0 Árny és Fény - V. Fejezet

Másnap minél előbb túl akartam esni a szomszédba tett látogatáson. Amíg Jay átrendezte a hűtő mágneseket a konyhában, muffin tésztát kevertem, majd bevágtam a sütőbe. A kreativitást rábíztam, de ahelyett, hogy cukormázat kent volna a rájuk, inkább a minőségüket tesztelte.

– Elég! – csaptam a tarkójára, mikor visszaértem a csinosan kibélelt kosárkámmal, ami a sálamon és a szoknyámon kívül igazi védjegyemnek számított a környéken. Én voltam a sálas, szoknyás, kosaras, flúgos lány…

Jaydon az ütésemtől félrenyelt, az ilyen köhögést nem lehet utánozni. Fél szemmel ránéztem, majd miután meggyőződtem róla, hogy megmarad, nem törődtem az összeöntött cukormázzal, aminek a portól volt egy kis rózsaszínes árnyalata. Egyenként bepakoltam őket a kosárba, és letakartam egy konyharuhával.

– Komolyan muszáj ezt? – kérdezte Jay két köhögés közt. – Megehetnénk a muffint, McConel meg menjen a pokolba!

– Igen, Jay, muszáj! Jim kért meg rá – fogtam meg a kosarat. – Jössz vagy maradsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Ha balhét akarsz… - állt fel lassan, de én visszanyomtam a székre.

– Oké! Akkor maradj. – Eszem ágában sem volt hagyni, hogy Jaydon elrontsa a gondosan kitervelt békülési tervemet. - De ígérd meg, hogy nem fogsz jelenetet rendezni. – Amióta megtudta, hogy volt szerencsém a szomszédhoz, akinek a kutyája kárt tett a kocsijában, csak a bosszú járt az agyában, amit a leg-nem-tökéletesebb pillanatban fog végrehajtani. – Szeretnék egy békés estét, McConel békülni jön, és nem akarom, hogy elkezdj cirkuszolni. Legalább Jim kedvéért – kértem alázatosan. Szomorú lettem volna, ha ez az este dugába dől. Nem akartam, hogy Jim azt érezze, a nevelőanyám nélkül képtelen végigcsinálni egy ilyen összejövetelt.

– Majd igyekszem – mondta Jay érdektelenül. Felhajtotta a konyharuhát, amivel lefedtem a muffint, és bűntudat nélkül kivett egy újabbat a kosaramból, majd megkente cukormázzal. Elhűlve néztem, hogy milyen nyugodtan és zavartalanul teszi.

– Jay, ígérd meg! – emeltem meg a hangomat.

– És akkor mi lesz a kocsimmal?

Fortyogva odamentem a hűtő elé hajított táskámhoz, és kivettem a pénztárcámat.

– Oké, mennyi kell? Ötven dollár?

– Legyen nyolcvan.

– Nyolcvan? – vonyítottam. – Egy fényezésért?

– McConel kifizeti – dúdolta félszegen. – Akkor is, ha nem akarja, tra la la.

Kiszámoltam a nyolcvan dollárt és hozzá vágtam. Felkaptam a kosarat, aztán kihúztam a konyhából és meg sem álltam a nappali tükörig. Miután meggyőződtem róla, hogy jól nézek ki, kiléptem a házból, és nagyot szippantottam a kora őszi levegőből.

Ezt meg miért csináltam?

Végigszaladt a hátamon a bizsergés, mikor a szomszéd házhoz értem, és valamiért bűntudatot éreztem. Azt hiszem, túlságosan fájt, hogy Gibsonék már nincsenek. Celivel rengeteget vigyáztunk Kenyre, mikor a szülei vacsorázni mentek. Helen és Josh még nagyon fiatalok voltak, és egyszerűen rajongtak egymásért. A rendőrök szerint Josh pszichiátriai kezelés alatt állt, és miután leállt a gyógyszerekről, csak idők kérdése volt, hogy tragédia történjen a családban. Emlékszem, mikor én abbahagytam a gyógyszerek szedését. Csak jobban lettem, mikor már nem befolyásoltak, és talán ezért ilyen hihetetlen az egész. Josh mindig csendes, szelíd figura volt, amolyan könyvmoly típus, aki szereti a barna nadrágokat, és kerek szemüveget hord. Egy kis könyvesboltban dolgozott a belvárosban, és mindig volt egy könyv a nappaliban, amit nyitva hagyott az asztalon. Minden alkalommal szívesen mentem hozzájuk, hiszen folyton mosolyogtak, és…

Nem számítottam rá, hogy Hirem félmeztelenül nyit majd ajtót, de így történt. A haja csurom víz volt, kidolgozott, szuper szexi felsőtestén végigfolyt a verejték, egészen a feszes csípőjéig, ahol egy tetoválást véltem felfedezni, közvetlen a suhogós sportnadrágja pereménél.

Nyeltem egy nagyot.

– Nahát, Carolyn – dőlt az ajtófélfának. – Micsoda meglepetés. Hogy van Cirmi? – kérdezte gúnyosan.

Megpróbáltam magamhoz térni a kábulatból, és végre feljebb emeltem a kosarat. Igyekeztem természetes maradni, hátha, de a fene egye meg, úgy viselkedtem, mint egy liba…

– Cirmi remekül van. Tudom, hogy irtó hülyének nézel, de hoztam sütit – vigyorogtam. Gondoltam többet már úgysem ronthatok a helyzeten.

Hirem kételkedve nézett rám, majd felhajtotta a konyharuhát, és közönyösen vetett rá egy pillantást.

– Megmérgezted?

– Jaj, Hirem…

Ahelyett, hogy mondott volna valamit, nevetni kezdett, és a lábfeje külső peremére állt, miközben összefonta a karját.

– Tudod, hogy amióta ismerlek, ez volt a legtermészetesebb mondat tőled?

Felvontam a szemöldökömet. Ez már megint a bolondját járatja velem.

– Gyere be! – tárta nagyobbra az ajtót. – Itt van a húgom is, a nyakam rá, hogy van közös témátok.

– Mi? Nem! – hebegtem. Van húga? – Vagyis sietek, a sütőben hagytam még egy adagot – magyaráztam. – Viszont… Jim, azaz apu, kerti sütést rendez szombaton. Örülne, ha te is eljönnél… a húgoddal – tettem hozzá sietősen.

Hirem gondolkodón dörzsölte meg a borostát az állán. Többször is.

– Kerti sütés szombat. Lehet róla szó. Nessy imádja az ilyen partikat!

