[...]
– Bocsánatot kell kérnem Danie-től is! – Felugrik, mint egy nikkelbolha, és máris indulna, de én megszorítom a kezét, és ez maradásra bírja.
Ezt nevezem én hirtelen felindulásnak!
– Nem említettem neki, hogy tudod.
– Ó…
– És különben sincs itt.
– De én láttam őt ma reggel. – Játékosan a keresztfolyosó felé mutat.
Most nekem akad el a szavam, pont úgy, mint neki, mikor a csokit a kezébe adtam. Világosan emlékszem rá, hogy Danie azt mondta, ma sem jön iskolába, és vagy megint átvágta a fejemet vagy csak meggondolta.
– Akkor… már biztos jobban van. – Jobban, mint tegnap, mikor az egész napot végignevettük a vásárban, majd a végén közölte velem, hogy ma még nem teszi tiszteletét a suliban. – De Kyle-nak meg kell köszönnöd a csokit! – Igyekszem lelkesnek tűnni, nehogy Anna megint sírva fakadjon, mert akkor az egész vigasztalási ceremóniát előlről kéne kezdenem, és ehhez most egyáltalán nincs hangulatom.
– Gondolod?
– Persze! Illik.
A szája elé kapja a kezét.
– Igazad van! – Elönti a rémület a tekintetét. – Most mit gondolhat rólam?
Nevetni kezdek. – Siess! És vidd a könyvedet is – nyújtom felé. Anna hevesen bólogat, és már itt sincs. A mosoly abban a pillanatban fagy le az arcomról, mikor hátat fordít.
Összeszedem magam, és elindulok a keresztfolyosó felé. Rögtön megpillantom Danie-t a többi ember közt, a krémszínű, kinyúlt pólóját és a szürke, sok zsebes nadrágját egészen feltűnővé teszi őt a sok Levis Farmer közt.
Háttal áll nekem, és Missyvel, meg a barátnőivel beszélget. Nem tudom, mit keresnek ezek a lányok folyton a végzősök szintjén, de nem vet rájuk jó fényt, hogy isszák Milton szavait. Fogalmam sincs, mit mond nekik, de hangosan felnevetnek. Néhányan fintorogva néznek rájuk, undorodva távolabb lépnek tőlük.
Biztos jó ötlet, hogy odamenjek?
– Helló! – Szélesen vigyorgok, mikor felbukkanok Danie mellett. Lizzy meglepődik, Sindy kicsit kedvetlenül néz, Missy azonban rettentően örül nekem, megkerüli őket, és mindkét karjával átöleli az enyémet.
– Rabe, annyira jó, hogy jössz! Danie épp azt meséli, milyen jól szerepeltél tegnap a szépségversenyen.
– Öhm… ti rólam beszéltek?
– Annyira jó fej vagy! – Missy a vállamra hajtja a fejét, én pedig kérdőn nézek Danie-re.
– Csak elmondtam nekik, milyen az, ha Leia hercegnő lazít.
Ösztönösen a vállába ütök, mire ő kinyög egy gyenge „aú”-t, valaki mástól pedig meghallok egy „fúj”-t. Talán mégsem kéne őt csapkodnom a folyosón…
– Nektek is el kéne jönnötök velünk Sophie Halloween bulijára! – lelkendezik Missy. – Úgy szeretek veletek lenni!
Danie-vel egymásra mosolygunk.
– Majd szerzek egy jelmezt, amiben nem ismer fel senki – mondja Danie.
– Azok olyan tutik! – ájuldozik Missy, mire előbuggyan belőlem a nevetés.
Vajon említette valaki ezeknek a lányoknak, hogy Sophie egyikünket sem látná szívesen az otthonában?
– Nekem részt kell vennem az iskolai Halloweenon. – Megrándítom a vállamat. – Aztán majd meglátom. – Jobban belegondolva egészen jó móka lenne talpig jelmezben beosonni Sophie bulijára. Bárminek is öltözne, a jelenlétünk miatt egész biztos, hogy Frankenstein menyasszonyává változna.
– És megvan már, hogy mi lesz az idei halloween témája? – kérdezi Lizzi.
A halloween minden évben nagyszabású horrorfilmeket idéz föl a gimiben, idén azonban még nem szavaztuk meg, melyik legyen.
– A tanáccsal még vacillálunk a Carrie és a Monster High között.
– MONSTER HIGH!!! – kiáltja egyszerre a három lány.
– Én lehetnék Draculaura! – mondja Sindy.
– Én meg Frankie Stein! – szól Lizzy.
– Várjatok! – állítja le őket Missy. – A főszereplők biztos Rabe és a barátnői lesznek. Igaz, Rabe?
Ideje lenne becsuknom a számat. Jesszus!
– Ööö… még nem döntöttünk – emlékeztetem őket –, de ha a Monster Highra esik a választásunk, szerintem ti is lehettek Frankie Steinek. Mármint biztos, hogy sokan főszereplőknek öltöznek.
– Már tudom is, mit veszek fel, hogy én legyek Draculaura! – örvendezik Sindy.
– Én ne legyek inkább Lagoona?
Juhúú! Éljen a gimi!
– Nem vitatnátok meg ezt máshol? – kérdezi Danie. – Mindjárt becsengetnek.
Na, de kérem, hogy lehet ennyire bunkó?
– Jaj, igazad van! – mondja Missy. – Még nem írtam házit!
– VOLT HÁZI? – kiáltja a másik kettő. Megint csak kórusban.
Ezután sajnálkozva elbúcsúznak tőlünk, majd egymásba karolva elindulnak a lépcső irányába.
– És még azt mondják, te vagy elviselhetetlen – mondom, még mindig döbbenten.
– Úgy döntöttem, megfogadok néhány tanácsot, és a saját fajtám nőstényei közt válogatok.
Felnevetek. Belegondolni sem merek, hányszor tanácsolták már ezt Danie-nek.
– A következő diákülésen töröltetni fogom a Monster High-ot.
