0 Árny és Fény - VI. Fejezet

Az elkövetkezendő napokban Hirem még gyakran fordult meg nálunk, hogy szerszámot kérjen Jim-től, vagy az erejét a költözéshez. A szülei számtalan szállítókocsival jöttek, elképzelni sem tudtam, hogy hová teszik azt a rengeteg cuccot, mikor Hirem már így is berendezte a házat. De persze mindezt csak a szobám ablakából láttam. Ígéretet tettem Celi-nek, hogy elkerülöm Hirem MeConelt, és ezt komolyan is gondoltam. Így lesz a legjobb. Mindenkinek.

Jay minden idejét a szülinapja szervezésével töltötte. Esélyem sem volt beszélni vele, már nem mintha annyira akartam volna. Szükségem lett volna egy barátra, de felesleges volt erőltetni a dolgot, hiszen sosem volt az a vigasztalós típus. Inkább az a fajta, akinek csak a maga baja számít, és ha meg is kérdezi, mi bajom, két szónál többet úgysem mond. Most viszont még ahhoz is túl elfoglalt volt, hogy egyáltalán köszönni tudjon.

Pénteken az egész suli Jay Hansen Szülinapi lázban égett, csak én éreztem túlzásnak. Jay-t egyrészt azért szerették, mert fergeteges bulikat tudott csapni, másrészt, pedig az ő korántsem hétköznapi stílusáért, amiért nem értettem, miért vannak úgy oda. Jay beképzelt volt, önző, kényes, és úgy készült arra a nyamvadt szülinapjára, mintha maga Vilmos herceg is átugrana. Persze ez csak az én véleményem… Túl sok időt töltök vele, amire egy átlagember képtelen lenne.

- Carry! – támadott le a büfében. Reggel óta nem is láttam, azt hittem, hazament. A mobilja a kezében, láttam nagyon mérges, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy ennek csak rossz vége lesz. – Te mondtad a dekoratőrnek, hogy mályvaszínű foteleket akarok?

Döbbenten néztem rá, majdnem kiöntöttem a teám, ahogy elindultunk.

- Igen – feleltem magabiztosan - Te akartad.

- Nem, én nem mályvaszínűt akartam, hanem mályvacukor színűt!

- És mi a különbség?

Dühösen kinyitotta a kezében lévő füzetet, és az orrom alá nyomta.

- Ez, Kicsim, mályvaszín! – lapozott egyet. – Ez pedig mályvacukor! Látod már?

Ha Jay fel is robbant volna, akkor sem látom meg a különbséget. Nem mindegy milyenek a fotelek? Hajnalra úgyis mind vörös lesz a bortól, akkor meg?

- Hívd fel őket, és mond le! – feleltem egyszerűen. Nem volt kedvem vitázni, most minden apróságért harapott, én meg csak egy csöpögős könyvet akartam a szobámba, és hogy békén hagyjanak.

- Oh, ha az olyan könnyű lenne! - felelte savanyúan. - Most hívtam a szállítót, és már kivitték a klubba. Nem is értem, miért jöttem suliba, az a budi még telefonálásra is mocskos. Jobb lett volna, ha mindent egyedül csinálok! – orrolt rám.

- Hé, Jay, boldog szülinapot! – kiáltotta egy lány órára menet. Barátom arcáról pillanatok alatt eltűnt a méreg, és boldogan intett vissza, hogy csak néztem.

- Köszi, és várlak este!

- Ott leszek!

Persze nekem csak a durcás pofi járt, mogorva ajkak, és szúrós pillantás.

- Jól van! – vonyítottam és megálltam a szekrényem előtt. – Akkor majd legközelebb emlékeztetlek rá, miért ne erőszakold rám a dolgot!

- Ezúttal is eszembe juttathattad volna! Ha jól emlékszem, tavaly…

- Hűtsd le magad! – Isten mentsen attól, hogy még egyszer végig kelljen hallgatnom mekkorát hibáztam tavaly a tortával. Csoda, hogy egyáltalán elvállaltam, mikor majdnem leszedte a fejem. Csupán le akartam kötni magam, és ez jó ötletnek tűnt. Így kevesebb időm volt bámulni a szomszéd házat. - Ettél már ma?

- Aha, találtam egy szendvicset a szekrényedben! – vágta rá, de már a távolba sasolt, és egy „Hé Justin!” után el is tűnt.

Jay…

Így aztán éhesen mentem órára. Bele sem mertem gondolni, hogy meg akartam vele felezni azt a szendvicset, mert tudom, hogy szereti.

A teremben végre kicsit kifújhattam magam. Az angolfakultáció volt az egyetlen óra, amin nem kellett a barátaimmal osztoznom. Mindenki irtózott Flanttől, pedig remek tanár volt, csak épp pap létére kissé arrogáns, ha nem húzta fenékig a fényes flaskát.

Ketten mögöttem szintén Jay szülinapjáról beszéltek. Savanyúan előhalásztam az IPodom, hogy ne halljam őket, és folytattam a kocsiban görbe betűkkel elkezdett fogalmazásom Emily Bronté, Üvöltő szelek című könyvéről. Elég idétlenül sikerül, már nem mintha nem szerettem volna a könyvet, csak épp máshol járt az eszem.

Egyszer csak egy kéz lebegett köztem és a papír közt. Felnéztem, és Vanessa állt a padom mellett. Fogalmam sem volt mit akarhat, minden esetre kivettem a fülhallgatót.

- Ül itt valaki? – kérdezte morcosan. Már lassan kezdtem megszokni ezt a hangot. Egyre inkább emlékeztetett Celia-ra, bár Ő nem igen szólt hozzám a vacsora óta.

- Nem – néztem magam mellé, és hírtelen nem voltam benne biztos, de nem mertem mást mondani.

Lomhán ledobta izmos testét, a táskáját meg elém, mintha ezennel az egész pad az övé lenne.

Kikapcsoltam az IPodot – nem akartam abba a hibába esni, hogy nem segítek az új lánynak, ha netán kérdezne valamit.

A szokásos fekete necc harisnyát csak a mélyen kivágott felső fokozta, ami telt keblei között jócskán kihangsúlyozta a pentagramma nyakláncot. Nem értettem, a tanárok miért nem szóltak még neki. Mást már kisebbért is az igazgató elé rángattak volna, ami lehet, nem is akkora büntetés, ha Victor papáját nézzük, de ezt Vanessa nem tudhatta. Bizonyára minden áron magára akarja haragítani a tanárokat. Valami ördögimádó lehet, vagy ilyesmi. Az ajkát most feketére rúzsozta, és lófarokba kötötte a haját, szabad utat engedve a pöpec tetkójának - azaz felfedeztem egy újabb pentagrammát. Megpróbáltam nem foglalkozni vele…

- Mit írsz? – kérdezte foghegyről. Összefont kezeit erősen szorította magához, és ha nem róla lett volna szó, azt hiszem, szorong

- Házit! Az Üvöltő szelekről…

- Felénk a házit otthon írják.

- Általában… én is így szoktam – igyekeztem kedvesen mosolyogni, de úgy nézett rám, mint egy vigyorgós elmebajosra – pont, mint a vacsorán -, így jobbnak láttam a dolgommal foglalkozni, pedig tudtam, úgysem bírom ki. Erős késztetést éreztem rá, hogy beszéljek vele, hiszen mégiscsak a szomszédom, akiről nem tudtam többet, mint hogy imádja a nyers húst, meg az antikrisztust.

- És nem zavar… hogy csak egyházi iskolába vettek fel? Vagyis nem kapsz hülyét? – ez volt, ami a legjobban érdekelt. Kíváncsian vártam a választ, bár volt sejtésem a Hirem-mel folytatott beszélgetés óta.

- De. Baj? – kérdezte flegmán.

Valahogy nem erre számítottam.

- Nem, csak… - tekergettem a ceruzám – Nem igazán nézel ki vallásosnak – böktem ki végül, hogy megadjam magam.

- Pedig az vagyok. Csak nem abban hiszek, amiben ti.

Oh, ez egy jó válasz! Azt meg már meg sem kellett kérdezem, miben hisz.

- És Hirem is… követi a vallásod?

- Igen. A családoknak kötelességük egy vallást követni.

- Értem…

Részemről befejeztem. Lassan kezdtem magam erőszakosnak érezni, hogy szemmel láthatólag semmi kedve velem beszélgetni, én mégis szóval tartom. Folytattam a körmölést, és az ajtó felé villogtam, nehogy belépjem Mr. Flant, és lerontsam a tavalyi jeles átlagom.

- És mond csak… - szólalt meg egyszer. - Ez a Jaydon… meleg?

A kérdést magához képest óvatosan tette fel, mintha vigyázott volna, hogy ne bántson meg senkit.

- Jay? Igen – feleltem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna. – Mint az összes jó pasi.

Alig akartam elhinni, hogy egy aprócska mosolyt látok a szája sarkából kibontakozni. Sajnos nem sikerült egészen megnevettetnem, mert belépett Flant tiszteletes, és még a fogalmazásom sem volt teljes.

Az osztály feszengve ült a helyén, már mindenki tudta, hogy kell viselkedni ezen az órán, kivéve Vanessat, aki felrakta a bokáját a térdére, hátradőlt a széken, és az ölében unalmasan lapozgatta a könyvemet. Hangosan csattogtatta a rágógumit, amit Mr. Flant egy idő után már képtelen volt elnézni neki.

Helyette is kirázott a hideg, mikor felénk vette az irányt. A csuháját a földön húzta, a nyakán a gomb szorosra varrva. Vanessa úgy tett, mintha nem tudná mi ez a feszült csend. Hosszú másodpercekig váratta a tanárt, mire felemelte a szemét, és rápukkantotta a rágóját.

- MeConel kisasszony, ha nem tévedek – fonta össze a karját.

- MeConel és Vanessa. Ahogy tetszik – azzal visszafordult, és lapozott a könyvben.

A kezem remegett, pedig nem is én voltam veszélyben. Csupán felelősséget éreztem Vanessa-ért. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy Flant tiszteletes nem az a tanár, akit a szekrénybe lehet zárni, mint egyszer Mr. Breamet. Ő különösen megkövetelte magának a rendet és a tiszteletet, aki pedig ezzel szembe szállt, nos… Isten irgalmazzon neki!

- Úgy látom az apja nem tájékoztatta kellőképpen az iskola követelményeiről.

Vanessa vállat vont.

- Nem kérdeztem.

Gondoltam, hogy cetlit írok, vagy oldalba bököm, de inkább egy imát mondtam érte, hogy a Mennybe jusson.

- Van magának fogalma róla, hogy kivel beszél, Miss. Vanessa MeConel?Az öltözködése, és a viselkedése felháborító! Ebben az intézményben tiltjuk a diákoknak, hogy az ördög jelét viseljék a testükön! – tépte ki a nyakláncot a lány mellei közül. Elég bizarr volt ez egy paphoz képest, de Flant szigorú szeme egy pillanatig sem rebbent.

- Héj, maga megőrült? – zöld szemei már koránt sem voltak olyan nyugodtak, a nyaklánc nyilván családi örökség volt, mert hírtelen felpattant, és olyan dühös lett, hogy a tanár úr helyében én már futottam volna.

- Fedje el a nyakát, mint Miss. Orson – mutatott rám. - Semmi keresni valója az ördögnek a mi iskolánkban.

- Az ördögnek nagyobb hatalma van, mint a maguk istenének, akit védnek az angyalok. Az ördögöt nem védi senki, mégsem árthatnak neki. Isten az angyalok nélkül egy porszem, akit eltiporhat bárki. De az ördögnek hatalma van, ami istennek sosem lesz…

- Hogy merészel így beszélni az Úrról? Azonnal kezdjen imádkozni!

- Háh! Még mit nem! – csodáltam, hogy tud ilyen magabiztos lenni.

Mr. Flant dühösen nézte a lányt, láttam, legszívesebben már felpofozta volna, de nem tehette, mert nem akart egy lázadó diák miatt újra egyszerű kis pap lenni.

- Kap még egy napot! – dörmögte visszafojtva a mérgét. – Tudom, hogy csak kényszerből jár hozzánk, és ezért hajlandó vagyok önnek egy újabb esélyt adni. Legközelebb nem akarom ilyen öltözékben az órámon látni! - azzal hátat fordított, és igyekezte folytatni az órát.

Óvatosan Vanessa-ra néztem. Magabiztosan ült vissza mellém, kicsit sem zökkentette ki Falnt tiszteletes haragja. Ahelyett, hogy magába fordult volna, feltűnően bámulta a selyemsálat a nyakamban, és bizonyára el nem tudta képzelni, miért van rajtam.

.

.

- Miss. Orson! Maradjon bent – parancsolta Flant óra után, a hangjától összerezzentem.

Vajon mit akarhat tőlem? Gyilkos szeme a naplóba révedt, ökölbe szorított kezein csak úgy pattogtak az erek, a düh fortyogott benne, és mindezt visszafojtva várta, hogy kiürüljön a terem.

A torkomban dobogott a szívem.

Néhány osztálytársam szánalommal tekintett rám, már magában az is rosszat jelentett, ha Flant visszakövetel valakit, az meg, hogy négy szem közt akarjon beszélni, nos… azt hiszem tényleg itt az ideje imádkozni.

- Úgy látom, jól megértik egymást Miss. MeConel-lel – mondta Flant, délceg állása, és ölbe tett kezei baljósan festettek. Nagy, kopasz feje volt, úgy hatvan lehet, de még mindig itt volt, és szerintem már rég egyetemre járók, mikor végre nyugdíjba megy.

- Vanessa-val? – kérdeztem óvatosan, a hangom beleremegett. – Ami azt illeti, beszéltünk pár szót… - eszem ágában sem volt elmondani, hogy múlthét szombatom az egész család nálunk vacsorázott.

- Tartsa magát távol tőle! – vágott a szavamba. A hangja érdes volt, és szigorú. – Nem akarom, hogy Miss. MeConel rossz hatással legyen a diákjaimra.

Eltűnődtem. Vanessa nem pusztán baráti szándékkal ült le mellém, jóformán nem is volt más hely a teremben, ahonnan tökéletesen lehet látni. De ezt hogy magyaráztam volna el Flant-nek?

- Majd igyekszem – feleltem halkan.

Mormolt valamit a bajsza alatt – latinul, a szavak olyan régiek voltak, hogy alig értettem. Valami ima lehetett, kivettem Krisztus nevét a fogai közt, majd keresztet vetett rám, és kilökött az ajtón.

Döbbenve bámultam, mikor becsapta mögöttem. Normális az ilyen?Angelus et diabolus… - ismételtem, ami megmaradt bennem. Most akkor meghibbant az öreg? Szólnom kéne valakinek?

Billi jó volt latinból, megpróbáltam elnyögni neki az egész mondatot, de már az első szóra sem emlékeztem tökéletesen.

- Angyal és Démon egymással kefélnek? Ennek nincs sok értelme! – tűnődött Billi a sajátos fordításában, miközben az udvaron ültünk.

Odakint jó idő volt, a reggeli zivatar lassan felszáradt, és az idő kedvezett Jay ma esti bulijának. Beszéd közben őt figyeltem, ahogy Spayki-val ráerőszakolnak mindenkire egy szórólapot, mintha még nem hallott volna róla az egész város.

Billi nem igen törődött velem, egy katalógust lapozgattak Gin-nel, benne kockás hasú csippentélek, pedig már rég kiválasztották, akit Jay ajándékának szántak. Hidegen kellett volna hogy hagyjon, Jay bizonyára odáig lesz érte, de Vess is ott lesz, és én szerettem Vesst. Az meg, hogy egy katalógusból rendelték meg a hapsit, már eleve gátat szabott az erkölcseimnél.

- Tudom, hogy értelmetlen! – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam Gin-t, miközben egy barnahajú, kék szemű srác mellizmain húzogatta a kisujját.

- Akkor meg menj oda Flant-hez, és kérdezd meg! - mordult rám, hogy végre békén hagyjam őket.

- Figyelj… - kezdte Billi vigasztalón. - Flant néha… mindenki tudja, hogy Flant néha nem normális. Neki olyan a latin, mint nekünk a bazd meg! Ha azt akarja, hogy valamit ne érts, latinul mondja, és semmi egyéb!

- Így aztán végigszidhat a folyósón, úgysem érdekli senkit! – tette hozzá Gin, és lapozott egyet a katalógusban.

- Most aztán baromira megnyugtattatok.

- Ugye te sem hiszed el, hogy elátkozott?

- Menj már!

- Nini, ott jön Victor!

- Húzódj arrébb, csináljunk helyet!

A lányok ezzel végleg ellőtték a bizalmam. Victor lomhán sétált felénk, szemébe nyalt szőke haját kissé megcsípte a reggeli nedvesség. Egy szürke dzsekiben volt, ami jól állt neki, de nem akartam észrevenni.

- Hello, leülhetek?

Szerettem volna nemet mondani, de mire észbe kaptam, meglökött a fenekével, és helyet foglalt a dzsekimen, amit a nedves pad miatt fektettem le.

Rámosolyogtam, de nem tudom, miért. Nem tartoztam neki hálával, hiszen amíg én a nyarat Rivertonban töltöttem, ő ugyan ezt Erica Spanser ágyában. Már nem mintha annyira bántam volna, hogy vége van a mi hű-de-szoros kapcsolatunknak, csupán szerettem volna békében elválni tőle, ha már sosem lehetett normális a kapcsolatunk. Igazán kedveltem Victor-t, de nem könnyű úgy pasizni, hogy közben igyekszel az illetőt a lehető legmesszebb tudni. Már csak a saját érdekében is. Ha megszeretem, félő, hogy a magaménak akarom tudni és a sok együtt töltött idő bizony akár még veszélyes is lehet volna.

“Sajnálom… Ez van. Azt hiszem, sosem lesz tökéletes kapcsolatom.”

Emiatt néha kiborultam, néha viszont egész jól viselem a helyzetet. Victor különben is nagyon emlékeztetett Jay-re, ami eléggé taszító volt kettőnkre nézve.

Elfordítottam a fejem, és kitakartam az arcom Victor felől, hogy csak a barátnőimet lássam, akik úgy tettek, mintha nem rajtam nevetnének. Ezt még megbánjátok…

- Carolyn! – kiáltotta Jay dühösen – Felállni, MOST! - rántott rajtam, és egy köteg szórólapot nyomott a kezembe, miközben a suli felé lökdösött. Idétlenül festett a szürke kockás nadrágjában, és a cikkes sapkában, de ő tudja, hogy akar kinézni a szülinapján. – Tudod, buli, ma! Fel, a harmadikra, ott vannak az elsősök, hagy örüljenek, hogy megvannak hívva!

- Mindenki a hülye szülinapodról beszél, ezért a papírért meg fákat vágnak ki! – lóbáltam felé a piros színben pompázó szórólapokat.

- Na és, jó célt szolgálnak! Buli, ma este! – nyomta egy srác kezébe. – Tiszta ideg vagyok, az előbb hívott az ételszállító, és azt mondta, rák helyett kaviárt hoznak, hát nem borzasztó? Miért mindennek most kell kiderülnie? Ez életem legpocsékabb délelőttje…

- Szerintem amúgy is felesleges volt megrendelned a tengeri herkentyűket! Buli, ma este! – állítottam meg egy lányt, és unottan a kezébe nyomtam. – A fele allergiás rá, csak kidobjuk az egészet!

- Buli, ma este! Ez a te véleményed! – tárta szét az ajtót, ami az aulába vezetett. - Egyébként megvan, mit veszel fel? Ajánlom, hogy dögös légy!

- Dögös, mi…

Puszit nyomott az arcomra.

- Elnézek a tornaterem felé! Néhány szentfazék még belefér. Órán találkozunk!

- Hogyne… - feleltem érdektelen. Álltam még ott egy darabig, és a szórólapot néztem. Felmértem Jay helyesírási hibáit, és kedvesen mosolyogtam rajta. Csoda, hogy a nevét sikerült helyesen leírnia. Talán többet kéne foglalkoznom az ákom-bákom kézírásával – sóhajtottam, miközben a lépcső felé tartottam, és mindenkinek adtam egy szórólapot, aki az utamba került. – Buli ma este!

- Oh, Jay bulija? Mikor? – kérdezte egy lány lelkesen. Most tényleg nem tudja?

- Nyolckor, de minden rajta van!

- Köszi!

Nahát, vannak még csodák… Ennek a lánynak fogalma sincs, mit vállal, ha eljön. Mondjuk a buborék automatára én is kíváncsi voltam. Más ölt volna azért, hogy a szervezőbizottság tagja legyen, mondjuk más már csak a kiemelt helyemért is ölt volna, a nagymenő Jaydon Hansen mellett. Én, a kis furcsa… Jay igazán elmondhatta volna, mit eszik rajtam. A humorom pocsék, nem öltöztem divatosan, és a hajam is szanaszét áll, ha neki úgy tetszik. Talán csak kellett valaki… aki képtelen nemet mondani.

Unalmasan lépkedtem felfelé, a harmadikon egy csapat elsős várt rám, akik évről évre elfajzottabbak, és ha ez így megy tovább, Cromvel hamarosan bezárhatja az iskolát. Pár év múlva az apácák már képtelenek lesznek megfékezni azt a sok száműzött ateistát. A suliban csak néhányan voltak, akik tényleg a vallás miatt jártak ide, őket hívtuk feketeruhásoknak, csak mert szigorúan betartották a suli öltözködési szabályait. Mások egyéb okok kerültek ide, mondjuk a szüleik gyenge próbálkozására, hogy jó útra tereljék őket, vagy mert nem nyertek felvételt egyetlen állami intézménybe sem. Talán én voltam a… a speciális eset?

Mivel az árvaházban nem éppen bántak velem emberként, számtalan okom lett volna, hogy megutáljam a vallást, és annak velejáróját. Gyermekként különös dolgokat műveltem, és miután elkezdtem megsebezni a társaimat volt, hogy napokig elzárva tartottak. A mély hitű apácák gyakran a sátán gyermekének hívtak, és egy napon levetkőztetve az ágyamhoz kötöztek, hogy az atya keresztet emeljen rám. Kicsi voltam még, hogy értsem. Lassan úgy bántak velem, mint egy idegennel. A rideg kezük nem úgy érintett, ahogy a többieket. félelmet nem ismerő szigorral vetették elém a kenyeret, és nem engedtek az udvaron játszani, mint a többieket. A napfény idővel már csak egy homályos emlék volt a kolostor szürke falai közt. Jogos volt, amit tettek velem, hiszen más voltam, mint most. Akkor még nem ismertem Jennyt, aki megmutatta, hogy egy magamfajta árvát is lehet szeretni.

Csak pár hónappal a tűz előtt került hozzánk. Fiatal nevelőnő volt, és gyönyörű ártatlanságának jelei ott lapultak a hangjában, ahogy beszélt hozzánk. Sok időt töltöttünk együtt, mikor ételt hozott nekem, vagy mesét mondott hajfonás közben. Jenny számtalan mesét ismert, játék közben folyton csak mesélt. Az alatt a pár hónap alatt családot csinált belőlünk, hogy többé ne legyünk idegenek, akiket ugyan azon kolostorba kényszerültek. És már én sem bántottam őket. Jenny kért meg rá, így nem tettem. Ő volt az egyetlen, aki szavakkal próbált hatni rám, és én megtettem bármit is kért, hiszen Jenny törődött velem.

- Carolyn, te különleges vagy – mondta gyakran. A hangja még ma is a fejemben van.

- De miért? – azon az éjszakán tettem fel először ezt a kérdést.

- Mert tervei vannak veled az életnek – ült az ágyam szélére. Hosszú szoknyája a földig ért, itt-ott már lyukas volt, talán a szú rághatta meg a kolostorszerű épület falai közt. Hosszú haját kontyba fogta a feje tetején, hogy ne akadályozza a gyerekek közt. - Te különleges vagy, Carry. Jónak születtél, és minden jó ember megkapja az őt megillető jutalmat.

- De én nem akarok különleges lenni! – erőszakoskodtam. – Én csak normális akarok lenni!

Jenny a hátamra tette puha kezeit, és a szavai gyengéden simogattak:

- Ne félj attól, amilyen vagy. Egyszer eljön az idő, és megérted a körülötted forgó világot. Idő kell, hogy rájöjj, te jobb vagy bárkinél, és okkal vagy különleges. Csak légy türelmes Carry… – simította meg az arcom - és tudni fogod, hogy nem születtél rossznak.

Akkor még nem tudtam, hogy percekkel később a sikolyok átrágják magukat a falon, és Jenny a testével próbál majd megvédeni a tűztől, hogy életben tartson. Túl későn vettem észre, hogy nekem ez nem árthat. Nekem kellett volna megvédenem őt. De nem tettem… és magára hagytam.

Jim már a való életre tanított, hogy miként álljam meg a helyem az árvaház falain kívül. Folytatta, amit Jenny elkezdett, és a jóra nevelt… Hálás lehetek neki, hogy ilyen sok áldozatot hozott, még ha hatalmasat is hibázott, hogy nyolc éven keresztül egy központi iskolába járatott. Miután Mike Rolins felgyújtotta a hajam, hogy megtudja, igazak-e a pletykák, eldöntöttem, hogy a Szent Kristófba jövök, hiszen ha az előzményeket nézzük, itt volt rá a legnagyobb esély, hogy sikerül beilleszkedni.

A másodikon a folyosó elég kihalt volt, így azonnal felismertem Vanessa-t, Mr. Flant-et, és Hirem hátát egy krém színű zakóban, miközben Cromvel igazgatóval beszélgetnek az ajtóban. Gyorsan visszahúzódtam a lépcsőre, hogy ne vegyenek észre. Már csak Hirem hiányzott, oh, remek! Sajnos nem értettem, miről beszélnek, de gondolom Vanessa lázadása végre nyomot hagyott Cromvelnél. Örülnöm kellett volna neki, mert kirázott a hideg ettől a csajtól, de akkor sem akartam rosszat neki.

Egy csapat lány jött felfelé, hangos zsivajjal, már csak pár perc volt csengőig. Nyeltem egyet, és belevetettem magam a tömegbe, hogy ne higgyék azt, hogy hallgatóztam. Közben lelkesen osztottam a szórólapokat, hátha így majd megúszhatom a találkozást, de addigra már elbúcsúztak egymástól, és felém vette az irányt.

- Nahát, Carry! - fogta meg a karom, hogy kihúzzon a tömegből. Tudtam, hogy ott van, csak épp nem akartam észrevenni.

- Hirem, micsoda meglepetés! – játszottam a hülyét. – Te hogy-hogy itt? És milyen elegánsan!

- Igen… az irodából! – tette csípőre a kezét, és felgyűrte a zakója szélét. - Volt egy kis probléma Vanessa-val. De gondolom tudod.

Bólintottam.

- Mi van, buli lesz? – bökött a szórólapra.

- Aha, ma van Jay szülinapja! Ha gondold, gyere el – adtam neki egyet. Nem igazán tudtam, hogy mit csinálok, kérlek, mondj nemet!

- Sajnos nem tudok menni… Üzleti vacsorám lesz, de majd bepótoljuk! – tette vissza a többire. – Egyébként… Jó is, hogy összefutottunk – lépett a folyosó széléhez, hogy ne legyen útban. Már egyre nagyobb volt a tömeg, végül be is csenegettek. - Szerettem volna beszélni veled.

- Miről? – kérdeztem aggódva.

- Lehet, csak én hiszem azt, de te nem akarsz látni engem?

- Én? – vihorásztam. – Dehogy is!

- Csak mert amit a múltkor mondtam…

- Nem, tudod, tanulás, buli szervezés… Sok volt mostanában!

Elhallgatott. Én sem hittem volna el, ezek a legolcsóbb kifogások.

- Tudod, nem szeretném, ha valamivel megbántanálak. Gyakran csinálok… baromságokat – nevetett. – És nem akarom elszúrni a barátságunkat!

- Oh, már barátok vagyunk? – csúszott ki a számon.

Hirem nagyot sóhajtott, és nevetni kezdett.

- Hát, én reméltem, hogy miután tisztáztuk a félreértéseket, lehet róla szó!

- Húúú-ha! Hirem MeConel a barátom. Tudod, hogy Vanessa ezért gyilkolni fog?

- Szeszélyes… Mint mondtam, nézd el neki!

Nevettem, és közben kicsit oldalra billentettem a fejem. Megláttam Victor-t, ahogy a távolból méreget minket, kezében a dzsekimmel. A tekintete korántsem volt valami bíztató, és mivel ismertem őt, tudtam, ha nem akarok balhét, ideje rövidre fogni a búcsút.

- Nekem most, ha nem haragszol… mennem kell! – böktem katonásan egy terem felé, pedig nem is ott volt órám.

- Persze, megértem! – azzal odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra, pont oda, ahová nemrég Jay. Meglepődtem, nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül más férfiak is puszilgassanak.

- Örülök, hogy találkoztunk! – suttogta a fülembe. Elég közel volt ahhoz, hogy zavarba jöjjek.

A sokkból egy lökés ébresztett fel. Victor támadt nekem, félrelökött, hogy Hirem szemébe nézzen.

- Mit akarsz a csajomtól? – förmedt rá dühösen, erősen szorította a dzsekim a kezében.

- Én? – kérte ki magának – Ne haragudj, de nincs rá írva, hogy a csajod.

- Pedig az! – rántott magához – A csajom! És vigyázz, mert ha szemet vetsz rá, nagyon megbánod!

- Victor, nyugi! – próbáltam rendbe hozni, de az csak tovább pattogott. Nem lesz jó, ha így folytatja. Az érzékeim bajt jeleztek, de csak csinálja…

- Hagyd békén Carolyn-t! Vágod?

Hirem magabiztosan fonta össze a karját, és röhejesen felvonta a szemöldökét.

- És ha nem?

Victor megindult felé, de lefogtam. Ellensége csak nevetett rajta, Victor fele akkora volt, mint ő.

- Kemény vagy, öcsi! – cukkolta. Hülye ez?

- Ő az én csajom!

Az lehet, hogy Hirem nem moccant, de én nem bírtam tovább visszafogni magam. A szemem már eléggé zöld volt, hogy megrántsam és a falnak szorítsam. A háta hatalmasat koppant, mikor találkozott a faliújság legaljával, de nem érdekelt. Csupán arra tudtam gondolni, miként játszom el a belső szerveivel. A véremben csak úgy pezsgett az adrenalin, és megpróbáltam nem engedni a kísértésnek, hogy átdöfjem a mellkasát, és addig szorongassam a szívét, míg a dobogás abba nem marad.

Victor remegett a karjaimban. Egy szót sem szóltam, de a tekintetemben minden benne volt, amit mondani akartam. Harag, gyűlölet, vágy, és ez már nem én voltam… Csak ekkor döbbentem rá, hogy még Hirem is itt van. Gondolkodás nélkül ránéztem, egy manguszta gyorsaságával, és egy robot fegyelmezettségével. Az arca komoly volt. Gépies, és rezzenéstelen. Halvány sötétség ült az arcán, és a két zöld szempár összetalálkozott. Az övé egyre mélyebben hatolt az enyémbe. A bűnös érzések vágyakozva keringtek az ereimben, és olyan erőt éreztem, amit még sosem. Tetszett! Vonzott az érzés, hogy rossz legyek, a kíváncsiság, hogy öljek! Átváltoztam volna? Nem, még nem. Éreztem, hogy ver a szívem, és a gondolataim a vágy iránti hibáktól hemzsegnek. Akkor mi ez? Mi történik velem?

Visszakaptam a fejem Victorra, és a varázs megszűnt. Hirem tekintete eloszlott bennem, és csak azt láttam, ahogy Victor kékül a kezemben. Gyorsan elengedtem, és végignéztem, ahogy a földre görnyed, és a torkát szorítva köhög, hogy levegőt kapjon. Ezt nem én tettem.

A szemek ránk vetődtek, ahogy a termek felé szivárogtak. Néhányuknak csak egy kis perpatvart jelentett, de akik hittek a rólam terjengő pletykáknak, megrémülve néztek. Elrohantam, hogy ne kelljen igazat adnom nekik. Hogy ne kelljen bevallanom, hogy egy gyilkos vagyok, mert akkor magamnak is be kellett volna ismernem, amitől a legjobban tartok.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}

0 Árny és Fény - V. Fejezet

Másnap minél előbb túl akartam esni a szomszédba tett látogatáson. Amíg Jay átrendezte a hűtő mágneseket a konyhában, muffin tésztát kevertem, majd bevágtam a sütőbe. A kreativitást rábíztam, de ahelyett, hogy cukormázat kent volna a rájuk, inkább a minőségüket tesztelte.

– Elég! – csaptam a tarkójára, mikor visszaértem a csinosan kibélelt kosárkámmal, ami a sálamon és a szoknyámon kívül igazi védjegyemnek számított a környéken. Én voltam a sálas, szoknyás, kosaras, flúgos lány…

Jaydon az ütésemtől félrenyelt, az ilyen köhögést nem lehet utánozni. Fél szemmel ránéztem, majd miután meggyőződtem róla, hogy megmarad, nem törődtem az összeöntött cukormázzal, aminek a portól volt egy kis rózsaszínes árnyalata. Egyenként bepakoltam őket a kosárba, és letakartam egy konyharuhával.

– Komolyan muszáj ezt? – kérdezte Jay két köhögés közt. – Megehetnénk a muffint, McConel meg menjen a pokolba!

– Igen, Jay, muszáj! Jim kért meg rá – fogtam meg a kosarat. – Jössz vagy maradsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Ha balhét akarsz… - állt fel lassan, de én visszanyomtam a székre.

– Oké! Akkor maradj. – Eszem ágában sem volt hagyni, hogy Jaydon elrontsa a gondosan kitervelt békülési tervemet. - De ígérd meg, hogy nem fogsz jelenetet rendezni. – Amióta megtudta, hogy volt szerencsém a szomszédhoz, akinek a kutyája kárt tett a kocsijában, csak a bosszú járt az agyában, amit a leg-nem-tökéletesebb pillanatban fog végrehajtani. – Szeretnék egy békés estét, McConel békülni jön, és nem akarom, hogy elkezdj cirkuszolni. Legalább Jim kedvéért – kértem alázatosan. Szomorú lettem volna, ha ez az este dugába dől. Nem akartam, hogy Jim azt érezze, a nevelőanyám nélkül képtelen végigcsinálni egy ilyen összejövetelt.

– Majd igyekszem – mondta Jay érdektelenül. Felhajtotta a konyharuhát, amivel lefedtem a muffint, és bűntudat nélkül kivett egy újabbat a kosaramból, majd megkente cukormázzal. Elhűlve néztem, hogy milyen nyugodtan és zavartalanul teszi.

– Jay, ígérd meg! – emeltem meg a hangomat.

– És akkor mi lesz a kocsimmal?

Fortyogva odamentem a hűtő elé hajított táskámhoz, és kivettem a pénztárcámat.

– Oké, mennyi kell? Ötven dollár?

– Legyen nyolcvan.

– Nyolcvan? – vonyítottam. – Egy fényezésért?

– McConel kifizeti – dúdolta félszegen. – Akkor is, ha nem akarja, tra la la.

Kiszámoltam a nyolcvan dollárt és hozzá vágtam. Felkaptam a kosarat, aztán kihúztam a konyhából és meg sem álltam a nappali tükörig. Miután meggyőződtem róla, hogy jól nézek ki, kiléptem a házból, és nagyot szippantottam a kora őszi levegőből.

Ezt meg miért csináltam?

Végigszaladt a hátamon a bizsergés, mikor a szomszéd házhoz értem, és valamiért bűntudatot éreztem. Azt hiszem, túlságosan fájt, hogy Gibsonék már nincsenek. Celivel rengeteget vigyáztunk Kenyre, mikor a szülei vacsorázni mentek. Helen és Josh még nagyon fiatalok voltak, és egyszerűen rajongtak egymásért. A rendőrök szerint Josh pszichiátriai kezelés alatt állt, és miután leállt a gyógyszerekről, csak idők kérdése volt, hogy tragédia történjen a családban. Emlékszem, mikor én abbahagytam a gyógyszerek szedését. Csak jobban lettem, mikor már nem befolyásoltak, és talán ezért ilyen hihetetlen az egész. Josh mindig csendes, szelíd figura volt, amolyan könyvmoly típus, aki szereti a barna nadrágokat, és kerek szemüveget hord. Egy kis könyvesboltban dolgozott a belvárosban, és mindig volt egy könyv a nappaliban, amit nyitva hagyott az asztalon. Minden alkalommal szívesen mentem hozzájuk, hiszen folyton mosolyogtak, és…

Nem számítottam rá, hogy Hirem félmeztelenül nyit majd ajtót, de így történt. A haja csurom víz volt, kidolgozott, szuper szexi felsőtestén végigfolyt a verejték, egészen a feszes csípőjéig, ahol egy tetoválást véltem felfedezni, közvetlen a suhogós sportnadrágja pereménél.

Nyeltem egy nagyot.

– Nahát, Carolyn – dőlt az ajtófélfának. – Micsoda meglepetés. Hogy van Cirmi? – kérdezte gúnyosan.

Megpróbáltam magamhoz térni a kábulatból, és végre feljebb emeltem a kosarat. Igyekeztem természetes maradni, hátha, de a fene egye meg, úgy viselkedtem, mint egy liba…

– Cirmi remekül van. Tudom, hogy irtó hülyének nézel, de hoztam sütit – vigyorogtam. Gondoltam többet már úgysem ronthatok a helyzeten.

Hirem kételkedve nézett rám, majd felhajtotta a konyharuhát, és közönyösen vetett rá egy pillantást.

– Megmérgezted?

– Jaj, Hirem…

Ahelyett, hogy mondott volna valamit, nevetni kezdett, és a lábfeje külső peremére állt, miközben összefonta a karját.

– Tudod, hogy amióta ismerlek, ez volt a legtermészetesebb mondat tőled?

Felvontam a szemöldökömet. Ez már megint a bolondját járatja velem.

– Gyere be! – tárta nagyobbra az ajtót. – Itt van a húgom is, a nyakam rá, hogy van közös témátok.

– Mi? Nem! – hebegtem. Van húga? – Vagyis sietek, a sütőben hagytam még egy adagot – magyaráztam. – Viszont… Jim, azaz apu, kerti sütést rendez szombaton. Örülne, ha te is eljönnél… a húgoddal – tettem hozzá sietősen.

Hirem gondolkodón dörzsölte meg a borostát az állán. Többször is.

– Kerti sütés szombat. Lehet róla szó. Nessy imádja az ilyen partikat!

– Akkor ott találkozunk – nyomtam a kezébe a kosarat, a szám fülig ért, csak húzzak már el innen, de tüstént!

– Hirem, ki az? – jelent meg egy lány a háta mögött. A haja csapzott volt ugyan, és a sminkje is elfolyt az izzadtságtól, de azonnal felismertem, és mintha hideg vizet zúdítottak volna rám a magasból.

Ez a lány, Vanessa volt.

– Azt hittem, a szerelő az – mondta flegmán, és egy lenéző pillantást vetett rám.

– Van egy kis légkondi problémánk… - magyarázta Hirem, hogy én is értsem. – Egyébként, Vanessa, őt itt…

– Ismerjük egymást – szakította félbe a lány, és a hangjából úgy sugárzott az utálat, hogy a föld alá kívántam magam. – A kubista lány – villantotta rám legsötétebb vigyorát.

– Kubista? – nézett Hirem értetlenül.

– Egyszer találkoztunk rajzon – helyeseltem. – De azóta sem láttalak.

Talán ezt kár volt megjegyeznem. A szeme még kisebbre szűkült.

– Mondtam, hogy lesz közös témátok – kacsintott Hirem. – De nézd! – fordult a lány felé, és megemelte a kosarat. - Carolyn meghívott minket magához szombaton vacsorára. Hát nem kedves?

Vanessa tekintetéből simán ki lehetett olvasni, mi a véleménye rólam.

– Szeretném, ha eljönnétek – mondtam a lány szemébe, hogy lássa, mennyire kedves vagyok, ha épp nem dobok ki valakit a nappalimból.

– Szombat. Rendben. Hány körül?

Na ná, hogy Jim nem mondott időpontot. Gondoltam…

– Hét óra?

– Príma! – mondta a lány, majd a bátyjára nézett. – Szerinted anyáék elkészülnek addigra?

– Biztosan! A szüleink pénteken érkeznek - mondta Hirem. – Így négyen megyünk, ha nem gond.

Jaj, ne már, jön az egész McConel család? Jay totál ki lesz akadva…

– Nem, szívesen látjuk az új szomszédokat! – hebegtem zavartan.

Szerencsére abban a pillanatban lefékezett a Multi-kocsi a ház előtt, így nekem mennem kellett. Megkönnyebbülten adtam át a szerelőnek a helyem. Ez a Vanessa kész… a hideg futkározott a hátamon, ha rá gondoltam. Még szerencse, hogy a suliban továbbra sem láttam.

Mivel semmit sem bíztam a véletlenre a főzéssel kapcsolatban, már csütörtökön elmentem bevásárolni, hátha otthon eszembe jut még valami, és így lesz időm visszamenni. Két tanulás közt a tökéletes Steak receptjét böngésztem a neten, aztán eltűnődtem azon, miért is akarok én ennyire megfelelni ezeknek a McConeléknek. Vanessa úgyis utál, Hirem meg… róla nekem van meg a véleményem.

Úgy döntöttem, lesz ami lesz, nem fogom ezen strapálni magam. Nyugodtan feküdtem le péntek este, de aztán egész éjjel azon gondolkodtam, vajon Jay hogy fog viselkedni. Ha Hirem nem hozza fel, hogy szemét mód kidobtam, ő még mindig elronthatja az estét.

Szombat reggel elégedetten állapítottam meg, hogy Jim még nálam is izgatottabb. Délután elkezdte kiszedni a hűtőből a tegnap este pácba tett húsokat, és a helyére tenni a salátát, meg a Hansenéknek készített vegetáriánus brokkolit, amit nemrég fejeztem be, hogy elmehessek fürdeni. A habos víz kellemesen simogatta a bőrömet, és hosszúra terveztem a pancsolást, de a szívem a torkomban dobogott, és minél előbb a ruhásszekrényem előtt akartam állni, hogy kiválasszam, miben leszek – már nem mintha számítana…

Kinézve az ablakon menten padlót fogtam. A McConel ház alig látszott ki a zuhogó esőből… Ennél jobb nem is történhetett volna velem. Lehuppantam az ágyamra, hogy halálra sírjam magam, de megcsörrent a mobilom, és még ezzel sem kényeztethettem magam. Jay volt az.

– Mi van? – morogtam dühösen. Megigazítottam a törölközőt, hogy maradjon a mellemen.

– Na, még mindig áll a kerti sütés? – kérdezte a tőle telhető legelégedettebben. Felhúztam magam, és ráordítottam:

– Vacsora lesz, szóval készítheted a selyemingedet! – azzal kinyomtam, és felkaptam a köntösöm, hogy ne a ruhám legyen ételszagú, amíg húst sütök. Ely beállt segíteni, Jim pedig áttelefonált a szomszédba, hogy az esőtől függetlenül szívesen látjuk őket vacsorára. Csak udvariasan… szinte már alázatosan. Kicsit már túlzásnak éreztem, hogy ennyire jóban akarunk lenni a szomszédokkal. Oké, hogy Gibsonékkal puszi pajtások voltunk, de miért kell McConelékkel is ugyan így bánnunk?

Miután befejeztem a hússütést, visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. A szekrényem tele volt a Jaytől kapott ruhakölteményekkel. Fidres-fodros, kirívó, nem nekem való ruhákkal, amik szerinte tök jól állnak nekem. Itthon valóban élvezettel pózoltam bennük, ha sztármontázst játszottunk, de hogy utcára menjek bennük, nos, az kizárt!

Végül egy spagetti pántos ruha mellett döntöttem. Piros volt, és nagy, fodros szoknyája alján fehér pöttyök virítottak, mintha Harisnyás Pippi egyik öltözékét láttam volna. Kicsit retró, kicsit báli. Igazából tényleg jól állt nekem, Jaynek sajnos mindig jók voltak a meglátásai. Még a macskámnak is tetszik - kedvesen dörgölődik a lábamhoz, és dorombolni kezd, hogy lehajoljak, és megsimogassam őt. Mindig utáltam a macskákat, és Brumcájsz – természetesen a nevét is Jaytől kapta, mert én sosem adtam volna ilyen hülye nevet egy macskának – az egyetlen, akit el tudtam viselni a házban. Mindig is kutyás típus voltam, de a nevelőanyám egyenesen gyűlölte az állatokat, így csak Jaydon kutyájával, Apolloval kerülhettem közeli kapcsolatba.

A hajam feltűztem - talán ezzel bíbelődtem a legtöbbet. Lenéztem egy viszonylag egyszerű kontyot a netről, és oldalválasztással a bal fülem mögé tűztem a tincseket. A sminkkel szerencsére már nem kellett ilyen sokat bajlódnom, mert csak barna színű szemhéjpúdert leheltem a szemem fölé, és szájfényt vittem fel az ajkamra. Sosem szerettem a sok sminket. Nem úgy, mint Vanessa…

A csengőre megadtam magam, és felkaptam egy sálat a többi közül. Piros, selyem, kiegészítőként tökéletes.

– Nyitja valaki az ajtót? – kiáltotta Jim a konyhából. A desszerten dolgozik, vagy mi? Reméltem, hogy nem éget oda semmit…

– Megyek - zúgtam le a lépcsőn, de a húgom elkerült, rálépett a lábamra, és előbb ott volt, minthogy bármit is kimondhattam volna. Megpróbáltam nem bepisilni a fájdalomtól. Mi van ezen? Magas sarkú?

Szerencsére csak Hansenék voltak. Nagy kő esett le a szívemről. Szokás szerint korábban érkeztek, Nara a megszokott kosztümök helyett sportos Nike-ba öltözött, hogy kényelmesen tudjon segíteni Jimnek. Fura volt őt ilyen egyszerű öltözékben látni, de még ez is úgy állt rajta, mintha rá öltötték volna. Illett a világoskék a vállig érő, szőke hajához, a fiatal arcához – hiszen jóval kevesebbnek nézett ki, mint huszonhét -, és a kedves mosolyához, ami csupa jóságról, és tisztaságról árulkodott.

Gin kétfelé választotta a haját és a feje tetejére copfozta. Egy gésás hajgumi fedővel megemelte őket, és ahogy kifestette magát, valóban úgy nézett ki, mint egy anime. Nem szabadott volna csodálkoznia, hogy minden pasi gyerekként kezeli. Gyerek volt a javából, csak rá kellett nézni…

Jay öltözéke viszont meglepően normális volt az átlaghoz képest. Egy fekete mellényt viselt a fehér ing fölött, a gallérja tökéletesen ráigazította, és úgy nézett ki, mint valami jól nevelt egyetemista. A farmerja középkék, és nagy csatos öv volt a derekán, de most még ez sem zavart, mert bármennyire is elborzasztott, illett hozzá.

– Ez meg mi? – kérdeztem, mikor végre odaverekedtem magam hozzá. Elfordult a konyhától, mintha attól félne, hogy Jim meglátja, mi van a kezében, pedig csak egy doboz volt, tele csírákkal, meg növényekkel.

– Dugd el, arra az esetre, ha Jim odaégeti a vegakaját.

Oh, hát persze, mit is hoztak volna Hansenék, mint csírát maguknak, és házi barackbefőttet – ez utóbbit nem tudom, honnan szerezték. Fintorogva emeltem fel a dobozt, sosem rejtettem véka alá, mi a véleményem az étkezési szokásaikról.

– Te ezt megeszed? – Nekem már a látványától is hányingerem támadt.

Sértetten nézett rám, és összefonta a karjait.

– Képzeld!

Mindenesetre hideg helyre tettem – az emeleti fürdőszobába, a mosdókagyló szélére.

Vallási vegák… pfff…

– Zack nem jött? – kérdeztem, miközben hámozott krumplit pakoltam egy tálcára, amit végül Jay kezébe nyomtam, hogy átvigyük a nappaliba.

– Belázasodott. Magam ellenőriztem a lázmérőt. Neki legalább hiteles kifogásai vannak!

Zack hozzám hasonlóan minden módszert kipróbált, hogy kimentse magát a Jaydon Hansen féle züllött esték forgatagából. Csak ő sokkal jobban csinálta, mint én. Vagy tényleg beteg volt.

– Még mindig azon a nyamvadt bulin vagy kiakadva?

– Nem, nem azon a bulin. Azon vagyok kiakadva, amit a szülinapomra tartogatsz.

– Na, szülinap? – jelent meg Celia. – Mennyi is leszel? Huszonhat? – kapott be egy chipset.

– Tizenkilenc – felelte gúnyosan. - És te kerestél már munkát?

Celi arcáról lefagyott a mosoly. Bizony, már jó ideje otthagyta az egyetemet, és a bolond sem hitte volna el, hogy gyógynövénytermesztő tanfolyamra jár, csak Jim.

Pánik ült az arcomra, mikor megláttam, hogy nevelőapám a gitárját portalanítja. Jim szépen tudott játszani, nyolc üveg sör után, de az szerencsére csak ritkán fordult elő.

– Ugye nem fogsz koncertet adni? – kérdeztem sietősen, és a szavak túl aggodalmasan hagyták el a számat ahhoz, hogy kimagyarázzam magam.

– Miért? – nézett rám csalódottan. – Nekem nincs témám az ilyen úri néppel. Mit mondtál, milyen vállalkozásuk is van? - fordult Celia-hoz.

– Jim, a dolog ezen részét bízd csak rám – mondta Nara gyengéd hangján. Szerettem, ha beszél, megnyugtató volt a benne lévő rezgéseket hallgatni. – Te csak légy természetes, és minden rendben lesz.

A csengő pillanatában a nyugalom menten tovaszállt. Idegesen fordultam Jay felé, miközben ő kényelmesen helyet foglalt a dívány karján, mintha az egész nem is érdekelné.

– Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!

– Én? – kérte ki magának.

– Jaydon! – mordultam rá.

Barátom savanyúan forgatta a szemeit.

– Legyen…

Egy puszit nyomtam az arcára, hogy nyugtázzam a megállapodást.

– Szeretlek!

– Csak tudnám, mit vagy úgy odáig ezekért a McConelékért…

Nyeltem egy nagyot. Észre sem vettem, hogy pont úgy viselkedek, mint Jim, aki minden áron meg akart felelni nekik, vagy Celia, aki a melltartója tömését igazgatta. Pedig igaza volt Jaynek. Mit vagyok úgy oda? Ők is ugyan olyan emberek, mint mi, és mit számít az, ha nem felelünk meg nekik?

Jim majd talál más barátokat… olyanokat, akik nem egy gyilkosság helyszínén laknak.

Ahogy a nevelőapám ajtót nyitott, mosolygós arcok néztek vissza ránk, de egyik sem Hirem vagy Vanessa volt. Először egy – mondhatni ronda – nő lépett be, és egy pillanatra azt hittem, hogy a Rém rendes család Peggyje tévedt be hozzánk, mert a haját pont úgy fésülte, a száját pedig karmazinvörösre festette. Többé nem izgultam az öltözékem miatt, mert a nő úgy nézett ki, mint egy disco királynő a hatvanas évekből; holdjáró szandál, kék színű cicanadrág és leopárdnyúzott felső, amolyan didi mutogató, amihez nélkülözhetetlen lett volna az előnyös dekoltázs.

Óriási csókot nyomott Jim arcára, aztán meg elmaszatolta a rúzsa nyomát a hüvelykujjával.

– Raquel vagyok! – csicseregte. – Hát nem édes, Norman? – kérdezte a mögötte belépő öltönyös férfitől. Jim fülig pirult, Jayből pedig kibuggyant a nevetés, de hasba vágtam, mielőtt vihogni kezdett volna.

– Örvendek, a nevem Norman McConel! – rázott vele kezet a hapsi, aki olyan szőke volt, hogy az nem Isten, hanem csak valamelyik mesterfodrász adománya lehetett. Lényegesen fiatalabb volt a nőnél, és talán csak pár évvel lehetett idősebb Hiremnél.

– Örvendek – hebegte Jim, miközben becsületére legyen mondva, úgy mosolygott, mint mikor fizetést kap.

És végre belépett Vanessa. Fekete bőr szoknya volt rajta, ami alá harisnyát húzott, a lábára pedig térdig érő csizmát. Felül egy egyszerű, fekete felsőt viselt, rajta pedig lila selyemfűzőt. A kezeit összefirkálta fekete filctollal – vagy pedig agyon tetováltatta magát a legutóbbi találkozásunk óta. A megjelenése mit mondjak, nagyon avantgárd volt… Tuti rocker!

– Bemutatnám a családomat – kezdte a férfi, szóhoz sem engedve a kedves kis Jimet. – Ő a lányom, Vanessa és a fiam, Hirem.

Mikor Hirem belépett a házba, a légkör megváltozott. A furcsa, komor kisugárzása, amitől még mindig futkosott a hátamon a hideg, belengte a nappalinkat. Fekete nadrágot, és zakót viselt, amit nem gombolt össze magán, így kilátszott alóla a testhezálló póló, ami kiemelte a mellkasát. A haját hátrazselézte, a nővérem pedig megbillent, így savanyú képpel ugyan, de hagytam, hogy rám támaszkodjon.

– Mondd, hogy nem álmodom – búgta kábultan.

Engem túlságosan lekötött, hogy a szőke hajú fickó fiaként mutatta be Hiremet. Pedig a nyakam tettem volna rá, hogy csak pár évvel idősebb. Vagy arckrém cége van, vagy felfedezte a fiatalságszérumot, mert, hogy így valami nem kóser, az biztos.

Láttam, hogy Jim is észrevette a furcsaságot, de ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, beljebb invitálta őket.

– Örvendek, Mr. Orson, örülök, hogy megismerhetem – mondta Hirem, mikor a nevelőapámhoz lépett. Még a kezét is megfogta, Vanessa viszont meg sem nyikkant. Összeszorította a fogait, és fintorogva nézett körbe a házunkban, melynek hála, majdnem megütöttem azt a kikent képét, úgy, hogy javíthatatlan lett volna a jószomszédi viszony.

– Szép nagy családja van, Jim! – nézett Norman a nappaliban álló tömegre.

Magam is szemügyre vettem az én szép-nagy-családom. A nagyszájú húgom, aki patkánynak hív, most elbújt Nara lábai mögött, Nara pedig csendesen mosolygott, mint mindig. Celi talán észre sem vette, hogy milyen szánalmasan csorgatja a nyálát, Gin meg ott ült a dívány karfáján, és lógatta a lábát. Jay pedig… Ő csak Jay.

– Igen, mondhatjuk így is – hebegte Jim, majd megkerülte a fotelt, és szépen odament mindenkihez, hogy bemutassa. Eléggé kapkodott, még a saját lámpában is megbotlott. Tiszta égő volt, neki is, nekem is... – Ő Celia, a legidősebb…

– Örvendtem! – emelte fel a kezét.

– … aztán, Carolyn, a nevelt lányom. Nagyon jó tanuló, és segítőkész, mindig örömmel segít az osztálytársainak – nézett Vanessa-ra.

Raquel hirtelen megindult felém, és úgy törtetett végig a nappalin, mintha nekem akarna rontani.

– Drágám, milyen kis szép vagy! – emelte meg a fejem, hogy jobban szemügyre vegyen. A zsíros festék több ívben ment fel az arcára, és csomós volt a szemspirál, ami nem értem, hogy miért nem zavarta. – Hirem, hát nem helyes? – nézett a fiúra, aki idegesen az orrát vakarta.

– Anya, szerintem nem kéne zavarba hoznod. - És mennyire igaza volt.

– Biztos nem a te lányod? – bökte Jim felé. – Annyira szépek vagytok! – A nő éles kacajba kezdett, a fogairól eltűnt a bőr, és úgy nyerített, mint egy ló. Közben mi is nevettünk Jimmel, és a helyzet olyannyira bizarr volt, hogy a mi erőltetett vihogásunk semmivel sem különbözött Szörnyelláétól. Csak akkor hagytuk abba, mikor már mindenki úgy nézett ránk, mintha most szöktünk volna valami gyogyós-gondozóból.

Ezek az emberek annyira mások voltak, mint mi, és bizonyára más körökben is mozogtak. Furcsák voltak. Mondjuk ki.

Miután túl voltunk a bemutatáson, felajánlottam, hogy üljünk asztalhoz. Végre beljebb tipegtek, és odamentem, hogy becsukjam az ajtót. Hirem rám mosolygott, majd ahelyett, hogy szólt volna bármit is, csatlakozott a családjához.

Norman egy méregdrága bort adott át Jimnek, Raquel pedig fecsegni kezdett, amíg az egész egy fogadásra nem emlékeztetett. Jay mögém osont, és a fülembe suttogott:

– Azt hiszem, ez egy érdekes este lesz – vigyorgott sokat sejtetően.

– Fogd be, ha nem akarod, hogy szépeket mondjak rólad Raquelnek – próbáltam összekócolni a haját, de arra már csak reflexből is vigyázott. Elindultam az asztal felé, hogy felmérjem, mikor kell tálalnom, de az ismét felzendülő csengőszó megállított.

Kérdőn néztem Jayre.

– Hívtál még valakit?

– Én?

Mivel senkinek sem tűnt fel a csengő, kénytelen voltam magam ajtót nyitni. Savanyú képpel fogtam meg a kilincset, de az arcom rémültté vált, mikor megpillantottam előtte megboldogult nevelőanyámat.

– Anita? – Böktem ki a nagynéném nevét, mert kizárt, hogy tényleg a nevelőanyám legyen az. Nem mondom, hogy kísértetiesen hasonlítottak egymásra, de mivel a temetés óta nem találkoztunk akár ő is lehetett volna, csak épp nem a legjobb formájában.

– Szervusz, Carolyn – mosolygott rám.

Hátrébb erőszakoltam magam, hogy beférjenek. Ott volt még George, a nagybátyám, és a két unokatestvérem, Daren és persze a bátyja, Breon.

Eléggé eláztak, és csak két esernyő volt náluk.

– Bocs a késésért, beragadt a kocsink egy építkezésénél. Sokról maradtunk le? – kérdezte George hátrasimítva a haját. A nagybátyám remek fickó volt, kicsit úgy nézett ki, mint egy őrült tudós a nagy, muris szemüvegével, meg az idétlen öltözékével, ami nagynénémmel ellentétben nekem bejött.

– Semmiről - feleltem bizonytalanul. Fogalmam sem volt róla, mit keresnek itt, de megpróbáltam örömet színlelni, mielőtt még egyszer azzal vádolnak, hogy megsértem azt az illemkockát, ami a vendégszeretetre vonatkozik. Olyan képet vágtam, mint aki mindenkit szívesen lát, kivéve…

– Rég láttalak – vigyorgott Breon. Ő volt az a személy, akit púpnak sem kívántam volna a hátamra, és még McConelnél is jobban utáltam. Nah, jó… hozzá képest McConelt nem is utáltam, hiszen Breon már sokkal régebb óta keserítette az életemet. Ő volt az én bunkó, nyomulós, mostoha unokatestvérem.

– Nahát, Anita! – csendült fel Celi hangja. Ely is boldogan rohant feléjük, Jim meg úgy tűnt, nem is tudott az egészről, amit Celia is meg erősített:

– Meglepetésnek szántuk. Remélem örülsz.

Jim szóhoz sem jutott a boldogságtól. A temetés óta ők sem találkoztak valami sokat, de nem voltam benne biztos, hogy ez az este a legjobb alkalom a nosztalgiázáshoz. Legalább beavathattak volna… Ha tudom, hogy Braon is itt lesz, teszek az egészre, és a szobámban maradok.

– Nem is tudtam, hogy visszajöttél - suttogta Breon a kelleténél beljebb hatolva az intimszférámba. – Azt hittem, végleg Rivertonban maradsz.

Beképzelt nyálgombóc stílusa ellenszenvet keltett bennem, amióta ismerem. A sötétbarna hajának és a parfümjének szagától hányingerem támadt, és gyűlöltem, amiért képtelen úgy bánni velem, mint egy rokonnal.

Oldalra pillantottam, és megkönnyebbülve láttam, hogy Jay ott áll a háta mögött, és karba tett kézzel figyeli az unokatestvéremet.

– Helló, Cunci – kiáltott ránk. A vigyora szinte a füléig ért, Breon ábrázata pedig fokozatosan váltott kedvetlenné.

– Nem tudtam, hogy te is itt vagy – dünnyögte az orra alatt.

– Hát, pedig még mindig formás a popsid – folytatta Jaydon.

Breon savanyúan hátat fordított, és egy szúrós pillantást lövellt Jaydonra. Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, elkerült minket, és csatlakozott a többiekhez, hogy üdvözölje Jimet.

– Ha továbbra sem tudja a cerkáját a nadrágjában tartani, kénytelen leszek kezelésbe venni.

Hangosan felnevettem, és Jay vállába ütöttem.

– Annyira lökött vagy – mondtam.

Legnagyobb meglepetésemre a vacsora a kezdeti nehézségek ellenére egész szépen alakult. Raquelnek be nem állt a szája, de arról egy szót sem mondott, ami igazán érdekelt volna. Hogy miért ilyen fiatal Hirem apja.

Ginnel az asztal végében ültem, jó messze a rokonaimtól és egész este Jaydon a grimaszait néztem a túloldalról. Igazából viccesnek tartottam, de reméltem, ezt más nem veszi észre. Főleg, hogy ebből a szögből tökéletes rálátás nyílt Hiremre.

– Remek a stake, ki sütötte? – szólalt meg Norman. A férfi úgy evett, mint egy úriember, minden falatot megízlelt, és csak aprókat nyelt.

– Carry volt – felelte Jim büszkén.

– Pompás! – hajolt előre, hogy lásson a köztünk ülőktől. – Gratulálok, Carry! Remek szakács – emelte meg a villáját, mintha tósztot mondana.

– A muffint is ő sütötte, amit otthon találtál – mondta Hirem. Eddig egyszer sem szólalt meg az este folyamán, így meglepett, hogy hallhatom a mély, dübörgő hangját.

– Oh, gondolhattam volna, hogy nem Vanessa akart nekünk kedveskedni – kacagott Raquel.

A lány megrándította a szája szélét, hogy kifejezze a véleményét. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki szereti az effajta összejöveteleket.

– Felénk ritka a jó stake – folytatta Norman a dicsérést. – A legjobb szakácsok sem tudják tökéletesen elkészíteni.

– Honnan jöttetek? – kérdezte George két falat közt.

– Angliából – felelte Norman. – A céget Londonban építettük ki, és az egész családom onnan származik.

– Nem hittem volna – jegyezte meg George. - A kiejtésed egészen amerikai. Igaz, Jay?

Barátom megállt a borsók egyesével való felszurkálásában, és idétlenül nézett fel a tányérjából.

Eldobta a villát, mintha dühös lenne azért, mert megzavarták, aztán pedig gőgösen hátradőlt a széken, és összefonta a karjait.

Viselkedj már!

Ha csinál valamit, úgyis tökön rúgom. Már megnéztem, hogy elér-e a lábam odáig, és ha ügyesen csinálom, rajta kívül senki sem veszi észre.

– A kiejtése valóban amerikai – folytatta. - Legfeljebb a kifinomultságából érezném, hogy nem idevalósi.

– Rólad viszont üt, hogy angol vagy – vigyorgott Norman. Egy pillantást vetettem a tányérjára, és ekkor láttam, hogy elválasztotta a borsót a rizstől. Te jó ég, ez a fickó még rosszabb, mint Jaydon…

– És erre büszke is – gúnyolódott Celia. Jaydon elgondolkodva a nővéremre szegezte a tekintetét, majd végighúzta a nyelvét az ínyén. Úgy láttam, mondani fog valamit, de aztán csak mély levegőt vett, és folytatta az evést. Megkönnyebbülten fordultam el tőle, és a pillantásom Hiremével találkozott. Rám villantott egy félmosolyt, mintha élvezné, hogy ennyire zavarban vagyok.

Az est további részében a vendégek az ülőgarnitúrára telepedtek, és Raquel a táskájában rejlő, családi fényképekkel szórakoztatta Nara-t és Jimet, Celi, Daren, és Gin pedig egy kis kupacba gyűltek, hogy kibeszéljék Hiremet. Egyedül csak az nem zavart, hogy Jay Elyvel játszik a fotelban, vagy, hogy Vanessa a lehető legmesszebbre húzódott tőlünk a nappali sarkába.

– Vanessa, kérsz még süteményt? – emelte felé a tálcát Jim, de a lány még csak felé sem fordította a fejét.

– Hagyd csak, ilyenkor a sötét erőkkel kommunikál – hadarta Raquel, mintha ez teljesen természetes lenne, majd folytatta a képek kommentálását.

Ami pedig minden közül a legjobban zavart, hogy Breon Hiremmel haverkodik. Időnként felém pislantanak, de túl messzire vannak ahhoz, hogy halljam, amit mondanak. Sokáig a lányok kis kupacát erősítettem, de aztán betelt a pohár Hiremékkel, és átmentem a konyhába, hogy elkezdjem a mosogatást.

A konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér, és ha valaki repetát kért volna indulás előtt, nem tudtam volna kiszolgálni. Felvettem a főzőköpenyt, hogy védjem a ruhámat. A házimunka általában lenyugtatott, a cél, hogy a mocsokból palotát varázsolhatok, mindig lefoglalt annyira, hogy ne gondolkozzak. A mosogatószer kellemes illata az orrom cirógatta, és a tányérok egymás után váltak fehérré a kezem alatt. Hallottam a kintről jövő hangokat, a jó ízű beszélgetéseket, és azt, mikor valaki felnevet. Elmosolyodtam elégedettségemben, hogy mennyire jól érzik magukat.

Aztán valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami legalább annyira vonzott, mint amennyire taszított. Ennek hála, már az előtt éreztem, hogy Hirem belépett a konyhába, mielőtt megszólalt volna.

– Ezzel nem kéne várnod addig, amíg elmennek a vendégek?

Hátra fordultam, és egy rövid pillantást vetettem rá. Végignéztem rajta, ahogy macsó-mód fél vállal az ajtófélfának dől, majd továbbra is a tányérjaimra koncentráltam.

– Ha nem kezdem el, hajnalig sem végzek.

Hosszú csend követte a megjegyzésemet.

– Hát jó… - sóhajt fel. – Így is lehet közölni, hogy menjünk. Szólok a családomnak, hogy…

– Ne! – kiáltom, és felé emelem a habos gumikesztyűbe bújtatott kezemet. – Szó sem volt ilyesmiről. – Az kéne még, hogy Hirem ezt célzásnak vegye, és megint én legyek a bűnbak, aki miatt elmennek.

Hirem hangosan felnevetett, majd beljebb jött a konyhába.

– Pedig a meleg barátod biztosan örülne neki.

– Jay? – kérdeztem felkavarta a dolriadtan. - Mit csinált?

– Ha jól vettem ki a szavaiból, megfenyegette a kutyámat.

Elhallgattam. Alig akartam felfogni, amit mondott.

– Hogy az a… - húztam le a gumikesztyűmet, majd tettem egy lépést a nappali felé, de Hirem nevetve elkapta a karomat, és megállított. Gyengéden simított végig a karomon, majd a kézfejébe vette az enyémet. Le sem vettem a szemem az arcáról, pedig ő végig a kezeinket nézte.

– Te nagyon utálsz engem – közölte szárazon.

– Mondtam ilyet?

Eltűnődött.

– Azt még nem, de a következő lépés az lesz.

Kihúztam a kezem az övéből és visszamentem a mosogatóhoz.

– Miért utálnálak, amikor nem is ismerlek. Semmit sem tudok rólad.

Hirem mellém sétált, és éreztem, hogy engem bámul, miközben a tányérokkal bíbelődöm.

– És akarsz?

Nem válaszoltam, csak egy féloldalas mosolyt villantottam felé.

– Miért ne akarnék. A szomszédom vagy, és szeretnék megnyugodni, hogy nem vagy bérgyilkos.

– Akkor segítek – vette le a zakóját, és az egyik szék támlájára rakta.

– Nem kell, köszi – kerültem ki. Túl közel állt hozzám, és nem akartam elpirulni.

– Miért nem vársz, amíg elmegy mindenki? – dőlt a sütő szélének. Kirántottam egy szekrényt, amiben tisztítószereket tartottunk. Úgy csúszott a kezem a kesztyűben, hogy sikerült mindent leborítani.

Hirem leguggolt, hogy segítsen visszapakolni.

– Mondtam, hogy várnod kéne! – vette kezébe a Domestost. - A mosogatás egész embert kíván. Néha kettőt is! – biccentett a fejével.

Ránéztem, és megrántottam a fejem, hogy eligazítsak egy lelógó tincset a szememből.

– Azt mondod, segítesz? – tettem vissza az ablaktisztítót, ami épp a kezembe került.

– Hüm… ha ez az ára, hogy megszabaduljak tőlük, miért ne?

Elnevettem magam, pedig aggódnom kellett volna, hogy talán nem érzi jól magát.

– A kishúgod nagyon aranyos! – követett a mosogató felé – De a meleg barátod meg a családod nőtagjai csak kevésben körözik le az őseimet!

Folytattam a mosogatást és próbáltam rájönni, mi baj lehet Jay-nek. Azt mindig is sejtettem, hogy a szülei elhanyagolták, de hogy ennyire neveletlen legyen, az már túlzás.

Hirem a kezébe vett egy törölgető ruhát, és kivett egy tányért a szárítóról. Most komolyan segít? Egy vendég?

Csendben csinálta végig. Egy tányér, aztán még egy, és rá a tetejére. Nem néztem rá. Feszült voltam, a levegő súlyos volt köztünk, nem akartam, hogy rákérdezzen a késes ügyre. Féltem, hogy magyarázkodnom kell, de ekkor megszólalt, és ennél még az is jobb lett volna, ha a késes ügyet hozza szóba.

– Tetszik a házatok!

A tipikus “Nem tudok mit mondani, de hátha te majd ki tudsz segíteni” - duma…

– Kösz… - vetettem rá egy oldalpillantást, és talán a fogamat is megmutattam a szájam sarkában.

– Viszont lenne egy kérdésem, ami eléggé mozgatja a fantáziám!

Jaj nekem…

– És pedig?

– Miért vagy mindig sálban? – kérdezte sejtelmesen. – Vacsora közben azon gondolkodtam, hogy sosem láttalak még sál nélkül! Félsz a vámpíroktól?

Sandán néztem rá. A vámpír szó, hála neki, egészen mást jelentett néhány ósdi vérszívónál.

– Én amolyan sálas lány vagyok! – bújtam ki a válasz alól. – És nincsenek vámpírok! – jelentettem ki, csak hogy tisztázzuk a helyzetet. Ha tudta volna, miket feltételeztem róla az első találkozásunkkor, ő is legalább olyan jól szórakozott volna, mint én.

– Hogy halt meg a nevelőanyád? – váltott témát váratlanul. Elkomolyodtam, és megállt a szivacs a kezemben.

– Belinda? – kérdeztem vissza. Ezt a kérdést még senki sem tette fel nekem. Az ismerőseim mind tudták, mást meg nem igen érdekelhetett. – Rákos volt… Egy foltot találtak a tüdején, és mikor Jim rávette, hogy járjon kezelésekre, már késő volt.

– Sajnálom…

– Mostanában sok szörnyűség történt errefelé! – tettem a tányért az öblítővízbe. – De a nevelőanyám halálára legalább volt időnk felkészülni.

Elhallgatott. Nagyon néma lett egy ideig, kicsit elbizonytalanított.

– Ne hidd azt, hogy nekem könnyű volt abban a házban laknom! – szólalt meg ismét. A hangja elhaló volt, már-már szomorú. Felnéztem rá ezért. – Amikor… – tette helyre a tányért, aztán megtámaszkodott a konyhapulton. – …meghalt a családom, napokig nem bírtam hazamenni. Végül el is adtuk a házat… Sajnálom, hogy nem sikerült a lehető legjobb benyomást tennem, mikor…

– Rossz volt az időzítés! – vágtam a szavába. Nem akartam, hogy befejezze.

Hirem lesütötte a szemét és bólintott.

– Engem is ráznak meg dolgok… attól, hogy nem mutatom. De azt el sem tudom képzelni, hogy sikerült elérnem, hogy ki akarj nyírni!

– Na, héj! – mutattam rá. – Az véletlen volt!

Ekkor vettem csak észre, hogy egy késsel hadonászok. Gyorsan át is dobtam az öblítőbe, mielőtt szólt volna valamit. Az arca már így is szkeptikus volt.

– Véletlen rejtegettél egy kést, mikor azt hitted, hogy meg akarom rontani a húgodat?

– I-Igen! – súroltam hevesen egy villát, pedig már rég tiszta volt. – Előtte krumplit pucoltam!

– Krumplit, mi? Mi lenne, ha egyszer őszintén tudnánk beszélgetni?

– Oké, akkor kezdd te! – mondtam kacéran. - Mi az, amit egy idegennek sosem mondanál el?

Hirem elhallgatott. Mikor ránéztem, komoran támasztotta a konyhapult szélét és szomorúan bámult lefelé.

– Hogy én öltem meg a családom!

A szivacs lelassult a kezemben. Vártam a cáfolást, a Hirem féle gúnyos hozzászólást, de a szivacs teljesen megállt. És még mindig csak a hallgatás. A szavai oly komolyak és bűnbánóak voltak, hogy csak igazak lehettek. Nem ismertem. Nem tudtam, mikor mond igazat, és mikor nem. A negatív kisugárzása, ami úgy vonzott… A rosszfiús küllem és a tetoválások… Az álmom, mely végigsiklott a fejemben. Ránéztem. És megláttam a fényt a szemében.

Nem sokkal később már a konyhaasztal mellett ültünk. Döbbenten hallgattam végig Hirem szavait, ahogy a szüleiről beszél. Az ágyban, begipszelve sem lett volna olyan elesett, mint most.

– Egy vacsoráról indultunk haza… – mesélte fájdalmasan. Az arca eltorzult. - Négy éve még én is azt csináltam, amit mindenki a te korodban. Ott volt néhány haverom, és azt hittem, nem ihatok annyit, hogy baj legyen. Apám persze holtrészegre itta magát, így nekem kellett vezetnem… Öten ültünk az autóban. Én, a szüleim, a 14 éves öcsém, és a menyasszonyom. De csak én maradtam életben.

Üveges szemmel bambult az asztalra. Mondanom kellett volna valamit, de nem tettem. Gondterhelten megtámaszkodtam, és tudtam, hogy valami olyat kéne kiböknöm, hogy ne hibáztassa magát, de én tudtam a legjobban, hogy annál még a csend is jobb. Már biztosan ezerszer hallotta ezt. Én is ezerszer hallottam, mióta az árvaház leégett.

– És hogy hívták? – kérdeztem óvatosan, nehogy a kíváncsiságom túl mélyre hatoljon. - A menyasszonyod.

– Carvara… - felelte halkan. Miközben beszélt, végig az ujján lévő gyűrűjét forgatta.

– A mai napig sem tudom, hogy menekültem meg. Én vezettem, nekem kellett volna meghalnom!

– Hirem, ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni! – fogtam meg a kezét, de mikor észrevettem, óvatosan visszahúztam, nehogy tolakodásnak vegye.

– Tudom… De ez… – dőlt hátra a széken. - Az öcsém csak akkor kezdett volna el élni, Carvara látni akarta Los Angelest, a szüleim pedig… – rázta meg a fejét és keserűen mosolygott. Lejjebb emeltem a szemem, és a tekintetem megakadt a csuklóján, a hegeken. – Sajnálom, hogy ezzel untatlak…

– Nem, tényleg… – pánikoltam, de sokkal inkább azért, amit a hegekről feltételeztem.

– Gondolom, most megvan rólam a véleményed…

– Mikor először láttalak, azt hittem, vámpír vagy! – szaladt ki a számon. Nyeltem egy nagyot.

Ez ám aztán a vigasztalás, közöljük vele, hogy apukám, vámpír vagy! Talán sikerült elterelnem a figyelmét, a tekintetéből ítélve most már azt várta, hogy megmagyarázzam, de nem gondoltam én ezt át…

– Carry! – szólalt meg egy nyávogó hang a konyhaajtóból. Nem tudtam, hogy megmentett épp, vagy elrontott mindent, de a vámpírstorym már így is kizökkentett Hirem szomorú vallomásából.

– Igen, szívem? – válaszoltam Jay-nek.

– Leléptünk! – makogta, közben furcsán nézett, hol Hiremre, hol meg rám. A feszültség megnőtt köztünk, Jay-nek rossz dolgok jártak a fejében, amikre gondolni sem mertem.

– Rendben… - sóhajtottam, aztán felálltam, és elkezdtem kioldani a kötényem. – Kikísérlek!

Jay olyan sandán nézett a felé közeledő Hiremre, mint akit megölni készül.

– Akkor szervusz Jay! – nyújtotta felé a kezét. Aggódva néztem, mit reagál rá, de az csak bámulta a kezet, míg végül Hirem megunta, és leengedte. – Ha nem, hát nem! Majd küldd át a számlát a javításról, és kifizetem.

Jay ettől még ugyanolyan ellenséges volt, és végül köszönés nélkül lépett ki a konyhából. Bosszúból mégsem kísértem ki a ház elé, ahogy szoktam. Inkább siettem vissza Hiremhez, de Ely addigra már elrabolta tőlem, és nem volt szívem tönkretenni az örömét..

Szívem szerint mindent elmondtam volna Hiremnek, hogy tudja, én meg tudom érteni. Rég éreztem ilyen erős fájdalmat a múlt iránt, most számomra is minden élesebbnek tűnt. Úgy éreztem, az adósa vagyok, de az én életem túl bonyolult volt, hogy meg merjem osztani.

Mikor Raquel úgy döntött, ideje hazamenniük, Jim felajánlotta, hogy hazaviszi Helenáékat, így nem kellett tovább elviselnem Breont. Még csak az kellett volna, hogy nálunk aludjanak, képtelen lettem volna még egyszer odahúzni a szekrényt a feljáróra.

– Még találkozunk! – mondta Breon búcsúzásnál. A tornác fénye alatt olyan volt, mint maga a sátán, és elhúztam magam, mikor puszit akart adni.

– Szia, drágám! – lökte félre Raquel, és hálás is voltam neki, mindaddig, míg egy hatalmas csókot nem nyomott az ajkam közepére. Nagy szemekkel néztem, ahogy a kezében tartotta a fejem.

Lecsókolt egy banya… hogy a fene egye meg!

Végre elengedett és áttért Jim-re. Ely behúzta a csíkot, mielőtt ő következett volna. A kezemmel megérintettem a sajgó ajkam, hogy megnézzem, meg van-e még. Először azt hittem, vérzik, de csak rúzsos volt. Éljen…

– Nézd el neki! – nevetett Hirem, és közelebb jött hozzám. – Néha nem tud mértéket tartani…

– Jim, bent hagytam az ernyőmet, kihoznád? – hallottam George hangját a háttérből.

– Persze!

– Addig kiállok a kocsival!

Megtartottam magamnak a véleményem Raquellel kapcsolatban, és lehajtottam a fejem.

– Nagyon jól éreztem magam! – mondta lágy, bizsergő hangján, majd felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Gyönyörű szeme volt, smaragd és ametiszt a lámpafényben, és a hátulról jövő sötétségben. – De legközelebb többet mosogatunk, oké?

Megkönnyebbülten mosolyogtam, hogy nem valami nyálas duma közeledik egy sokkal idősebb fiútól, akiről megtudtam, hogy a dekadencia mellett vannak érzései. Lehajtottam a fejem, ahogy elengedett, és legnagyobb meglepetésemre egy csókot nyomott a homlokomra.

– Hirem, jössz már? – kiáltott Vanessa a járdaszegélyről.

– Igen! – Majd újra felém fordult: – Köszönök mindent. Néha jó beszélni valakivel, aki nem a rokonom. Te más vagy, mint a többi… és próbálj meg ilyen maradni! – nézett mélyen a szemembe.

A hangja bódító volt, a lábaim remegtek, és nem bírtam elengedni ezt a tekintetet. Végül a szeme olyan gyorsan tűnt el, hogy szinte fájt az üresség a levegőben.

Mi történik? Tutira meghibbantam, a vadállat természetem győzött, és ez csak a gyógyszerek miatt van.

– Hello, Celi! – intett oda nővéremnek. Nővéremnek? Oldalra kaptam a fejem, és Celi pont olyan képet vágott, hogy meg sem kellett kérdeznem, mennyit látott.

– Ez-meg-mi-a-fene-volt? – ejtette ki a szavakat.

– Megyek aludni! – pucoltam befelé, de Celi elkapta a karom, és ő maga lökött be. Bevágta az ajtót, majd a fotelbe hajított, de ahhoz túl mérges volt, hogy bármit is mondjon.

– Igen? – kérdeztem óvatosan.

Felkapta George esernyőjét, és rám szegezte, mint egy kardot.

– Beszélj fegyenc, vagy nem állok jót magamért!

– Nincs mit mondanom!

– Bukik rád a szomszéd pasi, és még csak el sem mondod?

– Ki bukik kire? – tért vissza Jim a konyha felől. Egy tálca volt nála, rajta alufólia, gondolom sütit csomagolt.

– Carryt lecsókolta a szomszéd! – hisztizte Celi, mire Jim szemei tágra nyíltak:

– Ugye nem Raquel? – kérdezte pánikolva. Inkább nem feleltem, és a vér megduzzadt az ereimben. Valami olyan futott át az agyamon, aminek semmi értelme. Mi van, ha Raquel pasi?

– Hirem volt az! – folytatta Celia. Jim lehunyta a szemét, és a megkönnyebbüléstől mély levegőt fújt ki.

– Carolyn nem járhat Hiremmel! – ordított nővérem.

– Én nem járok Hiremmel!

– Ki jár Hiremmel? – értetlenkedett Jim.

Úgy éreztem, muszáj lesz kimagyaráznom a helyzetet.

– Mi csak beszélgettünk..

– Az jó! – vágott a szavamba Celi. - Mert tudod, hogy véres következményei lennének, ha a közeledbe engednél valakit! – Azzal megkerülte a fotelt, és Jim kezébe nyomta az esernyőt.

Lehajtottam a fejem.

– Ennek meg ugyan mi baja? – lépett elém nevelőapám, és értetlenül követte Celi nyomát, ahogy feltrappol a lépcsőn.

Vállat vontam.

– CSPÜ!

Végre a figyelmével méltatott, ami kicsit döbbent volt, kicsit meg fáradt.

– Tessék?

– Csak Pasi Ügy.

– Oh… De ti sosem veszekedtek a pasikon.

– Most sincs rá okunk! – azzal felálltam és felmentem a szobámba, hogy végre megszabaduljak ettől a flancos gönctől, na meg a csatoktól a hajamban. Ledobtam magam az ágyra, hogy bőgjek, mint egy gyerek, és hallani se akartam többé a McConel nevet.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}

0 Árny és Fény - IV. Fejezet

Éjszaka a mobilom pittyegésére ébredtem.

Jay írt egy SMS–t, hogy reggel egyedül kell suliba mennem, mert fontos dolga van. El sem tudtam képzelni, mi fontosabb dolga lehet a henyélésnél, ha hajnal háromkor még van kedve nekem írogatni.

Addig emésztettem magam barátom link életén, és aggódtam a jövőjén a sok lógás miatt, hogy már virradni kezdett, és kénytelen voltam kikászálódni az ágyból.

Indulásnál nem bírtam figyelmem kívül hagyni, hogy McConel szomszéd félmeztelenül, egy hawaii mintás rövidnadrágban nyírja a füvet a házuk előtt. Mikor meglátott, gúnyos vigyorra húzta a száját, és idétlen integetésre emelte a csuklóját:

– Hello, szomszéd!

Próbáltam nem törődni vele, bedugtam a fülembe az iPodot, és továbbmentem. Rémisztően idegesített ez a fazon, és folyton a régi szomszédaim jártak a fejemben. Nem elég, hogy fáradt, és nyűgös voltam, még a maradék jókedvemet is sikerült elszúrnia. A suliban mindenhová csak szédelegtem, még rajzra is, pedig ez volt az egyetlen óra, ami a Szent Kristóf szigorú házirendje mellett lazának számított.

Mivel Jay hiányzott, az ő helyére, Vess mellé állítottam fel a vásznamat. Vessnek meg volt az a tehetsége, hogy azonnal kiszúrja, ha valami bajom van, és ezt nem is hagyta szó nélkül. Igazán szociális alkat volt, amolyan lelki szemetesláda, akit mindenki megtalál a panaszaival. De nem csak a jósága miatt szerettem Vesst. Mindig ő volt a fék Jay mellett, ha én már csütörtököt mondtam. Bevallom, kissé viccesen festettek egymás mellett; a magas, nyúlánk szépfiú és a kicsi, tömzsi, barna hajú srác, akinek kerek arcát körbeölelte a Christien Anholt szerű frizurája, és vastag pulcsikban járt, mert ahol lakott, ott folyton mindent elkapott.

– Minden rendben? – kérdezte, mikor leborítottam az ecseteket.

– Ez nem az én napom – sóhajtottam, majd lehajoltam, hogy összeszedjem őket. Láttam, hogy Vess leguggol mellém, hogy segítsen, de jobban örültem volna, ha inkább csak távolról nézi, hogy sikerül őket a pohárba süllyesztenem.

– Biztos jól vagy? – akarta tudni.

Bólintottam. Vess tekintetéből tömérdek együttérzés zúdult rám, hogy szóra bírjon, de én tartottam a számat. Hiszen mit mondhattam volna? Jaynek hála egész éjszaka a plafont bámultam, Gracia–nak meg reggel óta a begyében vagyok, de tudod, van ennél nagyobb bajom is, mert odahaza egy gyászos ház vár, ahol meghalt a nevelőanyám, de a mellettünk lévő házban is kinyírtak mindenkit, az új szomszéd meg minden jel szerint egy dekadens őrült, aki ezt az egészet élvezi!

És azért Vess sem tudott minden problémára sorsfordító megoldást ajánlani…

Mrs. Rubert egy kosarat tett elénk, tele trópusi gyümölcsökkel. Színt cserélt a paravánon, a háttér ezúttal barna lett. Elég ocsmányan mutatott a sárga banán mögött. Mivel az első sorban álltunk, majd kiverte a szememet.

Vess hangosan köhögött mellettem. A nátha sokáig elhúzódott nála, de a forró teán kívül én sem tudtam jobbat. Nem éltek valami fényesen, ha a szellős házat és a bountifulli kiskerteket nézzük, ami kedvez a baciknak…

– Biztos nem volt még korai suliba jönnöd? – kevertem ki a színeket. Ezt általában Jay csinálta, mert ha rám bízzák, az már magában egy jeggyel rosszabbat jelent. De nem volt szívem megkérni Vesst.

– Már így is le vagyok maradva – újabb köhögés, aztán a festékbe mártotta az ecsetét, amit a tálkába nyomtam. – Jay nem a szorgalmáról híres, ami a házit illeti.

– Pótlásra itt vagyok én. A suli várhat, fő az egészség! Egyébként tudod, hová ment Jay? – tereltem el a szót, mielőtt tiltakozni kezdene.

Válasz helyett az ajtó nyílására lettem figyelmes. Megfordultam, remélve, hogy Jay lesz az, de szó sem volt ilyesmiről. A negatív energia pillanatok alatt belengte a termet, és mintha a neonok elhalványultak volna a fejem felett. Esküdni mertem volna rá, hogy McConel még ide is képes utánam jönni, mert eddig csak az ő közelében éreztem ezt a furcsa vibrálást, de ha ez valóban Hirem volt, nos… mit tagadás, remekül kicsípte magát!

Egy vörös hajú lány cipelte állványát a hátsó sor felé. A térdig érő, fekete csizmája olyan hangosan kopogott, hogy még Mrs. Rubert is felemelte a fejét. A ruháját nem láttam, festőköpeny volt rajta, de az erős vállából ítélve, masszív alkatnak tűnt. Sötét ékszerek csüngtek a nyakában, és számtalan bőrszíjat kötött a csuklójára, hogy még vagányabbnak tűnjön. A mellette álló lányok félszegen néztek fel rá, amikor felállította közéjük a festőállványát. Az arcán erős sminket használt, olyannyira, hogy nem is értettem, hogy jutott át a portán. A lázadás csak úgy süvített róla a házirendet illetően. Szigorú szemeit vastagon, feketére húzta, telt ajkait vörös rúzzsal bolondította, és ettől volt olyan szigorú az arca. Smink nélkül talán még szép is lehetett volna; a bőre papírszerűen sima, a szemei smaragdzöldek, és ha nem nézett volna olyan szigorúan velük, talán még a formájuk is kerek.

– Furi, nem? – kérdezte Vess, felkenve egy újabb ecsetvonást.

– Ki ő? – kérdeztem halkan, miközben visszafordultam az állványom felé.

– Valami Vanessa. Többet nem tudok róla, nem volt hajlandó bemutatkozni.

– Oh… – Csak ennyit bírtam reagálni. Még vetettem hátra egy pillantást, de a lány szúrós szemeivel már a csendéletre koncentráltak, így megpróbáltam én is azt tenni.

Bemértem az ananászt és a ronda színű, érett banánt, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni azt a hátborzongató érzést, hogy valaki engem figyel. A kezem remegett, miközben az ecsetet tartottam, és mikor Mrs. Rubert körbejárt az óra végén, hogy megnézze a munkánkat, félve álltam arrébb, hogy szemügyre vegye azt a borzadályt, amit az elmúlt percekben alkottam. Egy nyúlfarknyi sem ragadt rám Jay tehetségéből…

– Ez mi akar lenni, Carry? – dörzsölte az állát.

– Ez? – kérdeztem zavartan. – Csendélet! – vágtam rá hirtelen.

– Csendélet… És nem gondolod, hogy egy kicsit… kubista?

A képre bámultam.

– Ez volt a cél – hazudtam. – Akartam egy művet a szobám falára a kubista remekműveim közé – vigyorogtam a tanárnőre.

Mrs. Ruberts arca szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy szándékosan csináltam, és nem vagyok ilyen tehetségtelen.

– Oh, az már mindjárt más! Megengeded, hogy megmutassam a többieknek?

– Hát őőő… – Aggódva Vessre néztem, de a tekintete semmi jóról nem árulkodott. A képeimet a tanárnő sosem akarta megmutatni az osztálynak, és most sem lelkesedtem az ötletért, de mielőtt bármi értelmeset kinyögtem volna, kikapta a helyéről és a magasba tartotta.

– Emberek, lássam a szemeket!

– Szerinted gáz? – kérdeztem Vesstől félrehúzott ajkakkal.

– Használhattál volna több színt is a barna helyett.

– Szóval gáz! Tudtam.

– Kié ez borzadály? – szörnyedt el Garcia, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

– Tekintsétek meg Carolyn munkáját, melyre komoly hatást gyakoroltak a kubizmus stílusjegyei!

Azt hiszem, ideje nevet és iskolát változtatni…

A tanárnő jobbra–balra mozgatta a festményt, de szerencsére nem keltette fel az érdeklődést, így hamar visszakaptam.

– Remek munka, Carolyn!

Rajzból sosem kaptam még fejsimogatást, így fintorogva néztem az állványra tett borzalmat, és próbáltam rájönni, mit látott benne.

Nem sokkal később a tanárnő egy újabb festménnyel állt az osztály elé, már sokkal lelkesebben.

– És ezt nézzétek!

Egy igaz Picasso relikviát mutatott fel, amolyan Jaydon félét, és ha jól láttam, mindenki őt kereste a teremben. Még én is.

– Vanessa munkája kifogástalan, a színeket tökéletesen használta a kora őszi csendélet megalkotására.

Áhá, szóval ő volt! Ránéztem a titokzatos lányra, akinek pókerarca semmit sem változott az elmúlt percek óta. Még az sem tette boldogabbá, hogy a tanárnő odáig van a rajzáért. Ezt a beképzeltséget! Legalább vigyorgott volna vagy valami, mert még az is jobb lett volna ennél…

Csapkodtam, mikor hazaértem, pedig nem, nem volt különösebb bajom, csupán az zavart, hogy McConel még mindig fél pucéran öntözte a futórózsát a kertjében. Reméltem jól leég majd a bőre a napon, hülye kutyájáéval együtt, és este kenheti az aloét a kockás hasára, meg a köbcentis izmaira!

A szobámban behúztam a függönyt, és villanyt kapcsoltam. Inkább a környezetet szennyeztem az árammal, mintsem a szemem McConel szomszéddal. Ledobtam magam az ágyra, és a fejemre húztam a párnát, mert a húgom Marilyn Mansont hallgatott odalenn. Dübörgött a ház Jim pöpec házimozijától, amit tavaly karácsonyra kapott, és kicsit sokszor hallottam egymás után, hogy „Nem szeretem a drogot, hanem a drog szeret engem”– vagy mit.

Biztos ezt kell hallgatnia egy tízévesnek?

Nem tudom, hogy jutottam el a drogtól Jay szülinapjáig, de percekkel később már azon törtem a fejem, mit adok neki. Egy buli megszervezésére valóban sok volt az a két hét, de kitalálni mit kap, nagyon kevés.

Főleg, mert idén valami személyessel akartam meglepni. Valamivel, ami mindenképpen rám emlékezteti. Gondoltam, keresek egy ajándékboltot, és rárakatom valamire a fényképünket, de a páros bögre egyik fele már ott volt a vitrinemben, és párna is a fotelben, így valami újat kellett kitalálnom.

Emlékeztem, hogy van valahol egy fényképalbum, amit Jimtől kaptam, mert tetszett, de végül a digitális korszak győzött, és valamelyik fiók mélyére süllyesztettem. Szép, bársony borítója volt, de túl régimódi, és klasszikus egy modern sráchoz. Fel kellett dobnom! Lementem a konyhába szalvétáért, és ollóért, kértem Elytől egy kis csendet, meg krepp papírt, aztán visszamentem a szobámba, kihúztam az ágy alól egy cipős dobozt, tele színes papírral, kartonnal, és egyéb kimaradt papírmaséval. Felkuporodtam az ablakba, és arra irányítottam a kislámpát, mert a függönyt már csak azért sem voltam hajlandó elhúzni.

Teljesen belemerültem a borító tervezésbe, észre sem vettem, hogy így repül az idő. Csak Ely ébresztett rá, mikor feljött, és unalmasan engedélyt kért, hogy lemehessen a ház előtt játszó gyerekek közé.

Felvontam a szemöldököm, és eltűnődtem azon, jól hallok–e.

– Mit szedtél be? – kérdeztem döbbenten.

– Tényleg bazira unom magam! – fonta össze a karjait, és morcosan állt előttem a kantáros farmerjában, amit már régen láttam rajta. Mi van, csak nem visszakapom a húgomat?

Kilestem a függöny mögül, és elégedetten vettem szemügyre, hogy McConel már bement, a kutya pedig pórázon szaladgál körbe–körbe egy ledöfött karó körül. Elvigyorodtam.

– Persze, menj csak! Majd szólok, ha kész a vacsi – feleltem magabiztosan. Ely érdekesen nézett rám, és inkább sarkon fordult, mielőtt meg kéne kérdeznie, mitől lettem ilyen vidám. Végre, elhúzhatom a függönyt!

Hamarosan ragasztótól bűzlött a szobám, mert a tökéletes borító elkészítése komoly erőfeszítést kívánt. Az egyediség kénye mindig ott lapult a csili–csálé munkáimban, és most sem adtam alább, főleg, mert neki csináltam. Különös mód nem éreztem utálatot Jay iránt, miközben az ajándékán dolgoztam. Talán tényleg fontos dolga volt… Lehet, hogy a lógásai kilencven százalékával nem tudott hihetően elszámolni, de Nara régebben is gyakran elrángatta hivatalos ügyeket intézni. Nem volt más választásom, mint hinni, megbocsátani, és bízni, ahogy ő teszi. Naiv módon úgysem tudtam volna mást tenni. Három év hosszú idő, hogy megszeressek valakit.

Miután kész lettem a borítóval, elégedetten dőltem hátra, és büszke vigyort vetettem az utcán játszó gyerekekre. Ely a tegnap levágott faágon ült, és két kislánnyal beszélgetett, míg a többiek ugróiskoláztak, labdáztak, vagy ugráló köteleztek.

A délutánom többi része csendben, nyugalomban, és McConel mentesen telt el, de mikor Celi dühösen a konyhába rontott vacsora közben, mindent felborított, amit eddig tökéletesnek éreztem.

– Te komolyan kidobtad a szomszéd pasit a házunkból? – támadott le.

Egy tál spagettit tartottam a kezemben, ami már nem is volt olyan forró, mint amilyennek az előző pillanatban éreztem.

Jim értetlenül nézett rám. Próbáltam természetes maradni, ezért óvatosan letettem a jénait az asztalra.

– Beavat valaki engem is? – mormolta nevelőapám a vastag bajsza alatt, és a szemöldöke kíváncsian húzódott a homloka közepére.

– Tudtad, hogy az új szomszédunk látogatóba jött, Carry pedig kidobta? – kérdezte Jimtől, akit szerencsére sokkal jobban érdekelt az ínycsiklandozó spagettim, mint Celia hiszti rohama.

– Nem is mondtad, hogy Mr. McConel itt járt – közölte nevelőapám, miközben közelebb húzta a tésztához a tányérját.

– Az nem Mr. McConel, és nem is látogatóba jött – fordultam Celi felé. – Csak a leveleiért.

– Te meg kidobtad.

– Nem dobtam ki.

– Akkor mit csináltál? – szólt közbe Jim.

Elhallgattam, és a húgomra néztem, aki csendben követte a vitát.

– Mondjuk úgy, hogy finoman elküldtem.

– Rácsaptad az ajtót! – ordította Celia.

– És te meg ezt honnan tudod? – kérdeztem vissza. Általában hanyagoltam az éles beszólásokat, de néha képtelen voltam csendben hallgatni a nővérem rikácsolását.

Celia arcán harag helyett a boldogság jeleit láttam, mikor lehuppant körénk, az asztalhoz.

– Most beszéltem vele a házuk előtt. Megnézted te azt a pasit? Láttad a mosolyát?

– Arra a mosolyra vágtam rá az ajtót – közöltem fanyarul.

– De miért csaptad rá? – zökkentett ki Jim a Celivel folytatott farkasszem párbajból.

– Az a srác egy elmebeteg! Büszke arra, hogy Gibsonék házában lakik, és a nagyanyja szexuális életéről beszélt.

– Csak megemlítette, hogy a nagyanyját is Carolynnak hívták, és hogy imádta őt – folytatta Celi. - Ez neked szexuális zaklatás?

– Követett a templomba, kinyomozta a nevemet, és célozgatott a testemre! – hadartam a nővéremnek.

– Csak hogy valaki ránézett a testedre – közölte cinikusan.

Szúrós pillantást vetettem rá, és megpróbáltam lenyugodni, mielőtt elfajulna a dolog.

– A neved bárkitől megtudhatta az utcában – mondta Jim békítően.

– De miért érdekelte az én nevem?

– Jaj, Carry! – csattant fel Celia. – Az én nevem sem volt újdonság neki. Gondolom Mrs. Hale mindenkiről mondott pár szót, meg amúgy is, miért borulsz ki folyton, ha egy pasi érdeklődik irántad? Úgy viselkedsz, mintha bele lennél zúgva abba a homofód plázacicába!

– Jaybe? – kérdeztem savanyúan. – Gyűlölök hajat vasalni, és shoppingolni, de azért köszi.

– Szerintem tetszik neki a pasi – szólalt meg Ely.

Dühösen néztem a húgomra, és legszívesebben hozzávágtam volna valamit.

– Kinek ne tetszene az a srác… - olvadt Celia az asztalra. Mindig túljátszotta a szerepét, ha egy pasiról volt szó.

– Hány éves is ez a McConel? – kérdezte Jim gyanakvóan. Csalódottan láttam, hogy már nem eszik, és az ábrázata is sokkal baljósabbnak tűnik.

– Mit tudom én, talán huszonöt? – válaszoltam. – Nem is érdekel.

– Huszonnégy, és irtó jó fej – csendült fel Celia, majd sötéten rám pillantott. – Engem érdekel.

A szemeimet forgattam.

– És egyedül lakik? – kérdezte Jim hitetlenül.

– Nem egészen – magyarázta Celia. – A szüleinek tartja fent, de ők csak a jövő héten érkeznek. A faterja valami céges ipse, így nagyon elfoglalt.

– Akkor miért nem költöznek valami puccosabb helyre? – kérdeztem. Eszembe jutott, mikor Hirem azt mondta, a gyilkosság miatt olcsón jutott a házhoz.

– Szeretik a kertvárosi levegőt. Mi rossz van abban?

Én meg nem szeretem, ha ilyen emberek rondítják a kertvárosi levegőt – mondhattam volna, de inkább elhallgattam. Nem akartam tovább vitázni Celi-vel.

– Meghívhatnánk vacsorára – szólalt meg Jim. Rémülten néztem rá, és az állam az asztalon landolt.

– Ez jó ötlet! – kiáltotta Celia.

– Minek? – kérdeztem vele egy időben.

Jim ártatlanul nézett ránk, miközben villájára tekerte a tésztát.

– Kertvárosi szimpátia – vonta meg a vállát. – És átadhatnád te a meghívást, hogy bocsánatot kérj a vendégszeretetedért.

– Mi, hogy én? – mutattam magamra. – Kérjen ő bocsánatot! Egész délután félmeztelenül járkált a kertjében, kénytelen voltam behúzni az ablakot.

– De sajnállak – dünnyögte Celia.

– Átjöhetnének Nara-ék is – folytatta Jim.

Jay és Hirem? Na neeeem.

– Legyen inkább kerti sütés! – ajánlotta Ely.

– Szerintem ez… nem túl jó ötlet – mondtam, bár senkit sem érdekelt a tiltakozásom. Jim is csak azért szólt hozzám, hogy jobb belátásra bírjon.

– Nem jellemző a környéken, hogy haragot tartunk a szomszédokkal. Ezért is te fogod meghívni őket.

– De mi van, ha nem is maradnak itt? Elvégre még meggondolhatják magukat, ez nem egy luxus környék, és Gibsonék óta eléggé felkavarodtak a dolgok.

– Akkor legalább volt egy jó szombatunk – sóhajtotta nevelőapám. Kész, sakk, matt… Ahogy ezeket a szavakat mondta, nem volt szívem tovább vitázni. Ami ezt illeti, nem sok társadalmi eseményben volt részünk, amióta a nevelőanyám meghalt. Lehet, hogy nem volt egy kedves asszony, és rengeteget dohányzott, de nagyon figyelt arra, hogy kapcsolatokat szerezzen, és ápolja is őket. Amíg nem tudtuk, hogy beteg, a szombatok mozgalmasan teltek. A ház hétvégén sosem volt üres, és időnként még nekem is hiányoztak azok a családi összejövetelek. De legfőképpen a nevelőanyám hiányzott. Nem mondom, nem sok okot adott arra, hogy szeressem, és a betegsége sem váltotta meg velem kapcsolatban, de tudom, hogy szeretett ő a maga módján, és nekem ez elég. Rengeteg időnk volt felkészülni arra, hogy elmegy, és a végén már nem is volt itthon, mégis olyan, mintha ez az egész hirtelen történt volna, és nem bánom, hogy elmentem a nyárra. A nagyszüleimhez nem ért el a fél éve tartó, gyászos hangulat, Jim pedig igyekezett minél több kirándulást szervezni a lányokkal, hogy kikapcsoljanak, de a nyár közepén történt gyilkosság mindannyionkban felkavarta a dolgokat.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}