– Akkor ott találkozunk – nyomtam a kezébe a kosarat, a szám fülig ért, csak húzzak már el innen, de tüstént!

– Hirem, ki az? – jelent meg egy lány a háta mögött. A haja csapzott volt ugyan, és a sminkje is elfolyt az izzadtságtól, de azonnal felismertem, és mintha hideg vizet zúdítottak volna rám a magasból.

Ez a lány, Vanessa volt.

– Azt hittem, a szerelő az – mondta flegmán, és egy lenéző pillantást vetett rám.

– Van egy kis légkondi problémánk… - magyarázta Hirem, hogy én is értsem. – Egyébként, Vanessa, őt itt…

– Ismerjük egymást – szakította félbe a lány, és a hangjából úgy sugárzott az utálat, hogy a föld alá kívántam magam. – A kubista lány – villantotta rám legsötétebb vigyorát.

– Kubista? – nézett Hirem értetlenül.

– Egyszer találkoztunk rajzon – helyeseltem. – De azóta sem láttalak.

Talán ezt kár volt megjegyeznem. A szeme még kisebbre szűkült.

– Mondtam, hogy lesz közös témátok – kacsintott Hirem. – De nézd! – fordult a lány felé, és megemelte a kosarat. - Carolyn meghívott minket magához szombaton vacsorára. Hát nem kedves?

Vanessa tekintetéből simán ki lehetett olvasni, mi a véleménye rólam.

– Szeretném, ha eljönnétek – mondtam a lány szemébe, hogy lássa, mennyire kedves vagyok, ha épp nem dobok ki valakit a nappalimból.

– Szombat. Rendben. Hány körül?

Na ná, hogy Jim nem mondott időpontot. Gondoltam…

– Hét óra?

– Príma! – mondta a lány, majd a bátyjára nézett. – Szerinted anyáék elkészülnek addigra?

– Biztosan! A szüleink pénteken érkeznek - mondta Hirem. – Így négyen megyünk, ha nem gond.

Jaj, ne már, jön az egész McConel család? Jay totál ki lesz akadva…

– Nem, szívesen látjuk az új szomszédokat! – hebegtem zavartan.

Szerencsére abban a pillanatban lefékezett a Multi-kocsi a ház előtt, így nekem mennem kellett. Megkönnyebbülten adtam át a szerelőnek a helyem. Ez a Vanessa kész… a hideg futkározott a hátamon, ha rá gondoltam. Még szerencse, hogy a suliban továbbra sem láttam.

Mivel semmit sem bíztam a véletlenre a főzéssel kapcsolatban, már csütörtökön elmentem bevásárolni, hátha otthon eszembe jut még valami, és így lesz időm visszamenni. Két tanulás közt a tökéletes Steak receptjét böngésztem a neten, aztán eltűnődtem azon, miért is akarok én ennyire megfelelni ezeknek a McConeléknek. Vanessa úgyis utál, Hirem meg… róla nekem van meg a véleményem.

Úgy döntöttem, lesz ami lesz, nem fogom ezen strapálni magam. Nyugodtan feküdtem le péntek este, de aztán egész éjjel azon gondolkodtam, vajon Jay hogy fog viselkedni. Ha Hirem nem hozza fel, hogy szemét mód kidobtam, ő még mindig elronthatja az estét.

Szombat reggel elégedetten állapítottam meg, hogy Jim még nálam is izgatottabb. Délután elkezdte kiszedni a hűtőből a tegnap este pácba tett húsokat, és a helyére tenni a salátát, meg a Hansenéknek készített vegetáriánus brokkolit, amit nemrég fejeztem be, hogy elmehessek fürdeni. A habos víz kellemesen simogatta a bőrömet, és hosszúra terveztem a pancsolást, de a szívem a torkomban dobogott, és minél előbb a ruhásszekrényem előtt akartam állni, hogy kiválasszam, miben leszek – már nem mintha számítana…

Kinézve az ablakon menten padlót fogtam. A McConel ház alig látszott ki a zuhogó esőből… Ennél jobb nem is történhetett volna velem. Lehuppantam az ágyamra, hogy halálra sírjam magam, de megcsörrent a mobilom, és még ezzel sem kényeztethettem magam. Jay volt az.

– Mi van? – morogtam dühösen. Megigazítottam a törölközőt, hogy maradjon a mellemen.

– Na, még mindig áll a kerti sütés? – kérdezte a tőle telhető legelégedettebben. Felhúztam magam, és ráordítottam:

– Vacsora lesz, szóval készítheted a selyemingedet! – azzal kinyomtam, és felkaptam a köntösöm, hogy ne a ruhám legyen ételszagú, amíg húst sütök. Ely beállt segíteni, Jim pedig áttelefonált a szomszédba, hogy az esőtől függetlenül szívesen látjuk őket vacsorára. Csak udvariasan… szinte már alázatosan. Kicsit már túlzásnak éreztem, hogy ennyire jóban akarunk lenni a szomszédokkal. Oké, hogy Gibsonékkal puszi pajtások voltunk, de miért kell McConelékkel is ugyan így bánnunk?

Miután befejeztem a hússütést, visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. A szekrényem tele volt a Jaytől kapott ruhakölteményekkel. Fidres-fodros, kirívó, nem nekem való ruhákkal, amik szerinte tök jól állnak nekem. Itthon valóban élvezettel pózoltam bennük, ha sztármontázst játszottunk, de hogy utcára menjek bennük, nos, az kizárt!

Végül egy spagetti pántos ruha mellett döntöttem. Piros volt, és nagy, fodros szoknyája alján fehér pöttyök virítottak, mintha Harisnyás Pippi egyik öltözékét láttam volna. Kicsit retró, kicsit báli. Igazából tényleg jól állt nekem, Jaynek sajnos mindig jók voltak a meglátásai. Még a macskámnak is tetszik - kedvesen dörgölődik a lábamhoz, és dorombolni kezd, hogy lehajoljak, és megsimogassam őt. Mindig utáltam a macskákat, és Brumcájsz – természetesen a nevét is Jaytől kapta, mert én sosem adtam volna ilyen hülye nevet egy macskának – az egyetlen, akit el tudtam viselni a házban. Mindig is kutyás típus voltam, de a nevelőanyám egyenesen gyűlölte az állatokat, így csak Jaydon kutyájával, Apolloval kerülhettem közeli kapcsolatba.