– Az elnök vagy. Megteheted.
Felsóhajtok, és mivel tényleg mindjárt becsengetnek, a lényegre térek.
– Nem úgy volt, hogy kiegészíted még egy nappal a másfél hetes lógásod?
– De. Csak gondoltam hozok neked valamit. – Egy összehajtott papírt nyújt felém az ujjai közt. – Egy cocker spániel hozta reggel. Gyönyörű állat volt – közli teljes átéléssel.
Mielőtt elkezdene a nem létező kutya szőrzetéről áradozni, kikapom a kezéből a papírt, és félrehúzódok a szekrényekhez. Sejtettem, hogy a hamis igazolásomról lesz szó, ami elég fontos ahhoz, hogy ne kelljen másról beszélnünk, de mikor elolvasom…
– Vesekő?
– Pontosan! – mutat rám. – Veseköved van. Nagyon fáj?
Érzem, hogy a vér távozik az ereimből.
– Danie! Nekem nincs vesekövem!
– Most van.
– Szerinted ki hinné el ezt a baromságot?
– Tetszik ez a hirtelen harag. Ilyenkor olyan kis cuki vagy!
Egyre több bennem az indulat.
– Nekem. Nincs. Vesekövem – emelem meg a papírt. Elképzelem, hogy a széle úgy vág, mint egy vadi új penge, és csak Danie nyakához kéne érintenem, hogy tudassam vele, mi erről a véleményem.
– Ugyan már, Becca, csak szorongasd pár napig a derekad és senki nem fog gyanakodni.
– Én megbíztam benned! Elmentem veled, mert azt mondtad tudsz igazolást szerezni.
– Ott van.
– És jobb nem volt?
– Csak a belgyógyászaton vannak ismerőseim. Sajnálom, hogy nem engedtek válogatni.
– Ez remek! És mi lett volna, ha az urológián vannak ismerőseid?
Tehetetlenül tárja szét a karját.
– Nem tudom eljátszani, hogy vesebeteg vagyok – suttogom, hogy azért mégse csináljak belőle szenzációt. – Ha apám ezt megtudja, nem csak nekem van végem, hanem neked is, amiért kiszedted a gyertyákat a kocsimból, elajándékoztad egy hajléktalannak, és…
– Jééé tényleg! – kiált fel boldogan. - Ma reggel betévedt a fószer a műhelybe. Megvásároltam tőle!
Összeszűkül a pillantásom, és fakrasszerűen a nevét morgom.
– Megkaptad a dolgozatodat? – Ez Mr. Kane hangja. A legjobbkor.
– Milyen dolgozatot? – Olyan mogorván kérdeztem ezt, mintha még mindig Danie-hez szólnék. Szégyenemben inkább a padlót nézem, és várom Mr. Kane megjegyzését.
– Amit a múlthéten írattam a csoporttal. A forgatásokról. – Ó, már tudom! - Odaadtam Mr. Oharának.
– Milesnak? – kérdezem rémülten. Oké, ha ezek után Mr. Kane nem szid le azért, mert tiszteletlenül beszélek vele, akkor sosem.
– Azt mondta, továbbítja neked.
– Te jó ég…
– Remek munka volt, Rabe. - Megveregeti a vállamat, a másik kezét pedig Danie-jére rakja. – Örülök, hogy végül sikerült összebarátkoznotok.
Danie összevonja a szemöldökét, és gyanakvóan rám néz. Mr. Kane tovább áll, mintha csak kínos helyzetbe akart volna hozni a partnerem előtt, és közölni velem, hogy utál annyira, hogy a pasimnak adjon egy olyan dolgozatot, amiben arról áradozok, milyen űberszuperül érzem magam Danie-vel a forgatások alatt.
– Tudnom kéne valamiről? - kérdezi. Még csak az kéne, hogy ő is lássa… A novellámmal együtt ez a dolgozat is bekerül majd a Danie-mentes dobozkába.
– Lépnem kell! Elkezdett szúrni a vesém, és tudod, milyen ez…
– Na, de…
– Akkor holnap? Dél-Christeni híd? – kérdezem, miközben elindulok a terem felé.
– Annál hamarabb.
– Miért?
– Délután újabb küldetésünk van.
Hisztérikusan felnevetek, és magasba emelem a papíromat.
– Ezek után? Felejtsd el az esőnapokat!
– Eddig ez a leghülyébb ötleted.
Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, nem akarok Danie-vel újabb esőnapot tartani, és a küldetés sem érdekel, most mégis itt ülök vele, Christen főterének kellős közepén. Ufó jelmezben. Egy táblával a kezemben, amin az áll: ŰRHAJÓRA GYŰJTÜNK!
Elvisz a szégyen…
– Amikor közöltem, mire kell a jelmez, nem ellenkeztél.
– Nem, Danie, te azt mondtad, csak végigvonulunk a téren, és hazamegyünk. Nem azt, hogy itt fogunk kéregetni órákon keresztül!
– Csak viselkedj természetesen.
Az előttünk lévő egérrágta kalapban már fénylik néhány negyeddolláros. Kettőt Danie dobott be, amolyan „senki nem szeret első lenni” alapon, a többit azonban vicces kedvű járókelők hagyták itt.
– Természetesen? Nézz már rám, ez minden, csak nem természetes!
Felém fordítja a fejét. Pontosan úgy nézek ki, mint ő: mindent elfedő, limezöld Alien maszk, hatalmas, fekete szemek, lapos orr és narancssárga kezeslábas. A mellkasomon egy szám van.
– Egyébként honnan van a ruha?
– Az egyik sittes haveromtól kaptam. - Rámeredek. Szerencséje van, hogy a maszk miatt nem látja a tekintetemet. - De nyugi, tavaly szabadult. Csak elrakta a gönceit emlékbe.
– Ki akarna a sittes éveire emlékezni?
– Arkansííínian köszönni! – mondja Danie cérnavékony hangon, mikor egy nő két egydollárost hajít a kalapunkba. – Meg kéne köszönnniiiiii! – mondja nekem címezve.
