szerda

2 Esőnapok – I.



Amikor a lelátón ülsz, és álmaid pasiját nézed, amint szüntelenül bombázza a kosárpalánkot, megáll az idő. A világ összefolyik, a körülötted lévő emberek hangja monoton zajjá tompul és még az sem érdekel, ha bolondnak néznek, amiért úgy szurkolsz neki, hogy majd’ kiesel a lelátóról. Amíg az érzéseid vezetnek, az életed tökéletesnek tűnik. Vak vagy és rendíthetetlen. Szerelmes. Mi lehetne még ennél is tökéletesebb?
– És bent van! – kiált fel a narrátor. – Miles Ohara három pontos dobása előre hozta a Rétisasok győzelmét!
Felugrok a lelátón és tapsolni kezdek. Miles piros trikója a kosárcsapat logójával izzadtan tapad izmos testéhez, ezért legyezni kezdi magát, és a száján fújja ki a levegőt, hogy be tudja fejezni a meccset. Mikor elhalad előttünk, felnéz rám, és hátrasöpri nedves, szőke haját. Charlie-val hangos visítás tör fel belőlünk, és egymás kezét szorítva ugrándozunk. Így kiabáltunk az egész meccs alatt. A hangunk úgy is jelentéktelennek tűnik a stadionban szurkoló tömeg miatt.
– Úgy látom, Miles mindenhova betalál – búgja a fülembe Charlie, mire megcsípem az oldalát, aztán az öröm hevében magamhoz szorítom a vállát. Nem úgy ölelem meg őt, mint egy egyszerű barátnőt, hanem inkább, mint egy családtagot. Már az idők kezdete óta ő a legjobb barátnőm, és amióta az unokatestvéremmel jár, csak még inkább a rokonomként tekintek rá. – Bár Flinnhez képest… - A szemét forgatja, és az unokabátyámra mutat, aki ahelyett, hogy velünk élvezné a mecset, a mobilja kijelzőjére tapad, és az esti bulit szervezi, amelyen már az első perctől kezdve tudtam, hogy a csapatunkat győztesként fogjuk ünnepelni.
Amint lefújják a meccset és kikiáltják a Millwokes győzelmét, a nézők megindulnak a lépcsők felé, így Charlie is felkapja az XXL-es kólánk poharát, ami már azelőtt kiürült, hogy találtunk volna egy helyet, ahonnan rendesen lehet látni a meccset. Nálam csak egy vödör pattogatott kukorica van, és az a macis kulcstartó, amit Milesnak szánok. A barna színű kis brumi egy szívecskét tart a kezében, amibe a monogramunkat hímeztettem. M+R. Miles és Rabe.
– Állj, állj, közös fotó! – kiáltja Charlie a lelátó végén. Emberek kerülgetnek minket, de ő mit sem törődve velük, előveszi a mobilját, és felénk fordítja a kamerát. Flinn morcos képet vág, de Charlie-nak ki tudna nemet mondani? A végzős év különben is a felejthetetlen pillanatokról szól majd, amiket illik megörökíteni.
A stadion előcsarnokában Anna vár minket, és miközben az öltözők felé tartunk, gyorsan kielemezzük, milyen volt a meccs – vagyis Miles bámulatos, csont nélküli kosarairól ömlengünk -, majd elveszünk a szülők, barátok, hozzátartozók tömkelegében, akik szintén az öltözők felé tartanak, hogy gratuláljanak a Millwokes gimi verhetetlen kosárcsapatának.
– Jut eszembe! Felvetted a kabalabugyidat? – kérdezi Charlie hirtelen.
Anna előre hajol, hogy jobban lássa őt, és még mindig az üdítője szívószálát szopogatja, amit laposra rágott a meccs izgalmában.
– Milyen kabalabugyi? – Kérdő pillantását hol rám, hol Charlie-ra szegezi, és még Flinn is felemeli a fejét, de aztán a mobilja újra megszólal, és ez ismét elvonja a figyelmét.
Felsóhajtok.
– Nem.
– Mi az, hogy nem? – vonyítja Charlie mérgesen.
– Mert nem kell kabalabugyi!
– Nem a francokat!