A hajam feltűztem - talán ezzel bíbelődtem a legtöbbet. Lenéztem egy viszonylag egyszerű kontyot a netről, és oldalválasztással a bal fülem mögé tűztem a tincseket. A sminkkel szerencsére már nem kellett ilyen sokat bajlódnom, mert csak barna színű szemhéjpúdert leheltem a szemem fölé, és szájfényt vittem fel az ajkamra. Sosem szerettem a sok sminket. Nem úgy, mint Vanessa…

A csengőre megadtam magam, és felkaptam egy sálat a többi közül. Piros, selyem, kiegészítőként tökéletes.

– Nyitja valaki az ajtót? – kiáltotta Jim a konyhából. A desszerten dolgozik, vagy mi? Reméltem, hogy nem éget oda semmit…

– Megyek - zúgtam le a lépcsőn, de a húgom elkerült, rálépett a lábamra, és előbb ott volt, minthogy bármit is kimondhattam volna. Megpróbáltam nem bepisilni a fájdalomtól. Mi van ezen? Magas sarkú?

Szerencsére csak Hansenék voltak. Nagy kő esett le a szívemről. Szokás szerint korábban érkeztek, Nara a megszokott kosztümök helyett sportos Nike-ba öltözött, hogy kényelmesen tudjon segíteni Jimnek. Fura volt őt ilyen egyszerű öltözékben látni, de még ez is úgy állt rajta, mintha rá öltötték volna. Illett a világoskék a vállig érő, szőke hajához, a fiatal arcához – hiszen jóval kevesebbnek nézett ki, mint huszonhét -, és a kedves mosolyához, ami csupa jóságról, és tisztaságról árulkodott.

Gin kétfelé választotta a haját és a feje tetejére copfozta. Egy gésás hajgumi fedővel megemelte őket, és ahogy kifestette magát, valóban úgy nézett ki, mint egy anime. Nem szabadott volna csodálkoznia, hogy minden pasi gyerekként kezeli. Gyerek volt a javából, csak rá kellett nézni…

Jay öltözéke viszont meglepően normális volt az átlaghoz képest. Egy fekete mellényt viselt a fehér ing fölött, a gallérja tökéletesen ráigazította, és úgy nézett ki, mint valami jól nevelt egyetemista. A farmerja középkék, és nagy csatos öv volt a derekán, de most még ez sem zavart, mert bármennyire is elborzasztott, illett hozzá.

– Ez meg mi? – kérdeztem, mikor végre odaverekedtem magam hozzá. Elfordult a konyhától, mintha attól félne, hogy Jim meglátja, mi van a kezében, pedig csak egy doboz volt, tele csírákkal, meg növényekkel.

– Dugd el, arra az esetre, ha Jim odaégeti a vegakaját.

Oh, hát persze, mit is hoztak volna Hansenék, mint csírát maguknak, és házi barackbefőttet – ez utóbbit nem tudom, honnan szerezték. Fintorogva emeltem fel a dobozt, sosem rejtettem véka alá, mi a véleményem az étkezési szokásaikról.

– Te ezt megeszed? – Nekem már a látványától is hányingerem támadt.

Sértetten nézett rám, és összefonta a karjait.

– Képzeld!

Mindenesetre hideg helyre tettem – az emeleti fürdőszobába, a mosdókagyló szélére.

Vallási vegák… pfff…

– Zack nem jött? – kérdeztem, miközben hámozott krumplit pakoltam egy tálcára, amit végül Jay kezébe nyomtam, hogy átvigyük a nappaliba.

– Belázasodott. Magam ellenőriztem a lázmérőt. Neki legalább hiteles kifogásai vannak!

Zack hozzám hasonlóan minden módszert kipróbált, hogy kimentse magát a Jaydon Hansen féle züllött esték forgatagából. Csak ő sokkal jobban csinálta, mint én. Vagy tényleg beteg volt.

– Még mindig azon a nyamvadt bulin vagy kiakadva?

– Nem, nem azon a bulin. Azon vagyok kiakadva, amit a szülinapomra tartogatsz.

– Na, szülinap? – jelent meg Celia. – Mennyi is leszel? Huszonhat? – kapott be egy chipset.

– Tizenkilenc – felelte gúnyosan. - És te kerestél már munkát?

Celi arcáról lefagyott a mosoly. Bizony, már jó ideje otthagyta az egyetemet, és a bolond sem hitte volna el, hogy gyógynövénytermesztő tanfolyamra jár, csak Jim.

Pánik ült az arcomra, mikor megláttam, hogy nevelőapám a gitárját portalanítja. Jim szépen tudott játszani, nyolc üveg sör után, de az szerencsére csak ritkán fordult elő.

– Ugye nem fogsz koncertet adni? – kérdeztem sietősen, és a szavak túl aggodalmasan hagyták el a számat ahhoz, hogy kimagyarázzam magam.

– Miért? – nézett rám csalódottan. – Nekem nincs témám az ilyen úri néppel. Mit mondtál, milyen vállalkozásuk is van? - fordult Celia-hoz.

– Jim, a dolog ezen részét bízd csak rám – mondta Nara gyengéd hangján. Szerettem, ha beszél, megnyugtató volt a benne lévő rezgéseket hallgatni. – Te csak légy természetes, és minden rendben lesz.

A csengő pillanatában a nyugalom menten tovaszállt. Idegesen fordultam Jay felé, miközben ő kényelmesen helyet foglalt a dívány karján, mintha az egész nem is érdekelné.

– Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!

– Én? – kérte ki magának.

– Jaydon! – mordultam rá.

Barátom savanyúan forgatta a szemeit.

– Legyen…

Egy puszit nyomtam az arcára, hogy nyugtázzam a megállapodást.

– Szeretlek!

– Csak tudnám, mit vagy úgy odáig ezekért a McConelékért…

Nyeltem egy nagyot. Észre sem vettem, hogy pont úgy viselkedek, mint Jim, aki minden áron meg akart felelni nekik, vagy Celia, aki a melltartója tömését igazgatta. Pedig igaza volt Jaynek. Mit vagyok úgy oda? Ők is ugyan olyan emberek, mint mi, és mit számít az, ha nem felelünk meg nekik?

Jim majd talál más barátokat… olyanokat, akik nem egy gyilkosság helyszínén laknak.

Ahogy a nevelőapám ajtót nyitott, mosolygós arcok néztek vissza ránk, de egyik sem Hirem vagy Vanessa volt. Először egy – mondhatni ronda – nő lépett be, és egy pillanatra azt hittem, hogy a Rém rendes család Peggyje tévedt be hozzánk, mert a haját pont úgy fésülte, a száját pedig karmazinvörösre festette. Többé nem izgultam az öltözékem miatt, mert a nő úgy nézett ki, mint egy disco királynő a hatvanas évekből; holdjáró szandál, kék színű cicanadrág és leopárdnyúzott felső, amolyan didi mutogató, amihez nélkülözhetetlen lett volna az előnyös dekoltázs.

Óriási csókot nyomott Jim arcára, aztán meg elmaszatolta a rúzsa nyomát a hüvelykujjával.

– Raquel vagyok! – csicseregte. – Hát nem édes, Norman? – kérdezte a mögötte belépő öltönyös férfitől. Jim fülig pirult, Jayből pedig kibuggyant a nevetés, de hasba vágtam, mielőtt vihogni kezdett volna.

– Örvendek, a nevem Norman McConel! – rázott vele kezet a hapsi, aki olyan szőke volt, hogy az nem Isten, hanem csak valamelyik mesterfodrász adománya lehetett. Lényegesen fiatalabb volt a nőnél, és talán csak pár évvel lehetett idősebb Hiremnél.

– Örvendek – hebegte Jim, miközben becsületére legyen mondva, úgy mosolygott, mint mikor fizetést kap.

És végre belépett Vanessa. Fekete bőr szoknya volt rajta, ami alá harisnyát húzott, a lábára pedig térdig érő csizmát. Felül egy egyszerű, fekete felsőt viselt, rajta pedig lila selyemfűzőt. A kezeit összefirkálta fekete filctollal – vagy pedig agyon tetováltatta magát a legutóbbi találkozásunk óta. A megjelenése mit mondjak, nagyon avantgárd volt… Tuti rocker!

– Bemutatnám a családomat – kezdte a férfi, szóhoz sem engedve a kedves kis Jimet. – Ő a lányom, Vanessa és a fiam, Hirem.

Mikor Hirem belépett a házba, a légkör megváltozott. A furcsa, komor kisugárzása, amitől még mindig futkosott a hátamon a hideg, belengte a nappalinkat. Fekete nadrágot, és zakót viselt, amit nem gombolt össze magán, így kilátszott alóla a testhezálló póló, ami kiemelte a mellkasát. A haját hátrazselézte, a nővérem pedig megbillent, így savanyú képpel ugyan, de hagytam, hogy rám támaszkodjon.

– Mondd, hogy nem álmodom – búgta kábultan.

Engem túlságosan lekötött, hogy a szőke hajú fickó fiaként mutatta be Hiremet. Pedig a nyakam tettem volna rá, hogy csak pár évvel idősebb. Vagy arckrém cége van, vagy felfedezte a fiatalságszérumot, mert, hogy így valami nem kóser, az biztos.

Láttam, hogy Jim is észrevette a furcsaságot, de ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, beljebb invitálta őket.

– Örvendek, Mr. Orson, örülök, hogy megismerhetem – mondta Hirem, mikor a nevelőapámhoz lépett. Még a kezét is megfogta, Vanessa viszont meg sem nyikkant. Összeszorította a fogait, és fintorogva nézett körbe a házunkban, melynek hála, majdnem megütöttem azt a kikent képét, úgy, hogy javíthatatlan lett volna a jószomszédi viszony.

– Szép nagy családja van, Jim! – nézett Norman a nappaliban álló tömegre.

Magam is szemügyre vettem az én szép-nagy-családom. A nagyszájú húgom, aki patkánynak hív, most elbújt Nara lábai mögött, Nara pedig csendesen mosolygott, mint mindig. Celi talán észre sem vette, hogy milyen szánalmasan csorgatja a nyálát, Gin meg ott ült a dívány karfáján, és lógatta a lábát. Jay pedig… Ő csak Jay.

– Igen, mondhatjuk így is – hebegte Jim, majd megkerülte a fotelt, és szépen odament mindenkihez, hogy bemutassa. Eléggé kapkodott, még a saját lámpában is megbotlott. Tiszta égő volt, neki is, nekem is... – Ő Celia, a legidősebb…

– Örvendtem! – emelte fel a kezét.

– … aztán, Carolyn, a nevelt lányom. Nagyon jó tanuló, és segítőkész, mindig örömmel segít az osztálytársainak – nézett Vanessa-ra.

Raquel hirtelen megindult felém, és úgy törtetett végig a nappalin, mintha nekem akarna rontani.

– Drágám, milyen kis szép vagy! – emelte meg a fejem, hogy jobban szemügyre vegyen. A zsíros festék több ívben ment fel az arcára, és csomós volt a szemspirál, ami nem értem, hogy miért nem zavarta. – Hirem, hát nem helyes? – nézett a fiúra, aki idegesen az orrát vakarta.

– Anya, szerintem nem kéne zavarba hoznod. - És mennyire igaza volt.

– Biztos nem a te lányod? – bökte Jim felé. – Annyira szépek vagytok! – A nő éles kacajba kezdett, a fogairól eltűnt a bőr, és úgy nyerített, mint egy ló. Közben mi is nevettünk Jimmel, és a helyzet olyannyira bizarr volt, hogy a mi erőltetett vihogásunk semmivel sem különbözött Szörnyelláétól. Csak akkor hagytuk abba, mikor már mindenki úgy nézett ránk, mintha most szöktünk volna valami gyogyós-gondozóból.

Ezek az emberek annyira mások voltak, mint mi, és bizonyára más körökben is mozogtak. Furcsák voltak. Mondjuk ki.

Miután túl voltunk a bemutatáson, felajánlottam, hogy üljünk asztalhoz. Végre beljebb tipegtek, és odamentem, hogy becsukjam az ajtót. Hirem rám mosolygott, majd ahelyett, hogy szólt volna bármit is, csatlakozott a családjához.

Norman egy méregdrága bort adott át Jimnek, Raquel pedig fecsegni kezdett, amíg az egész egy fogadásra nem emlékeztetett. Jay mögém osont, és a fülembe suttogott:

– Azt hiszem, ez egy érdekes este lesz – vigyorgott sokat sejtetően.

– Fogd be, ha nem akarod, hogy szépeket mondjak rólad Raquelnek – próbáltam összekócolni a haját, de arra már csak reflexből is vigyázott. Elindultam az asztal felé, hogy felmérjem, mikor kell tálalnom, de az ismét felzendülő csengőszó megállított.

Kérdőn néztem Jayre.

– Hívtál még valakit?

– Én?

Mivel senkinek sem tűnt fel a csengő, kénytelen voltam magam ajtót nyitni. Savanyú képpel fogtam meg a kilincset, de az arcom rémültté vált, mikor megpillantottam előtte megboldogult nevelőanyámat.

– Anita? – Böktem ki a nagynéném nevét, mert kizárt, hogy tényleg a nevelőanyám legyen az. Nem mondom, hogy kísértetiesen hasonlítottak egymásra, de mivel a temetés óta nem találkoztunk akár ő is lehetett volna, csak épp nem a legjobb formájában.

– Szervusz, Carolyn – mosolygott rám.

Hátrébb erőszakoltam magam, hogy beférjenek. Ott volt még George, a nagybátyám, és a két unokatestvérem, Daren és persze a bátyja, Breon.

Eléggé eláztak, és csak két esernyő volt náluk.

– Bocs a késésért, beragadt a kocsink egy építkezésénél. Sokról maradtunk le? – kérdezte George hátrasimítva a haját. A nagybátyám remek fickó volt, kicsit úgy nézett ki, mint egy őrült tudós a nagy, muris szemüvegével, meg az idétlen öltözékével, ami nagynénémmel ellentétben nekem bejött.

– Semmiről - feleltem bizonytalanul. Fogalmam sem volt róla, mit keresnek itt, de megpróbáltam örömet színlelni, mielőtt még egyszer azzal vádolnak, hogy megsértem azt az illemkockát, ami a vendégszeretetre vonatkozik. Olyan képet vágtam, mint aki mindenkit szívesen lát, kivéve…

– Rég láttalak – vigyorgott Breon. Ő volt az a személy, akit púpnak sem kívántam volna a hátamra, és még McConelnél is jobban utáltam. Nah, jó… hozzá képest McConelt nem is utáltam, hiszen Breon már sokkal régebb óta keserítette az életemet. Ő volt az én bunkó, nyomulós, mostoha unokatestvérem.

– Nahát, Anita! – csendült fel Celi hangja. Ely is boldogan rohant feléjük, Jim meg úgy tűnt, nem is tudott az egészről, amit Celia is meg erősített:

– Meglepetésnek szántuk. Remélem örülsz.

Jim szóhoz sem jutott a boldogságtól. A temetés óta ők sem találkoztak valami sokat, de nem voltam benne biztos, hogy ez az este a legjobb alkalom a nosztalgiázáshoz. Legalább beavathattak volna… Ha tudom, hogy Braon is itt lesz, teszek az egészre, és a szobámban maradok.

– Nem is tudtam, hogy visszajöttél - suttogta Breon a kelleténél beljebb hatolva az intimszférámba. – Azt hittem, végleg Rivertonban maradsz.

Beképzelt nyálgombóc stílusa ellenszenvet keltett bennem, amióta ismerem. A sötétbarna hajának és a parfümjének szagától hányingerem támadt, és gyűlöltem, amiért képtelen úgy bánni velem, mint egy rokonnal.

Oldalra pillantottam, és megkönnyebbülve láttam, hogy Jay ott áll a háta mögött, és karba tett kézzel figyeli az unokatestvéremet.

– Helló, Cunci – kiáltott ránk. A vigyora szinte a füléig ért, Breon ábrázata pedig fokozatosan váltott kedvetlenné.

– Nem tudtam, hogy te is itt vagy – dünnyögte az orra alatt.

– Hát, pedig még mindig formás a popsid – folytatta Jaydon.

Breon savanyúan hátat fordított, és egy szúrós pillantást lövellt Jaydonra. Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, elkerült minket, és csatlakozott a többiekhez, hogy üdvözölje Jimet.

– Ha továbbra sem tudja a cerkáját a nadrágjában tartani, kénytelen leszek kezelésbe venni.

Hangosan felnevettem, és Jay vállába ütöttem.

– Annyira lökött vagy – mondtam.

Legnagyobb meglepetésemre a vacsora a kezdeti nehézségek ellenére egész szépen alakult. Raquelnek be nem állt a szája, de arról egy szót sem mondott, ami igazán érdekelt volna. Hogy miért ilyen fiatal Hirem apja.

Ginnel az asztal végében ültem, jó messze a rokonaimtól és egész este Jaydon a grimaszait néztem a túloldalról. Igazából viccesnek tartottam, de reméltem, ezt más nem veszi észre. Főleg, hogy ebből a szögből tökéletes rálátás nyílt Hiremre.

– Remek a stake, ki sütötte? – szólalt meg Norman. A férfi úgy evett, mint egy úriember, minden falatot megízlelt, és csak aprókat nyelt.

– Carry volt – felelte Jim büszkén.

– Pompás! – hajolt előre, hogy lásson a köztünk ülőktől. – Gratulálok, Carry! Remek szakács – emelte meg a villáját, mintha tósztot mondana.

– A muffint is ő sütötte, amit otthon találtál – mondta Hirem. Eddig egyszer sem szólalt meg az este folyamán, így meglepett, hogy hallhatom a mély, dübörgő hangját.

– Oh, gondolhattam volna, hogy nem Vanessa akart nekünk kedveskedni – kacagott Raquel.

A lány megrándította a szája szélét, hogy kifejezze a véleményét. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki szereti az effajta összejöveteleket.

– Felénk ritka a jó stake – folytatta Norman a dicsérést. – A legjobb szakácsok sem tudják tökéletesen elkészíteni.

– Honnan jöttetek? – kérdezte George két falat közt.

– Angliából – felelte Norman. – A céget Londonban építettük ki, és az egész családom onnan származik.

– Nem hittem volna – jegyezte meg George. - A kiejtésed egészen amerikai. Igaz, Jay?

Barátom megállt a borsók egyesével való felszurkálásában, és idétlenül nézett fel a tányérjából.

Eldobta a villát, mintha dühös lenne azért, mert megzavarták, aztán pedig gőgösen hátradőlt a széken, és összefonta a karjait.

Viselkedj már!

Ha csinál valamit, úgyis tökön rúgom. Már megnéztem, hogy elér-e a lábam odáig, és ha ügyesen csinálom, rajta kívül senki sem veszi észre.

– A kiejtése valóban amerikai – folytatta. - Legfeljebb a kifinomultságából érezném, hogy nem idevalósi.

– Rólad viszont üt, hogy angol vagy – vigyorgott Norman. Egy pillantást vetettem a tányérjára, és ekkor láttam, hogy elválasztotta a borsót a rizstől. Te jó ég, ez a fickó még rosszabb, mint Jaydon…

– És erre büszke is – gúnyolódott Celia. Jaydon elgondolkodva a nővéremre szegezte a tekintetét, majd végighúzta a nyelvét az ínyén. Úgy láttam, mondani fog valamit, de aztán csak mély levegőt vett, és folytatta az evést. Megkönnyebbülten fordultam el tőle, és a pillantásom Hiremével találkozott. Rám villantott egy félmosolyt, mintha élvezné, hogy ennyire zavarban vagyok.

Az est további részében a vendégek az ülőgarnitúrára telepedtek, és Raquel a táskájában rejlő, családi fényképekkel szórakoztatta Nara-t és Jimet, Celi, Daren, és Gin pedig egy kis kupacba gyűltek, hogy kibeszéljék Hiremet. Egyedül csak az nem zavart, hogy Jay Elyvel játszik a fotelban, vagy, hogy Vanessa a lehető legmesszebbre húzódott tőlünk a nappali sarkába.

– Vanessa, kérsz még süteményt? – emelte felé a tálcát Jim, de a lány még csak felé sem fordította a fejét.

– Hagyd csak, ilyenkor a sötét erőkkel kommunikál – hadarta Raquel, mintha ez teljesen természetes lenne, majd folytatta a képek kommentálását.

Ami pedig minden közül a legjobban zavart, hogy Breon Hiremmel haverkodik. Időnként felém pislantanak, de túl messzire vannak ahhoz, hogy halljam, amit mondanak. Sokáig a lányok kis kupacát erősítettem, de aztán betelt a pohár Hiremékkel, és átmentem a konyhába, hogy elkezdjem a mosogatást.

A konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér, és ha valaki repetát kért volna indulás előtt, nem tudtam volna kiszolgálni. Felvettem a főzőköpenyt, hogy védjem a ruhámat. A házimunka általában lenyugtatott, a cél, hogy a mocsokból palotát varázsolhatok, mindig lefoglalt annyira, hogy ne gondolkozzak. A mosogatószer kellemes illata az orrom cirógatta, és a tányérok egymás után váltak fehérré a kezem alatt. Hallottam a kintről jövő hangokat, a jó ízű beszélgetéseket, és azt, mikor valaki felnevet. Elmosolyodtam elégedettségemben, hogy mennyire jól érzik magukat.

Aztán valami furcsa érzés kerített hatalmába, ami legalább annyira vonzott, mint amennyire taszított. Ennek hála, már az előtt éreztem, hogy Hirem belépett a konyhába, mielőtt megszólalt volna.

– Ezzel nem kéne várnod addig, amíg elmennek a vendégek?

Hátra fordultam, és egy rövid pillantást vetettem rá. Végignéztem rajta, ahogy macsó-mód fél vállal az ajtófélfának dől, majd továbbra is a tányérjaimra koncentráltam.

– Ha nem kezdem el, hajnalig sem végzek.

Hosszú csend követte a megjegyzésemet.

– Hát jó… - sóhajt fel. – Így is lehet közölni, hogy menjünk. Szólok a családomnak, hogy…

– Ne! – kiáltom, és felé emelem a habos gumikesztyűbe bújtatott kezemet. – Szó sem volt ilyesmiről. – Az kéne még, hogy Hirem ezt célzásnak vegye, és megint én legyek a bűnbak, aki miatt elmennek.

Hirem hangosan felnevetett, majd beljebb jött a konyhába.

– Pedig a meleg barátod biztosan örülne neki.

– Jay? – kérdeztem felkavarta a dolriadtan. - Mit csinált?

– Ha jól vettem ki a szavaiból, megfenyegette a kutyámat.

Elhallgattam. Alig akartam felfogni, amit mondott.

– Hogy az a… - húztam le a gumikesztyűmet, majd tettem egy lépést a nappali felé, de Hirem nevetve elkapta a karomat, és megállított. Gyengéden simított végig a karomon, majd a kézfejébe vette az enyémet. Le sem vettem a szemem az arcáról, pedig ő végig a kezeinket nézte.

– Te nagyon utálsz engem – közölte szárazon.

– Mondtam ilyet?

Eltűnődött.

– Azt még nem, de a következő lépés az lesz.

Kihúztam a kezem az övéből és visszamentem a mosogatóhoz.

– Miért utálnálak, amikor nem is ismerlek. Semmit sem tudok rólad.

Hirem mellém sétált, és éreztem, hogy engem bámul, miközben a tányérokkal bíbelődöm.

– És akarsz?

Nem válaszoltam, csak egy féloldalas mosolyt villantottam felé.

– Miért ne akarnék. A szomszédom vagy, és szeretnék megnyugodni, hogy nem vagy bérgyilkos.

– Akkor segítek – vette le a zakóját, és az egyik szék támlájára rakta.

– Nem kell, köszi – kerültem ki. Túl közel állt hozzám, és nem akartam elpirulni.

– Miért nem vársz, amíg elmegy mindenki? – dőlt a sütő szélének. Kirántottam egy szekrényt, amiben tisztítószereket tartottunk. Úgy csúszott a kezem a kesztyűben, hogy sikerült mindent leborítani.

Hirem leguggolt, hogy segítsen visszapakolni.

– Mondtam, hogy várnod kéne! – vette kezébe a Domestost. - A mosogatás egész embert kíván. Néha kettőt is! – biccentett a fejével.

Ránéztem, és megrántottam a fejem, hogy eligazítsak egy lelógó tincset a szememből.

– Azt mondod, segítesz? – tettem vissza az ablaktisztítót, ami épp a kezembe került.

– Hüm… ha ez az ára, hogy megszabaduljak tőlük, miért ne?

Elnevettem magam, pedig aggódnom kellett volna, hogy talán nem érzi jól magát.

– A kishúgod nagyon aranyos! – követett a mosogató felé – De a meleg barátod meg a családod nőtagjai csak kevésben körözik le az őseimet!

Folytattam a mosogatást és próbáltam rájönni, mi baj lehet Jay-nek. Azt mindig is sejtettem, hogy a szülei elhanyagolták, de hogy ennyire neveletlen legyen, az már túlzás.

Hirem a kezébe vett egy törölgető ruhát, és kivett egy tányért a szárítóról. Most komolyan segít? Egy vendég?

Csendben csinálta végig. Egy tányér, aztán még egy, és rá a tetejére. Nem néztem rá. Feszült voltam, a levegő súlyos volt köztünk, nem akartam, hogy rákérdezzen a késes ügyre. Féltem, hogy magyarázkodnom kell, de ekkor megszólalt, és ennél még az is jobb lett volna, ha a késes ügyet hozza szóba.

– Tetszik a házatok!

A tipikus “Nem tudok mit mondani, de hátha te majd ki tudsz segíteni” - duma…

– Kösz… - vetettem rá egy oldalpillantást, és talán a fogamat is megmutattam a szájam sarkában.

– Viszont lenne egy kérdésem, ami eléggé mozgatja a fantáziám!

Jaj nekem…

– És pedig?

– Miért vagy mindig sálban? – kérdezte sejtelmesen. – Vacsora közben azon gondolkodtam, hogy sosem láttalak még sál nélkül! Félsz a vámpíroktól?

Sandán néztem rá. A vámpír szó, hála neki, egészen mást jelentett néhány ósdi vérszívónál.

– Én amolyan sálas lány vagyok! – bújtam ki a válasz alól. – És nincsenek vámpírok! – jelentettem ki, csak hogy tisztázzuk a helyzetet. Ha tudta volna, miket feltételeztem róla az első találkozásunkkor, ő is legalább olyan jól szórakozott volna, mint én.

– Hogy halt meg a nevelőanyád? – váltott témát váratlanul. Elkomolyodtam, és megállt a szivacs a kezemben.

– Belinda? – kérdeztem vissza. Ezt a kérdést még senki sem tette fel nekem. Az ismerőseim mind tudták, mást meg nem igen érdekelhetett. – Rákos volt… Egy foltot találtak a tüdején, és mikor Jim rávette, hogy járjon kezelésekre, már késő volt.

– Sajnálom…

– Mostanában sok szörnyűség történt errefelé! – tettem a tányért az öblítővízbe. – De a nevelőanyám halálára legalább volt időnk felkészülni.

Elhallgatott. Nagyon néma lett egy ideig, kicsit elbizonytalanított.

– Ne hidd azt, hogy nekem könnyű volt abban a házban laknom! – szólalt meg ismét. A hangja elhaló volt, már-már szomorú. Felnéztem rá ezért. – Amikor… – tette helyre a tányért, aztán megtámaszkodott a konyhapulton. – …meghalt a családom, napokig nem bírtam hazamenni. Végül el is adtuk a házat… Sajnálom, hogy nem sikerült a lehető legjobb benyomást tennem, mikor…

– Rossz volt az időzítés! – vágtam a szavába. Nem akartam, hogy befejezze.

Hirem lesütötte a szemét és bólintott.

– Engem is ráznak meg dolgok… attól, hogy nem mutatom. De azt el sem tudom képzelni, hogy sikerült elérnem, hogy ki akarj nyírni!

– Na, héj! – mutattam rá. – Az véletlen volt!

Ekkor vettem csak észre, hogy egy késsel hadonászok. Gyorsan át is dobtam az öblítőbe, mielőtt szólt volna valamit. Az arca már így is szkeptikus volt.

– Véletlen rejtegettél egy kést, mikor azt hitted, hogy meg akarom rontani a húgodat?

– I-Igen! – súroltam hevesen egy villát, pedig már rég tiszta volt. – Előtte krumplit pucoltam!

– Krumplit, mi? Mi lenne, ha egyszer őszintén tudnánk beszélgetni?

– Oké, akkor kezdd te! – mondtam kacéran. - Mi az, amit egy idegennek sosem mondanál el?

Hirem elhallgatott. Mikor ránéztem, komoran támasztotta a konyhapult szélét és szomorúan bámult lefelé.

– Hogy én öltem meg a családom!

A szivacs lelassult a kezemben. Vártam a cáfolást, a Hirem féle gúnyos hozzászólást, de a szivacs teljesen megállt. És még mindig csak a hallgatás. A szavai oly komolyak és bűnbánóak voltak, hogy csak igazak lehettek. Nem ismertem. Nem tudtam, mikor mond igazat, és mikor nem. A negatív kisugárzása, ami úgy vonzott… A rosszfiús küllem és a tetoválások… Az álmom, mely végigsiklott a fejemben. Ránéztem. És megláttam a fényt a szemében.

Nem sokkal később már a konyhaasztal mellett ültünk. Döbbenten hallgattam végig Hirem szavait, ahogy a szüleiről beszél. Az ágyban, begipszelve sem lett volna olyan elesett, mint most.

– Egy vacsoráról indultunk haza… – mesélte fájdalmasan. Az arca eltorzult. - Négy éve még én is azt csináltam, amit mindenki a te korodban. Ott volt néhány haverom, és azt hittem, nem ihatok annyit, hogy baj legyen. Apám persze holtrészegre itta magát, így nekem kellett vezetnem… Öten ültünk az autóban. Én, a szüleim, a 14 éves öcsém, és a menyasszonyom. De csak én maradtam életben.

Üveges szemmel bambult az asztalra. Mondanom kellett volna valamit, de nem tettem. Gondterhelten megtámaszkodtam, és tudtam, hogy valami olyat kéne kiböknöm, hogy ne hibáztassa magát, de én tudtam a legjobban, hogy annál még a csend is jobb. Már biztosan ezerszer hallotta ezt. Én is ezerszer hallottam, mióta az árvaház leégett.

– És hogy hívták? – kérdeztem óvatosan, nehogy a kíváncsiságom túl mélyre hatoljon. - A menyasszonyod.

– Carvara… - felelte halkan. Miközben beszélt, végig az ujján lévő gyűrűjét forgatta.

– A mai napig sem tudom, hogy menekültem meg. Én vezettem, nekem kellett volna meghalnom!

– Hirem, ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni! – fogtam meg a kezét, de mikor észrevettem, óvatosan visszahúztam, nehogy tolakodásnak vegye.

– Tudom… De ez… – dőlt hátra a széken. - Az öcsém csak akkor kezdett volna el élni, Carvara látni akarta Los Angelest, a szüleim pedig… – rázta meg a fejét és keserűen mosolygott. Lejjebb emeltem a szemem, és a tekintetem megakadt a csuklóján, a hegeken. – Sajnálom, hogy ezzel untatlak…

– Nem, tényleg… – pánikoltam, de sokkal inkább azért, amit a hegekről feltételeztem.

– Gondolom, most megvan rólam a véleményed…

– Mikor először láttalak, azt hittem, vámpír vagy! – szaladt ki a számon. Nyeltem egy nagyot.

Ez ám aztán a vigasztalás, közöljük vele, hogy apukám, vámpír vagy! Talán sikerült elterelnem a figyelmét, a tekintetéből ítélve most már azt várta, hogy megmagyarázzam, de nem gondoltam én ezt át…

– Carry! – szólalt meg egy nyávogó hang a konyhaajtóból. Nem tudtam, hogy megmentett épp, vagy elrontott mindent, de a vámpírstorym már így is kizökkentett Hirem szomorú vallomásából.

– Igen, szívem? – válaszoltam Jay-nek.

– Leléptünk! – makogta, közben furcsán nézett, hol Hiremre, hol meg rám. A feszültség megnőtt köztünk, Jay-nek rossz dolgok jártak a fejében, amikre gondolni sem mertem.

– Rendben… - sóhajtottam, aztán felálltam, és elkezdtem kioldani a kötényem. – Kikísérlek!

Jay olyan sandán nézett a felé közeledő Hiremre, mint akit megölni készül.

– Akkor szervusz Jay! – nyújtotta felé a kezét. Aggódva néztem, mit reagál rá, de az csak bámulta a kezet, míg végül Hirem megunta, és leengedte. – Ha nem, hát nem! Majd küldd át a számlát a javításról, és kifizetem.

Jay ettől még ugyanolyan ellenséges volt, és végül köszönés nélkül lépett ki a konyhából. Bosszúból mégsem kísértem ki a ház elé, ahogy szoktam. Inkább siettem vissza Hiremhez, de Ely addigra már elrabolta tőlem, és nem volt szívem tönkretenni az örömét..

Szívem szerint mindent elmondtam volna Hiremnek, hogy tudja, én meg tudom érteni. Rég éreztem ilyen erős fájdalmat a múlt iránt, most számomra is minden élesebbnek tűnt. Úgy éreztem, az adósa vagyok, de az én életem túl bonyolult volt, hogy meg merjem osztani.

Mikor Raquel úgy döntött, ideje hazamenniük, Jim felajánlotta, hogy hazaviszi Helenáékat, így nem kellett tovább elviselnem Breont. Még csak az kellett volna, hogy nálunk aludjanak, képtelen lettem volna még egyszer odahúzni a szekrényt a feljáróra.

– Még találkozunk! – mondta Breon búcsúzásnál. A tornác fénye alatt olyan volt, mint maga a sátán, és elhúztam magam, mikor puszit akart adni.

– Szia, drágám! – lökte félre Raquel, és hálás is voltam neki, mindaddig, míg egy hatalmas csókot nem nyomott az ajkam közepére. Nagy szemekkel néztem, ahogy a kezében tartotta a fejem.

Lecsókolt egy banya… hogy a fene egye meg!

Végre elengedett és áttért Jim-re. Ely behúzta a csíkot, mielőtt ő következett volna. A kezemmel megérintettem a sajgó ajkam, hogy megnézzem, meg van-e még. Először azt hittem, vérzik, de csak rúzsos volt. Éljen…

– Nézd el neki! – nevetett Hirem, és közelebb jött hozzám. – Néha nem tud mértéket tartani…

– Jim, bent hagytam az ernyőmet, kihoznád? – hallottam George hangját a háttérből.

– Persze!

– Addig kiállok a kocsival!

Megtartottam magamnak a véleményem Raquellel kapcsolatban, és lehajtottam a fejem.

– Nagyon jól éreztem magam! – mondta lágy, bizsergő hangján, majd felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Gyönyörű szeme volt, smaragd és ametiszt a lámpafényben, és a hátulról jövő sötétségben. – De legközelebb többet mosogatunk, oké?

Megkönnyebbülten mosolyogtam, hogy nem valami nyálas duma közeledik egy sokkal idősebb fiútól, akiről megtudtam, hogy a dekadencia mellett vannak érzései. Lehajtottam a fejem, ahogy elengedett, és legnagyobb meglepetésemre egy csókot nyomott a homlokomra.

– Hirem, jössz már? – kiáltott Vanessa a járdaszegélyről.

– Igen! – Majd újra felém fordult: – Köszönök mindent. Néha jó beszélni valakivel, aki nem a rokonom. Te más vagy, mint a többi… és próbálj meg ilyen maradni! – nézett mélyen a szemembe.

A hangja bódító volt, a lábaim remegtek, és nem bírtam elengedni ezt a tekintetet. Végül a szeme olyan gyorsan tűnt el, hogy szinte fájt az üresség a levegőben.

Mi történik? Tutira meghibbantam, a vadállat természetem győzött, és ez csak a gyógyszerek miatt van.

– Hello, Celi! – intett oda nővéremnek. Nővéremnek? Oldalra kaptam a fejem, és Celi pont olyan képet vágott, hogy meg sem kellett kérdeznem, mennyit látott.

– Ez-meg-mi-a-fene-volt? – ejtette ki a szavakat.

– Megyek aludni! – pucoltam befelé, de Celi elkapta a karom, és ő maga lökött be. Bevágta az ajtót, majd a fotelbe hajított, de ahhoz túl mérges volt, hogy bármit is mondjon.

– Igen? – kérdeztem óvatosan.

Felkapta George esernyőjét, és rám szegezte, mint egy kardot.

– Beszélj fegyenc, vagy nem állok jót magamért!

– Nincs mit mondanom!

– Bukik rád a szomszéd pasi, és még csak el sem mondod?

– Ki bukik kire? – tért vissza Jim a konyha felől. Egy tálca volt nála, rajta alufólia, gondolom sütit csomagolt.

– Carryt lecsókolta a szomszéd! – hisztizte Celi, mire Jim szemei tágra nyíltak:

– Ugye nem Raquel? – kérdezte pánikolva. Inkább nem feleltem, és a vér megduzzadt az ereimben. Valami olyan futott át az agyamon, aminek semmi értelme. Mi van, ha Raquel pasi?

– Hirem volt az! – folytatta Celia. Jim lehunyta a szemét, és a megkönnyebbüléstől mély levegőt fújt ki.

– Carolyn nem járhat Hiremmel! – ordított nővérem.

– Én nem járok Hiremmel!

– Ki jár Hiremmel? – értetlenkedett Jim.

Úgy éreztem, muszáj lesz kimagyaráznom a helyzetet.

– Mi csak beszélgettünk..

– Az jó! – vágott a szavamba Celi. - Mert tudod, hogy véres következményei lennének, ha a közeledbe engednél valakit! – Azzal megkerülte a fotelt, és Jim kezébe nyomta az esernyőt.

Lehajtottam a fejem.

– Ennek meg ugyan mi baja? – lépett elém nevelőapám, és értetlenül követte Celi nyomát, ahogy feltrappol a lépcsőn.

Vállat vontam.

– CSPÜ!

Végre a figyelmével méltatott, ami kicsit döbbent volt, kicsit meg fáradt.

– Tessék?

– Csak Pasi Ügy.

– Oh… De ti sosem veszekedtek a pasikon.

– Most sincs rá okunk! – azzal felálltam és felmentem a szobámba, hogy végre megszabaduljak ettől a flancos gönctől, na meg a csatoktól a hajamban. Ledobtam magam az ágyra, hogy bőgjek, mint egy gyerek, és hallani se akartam többé a McConel nevet.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}