– Nem köszönök én semmit – dünnyögöm. – Mikor mehetek haza?
– Amint meglesz az űrhajó ára.
– Hahahahaha…
Egyetlen járókelő sem bír ránk nézni mosolygás nélkül, de akad olyan is, aki hangosan felnevet, vagy előkapja a mobilját, és csinál egy képet. Ki tudja, ezóta hány poénmegosztó oldalon van fent a zöld fejem...
Főleg a gyerekek tartanak minket érdekesnek. A szülők sorra állnak meg – persze biztos távolságban -, ölbe veszik tátott szájú csemetéjüket, akik pislogás nélkül néznek minket. Édesek ugyan, de a leghálásabb közönségünk akkor is a szemközti cukrászda teraszán van. Nem hiszem el, hogy a christeni nyugdíjasklubnak pont ma támadt kedve fagyizni…
– Egyébként nem csuknak le ezért?
– Már sétált erre egy rendőr.
– MI? Miért nem szóltál?
– Mert épp akkor tartottunk annál a résznél, hogy mit fog szólni ehhez apád, a megboldogult nagyanyád, Marge nénikéd, Lorin nénikéd, Charles bácsikád…
– Elég!
Egy óvodás csoport tart felénk. A gyerekek rögtön mutogatni, húúúúzni, rángatni kezdik az óvónénik ruháját. Mást sem hallok tőlük, csak „UFÓÓÓÓÓÓÓK” „BÉKAFEJŰ BÁCSIIIIK” és óvónők közti, „hogy nem vitette még el őket senki?” tartalmú megnyilvánulásokat.
Danie felemeli a kezét, és integet nekik, mire a fél csoport elkezd bőgni.
– Látod? Tessék! Ide vetett a hülyeség!
– Arkansiiiinian szeretni piszi emberkéééék! – Most már a másik fele is ordít.
– Ez rohadtul úgy hangzott, mintha meg akarnád őket enni.
Az óvónők mielőbb el akarják hagyni a főteret, ezért felkapnak néhány síró gyereket, és sietősebben terelik a többieket.
– Soha többé ne jusson eszedbe effajta őrültség. Vagy engem hagyj ki belőle.
– Akkor lenne igazán őrültség, ha mindezt az egyházi emlékmű mellett csinálnánk.
A maszk pont olyan gúnyosan vigyorog, mint ahogy ő szokott. Nem is csodálkozom rajta, hogy sírva fakadtak az óvodások.
– Pisilnem kell – közlöm vele. - Most mi van?
– Vegyél egy sütit.
– Megőrültél? – Elnézek a terasz felé. Az összes nyugdíjas a tér felé fordította a székét, és lassan, bő nyállal nyalják a fagyit.
– Hé, srácok! – Egy cingár, vigyorgó férfi szólít meg minket, de mielőtt bármit is mondhatnánk, felén fordítja a nyakában csüngő fényképezőgépet. – A Dél-Christeni hírlaptól vagyok. Készíthetek rólatok egy fotót?
– Igen – mondja Danie cincogó hangon.
– Már csináltál – mondom én is, a sajátomon.
Danie átkarolja a vállamat, és kettőnk közé mutatja a győzelem jelét.
– Rendben, nagyon jó lett! És most mondanátok néhány szót, hogy kik vagytok és miért jöttetek? – Felénk tartja a mobilját, bizonyára elindította a készülék diktafonját.
– Mi lenni Arkansiinia bolygó tiszteletreméltó polgárai. – Összeteszi zöld kesztyűbe bújtatott tenyereit és mélyen meghajol.
– És békével jöttetek, vagy fenyegetitek a Földet? – Ha nem látnám a fickó képén, mennyire élvezi ezt, még az is megfordulna a fejemben, hogy talán komolyan kérdezget.
– Azért lenni itt, hogy megteremtsük emberek közti bíkééét. Bíkééét.
Minden elismerésem Danie-jé. Senki nem tudja nála hitelesebben tenni a hülyét.
– És ő mindig ilyen szótlan? – Az újságíró felém mutat.
– Ő lenni antiszoc. – Megint mélyen meghajol.
Hogy én antiszoc? Azt már nem! Elő a kisegér hangot!
– Én csupán utálni őt, amiért kevés tudása, és tájékozódási képességének hiánya meghibásította több galaxist bejárt űrhajónkat.
A fickó felnevet, és kikapcsolja a hangfelvételt.
Danie rám pillant. Mit gondolt? Hogy csak ő mókázhat?
– Köszi srácok! Ha megadjátok a hoordinátáitokat, fénypostával küldök nektek egy példányt a holnapi számból!
Felesleges… Reggel már ott lesz apám asztalán. Majd megnézem, miután elborzadt.
Danie felemeli a kalapot és a fickó felé nyújtja.
– Arkansiiinian nem tudni hazamenni. Űrhajóra gyűjteniii!
– Ó! – Az újságíró a zsebébe nyúl. – Ez esetben… - Beledob egy rágót. Bunkó…
– Szóval van egy rágónk, néhány negyeddollárosunk, és készül egy újságcikk rólunk – mondom, mikor a fickó végre felszívódik.
– Élvezd ki a hírnevet. A rágó a tiéd lehet, a pénzből meg majd elmegyünk pizzázni.
Felkacagok. – Inkább vedd meg a nyavalyás űrhajódat, és menj végre haza. – De azért az ajánlat jól esik.
Ekkor pillantom meg őket.
Távol vannak még, de a nevetésük még a főtér zajánál is hangosabb.
Megragadom Danie karját.
Elhagyja a vér az ereimet.
– Ott van Kyle! Meg Miles és Flinn is!
– És?
– Mit keres Miles Flinnel? – kérdezem költőien, hiszen nagyobb bajom is van most annál, minthogy a pasim újabban az uncsimmal lófrál. – Ha Miles nem is, Flinn egész biztos, hogy fel fog ismerni! – pánikolom. Felugrok a helyemről. – Szedd a cuccot, el kell tűnnünk! – Ő azonban ülve marad.
– Ugyan már, Becca, lazíts!
– Hogy a francba lazítsak? Nem a te barátaid közelednek felénk, és…
– Nézzétek már azokat idiótákat! – kiáltja Kyle keresztül a téren.
Vége.
Kiszúrtak.
Nem merek mozdulni, de Danie int, hogy üljek vissza. És ha elfutnék? Kyle talán utánam rohanna, letépné a maszkomat, és…
Visszaülök.
Kyle még hangosabban röhög, mikor megérkezik. Pulykavörösen lapulok a maszkom mélyén, és kerülöm a pasim vizslató tekintetét.
– Ti meg kik az űrkakik vagytok? – kérdezi Kyle.
Danie összeteszi a két tenyerét, és megint hajbókolva felel.
– Mi lenni Arkansia bolygó tiszteletreméltó polgáraiii! – A hangja ismét vékony, nevetségesen hangzik.
– Az meg hol a fenében van?
– Arkansia bolygó lenni, lenni, nagyon messze! Naprendszeren, és földi lények által nevezett csillagokon túl! – mutogat Danie az ég felé.
– Ez csak két csöves! – mondja Miles, de Kyle túl jól szórakozik ahhoz, hogy tovább menjen.
A pasim tényleg lecsövesezett?
– Mekkora arcok vagytok! – lelkendezik Kyle. – És tudtok valamit mutatni is?
Spiclire nézek. Elhozta a bűvészdobozát?
– Ti is életre keltitek a döglött madarat, mielőtt megeszitek?
– Arkansiiinian békisz lény – hajol meg ismét. - Enni madárt nem tenni!
– És te is tudsz beszélni? – bök felém Flinn.
Óriásit nyelek. Jéggé dermedek. Ugye nem ismert fel?
– Ő lenni félééénk. Féélénk.
– Fééélénk – ismétlem összetett tenyerekkel. A hangom még Danie-jénél is vékonyabb, mintha héliumot szívtam volna.
– Adok nektek pénzt űrhajóra, ha nyomtok nekem valamit – mondja Kyle, majd továbbra is azt kiabálja, mekkora arcok, mekkora arcok!
– Mit parancsol szőke földi férfi? – kérdezi Danie.
– Nem tudom! Mit tudtok?
– Földi férfi kívánságait teljesíteni! Teljesíteni!
Rémülten nézek rá. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Mi van, ha Kyle arra kér, vegyük le a maszkokat?
– Akkor nyomjatok már valami figurát! Mindjárt adok zenét. – Előveszi a mobilját, és hevesen tapogatni kezdi a paneljét. Danie feláll, felém nyújtja a kezét. Remegve fogom meg, és hagyom magam felhúzni.
– Ehhez mit szóltok? – kérdezi Kyle, mikor benyom valami rap számot, amit még sosem hallottam, és úgy kalimpál a kezével, mint a klippekben az a sok szánalmas hiphopper. Danie rugózni kezd, próbálja felvenni a ritmust. Komolyan táncolni fogunk? Jaj, ne már!
– Nem, ez mégsem jó! – szólal meg Kyle. - Keresek valamit, ami jobban illik hozzátok.
– Portland, menjünk már! – unszólja Flinn, de Kyle felemeli a tenyerét, és le sem veszi a mobilról a szemét.
– Hé, Dawson! – Miles megböki Flinnt. – Nézd azokat a bigéket!
Követem a tekintetüket, és kiszúrom azt a három csajt, akik épp most értek oda a cukrászdához. A szoknyájuk rövidebb még Sophie legextrémebb kollekciójánál is, de a pasim arckifejezéséből ítélve azt sem bánná, ha ennyi sem takarná a feneküket.
Dühösen feléjük lépek, hogy a csizmámmal jól megrúgjam a golyóikat, de Danie kiteszi a kezét, és ezzel sikerül féken tartania az indulataimat.
– Arkansiiinian békisz lény! – emlékeztet.
Összeteszem a tenyereimet, és hevesen hajbókolok felé.
– Békisz! – ismétlem.
– Békisz!
– Deazértletörömatökeiket…
– Békisz!
– Békisz!
Kyle ekkor elindít egy dubstep remixet, és azt mondja, kezdjünk el táncolni, mert ez a kívánsága. Itt lenne az ideje, hogy elővegyük a legütősebb figuráinkat, de fogalmam sincs, mit csináljak!
Danie berogyasztja a térdeit, és nevetségesen mozgatja a kezeit. Ha ez így megy tovább, előadja a Gangnam Style teljes koreográfiáját, én meg elásom magam. Egyre többen gyűlnek körénk, a fiúk beizzítják a felvételt a telefonjaikon, és Kyle azt kiabálja, csináljak már én is valamit, mert nem lesz meg a lóvé a hajónkra. Danie rám néz, és a zöld maszkja mögött elképzelem a sürgető pillantását, de akkor sem fogom magam még jobban leégetni!
Végül, ha ő nem is, én lenyomom Gangnam Style-t. Semmi más nem jut eszembe, és mivel a húgom imádja, párszor már előadtam vele a plüssmackóknak. Danie abbahagyja a táncot, és csak bámul rám.
– Arkansiiinian érezni ritmus! – cincogom.
Ezután lekoppintom Danie néhány mozdulatát, előadom a robot táncot, az egyiptomi fáraó tangót, és a két éve tanult street dance koreográfiájának néhány lépését. Csak arra kell figyelnem, nehogy leessen a maszkom, vagy elejtsek egy olyan mozdulatot, amiből kiderül, hogy én vagyok. Igazából nem tudom pontosan, mit csinálok. Vagyis de, tudom. UFÓ jelmezben táncolok a pasim egyik haverjának kérésére, Christen főterén, és egyre nagyobb lesz körülöttünk a nép. Az újságcikk után az sem lepne meg, ha valaki felhívná a TV-t.
[...]