– Tényleg van kabalabugyid? – kérdezi Anna naivan. Bocsánatkérően nézek rá, amiért kihagytuk őt az én „kabalabugyi” ügyemből, de a két barátnőm annyira különböző. Míg Anna szelíd, visszafogott – talán kicsit prűd, amit mindig is annak tudtam be, hogy a nagyszülei gondoskodásban nőtt fel -, addig Charlie igazi, kemény csaj, aki tudja, mit akar, és a szavait sem válogatja meg.
– Charlie megszentelt nekem egy bugyit, hátha az majd segít kibontakozni – magyarázom gúnyosan.
– Még egy lingam szertartást is elvégeztem rajta! – teszi hozzá. Anna összevonja a szemöldökét, és amolyan „biztos ezt akarod?” pillantást vet rám, de ez is hamar elszáll, tekintetébe visszatér a kíváncsiság.
– Azért, hogy Rabe lefeküdjön Milessal?
– Nem, csak hogy lefeküdjön, hanem, hogy egyesüljenek testileg és szellemileg egyaránt! Mint én és Flinn. Igaz, Flinn? Flinn!
– Szóltál, bébi?
– Ahhh! Tedd már el azt a mobilt!
– Attól még, hogy rávettél, jöjjek el, nem ígértem meg, hogy Carltonra bízom a szervezést.
– Ki az a Carlton? – kérdezi Anna.
– Valami srác Flinn sznob sulijából – mondom, szúrós mosollyal a képemen, mert tudom, Flinn mennyire színvonalasnak tartja azt a koedukált iskolát, ahová a szülei a gimi második évében átíratták. Persze jogosan, mert az az intézmény a nyomába sem érhet a Millwokesnak. Oda gazdag emberek kölykei járnak, egyenruhát hordanak és kifinomultan társalognak, így az uncsim olyan tökéletesen illik oda, mint csokireszelék a tortára. Most is drága, szűk farmerban van, fehér ingben, melynek tetején fekete mellény van, a karórája pedig többet ér, mint az itteni tanári kar kocsija együtt véve. Sötét haját gondosan hátranyalta, hogy még csak véletlenül se göndörödjön be valamelyik szála. Határozott jellem, aki nem szent, de sosem kerül bajba. Remekül játssza a lapjait, és irányítani tudja az embereket, ami miatt egyszer még remek maffia vezért lesz.
– A francba, Rabe, fel kellett volna venned, rengeteget dolgoztam vele! – nyafog tovább Charlie. – Fogadok, hogy már megint a nagyanyád tangájában vagy. Így sosem fogtok kefélni! – A tenyerembe temetem az arcomat, hátha sikerül láthatatlanná válnom.
A nagynéném utálja Charlie-t, de ezen senkinek sem kéne meglepődni. Ő egyáltalán nem illik a szende, aranyos, „ő kell a fiamnak!” képbe. A szája nagyobb, mint egy galaxis, és már az összes templomból kitiltották a városban. Folyton fekete cuccokban van, amik kiemelik nem mindennapi alakját, és tavaly még egy orrpiercinget is lövetett magának – de persze csak azután, hogy megtanulta leutánozni az anyja kézírását a szülői beleegyezéshez.
Külsőleg talán tényleg nem illik Flinnhez, de aki ismeri őket, tudja, hogy ők a marcipán párocska az esküvői tortán – vámpírjelmezben -, vagy a kettétört szívecskés medál – jó véresen. Azaz nem ismerek náluk összeillőbb párt.
– Ez majdnem olyan, mint egy autogramm osztáson! – mondja Anna, aki velem együtt előre nyújtja a nyakát, hátha rájövünk, miért nem haladunk sehová. Ez volt a tanév első meccse, így mindenki idecsődítette még a külföldi nagyszüleit is. – Most fogod odaadni Milesnak a macit? – kíváncsiskodik.
