0 Árny és Fény - IV. Fejezet

Éjszaka a mobilom pittyegésére ébredtem.

Jay írt egy SMS–t, hogy reggel egyedül kell suliba mennem, mert fontos dolga van. El sem tudtam képzelni, mi fontosabb dolga lehet a henyélésnél, ha hajnal háromkor még van kedve nekem írogatni.

Addig emésztettem magam barátom link életén, és aggódtam a jövőjén a sok lógás miatt, hogy már virradni kezdett, és kénytelen voltam kikászálódni az ágyból.

Indulásnál nem bírtam figyelmem kívül hagyni, hogy McConel szomszéd félmeztelenül, egy hawaii mintás rövidnadrágban nyírja a füvet a házuk előtt. Mikor meglátott, gúnyos vigyorra húzta a száját, és idétlen integetésre emelte a csuklóját:

– Hello, szomszéd!

Próbáltam nem törődni vele, bedugtam a fülembe az iPodot, és továbbmentem. Rémisztően idegesített ez a fazon, és folyton a régi szomszédaim jártak a fejemben. Nem elég, hogy fáradt, és nyűgös voltam, még a maradék jókedvemet is sikerült elszúrnia. A suliban mindenhová csak szédelegtem, még rajzra is, pedig ez volt az egyetlen óra, ami a Szent Kristóf szigorú házirendje mellett lazának számított.

Mivel Jay hiányzott, az ő helyére, Vess mellé állítottam fel a vásznamat. Vessnek meg volt az a tehetsége, hogy azonnal kiszúrja, ha valami bajom van, és ezt nem is hagyta szó nélkül. Igazán szociális alkat volt, amolyan lelki szemetesláda, akit mindenki megtalál a panaszaival. De nem csak a jósága miatt szerettem Vesst. Mindig ő volt a fék Jay mellett, ha én már csütörtököt mondtam. Bevallom, kissé viccesen festettek egymás mellett; a magas, nyúlánk szépfiú és a kicsi, tömzsi, barna hajú srác, akinek kerek arcát körbeölelte a Christien Anholt szerű frizurája, és vastag pulcsikban járt, mert ahol lakott, ott folyton mindent elkapott.

– Minden rendben? – kérdezte, mikor leborítottam az ecseteket.

– Ez nem az én napom – sóhajtottam, majd lehajoltam, hogy összeszedjem őket. Láttam, hogy Vess leguggol mellém, hogy segítsen, de jobban örültem volna, ha inkább csak távolról nézi, hogy sikerül őket a pohárba süllyesztenem.

– Biztos jól vagy? – akarta tudni.

Bólintottam. Vess tekintetéből tömérdek együttérzés zúdult rám, hogy szóra bírjon, de én tartottam a számat. Hiszen mit mondhattam volna? Jaynek hála egész éjszaka a plafont bámultam, Gracia–nak meg reggel óta a begyében vagyok, de tudod, van ennél nagyobb bajom is, mert odahaza egy gyászos ház vár, ahol meghalt a nevelőanyám, de a mellettünk lévő házban is kinyírtak mindenkit, az új szomszéd meg minden jel szerint egy dekadens őrült, aki ezt az egészet élvezi!

És azért Vess sem tudott minden problémára sorsfordító megoldást ajánlani…

Mrs. Rubert egy kosarat tett elénk, tele trópusi gyümölcsökkel. Színt cserélt a paravánon, a háttér ezúttal barna lett. Elég ocsmányan mutatott a sárga banán mögött. Mivel az első sorban álltunk, majd kiverte a szememet.

Vess hangosan köhögött mellettem. A nátha sokáig elhúzódott nála, de a forró teán kívül én sem tudtam jobbat. Nem éltek valami fényesen, ha a szellős házat és a bountifulli kiskerteket nézzük, ami kedvez a baciknak…

– Biztos nem volt még korai suliba jönnöd? – kevertem ki a színeket. Ezt általában Jay csinálta, mert ha rám bízzák, az már magában egy jeggyel rosszabbat jelent. De nem volt szívem megkérni Vesst.

– Már így is le vagyok maradva – újabb köhögés, aztán a festékbe mártotta az ecsetét, amit a tálkába nyomtam. – Jay nem a szorgalmáról híres, ami a házit illeti.