Értékeld a bejegyzést:
– Bocsánatot kell kérnem Danie-től is! – Felugrik, mint egy nikkelbolha, és máris indulna, de én megszorítom a kezét, és ez maradásra bírja.
Ezt nevezem én hirtelen felindulásnak!
– Nem említettem neki, hogy tudod.
– Ó…
– És különben sincs itt.
– De én láttam őt ma reggel. – Játékosan a keresztfolyosó felé mutat.
Most nekem akad el a szavam, pont úgy, mint neki, mikor a csokit a kezébe adtam. Világosan emlékszem rá, hogy Danie azt mondta, ma sem jön iskolába, és vagy megint átvágta a fejemet vagy csak meggondolta.
– Akkor… már biztos jobban van. – Jobban, mint tegnap, mikor az egész napot végignevettük a vásárban, majd a végén közölte velem, hogy ma még nem teszi tiszteletét a suliban. – De Kyle-nak meg kell köszönnöd a csokit! – Igyekszem lelkesnek tűnni, nehogy Anna megint sírva fakadjon, mert akkor az egész vigasztalási ceremóniát előlről kéne kezdenem, és ehhez most egyáltalán nincs hangulatom.
– Gondolod?
– Persze! Illik.
A szája elé kapja a kezét.
– Igazad van! – Elönti a rémület a tekintetét. – Most mit gondolhat rólam?
Nevetni kezdek. – Siess! És vidd a könyvedet is – nyújtom felé. Anna hevesen bólogat, és már itt sincs. A mosoly abban a pillanatban fagy le az arcomról, mikor hátat fordít.
Összeszedem magam, és elindulok a keresztfolyosó felé. Rögtön megpillantom Danie-t a többi ember közt, a krémszínű, kinyúlt pólóját és a szürke, sok zsebes nadrágját egészen feltűnővé teszi őt a sok Levis Farmer közt.
Háttal áll nekem, és Missyvel, meg a barátnőivel beszélget. Nem tudom, mit keresnek ezek a lányok folyton a végzősök szintjén, de nem vet rájuk jó fényt, hogy isszák Milton szavait. Fogalmam sincs, mit mond nekik, de hangosan felnevetnek. Néhányan fintorogva néznek rájuk, undorodva távolabb lépnek tőlük.
Biztos jó ötlet, hogy odamenjek?
– Helló! – Szélesen vigyorgok, mikor felbukkanok Danie mellett. Lizzy meglepődik, Sindy kicsit kedvetlenül néz, Missy azonban rettentően örül nekem, megkerüli őket, és mindkét karjával átöleli az enyémet.
– Rabe, annyira jó, hogy jössz! Danie épp azt meséli, milyen jól szerepeltél tegnap a szépségversenyen.
– Öhm… ti rólam beszéltek?
– Annyira jó fej vagy! – Missy a vállamra hajtja a fejét, én pedig kérdőn nézek Danie-re.
– Csak elmondtam nekik, milyen az, ha Leia hercegnő lazít.
Ösztönösen a vállába ütök, mire ő kinyög egy gyenge „aú”-t, valaki mástól pedig meghallok egy „fúj”-t. Talán mégsem kéne őt csapkodnom a folyosón…
– Nektek is el kéne jönnötök velünk Sophie Halloween bulijára! – lelkendezik Missy. – Úgy szeretek veletek lenni!
Danie-vel egymásra mosolygunk.
– Majd szerzek egy jelmezt, amiben nem ismer fel senki – mondja Danie.
– Azok olyan tutik! – ájuldozik Missy, mire előbuggyan belőlem a nevetés.
Vajon említette valaki ezeknek a lányoknak, hogy Sophie egyikünket sem látná szívesen az otthonában?
– Nekem részt kell vennem az iskolai Halloweenon. – Megrándítom a vállamat. – Aztán majd meglátom. – Jobban belegondolva egészen jó móka lenne talpig jelmezben beosonni Sophie bulijára. Bárminek is öltözne, a jelenlétünk miatt egész biztos, hogy Frankenstein menyasszonyává változna.
– És megvan már, hogy mi lesz az idei halloween témája? – kérdezi Lizzi.
A halloween minden évben nagyszabású horrorfilmeket idéz föl a gimiben, idén azonban még nem szavaztuk meg, melyik legyen.
– A tanáccsal még vacillálunk a Carrie és a Monster High között.
– MONSTER HIGH!!! – kiáltja egyszerre a három lány.
– Én lehetnék Draculaura! – mondja Sindy.
– Én meg Frankie Stein! – szól Lizzy.
– Várjatok! – állítja le őket Missy. – A főszereplők biztos Rabe és a barátnői lesznek. Igaz, Rabe?
Ideje lenne becsuknom a számat. Jesszus!
– Ööö… még nem döntöttünk – emlékeztetem őket –, de ha a Monster Highra esik a választásunk, szerintem ti is lehettek Frankie Steinek. Mármint biztos, hogy sokan főszereplőknek öltöznek.
– Már tudom is, mit veszek fel, hogy én legyek Draculaura! – örvendezik Sindy.
– Én ne legyek inkább Lagoona?
Juhúú! Éljen a gimi!
– Nem vitatnátok meg ezt máshol? – kérdezi Danie. – Mindjárt becsengetnek.
Na, de kérem, hogy lehet ennyire bunkó?
– Jaj, igazad van! – mondja Missy. – Még nem írtam házit!
– VOLT HÁZI? – kiáltja a másik kettő. Megint csak kórusban.
Ezután sajnálkozva elbúcsúznak tőlünk, majd egymásba karolva elindulnak a lépcső irányába.
– És még azt mondják, te vagy elviselhetetlen – mondom, még mindig döbbenten.
– Úgy döntöttem, megfogadok néhány tanácsot, és a saját fajtám nőstényei közt válogatok.
Felnevetek. Belegondolni sem merek, hányszor tanácsolták már ezt Danie-nek.
– A következő diákülésen töröltetni fogom a Monster High-ot.
– Az elnök vagy. Megteheted.