Miles és én már lassan két hónapja járunk. Kyle Portland egyik becsődült buliján jöttünk össze, amin a mariuhána füstje beindította a tűzjelzőt, és pillanatok alatt elöntötte a víz a nappalit. A tömeg az ajtó felé menekült, én azonban ott maradtam, hogy segítsek Kyle-nak letakarni a bútorokat, majd Miles odajött hozzám, megragadott, és addig csókolóztunk, amíg bőrig nem áztunk. A pillanat oly annyira filmbe illő volt, hogy még ma is megborzongat. Pedig egyáltalán nem akartam pasit; főleg nem Miles Oharát, akinek legalább annyi önbizalma van, mint amennyire jól néz ki, és a magamfajta lányok nem szokták komolyan venni. Nem is akartam foglalkozni vele, amíg meg nem tudtam, hogy egy gletmondi főiskolára kapott ösztöndíjat, ami csak néhány kiló méterre van Wellingtowntól, ahová én fogok egyetemre járni. Mindkét város nagyon messze van az otthonunktól, és ha már az elmúlt években kibírtam, hogy ne legyen barátom, feleslegesnek tartottam felszedni valakit a gimi végén, akivel jövőre úgysem találkozom. Milessal azonban fogok.
Ezután már csak az zavart, hogy ő „Sophie Milessza”, azaz Sophie Smith-szé, aki kilencedik óta a pompomcsapatot vezeti. Közel nyolc hónapig jártak, és az egész kapcsolatuk olyan volt, mint a legolcsóbb brazil szappanopera. Minden a nyilvánosság előtt zajlott; veszekedtek, kiabáltak, szakítottak, vagy olyan hevesen smároltak a folyósón, hogy elzárást kaptak. Miles minden két percnél hosszabb szakításukat kihasználta, hogy beiktasson valakit, és a lányok többsége el is hitte a kocka hasának és a szép szemeinek, hogy nem akar többé Sophie-val járni, én azonban csak a képébe röhögtem, valahányszor megkörnyékezett. Aztán valahogy mégis engedtem neki. Lehet, hogy engem is a kocka has győzött meg, vagy a két éven át tartó szingli lét, de az is lehet, hogy valami felsőbb erő egymásnak teremtett minket. Miles nem ment vissza Sophie-hoz, és a nyár vele mondhatni, tökéletes volt!
Főleg azért, mert nem találkoztam Sophie-val, most azonban, hogy megkezdődik a suli, lefogadom, hogy pokollá fogja tenni az utolsó évemet. Először is, megpróbálja majd visszaszerezni Milest. Sajnos a tömeg nem olyan sűrű, hogy lássam az első próbálkozását. Miles és ő az öltözőn túl, a falnak dőlve beszélgetnek. A csevejük egészen bizalmasnak tűnik, Sophie aranyszőke fürtjeit csavargatja az ujja köré, és kecsesen oldalra billenti a csípőjét, hogy még vonzóbb benyomást keltsen a filteres pom-pom mezében. Nem vagyok féltékeny, csak tudom, milyen viharos volt a kapcsolatuk, és hogy egyetlen szakításuk sem volt tartós.
– Ne izélj, Rabe! – szólal meg Charlie, és csak ekkor veszem észre, milyen feltűnően bámulom őket. Még Annának is elfelejtettem válaszolni, akit annyira érdekelt az a maci… - Már nincs köztük semmi – próbál vigasztani.
– De még kibékülhetnek. – A fanyar tiltakozásomnak hála, Charlie úgy néz rám, mintha legszívesebben reménytelennek nyilvánítana. – Mindig kibékülnek!
– És ebből van Milesnak elege – szól közbe Flinn, de a mobiljából fel sem néz. Így is figyelembe kéne vennem a szavait?
– Oké! – Charlie maga felé fordít. – Nézz rám! Mióta vagytok együtt?
A plafon felé nézek. Ehhez most egyáltalán nincs kedvem.
– Két hónapja – felelem unottan.
– Na, látod! Sosem voltak még ilyen sokáig külön. A Sophie-Miles románcnak vége, és most a Miles-Rabe páros jön! – vigyorog eltökélten. – Különben is, mindenki szerint undorítóan cukik vagytok együtt.
Anna megdöbbenve néz: – Te tényleg azt mondtad, cuki?
– Emlékeztess csak rá, ha látni akarsz hányni – morogja Charlie.
– A képlet szerint a tökéletes pár ő és Sophie voltak – tudatom velük. - A kosárcsapat kapitánya és a pomponlányok vezetője. Ez a gimi legalapvetőbb törvénye – mondom kissé gúnyosan, hogy leplezzem a rosszkedvem, de ettől csak még szomorúbb leszek. Akaratom ellenére remekül fején találtam a szöget!