– Pótlásra itt vagyok én. A suli várhat, fő az egészség! Egyébként tudod, hová ment Jay? – tereltem el a szót, mielőtt tiltakozni kezdene.

Válasz helyett az ajtó nyílására lettem figyelmes. Megfordultam, remélve, hogy Jay lesz az, de szó sem volt ilyesmiről. A negatív energia pillanatok alatt belengte a termet, és mintha a neonok elhalványultak volna a fejem felett. Esküdni mertem volna rá, hogy McConel még ide is képes utánam jönni, mert eddig csak az ő közelében éreztem ezt a furcsa vibrálást, de ha ez valóban Hirem volt, nos… mit tagadás, remekül kicsípte magát!

Egy vörös hajú lány cipelte állványát a hátsó sor felé. A térdig érő, fekete csizmája olyan hangosan kopogott, hogy még Mrs. Rubert is felemelte a fejét. A ruháját nem láttam, festőköpeny volt rajta, de az erős vállából ítélve, masszív alkatnak tűnt. Sötét ékszerek csüngtek a nyakában, és számtalan bőrszíjat kötött a csuklójára, hogy még vagányabbnak tűnjön. A mellette álló lányok félszegen néztek fel rá, amikor felállította közéjük a festőállványát. Az arcán erős sminket használt, olyannyira, hogy nem is értettem, hogy jutott át a portán. A lázadás csak úgy süvített róla a házirendet illetően. Szigorú szemeit vastagon, feketére húzta, telt ajkait vörös rúzzsal bolondította, és ettől volt olyan szigorú az arca. Smink nélkül talán még szép is lehetett volna; a bőre papírszerűen sima, a szemei smaragdzöldek, és ha nem nézett volna olyan szigorúan velük, talán még a formájuk is kerek.

– Furi, nem? – kérdezte Vess, felkenve egy újabb ecsetvonást.

– Ki ő? – kérdeztem halkan, miközben visszafordultam az állványom felé.

– Valami Vanessa. Többet nem tudok róla, nem volt hajlandó bemutatkozni.

– Oh… – Csak ennyit bírtam reagálni. Még vetettem hátra egy pillantást, de a lány szúrós szemeivel már a csendéletre koncentráltak, így megpróbáltam én is azt tenni.

Bemértem az ananászt és a ronda színű, érett banánt, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni azt a hátborzongató érzést, hogy valaki engem figyel. A kezem remegett, miközben az ecsetet tartottam, és mikor Mrs. Rubert körbejárt az óra végén, hogy megnézze a munkánkat, félve álltam arrébb, hogy szemügyre vegye azt a borzadályt, amit az elmúlt percekben alkottam. Egy nyúlfarknyi sem ragadt rám Jay tehetségéből…

– Ez mi akar lenni, Carry? – dörzsölte az állát.

– Ez? – kérdeztem zavartan. – Csendélet! – vágtam rá hirtelen.

– Csendélet… És nem gondolod, hogy egy kicsit… kubista?

A képre bámultam.

– Ez volt a cél – hazudtam. – Akartam egy művet a szobám falára a kubista remekműveim közé – vigyorogtam a tanárnőre.

Mrs. Ruberts arca szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy szándékosan csináltam, és nem vagyok ilyen tehetségtelen.

– Oh, az már mindjárt más! Megengeded, hogy megmutassam a többieknek?

– Hát őőő… – Aggódva Vessre néztem, de a tekintete semmi jóról nem árulkodott. A képeimet a tanárnő sosem akarta megmutatni az osztálynak, és most sem lelkesedtem az ötletért, de mielőtt bármi értelmeset kinyögtem volna, kikapta a helyéről és a magasba tartotta.

– Emberek, lássam a szemeket!

– Szerinted gáz? – kérdeztem Vesstől félrehúzott ajkakkal.

– Használhattál volna több színt is a barna helyett.

– Szóval gáz! Tudtam.

– Kié ez borzadály? – szörnyedt el Garcia, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

– Tekintsétek meg Carolyn munkáját, melyre komoly hatást gyakoroltak a kubizmus stílusjegyei!

Azt hiszem, ideje nevet és iskolát változtatni…

A tanárnő jobbra–balra mozgatta a festményt, de szerencsére nem keltette fel az érdeklődést, így hamar visszakaptam.

– Remek munka, Carolyn!