Felsóhajtok, és mivel tényleg mindjárt becsengetnek, a lényegre térek.
– Nem úgy volt, hogy kiegészíted még egy nappal a másfél hetes lógásod?
– De. Csak gondoltam hozok neked valamit. – Egy összehajtott papírt nyújt felém az ujjai közt. – Egy cocker spániel hozta reggel. Gyönyörű állat volt – közli teljes átéléssel.
Mielőtt elkezdene a nem létező kutya szőrzetéről áradozni, kikapom a kezéből a papírt, és félrehúzódok a szekrényekhez. Sejtettem, hogy a hamis igazolásomról lesz szó, ami elég fontos ahhoz, hogy ne kelljen másról beszélnünk, de mikor elolvasom…
– Vesekő?
– Pontosan! – mutat rám. – Veseköved van. Nagyon fáj?
Érzem, hogy a vér távozik az ereimből.
– Danie! Nekem nincs vesekövem!
– Most van.
– Szerinted ki hinné el ezt a baromságot?
– Tetszik ez a hirtelen harag. Ilyenkor olyan kis cuki vagy!
Egyre több bennem az indulat.
– Nekem. Nincs. Vesekövem – emelem meg a papírt. Elképzelem, hogy a széle úgy vág, mint egy vadi új penge, és csak Danie nyakához kéne érintenem, hogy tudassam vele, mi erről a véleményem.
– Ugyan már, Becca, csak szorongasd pár napig a derekad és senki nem fog gyanakodni.
– Én megbíztam benned! Elmentem veled, mert azt mondtad tudsz igazolást szerezni.
– Ott van.
– És jobb nem volt?
– Csak a belgyógyászaton vannak ismerőseim. Sajnálom, hogy nem engedtek válogatni.
– Ez remek! És mi lett volna, ha az urológián vannak ismerőseid?
Tehetetlenül tárja szét a karját.
– Nem tudom eljátszani, hogy vesebeteg vagyok – suttogom, hogy azért mégse csináljak belőle szenzációt. – Ha apám ezt megtudja, nem csak nekem van végem, hanem neked is, amiért kiszedted a gyertyákat a kocsimból, elajándékoztad egy hajléktalannak, és…
– Jééé tényleg! – kiált fel boldogan. - Ma reggel betévedt a fószer a műhelybe. Megvásároltam tőle!
Összeszűkül a pillantásom, és fakrasszerűen a nevét morgom.
– Megkaptad a dolgozatodat? – Ez Mr. Kane hangja. A legjobbkor.
– Milyen dolgozatot? – Olyan mogorván kérdeztem ezt, mintha még mindig Danie-hez szólnék. Szégyenemben inkább a padlót nézem, és várom Mr. Kane megjegyzését.
– Amit a múlthéten írattam a csoporttal. A forgatásokról. – Ó, már tudom! - Odaadtam Mr. Oharának.
– Milesnak? – kérdezem rémülten. Oké, ha ezek után Mr. Kane nem szid le azért, mert tiszteletlenül beszélek vele, akkor sosem.
– Azt mondta, továbbítja neked.
– Te jó ég…
– Remek munka volt, Rabe. - Megveregeti a vállamat, a másik kezét pedig Danie-jére rakja. – Örülök, hogy végül sikerült összebarátkoznotok.
Danie összevonja a szemöldökét, és gyanakvóan rám néz. Mr. Kane tovább áll, mintha csak kínos helyzetbe akart volna hozni a partnerem előtt, és közölni velem, hogy utál annyira, hogy a pasimnak adjon egy olyan dolgozatot, amiben arról áradozok, milyen űberszuperül érzem magam Danie-vel a forgatások alatt.
– Tudnom kéne valamiről? - kérdezi. Még csak az kéne, hogy ő is lássa… A novellámmal együtt ez a dolgozat is bekerül majd a Danie-mentes dobozkába.
– Lépnem kell! Elkezdett szúrni a vesém, és tudod, milyen ez…
– Na, de…
– Akkor holnap? Dél-Christeni híd? – kérdezem, miközben elindulok a terem felé.
– Annál hamarabb.
– Miért?
– Délután újabb küldetésünk van.
Hisztérikusan felnevetek, és magasba emelem a papíromat.
– Ezek után? Felejtsd el az esőnapokat!
– Eddig ez a leghülyébb ötleted.
Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, nem akarok Danie-vel újabb esőnapot tartani, és a küldetés sem érdekel, most mégis itt ülök vele, Christen főterének kellős közepén. Ufó jelmezben. Egy táblával a kezemben, amin az áll: ŰRHAJÓRA GYŰJTÜNK!
Elvisz a szégyen…
– Amikor közöltem, mire kell a jelmez, nem ellenkeztél.
– Nem, Danie, te azt mondtad, csak végigvonulunk a téren, és hazamegyünk. Nem azt, hogy itt fogunk kéregetni órákon keresztül!
– Csak viselkedj természetesen.
Az előttünk lévő egérrágta kalapban már fénylik néhány negyeddolláros. Kettőt Danie dobott be, amolyan „senki nem szeret első lenni” alapon, a többit azonban vicces kedvű járókelők hagyták itt.
– Természetesen? Nézz már rám, ez minden, csak nem természetes!
Felém fordítja a fejét. Pontosan úgy nézek ki, mint ő: mindent elfedő, limezöld Alien maszk, hatalmas, fekete szemek, lapos orr és narancssárga kezeslábas. A mellkasomon egy szám van.
– Egyébként honnan van a ruha?
– Az egyik sittes haveromtól kaptam. - Rámeredek. Szerencséje van, hogy a maszk miatt nem látja a tekintetemet. - De nyugi, tavaly szabadult. Csak elrakta a gönceit emlékbe.
– Ki akarna a sittes éveire emlékezni?
– Arkansííínian köszönni! – mondja Danie cérnavékony hangon, mikor egy nő két egydollárost hajít a kalapunkba. – Meg kéne köszönnniiiiii! – mondja nekem címezve.