– És te ki vagy?
Egy pillanatra csendben maradok, na, de nem azért, mert akkora senki lennék az iskolai táplálékláncban, amit szégyellnem kell, hanem mert nem tudom, hogy a képlet más tényezők felhasználásával is működhet-e.
– A diákelnök.
– Úgy van! – mutat rá Charlie. - A suli első embere, Alfa és Omega, a közösségi élet mozgató rugója, a népszerűség testet öltött formája! – lelkesít tovább. – Ki más illene hozzád, mint a suli legdögösebb pasija?
Hálásan rámosolyogok, de ő is nagyon jól tudja, hogy hiába kedvelnek sokan, Sophie magas, hosszú lábai vannak, szexi, ápolt és kívánatos, ami sokban hozzájárul ahhoz a verhetetlen önbizalmához, ami akadálymentessé teszi az utat a céljaihoz. Nem tartom magam csúnyának, de hozzá képest teljesen átlagos vagyok. Nem vagyok magasabb 165 centinél, vállig érő, barna hajam lófarokban hordom, és ahelyett, hogy falatnyi ruhákba bújnék, divatos farmert húzok, és Converse csukát taposok, ami sokkal kényelmesebb a tűsarkú cipőknél.
– Szia, Rabe! – üdvözöl egy lány, miközben elhalad mellettünk a tömegben. Mosolyogva intek neki, Charlie pedig olyan tekintettel mér végig, mintha kinőtt volna a harmadik fülem is.
– Bocs, ezt kihagytam! A lány, akinek mindenki köszön! – mondja színlelt megdöbbenéssel a hangjába, amin nevetni kezdek. - Ki Sophie ehhez képest?
– Egy beképzelt, gőgös liba, akit több farok látogatott meg a nyáron, mint Elena Thomsont! – hangzik a hátunk mögül, majd Simone Flaming vörös, göndör haját látom magam mellett. Elvárja, hogy őt kerüljék ki, ahelyett, hogy besorolna a hátunk mögé, ahogy Anna is tette.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezi Charlie, mire Simone a szemeit forgatja, majd felénk fordítja a mobilja kijelzőjét.
– Facebook, csajok. Facebook. – Charlie izgatottan kikapja Simone kezéből a telefont, és Annához hasonlóan én is közelebb hajolok. – Úgy tűnik, Miles nélkül egy percig sem unatkozott.
Charlie végigpörgeti a kommenteket, amelyekben néhány iskolatársunk a nyári eseményeket tárgyalja, és elmesélik egymásnak, kit kivel láttak. Sophie-t elég sok mindenkivel. Ki gondolta volna…
– Rólam és Milesról írnak valamit? – kérdezem.
– Semmit – feleli Charlie.
– De azért olvasd csak tovább! – erősködik Simone. A hangja még mindig komor, kedvetlen. Egyesek csak „Fanyar Simone”-nak hívják, ami valljuk be, illik is rá.
– Áhá! Megvan! – kiált Charlie. – Sophie azt írta, hogy a szakításuk csak ideiglenes, és Miles úgysem fogja sokáig kibírni Rabe Dawson mellett. – A nevem legalább annyi undorral ejti ki, mint amennyivel Sophie gondolhatott rám, miközben megírta a kommentjét. Sejtettem, hogy a köztünk lévő ellentéteket nem fogja enyhíteni, hogy most azzal a pasival járok, akinek – hogy is fogalmazott az egyik nyilvános veszekedésük során? Odaadta a legszebb éveit, pedig csak nyolc hónapig jártak, és ez alatt az idő alatt is szinte minden héten szakítottak.
– Ideiglenes, mint a többi? – kérdezi Anna. Simone felnevet, nekem azonban semmi kedvem velük vihogni. Miles és Sophie tényleg nem voltak az a tökéletes páros, amelyet a képlet alkot, ez alatt a nyolc hónap alatt azonban mindenki szemében összeforrtak.
– Nem tudom, csajok. Nézzetek rájuk! A nyáron nem sokat találkoztak, de most elkezdődött a suli, és…
Miles pillantása hirtelen rám vetődik, mintha tudná, hogy róla beszélünk, ezért elakad a szavam. Végignézem, amint az arcán fokozatosan megjelenik egy széles, büszke vigyor, ami egyenesen rám irányul.
– Itt van az én szerencsehozó kabalám! – kiáltja mély, férfias hangján, míg én a pír mardosó ujjait érzem az arcomon, amiért észrevette, hogy bámulom. Könnyedén átjut a tömegen, majd rögtön a karjaiba kap, és forró, izgató csókot lehel a nyakamra – na, de azért nem annyira, hogy rögtön ledobjam a bugyimat.
Jól esik az ölelése, de a szemem mégsem csukom be, hogy átadjam magam neki, ami nagy hiba, mert Sophie még mindig ott áll a távolban, és végtelenül lenéző a pillantása. Valahányszor Milessal vagyok, próbálom elfelejteni, hogy ő Sophie ex barátja, akire még mindig úgy tekint, mint a tulajdonára.
– Olyan szexi az illatod, bébi! – búgja a fülembe Miles, ami nem éppen a legromantikusabb, de őt ismerve akár még tekinthetjük is annak.
Úgy döntök, nem foglalkozom Sophie-val, sem a múlttal. Miles azt mondta, komolyan járni akar velem, és nem csak egy kalandként tekint rám, akit beiktat Sophie közben. Az elmúlt két hónapban semmi olyat nem tett, ami miatt kételkednem kéne benne, és néhány szó Sophie-val még nem jelenti azt, hogy ki is békülnek. Nem igaz?
– Nézd! Ez a tiéd. – Miles ujjára csúsztatom a kis brumi karikáját, és izgatottan figyelem az arcát, várom a reakcióját.
– Mi ez?
– Ajándék. Cuki, mi?
– Jó voltál, Ohara! – Egy srác megveregeti Miles vállát, mire a pasim zavartan felé fordul, de aztán előkapja a jól megszokott macsó énjét, és – ami talán csak nekem tűnik fel – a markába süllyeszti a macit.
– Hé, Dawson! Akkor a bulidon találkozunk!
– Fejenként két üveg pia a beugró – figyelmezteti őket Flinn, de a srácok csak legyintenek, jelezvén, hogy nem jelent gondot.
– Rendben, akkor mi is ott találkozunk – mondja Charlie. - Rabe-bel még van egy kis dolgunk. – Megragadja a karomat, és elhúz Milestól.
– Micsoda?
Egészen közel hajol hozzám, hogy senki más ne hallja.
– Fel kell venned a kabalabugyidat!


Amint Charlie meglátja a stadion előtt parkoló opálkék Volvómat, hirtelen óvodássá fejlődik vissza; futni kezd felé, tárt karokkal felhasal a motorháztetőre, én pedig nevetni kezdek rajta, mert olyan viccesen fest, ahogy a szélvédőmet csókolgatja.
– Rabe ugye vigyáz rád, gyönyörűségem? Hogy mit mondasz? Ó, jól hallom? Alig várod már, hogy én is vezesselek? Picikém, hidd el, én is a fél karom odaadnám azért, hogy a te volánod mögött üljek – gügyög a kocsimnak, mint egy fél éves gyereknek.
– Fél karral nehéz vezetni – mondom még mindig nevetve.
– Csak képletes volt! Ő érti! – simogatja a fényezést, ami még mindig olyan tökéletes, mint amikor kihoztuk a szalonból.
Az új Volvo C30-asom apám ajándéka volt az iskola kezdésre. Azt mondta, a kitűnő tanulmányi eredményem és az iskolában elértek miatt kapom, de szerintem csak így akarta nyomatékosítani a bátyámban, hogy már nem ő a kedvenc gyereke a családban.
– Amint visszakapod a jogsid, kölcsön adom.
Ez kissé elkedvetleníti, és elindul az utas ülés felé.
– Szerintem azt már sosem látom viszont.
Charlie-t nem egyszer elkapták gyorshajtás miatt, ezért a szülei elvették a jogosítványát, amíg nem hajlandó egy kis felelősséget tanúsítani a közlekedés iránt.
– Remélem már megbarátkoztál a gondolattal, hogy elvetettük a buli ötleted – mondja, miközben bekapcsolja a biztonsági övet.
– Az csak egy feltevés volt. – Ráadom a gyújtást, láb a gázon, minden készen áll az induláshoz, de a kocsik egyszerre tolatnak ki parkolóhelyeikről, és a stadionból távozó emberek cikázva próbálnak kijutni a christeni főutcára.
– Annyira ragaszkodtál ahhoz a marhasághoz, hogy az már beteges.
Egy szúrós pillantást vetek Charlie-ra, aki épp hosszú, fekete hullámait igazgatja.
– Ennyire azért nem volt súlyos. – Gonosz nézése legyőzi az enyémet, ezért inkább elfordítom a fejemet. Megpróbálhatnék kiállni, és lépésben haladni a többi sofőrrel, de kétlem, hogy apám díjazná, ha máris meghúznám a kocsit, ezért inkább elvetem az ötletet, és adok valami nyers válaszfélét a barátnőmnek. – Csak jó lett volna egy olyan bulit tartani, amin a tanárok is ott vannak.
– És gondolod, hogy eljött volna valaki rajtuk kívül? – kérdezi szkeptikusan.
Mi tagadás, a Millwokesban nem menők a tanár-diák bulik, és míg én amellett kampányoltam, hogy a meccs utáni bulit tartsuk az iskolában, mindenki más Flinn igyuk-le-magunkat-és-semmire-se-emlékezzünk-másnap féle ünneplését tartotta jónak, amit persze én sem ellenzek, csak…
– Semmi bajom nem lenne Flinn bulijával, ha nem azért hívta volna meg azokat a lányokat.
– Milyen lányokat?
Csendben maradok, hátha magától is rájön, de aztán mégis csak muszáj felvilágosítanom.
– A másodikosokat.
A barátnőm hosszú „jaaa”-zásba és püffögésbe kezd, majd újra végigsimít a haján, mintha nem állna mindig vagányul, tökéletesen.
– Kit érdekel, miért hívta meg őket? Rájuk sem fog nézni, ahogy Miles sem.
– De mindenki más igen.
Sosem titkoltam, mi a véleményem arról, hogy az évfolyamtársaim kihasználják az alsóéveseket, akik persze tök menőnek tartják, hogy a végzősök figyelembe veszik őket.
– Sosem értettem, miért zavar ez téged – folytatja Charlie.
– Hogy kihasználják őket?
– Hogy az élet megtanítja őket rá, miért ne legyenek hiszékenyek!
Dühösen nézek rá, és kedvem lenne elmagyarázni neki, az ilyesfajta tanítás milyen mély nyomokat hagyhat egy lányban, de aztán csak lehajtom a fejemet, és a műszerfalra nézek, mert hiába mondanék bármit is, Charlie úgysem értené meg.
– Szélvédőmosás, a mai napon fél áron!
– Jaj, ne már! – Egyszerre kiáltunk fel, mikor meglátjuk a szélvédőre tapadt srácot. Már be is fújta valamivel az üveget és végighúzta rajta az ablaktörlőt.
– Danie, ne csináld már!
– Takarítsd le onnan azt a lúzert! – mondja Charlie, miközben a kormányhoz nyúl, és a kocsi ablaktörlője rögtön beindul, de Danie Milton csak a hasznára fordítja ezt, és lelkiismeret-furdalás nélkül nyomkodja tovább a spriccelő fejet.
– Danie, fejezd be! – kérlelem tovább, Charlie pedig kidugja a fejét az ablakon, és rákiált.
– Milton, te balfék, ha miattad késünk el, hétfőn a padlóról fogsz enni, azt garantálom! - próbálkozik, pedig tudhatná, hogy Miltonnál az effajta fenyegetőzések csak a hülyeségét táplálják. Az ábrázata nem sokat változott gyerekkorunk óta - mindig is ilyen beképzelt képet vágott, ha valakit őrület közeli állapotba hozhatott.
– Oké, elintézem! – Kikapcsolom az övemet, és ha nem lenne új a kocsim, hangosan becsapnám magam után az ajtót, hogy Danie tudja, ma egyáltalán nem vagyok vevő az önkéntes akcióira.
– Hello, Becca! Mikor takarítottad utoljára a szélvédőt? Úgy hallottam, Bargemund felé este már köd lesz, szóval jobb odafigyelni.
– Ne hívj már Beccanak! – dörmögöm morcosan.
Becca a gyerekkori becenevem, de Danie-n kívül már senki nem hív így. A gimiben mindenki Rabe-nek szólít, és örülnék, ha ez így is maradna, őt azonban egyáltalán nem érdekli más óhaja.
– Ez a neved.
– Rabe vagyok! – közlöm türelmetlenebbül.
Tesz felém egy lépést, és már a vezető ülés felöli ablakot takarítja, mintha meg sem hallotta volna, hogy nincs szükségem a munkájára. Charlie férfiasan az üvegre tapasztja a középső ujját, de ez kevés ahhoz, hogy elriassza. Amúgy sem értem, mit keres itt. Nem láttam a meccsen, és egyáltalán nem olyannak ismerem, aki részt venne egy ilyen eseményen. Lehet, hogy végig a parkolóban lapult a szórófejes kis vackával, hogy megvárja a gyanútlan autósokat? Miért van az, hogy ettől most még szánalmasabbnak tűnik, mint az iskolában?
– Mit keresel itt? – kérdezem. – Anyagi csődbe került a családod, vagy mi?
– Valami olyasmi – spriccel újra az üveg sarkába. Talán szólnom kéne neki, hogy a kocsim csupán pár hetes, és nincs szüksége tisztításra. - Apám tegnap lekapcsolta az FBI. - Felvonom a szemöldökömet. – Ufókat rejtegetett az alagsorban – folytatja. – Tudtam, hogy előbb-utóbb lebukik, mert mindig túl magas volt a telefonszámla. Tuti, hogy végül lehallgatták.
Na, pont ezért utálja mindenki Danie Miltont!
Külsőleg csak fél fejjel magasabb nálam, nem jár sportolni, kerüli a divatot, ráadásul ő az iskola udvari-bolondja, aki úgy vonzza magához mások szívatásait, mint mágnes a vasreszeléket. Ami azt illeti, nem lenne rossz pasi – kedves arca van, szép, barna szemei, és az utóbbi években rendesen leadta a felesleges kilókat, de amíg divatjamúlt vászonnadrágokban és egyenes szabású, minta nélküli pólókban jár, a kutya sem fogja megbocsátani neki, hogy egyébként totál zakkant. Hogy lehet mégis ekkora önbizalma?
– Na, jó… figyelj! - Nem akarom elvetni a sulykot, hiszen továbbra sem szeretném bántani őt. Nem tettem az előkészítőben és az általános iskolában sem, így ha már eddig kibírtam, a gimi utolsó évében sem fogom piszkálni. Mindig azok közé tartoztam, akik nem barátkoznak Danie-vel, de nem is bántják. Egyszerűen csak… békén hagyják! – Kifizetem az ablaktisztítást, csak állj félre, hogy indulhassunk.
– Ez nagy felelőtlenség. Holnaptól már teljes áron dolgozom!
– Mi lesz már? – kiált ki Charlie. – Megmutassam, milyen az a struccpolitika, Milton?
Milton tudja. Egyszer tényleg belenyomták a fejét a homokozóba.
– Oké, tessék, a többi a tiéd! – A kezébe nyomok némi pénzt, majd visszaülök a kocsiba.
– Ez a gyerek egy igazi barom – közli Charlie.
– Nekem mondod?
A gyújtásba helyezem a kulcsot, és óvatosan a gázra taposok. Danie félre áll, és továbbra is, gúnyosan vigyorogva integet nekünk. Még egy sötét pillantást vetek rá, majd inkább arra koncentrálok, hogy ne gázoljak el senkit a parkolóban.
– Még szerencse, hogy ez az utolsó évünk – mondja Charlie. – Utána sosem kell többé látnom ezt a barmot.




Értékeld a bejegyzést:
{[['']]}


2 megjegyzés:

Száraz Betti írta...

Nia, ez valami szuper! Beleszerettem a történetbe, már a fülszöveg alapján. A folytatását akarom olvasni, de tényleg. Nagyon.

Unknown írta...

Nem tudom hányszor olvastam már ezeket a sorokat, de az biztos, hogy a mai napig ugyanazzal a lelkesedéssel kezdek el minden egyes ismerős mondatot. Kétségtelen: imádom minden egyes szavát :D köszönöm, hogy olvashatom!
Ingi

Megjegyzés küldése