ő az öltözőn túl, a falnak dőlve beszélgetnek. A csevejük egészen bizalmasnak tűnik, Sophie aranyszőke fürtjeit csavargatja az ujja köré, és kecsesen oldalra billenti a csípőjét, hogy még vonzóbb benyomást keltsen a filteres pom-pom mezében. Nem vagyok féltékeny, csak tudom, milyen viharos volt a kapcsolatuk, és hogy egyetlen szakításuk sem volt tartós.
– Ne izélj, Rabe! – szólal meg Charlie, és csak ekkor veszem észre, milyen feltűnően bámulom őket. Még Annának is elfelejtettem válaszolni, akit annyira érdekelt az a maci… - Már nincs köztük semmi – próbál vigasztani.
– De még kibékülhetnek. – A fanyar tiltakozásomnak hála, Charlie úgy néz rám, mintha legszívesebben reménytelennek nyilvánítana. – Mindig kibékülnek!
– És ebből van Milesnak elege – szól közbe Flinn, de a mobiljából fel sem néz. Így is figyelembe kéne vennem a szavait?
– Oké! – Charlie maga felé fordít. – Nézz rám! Mióta vagytok együtt?
A plafon felé nézek. Ehhez most egyáltalán nincs kedvem.
– Két hónapja – felelem unottan.
– Na, látod! Sosem voltak még ilyen sokáig külön. A Sophie-Miles románcnak vége, és most a Miles-Rabe páros jön! – vigyorog eltökélten. – Különben is, mindenki szerint undorítóan cukik vagytok együtt.
Anna megdöbbenve néz: – Te tényleg azt mondtad, cuki?
– Emlékeztess csak rá, ha látni akarsz hányni – morogja Charlie.
– A képlet szerint a tökéletes pár ő és Sophie voltak – tudatom velük. - A kosárcsapat kapitánya és a pomponlányok vezetője. Ez a gimi legalapvetőbb törvénye – mondom kissé gúnyosan, hogy leplezzem a rosszkedvem, de ettől csak még szomorúbb leszek. Akaratom ellenére remekül fején találtam a szöget!
– És te ki vagy?
Egy pillanatra csendben maradok, na, de nem azért, mert akkora senki lennék az iskolai táplálékláncban, amit szégyellnem kell, hanem mert nem tudom, hogy a képlet más tényezők felhasználásával is működhet-e.
– A diákelnök.
– Úgy van! – mutat rá Charlie. - A suli első embere, Alfa és Omega, a közösségi élet mozgató rugója, a népszerűség testet öltött formája! – lelkesít tovább. – Ki más illene hozzád, mint a suli legdögösebb pasija?
Hálásan rámosolyogok, de ő is nagyon jól tudja, hogy hiába kedvelnek sokan, Sophie magas, hosszú lábai vannak, szexi, ápolt és kívánatos, ami sokban hozzájárul ahhoz a verhetetlen önbizalmához, ami akadálymentessé teszi az utat a céljaihoz. Nem tartom magam csúnyának, de hozzá képest teljesen átlagos vagyok. Nem vagyok magasabb 165 centinél, vállig érő, barna hajam lófarokban hordom, és ahelyett, hogy falatnyi ruhákba bújnék, divatos farmert húzok, és Converse csukát taposok, ami sokkal kényelmesebb a tűsarkú cipőknél.
– Szia, Rabe! – üdvözöl egy lány, miközben elhalad mellettünk a tömegben. Mosolyogva intek neki, Charlie pedig olyan tekintettel mér végig, mintha kinőtt volna a harmadik fülem is.
– Bocs, ezt kihagytam! A lány, akinek mindenki köszön! – mondja színlelt megdöbbenéssel a hangjába, amin nevetni kezdek. - Ki Sophie ehhez képest?
– Egy beképzelt, gőgös liba, akit több farok látogatott meg a nyáron, mint Elena Thomsont! – hangzik a hátunk mögül, majd Simone Flaming vörös, göndör haját látom magam mellett. Elvárja, hogy őt kerüljék ki, ahelyett, hogy besorolna a hátunk mögé, ahogy Anna is tette.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezi Charlie, mire Simone a szemeit forgatja, majd felénk fordítja a mobilja kijelzőjét.
– Facebook, csajok. Facebook. – Charlie izgatottan kikapja Simone kezéből a telefont, és Annához hasonlóan én is közelebb hajolok. – Úgy tűnik, Miles nélkül egy percig sem unatkozott.
Charlie végigpörgeti a kommenteket, amelyekben néhány iskolatársunk a nyári eseményeket tárgyalja, és elmesélik egymásnak, kit kivel láttak. Sophie-t elég sok mindenkivel. Ki gondolta volna…
– Rólam és Milesról írnak valamit? – kérdezem.
– Semmit – feleli Charlie.
– De azért olvasd csak tovább! – erősködik Simone. A hangja még mindig komor, kedvetlen. Egyesek csak „Fanyar Simone”-nak hívják, ami valljuk be, illik is rá.
– Áhá! Megvan! – kiált Charlie. – Sophie azt írta, hogy a szakításuk csak ideiglenes, és Miles úgysem fogja sokáig kibírni Rabe Dawson mellett. – A nevem legalább annyi undorral ejti ki, mint amennyivel Sophie gondolhatott rám, miközben megírta a kommentjét. Sejtettem, hogy a köztünk lévő ellentéteket nem fogja enyhíteni, hogy most azzal a pasival járok, akinek – hogy is fogalmazott az egyik nyilvános veszekedésük során? Odaadta a legszebb éveit, pedig csak nyolc hónapig jártak, és ez alatt az idő alatt is szinte minden héten szakítottak.
– Ideiglenes, mint a többi? – kérdezi Anna. Simone felnevet, nekem azonban semmi kedvem velük vihogni. Miles és Sophie tényleg nem voltak az a tökéletes páros, amelyet a képlet alkot, ez alatt a nyolc hónap alatt azonban mindenki szemében összeforrtak.
– Nem tudom, csajok. Nézzetek rájuk! A nyáron nem sokat találkoztak, de most elkezdődött a suli, és…
Miles pillantása hirtelen rám vetődik, mintha tudná, hogy róla beszélünk, ezért elakad a szavam. Végignézem, amint az arcán fokozatosan megjelenik egy széles, büszke vigyor, ami egyenesen rám irányul.
– Itt van az én szerencsehozó kabalám! – kiáltja mély, férfias hangján, míg én a pír mardosó ujjait érzem az arcomon, amiért észrevette, hogy bámulom. Könnyedén átjut a tömegen, majd rögtön a karjaiba kap, és forró, izgató csókot lehel a nyakamra – na, de azért nem annyira, hogy rögtön ledobjam a bugyimat.
Jól esik az ölelése, de a szemem mégsem csukom be, hogy átadjam magam neki, ami nagy hiba, mert Sophie még mindig ott áll a távolban, és végtelenül lenéző a pillantása. Valahányszor Milessal vagyok, próbálom elfelejteni, hogy ő Sophie ex barátja, akire még mindig úgy tekint, mint a tulajdonára.
– Olyan szexi az illatod, bébi! – búgja a fülembe Miles, ami nem éppen a legromantikusabb, de őt ismerve akár még tekinthetjük is annak.
Úgy döntök, nem foglalkozom Sophie-val, sem a múlttal. Miles azt mondta, komolyan járni akar velem, és nem csak egy kalandként tekint rám, akit beiktat Sophie közben. Az elmúlt két hónapban semmi olyat nem tett, ami miatt kételkednem kéne benne, és néhány szó Sophie-val még nem jelenti azt, hogy ki is békülnek. Nem igaz?
– Nézd! Ez a tiéd. – Miles ujjára csúsztatom a kis brumi karikáját, és izgatottan figyelem az arcát, várom a reakcióját.
– Mi ez?
– Ajándék. Cuki, mi?
– Jó voltál, Ohara! – Egy srác megveregeti Miles vállát, mire a pasim zavartan felé fordul, de aztán előkapja a jól megszokott macsó énjét, és – ami talán csak nekem tűnik fel – a markába süllyeszti a macit.
– Hé, Dawson! Akkor a bulidon találkozunk!
– Fejenként két üveg pia a beugró – figyelmezteti őket Flinn, de a srácok csak legyintenek, jelezvén, hogy nem jelent gondot.
– Rendben, akkor mi is ott találkozunk – mondja Charlie. - Rabe-bel még van egy kis dolgunk. – Megragadja a karomat, és elhúz Milestól.
– Micsoda?
Egészen közel hajol hozzám, hogy senki más ne hallja.
– Fel kell venned a kabalabugyidat!


Amint Charlie meglátja a stadion előtt parkoló opálkék Volvómat, hirtelen óvodássá fejlődik vissza; futni kezd felé, tárt karokkal felhasal a motorháztetőre, én pedig nevetni kezdek rajta, mert olyan viccesen fest, ahogy a szélvédőmet csókolgatja.
– Rabe ugye vigyáz rád, gyönyörűségem? Hogy mit mondasz? Ó, jól hallom? Alig várod már, hogy én is vezesselek? Picikém, hidd el, én is a fél karom odaadnám azért, hogy a te volánod mögött üljek – gügyög a kocsimnak, mint egy fél éves gyereknek.
– Fél karral nehéz vezetni – mondom még mindig nevetve.
– Csak képletes volt! Ő érti! – simogatja a fényezést, ami még mindig olyan tökéletes, mint amikor kihoztuk a szalonból.
Az új Volvo C30-asom apám ajándéka volt az iskola kezdésre. Azt mondta, a kitűnő tanulmányi eredményem és az iskolában elértek miatt kapom, de szerintem csak így akarta nyomatékosítani a bátyámban, hogy már nem ő a kedvenc gyereke a családban.
– Amint visszakapod a jogsid, kölcsön adom.
Ez kissé elkedvetleníti, és elindul az utas ülés felé.
– Szerintem azt már sosem látom viszont.
Charlie-t nem egyszer elkapták gyorshajtás miatt, ezért a szülei elvették a jogosítványát, amíg nem hajlandó egy kis felelősséget tanúsítani a közlekedés iránt.
– Remélem már megbarátkoztál a gondolattal, hogy elvetettük a buli ötleted – mondja, miközben bekapcsolja a biztonsági övet.
– Az csak egy feltevés volt. – Ráadom a gyújtást, láb a gázon, minden készen áll az induláshoz, de a kocsik egyszerre tolatnak ki parkolóhelyeikről, és a stadionból távozó emberek cikázva próbálnak kijutni a christeni főutcára.
– Annyira ragaszkodtál ahhoz a marhasághoz, hogy az már beteges.
Egy szúrós pillantást vetek Charlie-ra, aki épp hosszú, fekete hullámait igazgatja.
– Ennyire azért nem volt súlyos. – Gonosz nézése legyőzi az enyémet, ezért inkább elfordítom a fejemet. Megpróbálhatnék kiállni, és lépésben haladni a többi sofőrrel, de kétlem, hogy apám díjazná, ha máris meghúznám a kocsit, ezért inkább elvetem az ötletet, és adok valami nyers válaszfélét a barátnőmnek. – Csak jó lett volna egy olyan bulit tartani, amin a tanárok is ott vannak.
– És gondolod, hogy eljött volna valaki rajtuk kívül? – kérdezi szkeptikusan.
Mi tagadás, a Millwokesban nem menők a tanár-diák bulik, és míg én amellett kampányoltam, hogy a meccs utáni bulit tartsuk az iskolában, mindenki más Flinn igyuk-le-magunkat-és-semmire-se-emlékezzünk-másnap féle ünneplését tartotta jónak, amit persze én sem ellenzek, csak…
– Semmi bajom nem lenne Flinn bulijával, ha nem azért hívta volna meg azokat a lányokat.
– Milyen lányokat?
Csendben maradok, hátha magától is rájön, de aztán mégis csak muszáj felvilágosítanom.
– A másodikosokat.
A barátnőm hosszú „jaaa”-zásba és püffögésbe kezd, majd újra végigsimít a haján, mintha nem állna mindig vagányul, tökéletesen.
– Kit érdekel, miért hívta meg őket? Rájuk sem fog nézni, ahogy Miles sem.
– De mindenki más igen.
Sosem titkoltam, mi a véleményem arról, hogy az évfolyamtársaim kihasználják az alsóéveseket, akik persze tök menőnek tartják, hogy a végzősök figyelembe veszik őket.
– Sosem értettem, miért zavar ez téged – folytatja Charlie.
– Hogy kihasználják őket?
– Hogy az élet megtanítja őket rá, miért ne legyenek hiszékenyek!
Dühösen nézek rá, és kedvem lenne elmagyarázni neki, az ilyesfajta tanítás milyen mély nyomokat hagyhat egy lányban, de aztán csak lehajtom a fejemet, és a műszerfalra nézek, mert hiába mondanék bármit is, Charlie úgysem értené meg.
– Szélvédőmosás, a mai napon fél áron!
– Jaj, ne már! – Egyszerre kiáltunk fel, mikor meglátjuk a szélvédőre tapadt srácot. Már be is fújta valamivel az üveget és végighúzta rajta az ablaktörlőt.
– Danie, ne csináld már!
– Takarítsd le onnan azt a lúzert! – mondja Charlie, miközben a kormányhoz nyúl, és a kocsi ablaktörlője rögtön beindul, de Danie Milton csak a hasznára fordítja ezt, és lelkiismeret-furdalás nélkül nyomkodja tovább a spriccelő fejet.
– Danie, fejezd be! – kérlelem tovább, Charlie pedig kidugja a fejét az ablakon, és rákiált.
– Milton, te balfék, ha miattad késünk el, hétfőn a padlóról fogsz enni, azt garantálom! - próbálkozik, pedig tudhatná, hogy Miltonnál az effajta fenyegetőzések csak a hülyeségét táplálják. Az ábrázata nem sokat változott gyerekkorunk óta - mindig is ilyen beképzelt képet vágott, ha valakit őrület közeli állapotba hozhatott.
– Oké, elintézem! – Kikapcsolom az övemet, és ha nem lenne új a kocsim, hangosan becsapnám magam után az ajtót, hogy Danie tudja, ma egyáltalán nem vagyok vevő az önkéntes akcióira.
– Hello, Becca! Mikor takarítottad utoljára a szélvédőt? Úgy hallottam, Bargemund felé este már köd lesz, szóval jobb odafigyelni.
– Ne hívj már Beccanak! – dörmögöm morcosan.
Becca a gyerekkori becenevem, de Danie-n kívül már senki nem hív így. A gimiben mindenki Rabe-nek szólít, és örülnék, ha ez így is maradna, őt azonban egyáltalán nem érdekli más óhaja.
– Ez a neved.
– Rabe vagyok! – közlöm türelmetlenebbül.
Tesz felém egy lépést, és már a vezető ülés felöli ablakot takarítja, mintha meg sem hallotta volna, hogy nincs szükségem a munkájára. Charlie férfiasan az üvegre tapasztja a középső ujját, de ez kevés ahhoz, hogy elriassza. Amúgy sem értem, mit keres itt. Nem láttam a meccsen, és egyáltalán nem olyannak ismerem, aki részt venne egy ilyen eseményen. Lehet, hogy végig a parkolóban lapult a szórófejes kis vackával, hogy megvárja a gyanútlan autósokat? Miért van az, hogy ettől most még szánalmasabbnak tűnik, mint az iskolában?
– Mit keresel itt? – kérdezem. – Anyagi csődbe került a családod, vagy mi?
– Valami olyasmi – spriccel újra az üveg sarkába. Talán szólnom kéne neki, hogy a kocsim csupán pár hetes, és nincs szüksége tisztításra. - Apám tegnap lekapcsolta az FBI. - Felvonom a szemöldökömet. – Ufókat rejtegetett az alagsorban – folytatja. – Tudtam, hogy előbb-utóbb lebukik, mert mindig túl magas volt a telefonszámla. Tuti, hogy végül lehallgatták.
Na, pont ezért utálja mindenki Danie Miltont!
Külsőleg csak fél fejjel magasabb nálam, nem jár sportolni, kerüli a divatot, ráadásul ő az iskola udvari-bolondja, aki úgy vonzza magához mások szívatásait, mint mágnes a vasreszeléket. Ami azt illeti, nem lenne rossz pasi – kedves arca van, szép, barna szemei, és az utóbbi években rendesen leadta a felesleges kilókat, de amíg divatjamúlt vászonnadrágokban és egyenes szabású, minta nélküli pólókban jár, a kutya sem fogja megbocsátani neki, hogy egyébként totál zakkant. Hogy lehet mégis ekkora önbizalma?
– Na, jó… figyelj! - Nem akarom elvetni a sulykot, hiszen továbbra sem szeretném bántani őt. Nem tettem az előkészítőben és az általános iskolában sem, így ha már eddig kibírtam, a gimi utolsó évében sem fogom piszkálni. Mindig azok közé tartoztam, akik nem barátkoznak Danie-vel, de nem is bántják. Egyszerűen csak… békén hagyják! – Kifizetem az ablaktisztítást, csak állj félre, hogy indulhassunk.
– Ez nagy felelőtlenség. Holnaptól már teljes áron dolgozom!
– Mi lesz már? – kiált ki Charlie. – Megmutassam, milyen az a struccpolitika, Milton?
Milton tudja. Egyszer tényleg belenyomták a fejét a homokozóba.
– Oké, tessék, a többi a tiéd! – A kezébe nyomok némi pénzt, majd visszaülök a kocsiba.
– Ez a gyerek egy igazi barom – közli Charlie.
– Nekem mondod?
A gyújtásba helyezem a kulcsot, és óvatosan a gázra taposok. Danie félre áll, és továbbra is, gúnyosan vigyorogva integet nekünk. Még egy sötét pillantást vetek rá, majd inkább arra koncentrálok, hogy ne gázoljak el senkit a parkolóban.
– Még szerencse, hogy ez az utolsó évünk – mondja Charlie. – Utána sosem kell többé látnom ezt a barmot.

Esőnapok,Részletek,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}

0 A legjobb Danie és Becca jelenetek II.

[...]
– Bocsánatot kell kérnem Danie-től is! – Felugrik, mint egy nikkelbolha, és máris indulna, de én megszorítom a kezét, és ez maradásra bírja.
Ezt nevezem én hirtelen felindulásnak!
– Nem említettem neki, hogy tudod.
– Ó…
– És különben sincs itt.
– De én láttam őt ma reggel. – Játékosan a keresztfolyosó felé mutat.
Most nekem akad el a szavam, pont úgy, mint neki, mikor a csokit a kezébe adtam. Világosan emlékszem rá, hogy Danie azt mondta, ma sem jön iskolába, és vagy megint átvágta a fejemet vagy csak meggondolta.
– Akkor… már biztos jobban van. – Jobban, mint tegnap, mikor az egész napot végignevettük a vásárban, majd a végén közölte velem, hogy ma még nem teszi tiszteletét a suliban. – De Kyle-nak meg kell köszönnöd a csokit! – Igyekszem lelkesnek tűnni, nehogy Anna megint sírva fakadjon, mert akkor az egész vigasztalási ceremóniát előlről kéne kezdenem, és ehhez most egyáltalán nincs hangulatom.
– Gondolod?
– Persze! Illik.
A szája elé kapja a kezét.
– Igazad van! – Elönti a rémület a tekintetét. – Most mit gondolhat rólam?
Nevetni kezdek. – Siess! És vidd a könyvedet is – nyújtom felé. Anna hevesen bólogat, és már itt sincs. A mosoly abban a pillanatban fagy le az arcomról, mikor hátat fordít.
Összeszedem magam, és elindulok a keresztfolyosó felé. Rögtön megpillantom Danie-t a többi ember közt, a krémszínű, kinyúlt pólóját és a szürke, sok zsebes nadrágját egészen feltűnővé teszi őt a sok Levis Farmer közt.
Háttal áll nekem, és Missyvel, meg a barátnőivel beszélget. Nem tudom, mit keresnek ezek a lányok folyton a végzősök szintjén, de nem vet rájuk jó fényt, hogy isszák Milton szavait. Fogalmam sincs, mit mond nekik, de hangosan felnevetnek. Néhányan fintorogva néznek rájuk, undorodva távolabb lépnek tőlük.
Biztos jó ötlet, hogy odamenjek?
– Helló! – Szélesen vigyorgok, mikor felbukkanok Danie mellett. Lizzy meglepődik, Sindy kicsit kedvetlenül néz, Missy azonban rettentően örül nekem, megkerüli őket, és mindkét karjával átöleli az enyémet.
– Rabe, annyira jó, hogy jössz! Danie épp azt meséli, milyen jól szerepeltél tegnap a szépségversenyen.
– Öhm… ti rólam beszéltek?
– Annyira jó fej vagy! – Missy a vállamra hajtja a fejét, én pedig kérdőn nézek Danie-re.
– Csak elmondtam nekik, milyen az, ha Leia hercegnő lazít.
Ösztönösen a vállába ütök, mire ő kinyög egy gyenge „aú”-t, valaki mástól pedig meghallok egy „fúj”-t. Talán mégsem kéne őt csapkodnom a folyosón…
– Nektek is el kéne jönnötök velünk Sophie Halloween bulijára! – lelkendezik Missy. – Úgy szeretek veletek lenni!
Danie-vel egymásra mosolygunk.
– Majd szerzek egy jelmezt, amiben nem ismer fel senki – mondja Danie.
– Azok olyan tutik! – ájuldozik Missy, mire előbuggyan belőlem a nevetés.
Vajon említette valaki ezeknek a lányoknak, hogy Sophie egyikünket sem látná szívesen az otthonában?
– Nekem részt kell vennem az iskolai Halloweenon. – Megrándítom a vállamat. – Aztán majd meglátom. – Jobban belegondolva egészen jó móka lenne talpig jelmezben beosonni Sophie bulijára. Bárminek is öltözne, a jelenlétünk miatt egész biztos, hogy Frankenstein menyasszonyává változna.
– És megvan már, hogy mi lesz az idei halloween témája? – kérdezi Lizzi.
A halloween minden évben nagyszabású horrorfilmeket idéz föl a gimiben, idén azonban még nem szavaztuk meg, melyik legyen.
– A tanáccsal még vacillálunk a Carrie és a Monster High között.
– MONSTER HIGH!!! – kiáltja egyszerre a három lány.
– Én lehetnék Draculaura! – mondja Sindy.
– Én meg Frankie Stein! – szól Lizzy.
– Várjatok! – állítja le őket Missy. – A főszereplők biztos Rabe és a barátnői lesznek. Igaz, Rabe?
Ideje lenne becsuknom a számat. Jesszus!
– Ööö… még nem döntöttünk – emlékeztetem őket –, de ha a Monster Highra esik a választásunk, szerintem ti is lehettek Frankie Steinek. Mármint biztos, hogy sokan főszereplőknek öltöznek.
– Már tudom is, mit veszek fel, hogy én legyek Draculaura! – örvendezik Sindy.
– Én ne legyek inkább Lagoona?
Juhúú! Éljen a gimi!
– Nem vitatnátok meg ezt máshol? – kérdezi Danie. – Mindjárt becsengetnek.
Na, de kérem, hogy lehet ennyire bunkó?
– Jaj, igazad van! – mondja Missy. – Még nem írtam házit!
– VOLT HÁZI? – kiáltja a másik kettő. Megint csak kórusban.
Ezután sajnálkozva elbúcsúznak tőlünk, majd egymásba karolva elindulnak a lépcső irányába.
– És még azt mondják, te vagy elviselhetetlen – mondom, még mindig döbbenten.
– Úgy döntöttem, megfogadok néhány tanácsot, és a saját fajtám nőstényei közt válogatok.
Felnevetek. Belegondolni sem merek, hányszor tanácsolták már ezt Danie-nek.
– A következő diákülésen töröltetni fogom a Monster High-ot.
– Az elnök vagy. Megteheted.
Felsóhajtok, és mivel tényleg mindjárt becsengetnek, a lényegre térek.
– Nem úgy volt, hogy kiegészíted még egy nappal a másfél hetes lógásod?
– De. Csak gondoltam hozok neked valamit. – Egy összehajtott papírt nyújt felém az ujjai közt. – Egy cocker spániel hozta reggel. Gyönyörű állat volt – közli teljes átéléssel.
Mielőtt elkezdene a nem létező kutya szőrzetéről áradozni, kikapom a kezéből a papírt, és félrehúzódok a szekrényekhez. Sejtettem, hogy a hamis igazolásomról lesz szó, ami elég fontos ahhoz, hogy ne kelljen másról beszélnünk, de mikor elolvasom…
– Vesekő?
– Pontosan! – mutat rám. – Veseköved van. Nagyon fáj?
Érzem, hogy a vér távozik az ereimből.
– Danie! Nekem nincs vesekövem!
– Most van.
– Szerinted ki hinné el ezt a baromságot?
– Tetszik ez a hirtelen harag. Ilyenkor olyan kis cuki vagy!
Egyre több bennem az indulat.
– Nekem. Nincs. Vesekövem – emelem meg a papírt. Elképzelem, hogy a széle úgy vág, mint egy vadi új penge, és csak Danie nyakához kéne érintenem, hogy tudassam vele, mi erről a véleményem.
– Ugyan már, Becca, csak szorongasd pár napig a derekad és senki nem fog gyanakodni.
– Én megbíztam benned! Elmentem veled, mert azt mondtad tudsz igazolást szerezni.
– Ott van.
– És jobb nem volt?
– Csak a belgyógyászaton vannak ismerőseim. Sajnálom, hogy nem engedtek válogatni.
– Ez remek! És mi lett volna, ha az urológián vannak ismerőseid?
Tehetetlenül tárja szét a karját.
– Nem tudom eljátszani, hogy vesebeteg vagyok – suttogom, hogy azért mégse csináljak belőle szenzációt. – Ha apám ezt megtudja, nem csak nekem van végem, hanem neked is, amiért kiszedted a gyertyákat a kocsimból, elajándékoztad egy hajléktalannak, és…
– Jééé tényleg! – kiált fel boldogan. - Ma reggel betévedt a fószer a műhelybe. Megvásároltam tőle!
Összeszűkül a pillantásom, és fakrasszerűen a nevét morgom.
– Megkaptad a dolgozatodat? – Ez Mr. Kane hangja. A legjobbkor.
– Milyen dolgozatot? – Olyan mogorván kérdeztem ezt, mintha még mindig Danie-hez szólnék. Szégyenemben inkább a padlót nézem, és várom Mr. Kane megjegyzését.
– Amit a múlthéten írattam a csoporttal. A forgatásokról. – Ó, már tudom! - Odaadtam Mr. Oharának.
– Milesnak? – kérdezem rémülten. Oké, ha ezek után Mr. Kane nem szid le azért, mert tiszteletlenül beszélek vele, akkor sosem.
– Azt mondta, továbbítja neked.
– Te jó ég…
– Remek munka volt, Rabe. - Megveregeti a vállamat, a másik kezét pedig Danie-jére rakja. – Örülök, hogy végül sikerült összebarátkoznotok.
Danie összevonja a szemöldökét, és gyanakvóan rám néz. Mr. Kane tovább áll, mintha csak kínos helyzetbe akart volna hozni a partnerem előtt, és közölni velem, hogy utál annyira, hogy a pasimnak adjon egy olyan dolgozatot, amiben arról áradozok, milyen űberszuperül érzem magam Danie-vel a forgatások alatt.
– Tudnom kéne valamiről? - kérdezi. Még csak az kéne, hogy ő is lássa… A novellámmal együtt ez a dolgozat is bekerül majd a Danie-mentes dobozkába.
– Lépnem kell! Elkezdett szúrni a vesém, és tudod, milyen ez…
– Na, de…
– Akkor holnap? Dél-Christeni híd? – kérdezem, miközben elindulok a terem felé.
– Annál hamarabb.
– Miért?
– Délután újabb küldetésünk van.
Hisztérikusan felnevetek, és magasba emelem a papíromat.
– Ezek után? Felejtsd el az esőnapokat!

– Eddig ez a leghülyébb ötleted.
Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, nem akarok Danie-vel újabb esőnapot tartani, és a  küldetés sem érdekel, most mégis itt ülök vele, Christen főterének kellős közepén. Ufó jelmezben. Egy táblával a kezemben, amin az áll: ŰRHAJÓRA GYŰJTÜNK!
Elvisz a szégyen…
– Amikor közöltem, mire kell a jelmez, nem ellenkeztél.
– Nem, Danie, te azt mondtad, csak végigvonulunk a téren, és hazamegyünk. Nem azt, hogy itt fogunk kéregetni órákon keresztül!
– Csak viselkedj természetesen.
Az előttünk lévő egérrágta kalapban már fénylik néhány negyeddolláros. Kettőt Danie dobott be, amolyan „senki nem szeret első lenni” alapon, a többit azonban vicces kedvű járókelők hagyták itt.
– Természetesen? Nézz már rám, ez minden, csak nem természetes!
Felém fordítja a fejét. Pontosan úgy nézek ki, mint ő: mindent elfedő, limezöld Alien maszk, hatalmas, fekete szemek, lapos orr és narancssárga kezeslábas. A mellkasomon egy szám van.
– Egyébként honnan van a ruha?
– Az egyik sittes haveromtól kaptam. - Rámeredek. Szerencséje van, hogy a maszk miatt nem látja a tekintetemet. - De nyugi, tavaly szabadult. Csak elrakta a gönceit emlékbe.
– Ki akarna a sittes éveire emlékezni?
– Arkansííínian köszönni! – mondja Danie cérnavékony hangon, mikor egy nő két egydollárost hajít a kalapunkba. – Meg kéne köszönnniiiiii! – mondja nekem címezve.
– Nem köszönök én semmit – dünnyögöm. – Mikor mehetek haza?
– Amint meglesz az űrhajó ára.
– Hahahahaha…
Egyetlen járókelő sem bír ránk nézni mosolygás nélkül, de akad olyan is, aki hangosan felnevet, vagy előkapja a mobilját, és csinál egy képet. Ki tudja, ezóta hány poénmegosztó oldalon van fent a zöld fejem...
Főleg a gyerekek tartanak minket érdekesnek. A szülők sorra állnak meg – persze biztos távolságban -, ölbe veszik tátott szájú csemetéjüket, akik pislogás nélkül néznek minket. Édesek ugyan, de a leghálásabb közönségünk akkor is a szemközti cukrászda teraszán van. Nem hiszem el, hogy a christeni nyugdíjasklubnak pont ma támadt kedve fagyizni…
– Egyébként nem csuknak le ezért?
– Már sétált erre egy rendőr.
– MI? Miért nem szóltál?
– Mert épp akkor tartottunk annál a résznél, hogy mit fog szólni ehhez apád, a megboldogult nagyanyád, Marge nénikéd, Lorin nénikéd, Charles bácsikád…
– Elég!
Egy óvodás csoport tart felénk. A gyerekek rögtön mutogatni, húúúúzni, rángatni kezdik az óvónénik ruháját. Mást sem hallok tőlük, csak „UFÓÓÓÓÓÓÓK” „BÉKAFEJŰ BÁCSIIIIK” és óvónők közti, „hogy nem vitette még el őket senki?” tartalmú megnyilvánulásokat.
Danie felemeli a kezét, és integet nekik, mire a fél csoport elkezd bőgni.
– Látod? Tessék! Ide vetett a hülyeség!
– Arkansiiiinian szeretni piszi emberkéééék! – Most már a másik fele is ordít.
– Ez rohadtul úgy hangzott, mintha meg akarnád őket enni.
Az óvónők mielőbb el akarják hagyni a főteret, ezért felkapnak néhány síró gyereket, és sietősebben terelik a többieket.
– Soha többé ne jusson eszedbe effajta őrültség. Vagy engem hagyj ki belőle.
– Akkor lenne igazán őrültség, ha mindezt az egyházi emlékmű mellett csinálnánk.
A maszk pont olyan gúnyosan vigyorog, mint ahogy ő szokott. Nem is csodálkozom rajta, hogy sírva fakadtak az óvodások.
– Pisilnem kell – közlöm vele. - Most mi van?
– Vegyél egy sütit.
– Megőrültél? – Elnézek a terasz felé. Az összes nyugdíjas a tér felé fordította a székét, és lassan, bő nyállal nyalják a fagyit.
– Hé, srácok! – Egy cingár, vigyorgó férfi szólít meg minket, de mielőtt bármit is mondhatnánk, felén fordítja a nyakában csüngő fényképezőgépet. – A Dél-Christeni hírlaptól vagyok. Készíthetek rólatok egy fotót?
– Igen – mondja Danie cincogó hangon.
– Már csináltál – mondom én is, a sajátomon.
Danie átkarolja a vállamat, és kettőnk közé mutatja a győzelem jelét.
– Rendben, nagyon jó lett! És most mondanátok néhány szót, hogy kik vagytok és miért jöttetek? – Felénk tartja a mobilját, bizonyára elindította a készülék diktafonját.
– Mi lenni Arkansiinia bolygó tiszteletreméltó polgárai. – Összeteszi zöld kesztyűbe bújtatott tenyereit és mélyen meghajol.
– És békével jöttetek, vagy fenyegetitek a Földet? – Ha nem látnám a fickó képén, mennyire élvezi ezt, még az is megfordulna a fejemben, hogy talán komolyan kérdezget.
– Azért lenni itt, hogy megteremtsük emberek közti bíkééét. Bíkééét.
Minden elismerésem Danie-jé. Senki  nem tudja nála hitelesebben tenni a hülyét.
– És ő mindig ilyen szótlan? – Az újságíró felém mutat.
– Ő lenni antiszoc. – Megint mélyen meghajol.
Hogy én antiszoc? Azt már nem! Elő a kisegér hangot!
– Én csupán utálni őt, amiért kevés tudása, és tájékozódási képességének hiánya meghibásította több galaxist bejárt űrhajónkat.
A fickó felnevet, és kikapcsolja a hangfelvételt.
Danie rám pillant. Mit gondolt? Hogy csak ő mókázhat?
– Köszi srácok! Ha megadjátok a hoordinátáitokat, fénypostával küldök nektek egy példányt a holnapi számból!
Felesleges… Reggel már ott lesz apám asztalán. Majd megnézem, miután elborzadt.
Danie felemeli a kalapot és a fickó felé nyújtja.
– Arkansiiinian nem tudni hazamenni. Űrhajóra gyűjteniii!
– Ó! – Az újságíró a zsebébe nyúl. – Ez esetben… - Beledob egy rágót. Bunkó…
– Szóval van egy rágónk, néhány negyeddollárosunk, és készül egy újságcikk rólunk – mondom, mikor a fickó végre felszívódik.
– Élvezd ki a hírnevet. A rágó a tiéd lehet, a pénzből meg majd elmegyünk pizzázni.
Felkacagok. – Inkább vedd meg a nyavalyás űrhajódat, és menj végre haza. – De azért az ajánlat jól esik.
Ekkor pillantom meg őket.
Távol vannak még, de a nevetésük még a főtér zajánál is hangosabb.
Megragadom Danie karját.
Elhagyja a vér az ereimet.
– Ott van Kyle! Meg Miles és Flinn is!
– És?
– Mit keres Miles Flinnel? – kérdezem költőien, hiszen nagyobb bajom is van most annál, minthogy a pasim újabban az uncsimmal lófrál. – Ha Miles nem is, Flinn egész biztos, hogy fel fog ismerni! – pánikolom. Felugrok a helyemről. – Szedd a cuccot, el kell tűnnünk! – Ő azonban ülve marad.
– Ugyan már, Becca, lazíts!
– Hogy a francba lazítsak? Nem a te barátaid közelednek felénk, és…
– Nézzétek már azokat idiótákat! – kiáltja Kyle keresztül a téren.
Vége.
Kiszúrtak.
Nem merek mozdulni, de Danie int, hogy üljek vissza. És ha elfutnék? Kyle talán utánam rohanna, letépné a maszkomat, és…
Visszaülök.
Kyle még hangosabban röhög, mikor megérkezik. Pulykavörösen lapulok a maszkom mélyén, és kerülöm a pasim vizslató tekintetét.
– Ti meg kik az űrkakik vagytok? – kérdezi Kyle.
Danie összeteszi a két tenyerét, és megint hajbókolva felel.
– Mi lenni Arkansia bolygó tiszteletreméltó polgáraiii! – A hangja ismét vékony, nevetségesen hangzik.
– Az meg hol a fenében van?
– Arkansia bolygó lenni, lenni, nagyon messze! Naprendszeren, és földi lények által nevezett csillagokon túl! – mutogat Danie az ég felé.
– Ez csak két csöves! – mondja Miles, de Kyle túl jól szórakozik ahhoz, hogy tovább menjen.
A pasim tényleg lecsövesezett?
– Mekkora arcok vagytok! – lelkendezik Kyle. – És tudtok valamit mutatni is?
Spiclire nézek. Elhozta a bűvészdobozát?
– Ti is életre keltitek a döglött madarat, mielőtt megeszitek?
– Arkansiiinian békisz lény – hajol meg ismét. - Enni madárt nem tenni!
– És te is tudsz beszélni? – bök felém Flinn.
Óriásit nyelek. Jéggé dermedek. Ugye nem ismert fel?
– Ő lenni félééénk. Féélénk.
– Fééélénk – ismétlem összetett tenyerekkel. A hangom még Danie-jénél is vékonyabb, mintha héliumot szívtam volna.
– Adok nektek pénzt űrhajóra, ha nyomtok nekem valamit – mondja Kyle, majd továbbra is azt kiabálja, mekkora arcok, mekkora arcok!
– Mit parancsol szőke földi férfi? – kérdezi Danie.
– Nem tudom! Mit tudtok?
– Földi férfi kívánságait teljesíteni! Teljesíteni!
Rémülten nézek rá. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Mi van, ha Kyle arra kér,  vegyük le a maszkokat?
– Akkor nyomjatok már valami figurát! Mindjárt adok zenét. – Előveszi a mobilját, és hevesen tapogatni kezdi a paneljét. Danie feláll, felém nyújtja a kezét. Remegve fogom meg, és hagyom magam felhúzni.
– Ehhez mit szóltok? – kérdezi Kyle, mikor benyom valami rap számot, amit még sosem hallottam, és úgy kalimpál a kezével, mint a klippekben az a sok szánalmas hiphopper. Danie rugózni kezd, próbálja felvenni a ritmust. Komolyan táncolni fogunk? Jaj, ne már!
– Nem, ez mégsem jó! – szólal meg Kyle. - Keresek valamit, ami jobban illik hozzátok.
– Portland, menjünk már! – unszólja Flinn, de Kyle felemeli a tenyerét, és le sem veszi a mobilról a szemét.
– Hé, Dawson! – Miles megböki Flinnt. – Nézd azokat a bigéket!
Követem a tekintetüket, és kiszúrom azt a három csajt, akik épp most értek oda a cukrászdához. A szoknyájuk rövidebb még Sophie legextrémebb kollekciójánál is, de a pasim arckifejezéséből ítélve azt sem bánná, ha ennyi sem takarná a feneküket.
Dühösen feléjük lépek, hogy a csizmámmal jól megrúgjam a golyóikat, de Danie kiteszi a kezét, és ezzel sikerül féken tartania az indulataimat.
– Arkansiiinian békisz lény! – emlékeztet.
Összeteszem a tenyereimet, és hevesen hajbókolok felé.
– Békisz! – ismétlem.
– Békisz!
– Deazértletörömatökeiket…
– Békisz!
– Békisz!
Kyle ekkor elindít egy dubstep remixet, és azt mondja, kezdjünk el táncolni, mert ez a kívánsága. Itt lenne az ideje, hogy elővegyük a legütősebb figuráinkat, de fogalmam sincs, mit csináljak!
Danie berogyasztja a térdeit, és nevetségesen mozgatja a kezeit. Ha ez így megy tovább, előadja a Gangnam Style teljes koreográfiáját, én meg elásom magam. Egyre többen gyűlnek körénk, a fiúk beizzítják a felvételt a telefonjaikon, és Kyle azt kiabálja, csináljak már én is valamit, mert nem lesz meg a lóvé a hajónkra. Danie rám néz, és a zöld maszkja mögött elképzelem a sürgető pillantását, de akkor sem fogom magam még jobban leégetni!
Végül, ha ő nem is, én lenyomom Gangnam Style-t. Semmi más nem jut eszembe, és mivel a húgom imádja, párszor már előadtam vele a plüssmackóknak. Danie abbahagyja a táncot, és csak bámul rám.
– Arkansiiinian érezni ritmus! – cincogom.
Ezután lekoppintom Danie néhány mozdulatát, előadom a robot táncot, az egyiptomi fáraó tangót, és a két éve tanult street dance koreográfiájának néhány lépését. Csak arra kell figyelnem, nehogy leessen a maszkom, vagy elejtsek egy olyan mozdulatot, amiből kiderül, hogy én vagyok. Igazából nem tudom pontosan, mit csinálok. Vagyis de, tudom. UFÓ jelmezben táncolok a pasim egyik haverjának kérésére, Christen főterén, és egyre nagyobb lesz körülöttünk a nép. Az újságcikk után az sem lepne meg, ha valaki felhívná a TV-t.
[...]

Esőnapok,Részletek,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}