Rajzból sosem kaptam még fejsimogatást, így fintorogva néztem az állványra tett borzalmat, és próbáltam rájönni, mit látott benne.

Nem sokkal később a tanárnő egy újabb festménnyel állt az osztály elé, már sokkal lelkesebben.

– És ezt nézzétek!

Egy igaz Picasso relikviát mutatott fel, amolyan Jaydon félét, és ha jól láttam, mindenki őt kereste a teremben. Még én is.

– Vanessa munkája kifogástalan, a színeket tökéletesen használta a kora őszi csendélet megalkotására.

Áhá, szóval ő volt! Ránéztem a titokzatos lányra, akinek pókerarca semmit sem változott az elmúlt percek óta. Még az sem tette boldogabbá, hogy a tanárnő odáig van a rajzáért. Ezt a beképzeltséget! Legalább vigyorgott volna vagy valami, mert még az is jobb lett volna ennél…

Csapkodtam, mikor hazaértem, pedig nem, nem volt különösebb bajom, csupán az zavart, hogy McConel még mindig fél pucéran öntözte a futórózsát a kertjében. Reméltem jól leég majd a bőre a napon, hülye kutyájáéval együtt, és este kenheti az aloét a kockás hasára, meg a köbcentis izmaira!

A szobámban behúztam a függönyt, és villanyt kapcsoltam. Inkább a környezetet szennyeztem az árammal, mintsem a szemem McConel szomszéddal. Ledobtam magam az ágyra, és a fejemre húztam a párnát, mert a húgom Marilyn Mansont hallgatott odalenn. Dübörgött a ház Jim pöpec házimozijától, amit tavaly karácsonyra kapott, és kicsit sokszor hallottam egymás után, hogy „Nem szeretem a drogot, hanem a drog szeret engem”– vagy mit.

Biztos ezt kell hallgatnia egy tízévesnek?

Nem tudom, hogy jutottam el a drogtól Jay szülinapjáig, de percekkel később már azon törtem a fejem, mit adok neki. Egy buli megszervezésére valóban sok volt az a két hét, de kitalálni mit kap, nagyon kevés.

Főleg, mert idén valami személyessel akartam meglepni. Valamivel, ami mindenképpen rám emlékezteti. Gondoltam, keresek egy ajándékboltot, és rárakatom valamire a fényképünket, de a páros bögre egyik fele már ott volt a vitrinemben, és párna is a fotelben, így valami újat kellett kitalálnom.

Emlékeztem, hogy van valahol egy fényképalbum, amit Jimtől kaptam, mert tetszett, de végül a digitális korszak győzött, és valamelyik fiók mélyére süllyesztettem. Szép, bársony borítója volt, de túl régimódi, és klasszikus egy modern sráchoz. Fel kellett dobnom! Lementem a konyhába szalvétáért, és ollóért, kértem Elytől egy kis csendet, meg krepp papírt, aztán visszamentem a szobámba, kihúztam az ágy alól egy cipős dobozt, tele színes papírral, kartonnal, és egyéb kimaradt papírmaséval. Felkuporodtam az ablakba, és arra irányítottam a kislámpát, mert a függönyt már csak azért sem voltam hajlandó elhúzni.

Teljesen belemerültem a borító tervezésbe, észre sem vettem, hogy így repül az idő. Csak Ely ébresztett rá, mikor feljött, és unalmasan engedélyt kért, hogy lemehessen a ház előtt játszó gyerekek közé.

Felvontam a szemöldököm, és eltűnődtem azon, jól hallok–e.

– Mit szedtél be? – kérdeztem döbbenten.

– Tényleg bazira unom magam! – fonta össze a karjait, és morcosan állt előttem a kantáros farmerjában, amit már régen láttam rajta. Mi van, csak nem visszakapom a húgomat?

Kilestem a függöny mögül, és elégedetten vettem szemügyre, hogy McConel már bement, a kutya pedig pórázon szaladgál körbe–körbe egy ledöfött karó körül. Elvigyorodtam.

– Persze, menj csak! Majd szólok, ha kész a vacsi – feleltem magabiztosan. Ely érdekesen nézett rám, és inkább sarkon fordult, mielőtt meg kéne kérdeznie, mitől lettem ilyen vidám. Végre, elhúzhatom a függönyt!

Hamarosan ragasztótól bűzlött a szobám, mert a tökéletes borító elkészítése komoly erőfeszítést kívánt. Az egyediség kénye mindig ott lapult a csili–csálé munkáimban, és most sem adtam alább, főleg, mert neki csináltam. Különös mód nem éreztem utálatot Jay iránt, miközben az ajándékán dolgoztam. Talán tényleg fontos dolga volt… Lehet, hogy a lógásai kilencven százalékával nem tudott hihetően elszámolni, de Nara régebben is gyakran elrángatta hivatalos ügyeket intézni. Nem volt más választásom, mint hinni, megbocsátani, és bízni, ahogy ő teszi. Naiv módon úgysem tudtam volna mást tenni. Három év hosszú idő, hogy megszeressek valakit.

Miután kész lettem a borítóval, elégedetten dőltem hátra, és büszke vigyort vetettem az utcán játszó gyerekekre. Ely a tegnap levágott faágon ült, és két kislánnyal beszélgetett, míg a többiek ugróiskoláztak, labdáztak, vagy ugráló köteleztek.

A délutánom többi része csendben, nyugalomban, és McConel mentesen telt el, de mikor Celi dühösen a konyhába rontott vacsora közben, mindent felborított, amit eddig tökéletesnek éreztem.

– Te komolyan kidobtad a szomszéd pasit a házunkból? – támadott le.

Egy tál spagettit tartottam a kezemben, ami már nem is volt olyan forró, mint amilyennek az előző pillanatban éreztem.

Jim értetlenül nézett rám. Próbáltam természetes maradni, ezért óvatosan letettem a jénait az asztalra.

– Beavat valaki engem is? – mormolta nevelőapám a vastag bajsza alatt, és a szemöldöke kíváncsian húzódott a homloka közepére.

– Tudtad, hogy az új szomszédunk látogatóba jött, Carry pedig kidobta? – kérdezte Jimtől, akit szerencsére sokkal jobban érdekelt az ínycsiklandozó spagettim, mint Celia hiszti rohama.

– Nem is mondtad, hogy Mr. McConel itt járt – közölte nevelőapám, miközben közelebb húzta a tésztához a tányérját.

– Az nem Mr. McConel, és nem is látogatóba jött – fordultam Celi felé. – Csak a leveleiért.

– Te meg kidobtad.

– Nem dobtam ki.

– Akkor mit csináltál? – szólt közbe Jim.

Elhallgattam, és a húgomra néztem, aki csendben követte a vitát.

– Mondjuk úgy, hogy finoman elküldtem.

– Rácsaptad az ajtót! – ordította Celia.

– És te meg ezt honnan tudod? – kérdeztem vissza. Általában hanyagoltam az éles beszólásokat, de néha képtelen voltam csendben hallgatni a nővérem rikácsolását.

Celia arcán harag helyett a boldogság jeleit láttam, mikor lehuppant körénk, az asztalhoz.

– Most beszéltem vele a házuk előtt. Megnézted te azt a pasit? Láttad a mosolyát?

– Arra a mosolyra vágtam rá az ajtót – közöltem fanyarul.

– De miért csaptad rá? – zökkentett ki Jim a Celivel folytatott farkasszem párbajból.

– Az a srác egy elmebeteg! Büszke arra, hogy Gibsonék házában lakik, és a nagyanyja szexuális életéről beszélt.

– Csak megemlítette, hogy a nagyanyját is Carolynnak hívták, és hogy imádta őt – folytatta Celi. - Ez neked szexuális zaklatás?

– Követett a templomba, kinyomozta a nevemet, és célozgatott a testemre! – hadartam a nővéremnek.

– Csak hogy valaki ránézett a testedre – közölte cinikusan.

Szúrós pillantást vetettem rá, és megpróbáltam lenyugodni, mielőtt elfajulna a dolog.

– A neved bárkitől megtudhatta az utcában – mondta Jim békítően.

– De miért érdekelte az én nevem?

– Jaj, Carry! – csattant fel Celia. – Az én nevem sem volt újdonság neki. Gondolom Mrs. Hale mindenkiről mondott pár szót, meg amúgy is, miért borulsz ki folyton, ha egy pasi érdeklődik irántad? Úgy viselkedsz, mintha bele lennél zúgva abba a homofód plázacicába!

– Jaybe? – kérdeztem savanyúan. – Gyűlölök hajat vasalni, és shoppingolni, de azért köszi.

– Szerintem tetszik neki a pasi – szólalt meg Ely.

Dühösen néztem a húgomra, és legszívesebben hozzávágtam volna valamit.

– Kinek ne tetszene az a srác… - olvadt Celia az asztalra. Mindig túljátszotta a szerepét, ha egy pasiról volt szó.

– Hány éves is ez a McConel? – kérdezte Jim gyanakvóan. Csalódottan láttam, hogy már nem eszik, és az ábrázata is sokkal baljósabbnak tűnik.

– Mit tudom én, talán huszonöt? – válaszoltam. – Nem is érdekel.

– Huszonnégy, és irtó jó fej – csendült fel Celia, majd sötéten rám pillantott. – Engem érdekel.

A szemeimet forgattam.

– És egyedül lakik? – kérdezte Jim hitetlenül.

– Nem egészen – magyarázta Celia. – A szüleinek tartja fent, de ők csak a jövő héten érkeznek. A faterja valami céges ipse, így nagyon elfoglalt.

– Akkor miért nem költöznek valami puccosabb helyre? – kérdeztem. Eszembe jutott, mikor Hirem azt mondta, a gyilkosság miatt olcsón jutott a házhoz.

– Szeretik a kertvárosi levegőt. Mi rossz van abban?

Én meg nem szeretem, ha ilyen emberek rondítják a kertvárosi levegőt – mondhattam volna, de inkább elhallgattam. Nem akartam tovább vitázni Celi-vel.

– Meghívhatnánk vacsorára – szólalt meg Jim. Rémülten néztem rá, és az állam az asztalon landolt.

– Ez jó ötlet! – kiáltotta Celia.

– Minek? – kérdeztem vele egy időben.

Jim ártatlanul nézett ránk, miközben villájára tekerte a tésztát.

– Kertvárosi szimpátia – vonta meg a vállát. – És átadhatnád te a meghívást, hogy bocsánatot kérj a vendégszeretetedért.

– Mi, hogy én? – mutattam magamra. – Kérjen ő bocsánatot! Egész délután félmeztelenül járkált a kertjében, kénytelen voltam behúzni az ablakot.

– De sajnállak – dünnyögte Celia.

– Átjöhetnének Nara-ék is – folytatta Jim.

Jay és Hirem? Na neeeem.

– Legyen inkább kerti sütés! – ajánlotta Ely.

– Szerintem ez… nem túl jó ötlet – mondtam, bár senkit sem érdekelt a tiltakozásom. Jim is csak azért szólt hozzám, hogy jobb belátásra bírjon.

– Nem jellemző a környéken, hogy haragot tartunk a szomszédokkal. Ezért is te fogod meghívni őket.

– De mi van, ha nem is maradnak itt? Elvégre még meggondolhatják magukat, ez nem egy luxus környék, és Gibsonék óta eléggé felkavarodtak a dolgok.

– Akkor legalább volt egy jó szombatunk – sóhajtotta nevelőapám. Kész, sakk, matt… Ahogy ezeket a szavakat mondta, nem volt szívem tovább vitázni. Ami ezt illeti, nem sok társadalmi eseményben volt részünk, amióta a nevelőanyám meghalt. Lehet, hogy nem volt egy kedves asszony, és rengeteget dohányzott, de nagyon figyelt arra, hogy kapcsolatokat szerezzen, és ápolja is őket. Amíg nem tudtuk, hogy beteg, a szombatok mozgalmasan teltek. A ház hétvégén sosem volt üres, és időnként még nekem is hiányoztak azok a családi összejövetelek. De legfőképpen a nevelőanyám hiányzott. Nem mondom, nem sok okot adott arra, hogy szeressem, és a betegsége sem váltotta meg velem kapcsolatban, de tudom, hogy szeretett ő a maga módján, és nekem ez elég. Rengeteg időnk volt felkészülni arra, hogy elmegy, és a végén már nem is volt itthon, mégis olyan, mintha ez az egész hirtelen történt volna, és nem bánom, hogy elmentem a nyárra. A nagyszüleimhez nem ért el a fél éve tartó, gyászos hangulat, Jim pedig igyekezett minél több kirándulást szervezni a lányokkal, hogy kikapcsoljanak, de a nyár közepén történt gyilkosság mindannyionkban felkavarta a dolgokat.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}