– Nem köszönök én semmit – dünnyögöm. – Mikor mehetek haza?
– Amint meglesz az űrhajó ára.
– Hahahahaha…
Egyetlen járókelő sem bír ránk nézni mosolygás nélkül, de akad olyan is, aki hangosan felnevet, vagy előkapja a mobilját, és csinál egy képet. Ki tudja, ezóta hány poénmegosztó oldalon van fent a zöld fejem...
Főleg a gyerekek tartanak minket érdekesnek. A szülők sorra állnak meg – persze biztos távolságban -, ölbe veszik tátott szájú csemetéjüket, akik pislogás nélkül néznek minket. Édesek ugyan, de a leghálásabb közönségünk akkor is a szemközti cukrászda teraszán van. Nem hiszem el, hogy a christeni nyugdíjasklubnak pont ma támadt kedve fagyizni…
– Egyébként nem csuknak le ezért?
– Már sétált erre egy rendőr.
– MI? Miért nem szóltál?
– Mert épp akkor tartottunk annál a résznél, hogy mit fog szólni ehhez apád, a megboldogult nagyanyád, Marge nénikéd, Lorin nénikéd, Charles bácsikád…
– Elég!
Egy óvodás csoport tart felénk. A gyerekek rögtön mutogatni, húúúúzni, rángatni kezdik az óvónénik ruháját. Mást sem hallok tőlük, csak „UFÓÓÓÓÓÓÓK” „BÉKAFEJŰ BÁCSIIIIK” és óvónők közti, „hogy nem vitette még el őket senki?” tartalmú megnyilvánulásokat.
Danie felemeli a kezét, és integet nekik, mire a fél csoport elkezd bőgni.
– Látod? Tessék! Ide vetett a hülyeség!
– Arkansiiiinian szeretni piszi emberkéééék! – Most már a másik fele is ordít.
– Ez rohadtul úgy hangzott, mintha meg akarnád őket enni.
Az óvónők mielőbb el akarják hagyni a főteret, ezért felkapnak néhány síró gyereket, és sietősebben terelik a többieket.
– Soha többé ne jusson eszedbe effajta őrültség. Vagy engem hagyj ki belőle.
– Akkor lenne igazán őrültség, ha mindezt az egyházi emlékmű mellett csinálnánk.
A maszk pont olyan gúnyosan vigyorog, mint ahogy ő szokott. Nem is csodálkozom rajta, hogy sírva fakadtak az óvodások.
– Pisilnem kell – közlöm vele. - Most mi van?
– Vegyél egy sütit.
– Megőrültél? – Elnézek a terasz felé. Az összes nyugdíjas a tér felé fordította a székét, és lassan, bő nyállal nyalják a fagyit.
– Hé, srácok! – Egy cingár, vigyorgó férfi szólít meg minket, de mielőtt bármit is mondhatnánk, felén fordítja a nyakában csüngő fényképezőgépet. – A Dél-Christeni hírlaptól vagyok. Készíthetek rólatok egy fotót?
– Igen – mondja Danie cincogó hangon.
– Már csináltál – mondom én is, a sajátomon.
Danie átkarolja a vállamat, és kettőnk közé mutatja a győzelem jelét.
– Rendben, nagyon jó lett! És most mondanátok néhány szót, hogy kik vagytok és miért jöttetek? – Felénk tartja a mobilját, bizonyára elindította a készülék diktafonját.
– Mi lenni Arkansiinia bolygó tiszteletreméltó polgárai. – Összeteszi zöld kesztyűbe bújtatott tenyereit és mélyen meghajol.
– És békével jöttetek, vagy fenyegetitek a Földet? – Ha nem látnám a fickó képén, mennyire élvezi ezt, még az is megfordulna a fejemben, hogy talán komolyan kérdezget.
– Azért lenni itt, hogy megteremtsük emberek közti bíkééét. Bíkééét.
Minden elismerésem Danie-jé. Senki nem tudja nála hitelesebben tenni a hülyét.
– És ő mindig ilyen szótlan? – Az újságíró felém mutat.
– Ő lenni antiszoc. – Megint mélyen meghajol.
Hogy én antiszoc? Azt már nem! Elő a kisegér hangot!
– Én csupán utálni őt, amiért kevés tudása, és tájékozódási képességének hiánya meghibásította több galaxist bejárt űrhajónkat.
A fickó felnevet, és kikapcsolja a hangfelvételt.
Danie rám pillant. Mit gondolt? Hogy csak ő mókázhat?
– Köszi srácok! Ha megadjátok a hoordinátáitokat, fénypostával küldök nektek egy példányt a holnapi számból!
Felesleges… Reggel már ott lesz apám asztalán. Majd megnézem, miután elborzadt.
Danie felemeli a kalapot és a fickó felé nyújtja.
– Arkansiiinian nem tudni hazamenni. Űrhajóra gyűjteniii!
– Ó! – Az újságíró a zsebébe nyúl. – Ez esetben… - Beledob egy rágót. Bunkó…
– Szóval van egy rágónk, néhány negyeddollárosunk, és készül egy újságcikk rólunk – mondom, mikor a fickó végre felszívódik.
– Élvezd ki a hírnevet. A rágó a tiéd lehet, a pénzből meg majd elmegyünk pizzázni.
Felkacagok. – Inkább vedd meg a nyavalyás űrhajódat, és menj végre haza. – De azért az ajánlat jól esik.
Ekkor pillantom meg őket.
Távol vannak még, de a nevetésük még a főtér zajánál is hangosabb.
Megragadom Danie karját.
Elhagyja a vér az ereimet.
– Ott van Kyle! Meg Miles és Flinn is!
– És?
– Mit keres Miles Flinnel? – kérdezem költőien, hiszen nagyobb bajom is van most annál, minthogy a pasim újabban az uncsimmal lófrál. – Ha Miles nem is, Flinn egész biztos, hogy fel fog ismerni! – pánikolom. Felugrok a helyemről. – Szedd a cuccot, el kell tűnnünk! – Ő azonban ülve marad.
– Ugyan már, Becca, lazíts!
– Hogy a francba lazítsak? Nem a te barátaid közelednek felénk, és…
– Nézzétek már azokat idiótákat! – kiáltja Kyle keresztül a téren.
Vége.
Kiszúrtak.
Nem merek mozdulni, de Danie int, hogy üljek vissza. És ha elfutnék? Kyle talán utánam rohanna, letépné a maszkomat, és…
Visszaülök.
Kyle még hangosabban röhög, mikor megérkezik. Pulykavörösen lapulok a maszkom mélyén, és kerülöm a pasim vizslató tekintetét.
– Ti meg kik az űrkakik vagytok? – kérdezi Kyle.
Danie összeteszi a két tenyerét, és megint hajbókolva felel.
– Mi lenni Arkansia bolygó tiszteletreméltó polgáraiii! – A hangja ismét vékony, nevetségesen hangzik.
– Az meg hol a fenében van?
– Arkansia bolygó lenni, lenni, nagyon messze! Naprendszeren, és földi lények által nevezett csillagokon túl! – mutogat Danie az ég felé.
– Ez csak két csöves! – mondja Miles, de Kyle túl jól szórakozik ahhoz, hogy tovább menjen.
A pasim tényleg lecsövesezett?
– Mekkora arcok vagytok! – lelkendezik Kyle. – És tudtok valamit mutatni is?
Spiclire nézek. Elhozta a bűvészdobozát?
– Ti is életre keltitek a döglött madarat, mielőtt megeszitek?
– Arkansiiinian békisz lény – hajol meg ismét. - Enni madárt nem tenni!
– És te is tudsz beszélni? – bök felém Flinn.
Óriásit nyelek. Jéggé dermedek. Ugye nem ismert fel?
– Ő lenni félééénk. Féélénk.
– Fééélénk – ismétlem összetett tenyerekkel. A hangom még Danie-jénél is vékonyabb, mintha héliumot szívtam volna.
– Adok nektek pénzt űrhajóra, ha nyomtok nekem valamit – mondja Kyle, majd továbbra is azt kiabálja, mekkora arcok, mekkora arcok!
– Mit parancsol szőke földi férfi? – kérdezi Danie.
– Nem tudom! Mit tudtok?
– Földi férfi kívánságait teljesíteni! Teljesíteni!
Rémülten nézek rá. Ezt ugye nem gondolta komolyan? Mi van, ha Kyle arra kér, vegyük le a maszkokat?
– Akkor nyomjatok már valami figurát! Mindjárt adok zenét. – Előveszi a mobilját, és hevesen tapogatni kezdi a paneljét. Danie feláll, felém nyújtja a kezét. Remegve fogom meg, és hagyom magam felhúzni.
– Ehhez mit szóltok? – kérdezi Kyle, mikor benyom valami rap számot, amit még sosem hallottam, és úgy kalimpál a kezével, mint a klippekben az a sok szánalmas hiphopper. Danie rugózni kezd, próbálja felvenni a ritmust. Komolyan táncolni fogunk? Jaj, ne már!
– Nem, ez mégsem jó! – szólal meg Kyle. - Keresek valamit, ami jobban illik hozzátok.
– Portland, menjünk már! – unszólja Flinn, de Kyle felemeli a tenyerét, és le sem veszi a mobilról a szemét.
– Hé, Dawson! – Miles megböki Flinnt. – Nézd azokat a bigéket!
Követem a tekintetüket, és kiszúrom azt a három csajt, akik épp most értek oda a cukrászdához. A szoknyájuk rövidebb még Sophie legextrémebb kollekciójánál is, de a pasim arckifejezéséből ítélve azt sem bánná, ha ennyi sem takarná a feneküket.
Dühösen feléjük lépek, hogy a csizmámmal jól megrúgjam a golyóikat, de Danie kiteszi a kezét, és ezzel sikerül féken tartania az indulataimat.
– Arkansiiinian békisz lény! – emlékeztet.
Összeteszem a tenyereimet, és hevesen hajbókolok felé.
– Békisz! – ismétlem.
– Békisz!
– Deazértletörömatökeiket…
– Békisz!
– Békisz!
Kyle ekkor elindít egy dubstep remixet, és azt mondja, kezdjünk el táncolni, mert ez a kívánsága. Itt lenne az ideje, hogy elővegyük a legütősebb figuráinkat, de fogalmam sincs, mit csináljak!
Danie berogyasztja a térdeit, és nevetségesen mozgatja a kezeit. Ha ez így megy tovább, előadja a Gangnam Style teljes koreográfiáját, én meg elásom magam. Egyre többen gyűlnek körénk, a fiúk beizzítják a felvételt a telefonjaikon, és Kyle azt kiabálja, csináljak már én is valamit, mert nem lesz meg a lóvé a hajónkra. Danie rám néz, és a zöld maszkja mögött elképzelem a sürgető pillantását, de akkor sem fogom magam még jobban leégetni!
Végül, ha ő nem is, én lenyomom Gangnam Style-t. Semmi más nem jut eszembe, és mivel a húgom imádja, párszor már előadtam vele a plüssmackóknak. Danie abbahagyja a táncot, és csak bámul rám.
– Arkansiiinian érezni ritmus! – cincogom.
Ezután lekoppintom Danie néhány mozdulatát, előadom a robot táncot, az egyiptomi fáraó tangót, és a két éve tanult street dance koreográfiájának néhány lépését. Csak arra kell figyelnem, nehogy leessen a maszkom, vagy elejtsek egy olyan mozdulatot, amiből kiderül, hogy én vagyok. Igazából nem tudom pontosan, mit csinálok. Vagyis de, tudom. UFÓ jelmezben táncolok a pasim egyik haverjának kérésére, Christen főterén, és egyre nagyobb lesz körülöttünk a nép. Az újságcikk után az sem lepne meg, ha valaki felhívná a TV-t.
[...]
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése