Miután Danie végre elindul, csak a ház felé közeledő piros furgon miatt nem mozdulok, és véletlenül sem azért, hogy végigkísérjem őt a tekintetemmel, amíg el nem tűnik a fák mögött. Ez a kocsi Ethan Garneré, Miles egyik haverjáé, akivel – ha jól emlékszem – együtt mentek abba a másik buliba, ahelyett, hogy ide jöttek volna. Megvárom, amíg a kocsi közelebb ér, de már akkor látom, hogy nem Miles ül az utasülésen, mikor Ethan jobbra fordítja a kormányt, hogy parkolóhelyet keressen.
– Bébi, mit csinálsz te itt? – kérdezi Miles hirtelen, az ijedtség végigszalad a testemen. Fogalmam sincs, hogy került mögém, de itt van, és olyan gyanakvóan néz rám, ahogy nekem kéne bámulnom őrá.
– És te? – kérdezem zavartan, amitől a szemöldöke a homloka közepére szalad. A kinézete rendezetté vált a meccs óta; lezuhanyozott, átöltözött, befújta magát a kedvenc spryével, és bezselézte a haját, hogy még dögösebb legyen a hatás. - Azt hittem, Ethannel jössz. - Hanyagul a furgon felé bökök.
Miles a farmerzsebébe csúsztatja az ujjait, és megropogtatja a nyakát, mintha elgémberedett volna. Ezt egyébként gyakran csinálja. Amolyan Milesos szokás, mint nekem az ajakápolás.
– Josh hozott el. Ethan Kailaval jött.
Csendben maradok, és azon tűnődöm, jól hallottam-e.
– Josh Kening? – A hangom elcsuklik, de a tornácon épp vihognak valamin, ami elvonja Miles figyelmét, és talán észre sem vette, milyen hitetlenül tettem fel a kérdést.
– Igen. Josh Kening – mondja keményen, ami után már bűnnek érzem, hogy megkérdőjeleztem. Na, nem, mintha így lenne, csak esküdni mernék rá, hogy Josh-sal már találkoztam a bulin, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki vezető képes állapotban van. Pláne, mennyire félti azt a flancos Posrsheját, és sosem kockáztatna meg rajta egy karcolást. Láttam is valahol azt a kocsit – ami hiába, még mindig űbereli a Polestaromat -, de az is lehet, hogy csak képzelődtem. Hiszem Miles miért hazudna nekem?
– És te mit csinálsz kint? – kérdezi még mindig gyanakvóan. – A buli odabent van.
Felsóhajtok, és úgy döntök, nem fogok ezzel foglalkozni. Biztos csak félreértettem valamit, amit nincs most időnk megbeszélni. Be kell mennem Flinnhez, hogy közöljem vele, végleg bekrepált a hűtője, és a legjobb lesz, ha Milest is felkészítem a dühkitörésére. Belé karolok, és miközben a veranda felé tartunk, mindenről részletesen beszámolok neki, de ő csupán egyetlen részletet ragad ki:
– Milton? – Úgy tűnik, remekül szórakozik a szerencsétlen helyzetemen, mégis van egy olyan érzésem, hogy ha megkérdezném, miért volt itt ez a srác, csak bámulna rám, mert miközben beszéltem, végig a mobilja kijelzőjét részesítette előnyben. – Éreztem, hogy ide kellett volna jönnöm előbb! – A verandán végre elteszi a telefonját, hogy át tudja karolni a derekamat. Pajkos tekintettel néz rám, a keze lejjebb csúszik a fenekemre, ujjait belepréseli a farzsebembe.
– És miért nem jöttél?
– Tudod, milyen vagyok. Mindig a jót tartogatom a végére! – Közelebb hajol, és az üdvözlő csók, ami elmaradt a váratlan felbukkanása miatt, végre elcsattan, a nyelve íze szétárad a számban. Nem tűnik részegnek, de a lehelete azt súgja, a welcome drinket elfogadta, és a ráadás egy részét sem utasította vissza. Nem vagyok a kiskorúak alkoholizálása ellen, de az uncsim már épp elég részeg, és ha Miles józanságát is elveszítem, az estémnek végképp lőttek.
– Ez már hiányzott – búgja, mikor elhúzódik tőlem, és megpróbál áttérni a nyakamra, de hiába szeretem, mikor ezt csinálja, nem fogom átadni magam a levegőben keringő szexuális vibrálásnak, és nem fogok úgy viselkedni, mint az a lány, akit a veranda lépcsője mellett markolásznak.
– Menjünk be – tanácsolom, mire Miles röviden bólint. Ethan és a barátnője, Kaila már utolérnek minket, így együtt lépünk a nappaliba, ahol a szembejövők rögtön üdvözlik őket – néhányan még engem is, mert vagy nem vették észre, hogy egész este szemeteszsákkal rohangáltam körülöttük, vagy elfelejtették, de az is lehet, hogy csak kedvesek akarnak lenni, és úgy gondolják, rám fér még egy üdvözlés.
Alig három lépés után valaki elordítja – pontosabban elsikoltja – Miles nevét, és pompomlányok egész hada csap le ránk, körülveszik a fiúkat, és mintha mi itt sem lennénk, átkarolják őket, nyájas rajongásukkal a táncolók közé viszik őket. Felhangzik a jól ismert hajrászöveg - „Ré-ré-réti sasok! Ti vagytok a bajnokok! Túl erős a szárnyatok, vérszomjas a karmotok! Éljenek a Réti sasok! Wuhuuuu!” -, én meg csak állok és bámulok. De ahogy elnézem, Kaila sem túl boldog.
– Ez most komoly? – kérdezi sipítva. A felháborodás miatt több füst távozik a fülén keresztül, mint a füstgépből. - Ez csak kosár, nem egy Forma 1-es futamot nyertek meg.
– De megnyertek egy meccset. – Igyekszem rámosolyogni, de csak nehezen megy. Egy egész lányhorda rabolta el a pasijainkat, akik még csak nem is ellenkeztek, és ez naná, hogy engem is az őrületbe kerget! – Ez elég nagydolog.
– Ha díjugratásról lenne szó, még megérteném - feleli hanyagul. – De ez csak labdajáték. Mit lehet rajta bírni?
Igazából… én sem tudom. Nem vagyok nagy sport rajongó, de a Millwokesban népszerű a kosár. Régen többnyire csak a hangulat miatt jártam el a meccsekre, és hogy a barátaimmal legyek, most pedig azért, hogy szurkoljak Milesnak, ami sokkal izgalmasabbá teszi a negyedórákat.
Megpróbálom elmagyarázni Kailanak, mi lehet benne a jó, de túl hamar végzek, és hirtelen semmi más nem jut eszembe, amiről beszélgethetnék vele. Az esetek hetven százalékában nem okoz gondot a kommunikáció – maradék harminc: család, rokonok, szomszédok, Sophie Smith… -, de Kaila még csak most iratkozott át a Millwokesba, alig ismerem, és már az első napon közölte velünk, hogy senkivel sem akar barátkozni a pasiján kívül, ami miatt gyorsan lemondtam a „segítsünk beilleszkedni az új lánynak” című fejezetről. Különben is, miről beszélhetnék vele? Eddig semmiről sem hallottam fecsegni, csak Ethanről és lovakról. Ethan a göndör barna hajával nem az esetem, a lovakat pedig szeretem, de kétlem, hogy képes lennék hosszú távon dumálni róluk.
– Ezek szerint téged nem zavar, hogy minden lány a te pasidon csüng – mondja Kaila epésen, mire megrándítom a vállamat, és tovább bámulom a táncolókat.
Ez az egész a klikkek miatt van. A kosarasok és a pompomlányok ugyan abba tartoznak, de a népszerű csoportok közt sosem éreztem áthatolhatatlan falat. Mindig együtt ebédelünk, közösek az óráink és ugyan azokon a bulikon veszünk részt. Ezért sem kéne azt éreznem, amit most. Hogy a nyáron hiába volt minden tökéletes, Milessal a Millwokesban valami elválaszt minket, amit csak addig kéne leküzdenem, amíg befejezzük a tanévet.
– Nincs kedved velem jönni? – kérdezem egy sóhaj kíséretében. – Meg kell keresnem Flinnt. Az év botránya van készülőben – gúnyolódom. Kaila a fejét rázza, és azt mondja, inkább itt marad, hogy szemmel tartsa Ethant, és olyan emberek közt legyen, akikkel még csak egy hete ismerkedett meg – persze nem ezekkel a szavakkal, de a lényeg ugyan az. Úgy érzem, Kaila nem lesz túl népszerű, ami baj, mert Ethant mindenki bírja. Nem kötötte az orrunkra, miért iratkozott át ilyen váratlanul a Millwokesba – ráadásul az utolsó évben -, de ha azért, hogy a barátja közelében legyen, vagy belőle lesz rövid időn belül szociális természet, vagy Ethan alkalmazkodik hozzá, és mindketten antiszociálisok lesznek. Az utóbbit kétlem. Ethan túl jó fej ahhoz, hogy elszigetelt életet éljen.
Hirtelen egy csattanásra leszek figyelmes – valaki eltört valamit. Megvetem a lábam, és oldalra nézek, de a rémületem szertefoszlik, mikor látom, hogy csak egy sörösüveg változtatott akarata ellenére helyet. A srácba, aki lelökte az asztalról, szorult annyi tisztesség, hogy felszedje a szilánkokat, ezért nyugodt szívvel mehetek tovább a konyha irányába, de mielőtt elkapnám a fejemet, kiszúrom Sophie Smith-t a puncsostál mellett. Épp egy fiúval beszélget – vagy inkább ordítozik, melynek okát még úgy sem nehéz kitalálni, hogy nem értem a szavait. A srác bizonyára megpróbálta felszedni, de a pattanásos arcával és a kerek szemüvegével nem abba az osztályba tartozik, amelyiknek Sophie hajlandó esélyt adni. Imádja, ha valaki kikezd vele – növeli a hiúságát és azt hiszi, ezzel féltékennyé teheti Milest -, kivéve, ha ezt egy olyan srác teszi, akit önmagánál alacsonyabb rangúnak tekint. Lefogadom, hogy Adonisz fejében meg sem fordult, hogy ezzel kihúzza nála a gyufát, de Sophie most addig fogja őt ostorozni, amíg ki nem oltja belőle a legapróbb önbizalmat is.
Flinn nincs a konyhában, de különben is, butaság volt azt hinnem, hogy még itt találom. Charlie bizonyára felrángatta valamelyik szobába, és épp nyugtató csípőmasszázst végez rajta. Nem is keresem őket tovább, visszamegyek Kailahoz, és úgy döntök, nem engedem, hogy néhány csaj, akik csak azért nem bírnak, mert Sophie utál, kizárjon engem a pasim győzelmének megünnepléséből. Igaza van Charlie-nak! Én vagyok Rabe Dawson! Ideje lenne úgy is viselkednem, mint egy Dawson…
– Hé, mit csinálsz? – kérdezi Kaila, mikor megragadom a karját. Simone-nak hamarosan féltenie kell a fanyar jelzőjét, mert ez a lány néha még nála is savanyúbban viselkedik.
– Visszaszerzem a pasijainkat!
Dacosan magammal rángatom őt a táncolók közé, és egy szemvillanás alatt visszaszerzem az uralmat. Miles örül nekem, elvigyorodik, megmarkolja a fenekemet, és így táncoljuk végig a következő számot, majd az azutánit is, amíg azt nem mondja: elég, pedig most érzem csak igazán jónak az estét. Győzelmem jeléül még a slep is visszavonult a királynőhöz, aki még mindig a puncsostál mellől figyel minket. A tekintetében olyan gyűlölet izzik, amitől rettegnem kéne, de tulajdonképpen örülök neki, hogy Sophie-nak végre van miért utálnia. Mielőtt Milessal jártam, semmi okot nem adtam neki, hogy az ellenségei közt tartson számon, most azonban a gyűlöletét már nem lehet csak az ellentétes gondolkodásunkra fognom.
Táncolás után a felszabadult díványokhoz megyünk, ahol rövid időn belül jó kis társaság gyűlik össze; Ethan, Kaila, Simone, Anna, Erik és Tony, egy másik kosaras fiú személyében, akikkel nosztalgikus élményekről kezdünk beszélni. Miles felidézi, mivel szívatták egymást alsó évesen, Ethan pedig a következményekkel folytatja, amin mindenki jót röhög, és csak újabb, felejthetetlen storykat idéz föl. Az emlékek szórakoztatnak ugyan, de az egész beszélgetésnek egy kis szomorú hangulata is van. Miközben itt ülök, a dívány karfáján, és őket nézem, már tudom, hogy nem csak én gondolok arra, hogy az ehhez hasonló beszélgetéseink meg vannak számlálva.
– Jut eszembe! Hol van Portland? – kérdezi Ethan hirtelen, mire mindenki elhallgat, és körbe néz, mert a csapatból már csak ő hiányzik.
– Kyle-nak tévképzetei vannak – mondja Tony. – Azt hiszi, itt van Milton, és azóta is őt keresi.
A többiek nevetni kezdenek, én azonban ezt koránt sem tartom viccesnek.
– Tényleg itt volt – mondja Erik. – Én is láttam.
– Végre ezt is megéltük. – Miles elégedetten rám pillant, és becsúsztatja a kezét a hátam mögé. – Danie Milton Flinn Dawson bulijában. Hmmm… Kár, hogy nem maradt! – gúnyolódik, mire a többiek – Anna kivételével - újra hangosan vihognak.
Hirtelen valaki átöleli a nyakamat, majdnem leránt a földre ránt, de sikerül megkapaszkodnom Milesban, és inkább átcsúszom az ölébe, mielőtt Charlie letaszítana a karfáról, ahol eddig ültem.
– Ti meg hol a fenében voltatok? – kérdezi Simone felháborodva. – Ti szemét, perverz, önző kis… - Elhallgat, keresi a szavakat, míg Charlie felnevet, meg sem próbálja tagadni a történteket.
Flinn diszkréten Miles kezébe csúsztat valamit – hallom, mikor a pasim azt mondja, kösz –, majd leül a túloldalra, és belekortyol Ethan italába.
– Ütős a buli, haver! – mondja Ethan, majd egy óriási ötöst adnak egymásnak, és a beszélgetések tovább folytatódnak.
De vajon mi lehetett az? Valami drog? Nem merek megfordulni, és Milesra nézni, mert akkor meg tudná, hogy láttam, és talán nem lett volna szabad. Megpróbálok higgadt maradni, hiszen Miles nem drogozik!
– Hé, pszt! Dawson! – Egy fiú oson Flinn mögé, izgatottnak fúrja arcát az unokabátyám füle mellé. – Mennyi az ára? – Ezt többnyire csak a szájáról olvasom le, szóval kérdezhette akár azt is, hogy mennyi a ráma. Kizárom a körülöttem tomboló zenét és a beszélgetéseket, kizárólag csak rájuk figyelek.
– Húsz – feleli Flinn.
– Húsz?
– Húsz.
A fiú a díványra csap.
– Ne már! A húsz az sok.
Flinn ránéz, arcán a korábbi düh jeleit vélem felfedezni, amiket Charlie-nak egész mostanáig sikerült eltűntetni.
– Húsz, vagy nem kapsz semmit.
A fiú fancsali képpel bámul rá, de Flinn nem várja meg, amíg eldönti akarja-e azt a valamit, hanem visszafordul felénk, és ujjával a pohara szélén kezd körözni.
Flinn dorogot árul? Ó, te jó ég! Oké, az uncsim tényleg fura fazon, de nem tehet róla, az anyja egy hárpia, és az apja az enyém öccse, ráadásul egyke, így feszültségben kellett felnőnie. Elkövetett pár hibát, de hogy drogot árulna? Nem, az nem lehet! A pánik végigszalad a testemen, és ugrásra készen figyelem őket. A fiú előhúz némi pénzt, és kedvetlenül Flinn felé nyújtja, aki az ingje zsebébe nyúl, és…
– Megőrültél? – Felugrom Miles öléből. Flinn keze megfagy a zsebében. Mindenki engem néz, a tekintetükből értetlenség tükröződik. – Van fogalmad róla, mit csinálsz?
– Neked mi bajod van? – kérdezi Simone.
– Beszélnünk kell! – Dühösen intek az unokabátyámnak, hogy jöjjön velem, de ő csak a szemeit forgatja, és egy kulcsot húz elő az ingzsebéből, amit a fiúnak ad.
– De csak egy órára! – mondja a srácnak, aki boldogan vigyorog a kulcsra.
– Kösz, Dawson! – Megveregeti a vállát – jesszus, majdnem meg is csókolja! -, majd visszarohan a barátnőjéhez, akinek megragadja a karját, és már rohannak is az emeletre.
– Mi a probléma, hugi? – Flinn hátradől a díványon, és összeérinti az ujjai hegyét, amitől csak még sötétebbnek tűnik, mint egyébként.
– Te bérbe adod a szobákat? – kérdezem döbbenten.
– Mindig bérbe adom a szobákat.
– És ezt nekem miért nem mondtad?
– Nem hittem, hogy kell.
– És anyád tudja ezt?
Flinn sötéten elvigyorodik.
– Anyám sok mindent nem tud. Ezért ilyen boldog.
Anna kivételével már megint, mindenki nevet, de Annát ne is számoljuk, ő nagyon ritkán vihog velük. Szóval vegyük úgy: mindenki rajtam röhög.
– Azt hitted, díler vagyok? – kérdezi Flinn.
Képtelen vagyok megszólalni, annyira dühös vagyok, de ez nem az a helyzet, mikor elveszíthetem a hangom.
– Igen – felelem dühösen. - De a strici sem jobb!
– Rabe! – kiáltja Charlie, de én otthagyom őket.
– Hé, szivi! – hallom Miles hangját, de ez sem állít meg.
Visszamegyek a konyhába, hogy igyak valamit. Le kell higgadnom, de talán csak a vodka segít. Nem vagyok nagy piás, általában csak gyümölcslevet iszom, de most kinyitom a hűtőt, ami szerencsére már teljesen kiürült. Minden pia a kinti hűtőben van, ami inkább csak melegíti, mintsem lehűtené az italokat.
Valami kék fény villan az ablak felől, ezért felkapom a fejemet, de Miles és Charlie pont ekkor lépnek be, és ez eltereli a figyelmem.
– Elment az eszed? – kérdezi Charlie, mikor utolérnek. – Hogy mondhattad ezt?
– Te tudtad, igaz?
– Persze, hogy tudtam, Rabe, de ezen felesleges kiakadnod…
– Ez az én családom nyaralója, azokat a szobákat csak mi használhatnánk, és úgy volt, hogy az emelet le lesz zárva!
– Le is van – mondja Miles. – Csak az mehet fel, aki kap kulcsot – vigyorog Charlie-ra.
– És szerintetek ez helyes?
– Az ő döntésük, miért fizetnek!
– Nem elég, hogy Flinn idecsábított egy csomó kihasználható lányt, még szobát is biztosít a fiúknak, hogy lefektessék őket, amin ő szépen meggazdagodhat! – fakadok ki.
– És? – kérdezi Charlie. – Elárulnád végre, mi a fenéért akaszt ez téged ennyire ki?
Csendben maradok, és hogy ne kelljen felelnem, egy hirtelen ötlettől vezérelve Miles zsebébe nyúlok.
– Mit csinálsz, bébi? Jaj, ne már…
Először kitapintom a mobilját, valami papírt, majd… előveszem a lóhere alakú kulcsot, ami az emeleti szobák egyikét nyitja.
– Te is fizettél érte, hogy megdönthess?
Miles Charlie-ra néz, a tekintetében zavart látok.
– Haveroknak kedvezményes – mondja, mintha ezzel bármit javíthatna a helyzeten.
Sosem éreztem még ekkora késztetést rá, hogy hozzávágjak valakihez egy kulcsot, de a zene hirtelen elhalkul, és néhány „jaj” „mi van már?” „kapcsoljátok vissza!” bekiabáláson kívül ijesztően néma lesz a ház.
– Egy kis figyelmet! – hangzik a nappaliból.
– A francba! – Simone lihegve ront be Ethannal és Kailaval a konyhába. Becsukják maguk mögött az ajtót. – Itt vannak a zsaruk!
– Mi?
– Hogy a francba kerültek ide? – pánikol Ethan. - Ki hívta őket?
Odamegyek az ablakhoz, és elrántom a függönyt. A kék fény, amit az imént láttam, egy rendőrautó fénye lehetett, de hogy melyiké, azt képtelenség lenne megállapítani. Ugyan is egy egész rohamosztag áll odakint.
– Mi folyik itt? – kérdezi Miles, mikor ő is kipillant. – Rabe?
– Fogalmam sincs.
Az ajtó hirtelen kinyílik, és zűrzavar tölti meg a konyhát, mindenki a hátsó ajtó felé rohan.
– Menjetek! – mondom Milesnak. – Kifelé! – lököm Charlie-t is.
– Hívj fel, rendben? – mondja még a barátnőm, mire bólintok, majd megpróbálok visszajutni a nappaliba, hogy megkeressem Flinnt.
A rendőrök már el is kezdték az igazoltatást, de a vendégek kikérik maguknak, hogy még nem elég idősek az alkoholfogyasztáshoz.
– Senki nem megy sehová, világos? – kiáltja egy pasas. Most már a konyhából is visszafelé jönnek az emberek, a zsaruk hamar rájöttek, hogy menekülő utat keresnek. Charlie-ékat szerencsére sehol sem látom. Ők talán kijutottak, és elbújnak egy bokorban, amíg mi kiderítjük, mi van.
– Láthatnám az igazolványát, kisasszony? - Egy fickó elvágja az utamat, mielőtt odaérnék Flinnhez, és minden udvariasság nélkül kérdezi ezt.
– A kocsimban van. – Annyira remeg a hangom, hogy még magam sem hinném el, hogy ártatlan vagyok.
– Jöjjön szépen, kikísérem!
Elhaladunk Flinn mellett, aki felháborodottan beszél az előtte álló rendőrrel, ezért észre sem veszi, hogy kivezetnek a házból.
Az udvaron villogó rendőrautók olyan látványt keltenek, mintha egy baleset helyszínén lennének. Idekint is igazoltatják az embereket, most már mindenfelé felháborodott kiabálások hangzanak a zene helyett.
– Valami… rosszat csináltunk? – Mert, hogy ez nem csupán egy erre járó rendőr éjszakai körjárata során esedékes ellenőrzés, az biztos.
A sarkamban loholó fakabát felnevet.
– Tudja, hölgyem, hogy ebben az államban az alkoholfogyasztás a maga korában még nem megengedett?
Azt sem tudja, hány éves vagyok! És azt sem, hogy ittam-e, mégis, egy méternyi szabad teret sem hagy nekem, nehogy meglépjek.
Miközben kinyitom a kocsimat, azt nézem, ahogy az egyik lány leköpi az őt igazoltató rendőrt, aki egy szemvillanás alatt hátrafeszíti a kezeit, és attól félek, bilincset tesz rá, de…
– Ne húzza az időt! – szól a testőröm, így esélyem sincs végig nézni, mi történik a lánnyal.
Kiveszem a tárcámat a táskámból, és a pasas kezébe adom az igazolványomat. Amíg zseblámpával ellenőrzi a koromat, látom, hogy két másik rendőrkutyákat vezet a házba.
– Azok ott K9-esek? – szalad ki a számon.
A fickó az arcomra irányítja a zseblámpát.
– Miért? Valami félnivalója van, Miss Dawson? – kérdezi gyanakvóan. A zseblámpával még mindig a szemembe világít, mintha ki akarná égetni azt, vagy meggyőződni róla, hogy tényleg én vagyok. – Az édesapja büszke lesz magára, ugye tudja? – Elővesz valami hosszú izét, és felém tartja. - Fújja meg ezt kérem. Hadd lássam, mi kerül majd a hétfői újságba. – Felém tartja a szondát, és úgy röhög, mint egy malac. Még szerencse, hogy nem ittam egy kortyot sem, ezért nyugodtnak kéne lennem, de nem megy. – Erősebben! Vagy talán csalni akar?
– Sosem csináltam még.
– Akkor próbálja újra!
De sajnos csalódást kell okoznom neki, mert a szonda az alkoholfogyasztás legkisebb mértékét sem mutatja. Morcosan azt mondja, menjek, ezért visszarohanok a házba.
– Flinn, mi ez az egész? – kérdezem az unokabátyámtól. A díványon ül, könyökét a térdére rakta, és gondterhelten a kezére hajtotta a homlokát, hüvelykujjával a halántékát masszírozza.
– Valaki bejelentett minket csendháborítás, illegális alkohol és drogfogyasztás miatt.
– Tessék?
– Most átfésülik a házat.
– De ezt… - Elakad a szavam, mikor körbenézek. – Meg sem tehetik! Nem kell ehhez házkutatási parancs, vagy mi?
– Kérdeztem, de… a fickó szerint feljelenthetnek kiskorúak veszélyeztetése miatt, ha hátráltatom a munkájukat.
– És te beengedted őket egy rohadt fenyegetésért?
– Mit csináltam volna, Rabe? Zárjam ki őket?
– Nem törhetnek be csak így!
– Nem fogok még nagyobb bajba kerülni néhány részeg seggfej miatt!
Összerezzenek attól, amit mond, és ahogyan mondja, de igaza van. Itt most ő van a legnagyobb bajban.
– Fel kell hívnunk a szüleidet. Vagy az enyémeket.
– Felesleges… - mondja feladóan. – Mindjárt itt lesznek.
Értékeld a bejegyzést: 
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése