Az elkövetkezendő napokban Hirem még gyakran fordult meg nálunk, hogy szerszámot kérjen Jim-től, vagy az erejét a költözéshez. A szülei számtalan szállítókocsival jöttek, elképzelni sem tudtam, hogy hová teszik azt a rengeteg cuccot, mikor Hirem már így is berendezte a házat. De persze mindezt csak a szobám ablakából láttam. Ígéretet tettem Celi-nek, hogy elkerülöm Hirem MeConelt, és ezt komolyan is gondoltam. Így lesz a legjobb. Mindenkinek.
Jay minden idejét a szülinapja szervezésével töltötte. Esélyem sem volt beszélni vele, már nem mintha annyira akartam volna. Szükségem lett volna egy barátra, de felesleges volt erőltetni a dolgot, hiszen sosem volt az a vigasztalós típus. Inkább az a fajta, akinek csak a maga baja számít, és ha meg is kérdezi, mi bajom, két szónál többet úgysem mond. Most viszont még ahhoz is túl elfoglalt volt, hogy egyáltalán köszönni tudjon.
Pénteken az egész suli Jay Hansen Szülinapi lázban égett, csak én éreztem túlzásnak. Jay-t egyrészt azért szerették, mert fergeteges bulikat tudott csapni, másrészt, pedig az ő korántsem hétköznapi stílusáért, amiért nem értettem, miért vannak úgy oda. Jay beképzelt volt, önző, kényes, és úgy készült arra a nyamvadt szülinapjára, mintha maga Vilmos herceg is átugrana. Persze ez csak az én véleményem… Túl sok időt töltök vele, amire egy átlagember képtelen lenne.
- Carry! – támadott le a büfében. Reggel óta nem is láttam, azt hittem, hazament. A mobilja a kezében, láttam nagyon mérges, így nem volt nehéz kitalálnom, hogy ennek csak rossz vége lesz. – Te mondtad a dekoratőrnek, hogy mályvaszínű foteleket akarok?
Döbbenten néztem rá, majdnem kiöntöttem a teám, ahogy elindultunk.
- Igen – feleltem magabiztosan - Te akartad.
- Nem, én nem mályvaszínűt akartam, hanem mályvacukor színűt!
- És mi a különbség?
Dühösen kinyitotta a kezében lévő füzetet, és az orrom alá nyomta.
- Ez, Kicsim, mályvaszín! – lapozott egyet. – Ez pedig mályvacukor! Látod már?
Ha Jay fel is robbant volna, akkor sem látom meg a különbséget. Nem mindegy milyenek a fotelek? Hajnalra úgyis mind vörös lesz a bortól, akkor meg?
- Hívd fel őket, és mond le! – feleltem egyszerűen. Nem volt kedvem vitázni, most minden apróságért harapott, én meg csak egy csöpögős könyvet akartam a szobámba, és hogy békén hagyjanak.
- Oh, ha az olyan könnyű lenne! - felelte savanyúan. - Most hívtam a szállítót, és már kivitték a klubba. Nem is értem, miért jöttem suliba, az a budi még telefonálásra is mocskos. Jobb lett volna, ha mindent egyedül csinálok! – orrolt rám.
- Hé, Jay, boldog szülinapot! – kiáltotta egy lány órára menet. Barátom arcáról pillanatok alatt eltűnt a méreg, és boldogan intett vissza, hogy csak néztem.
- Köszi, és várlak este!
- Ott leszek!
Persze nekem csak a durcás pofi járt, mogorva ajkak, és szúrós pillantás.
- Jól van! – vonyítottam és megálltam a szekrényem előtt. – Akkor majd legközelebb emlékeztetlek rá, miért ne erőszakold rám a dolgot!
- Ezúttal is eszembe juttathattad volna! Ha jól emlékszem, tavaly…
- Hűtsd le magad! – Isten mentsen attól, hogy még egyszer végig kelljen hallgatnom mekkorát hibáztam tavaly a tortával. Csoda, hogy egyáltalán elvállaltam, mikor majdnem leszedte a fejem. Csupán le akartam kötni magam, és ez jó ötletnek tűnt. Így kevesebb időm volt bámulni a szomszéd házat. - Ettél már ma?
- Aha, találtam egy szendvicset a szekrényedben! – vágta rá, de már a távolba sasolt, és egy „Hé Justin!” után el is tűnt.
Jay…
Így aztán éhesen mentem órára. Bele sem mertem gondolni, hogy meg akartam vele felezni azt a szendvicset, mert tudom, hogy szereti.
A teremben végre kicsit kifújhattam magam. Az angolfakultáció volt az egyetlen óra, amin nem kellett a barátaimmal osztoznom. Mindenki irtózott Flanttől, pedig remek tanár volt, csak épp pap létére kissé arrogáns, ha nem húzta fenékig a fényes flaskát.
Ketten mögöttem szintén Jay szülinapjáról beszéltek. Savanyúan előhalásztam az IPodom, hogy ne halljam őket, és folytattam a kocsiban görbe betűkkel elkezdett fogalmazásom Emily Bronté, Üvöltő szelek című könyvéről. Elég idétlenül sikerül, már nem mintha nem szerettem volna a könyvet, csak épp máshol járt az eszem.
Egyszer csak egy kéz lebegett köztem és a papír közt. Felnéztem, és Vanessa állt a padom mellett. Fogalmam sem volt mit akarhat, minden esetre kivettem a fülhallgatót.
- Ül itt valaki? – kérdezte morcosan. Már lassan kezdtem megszokni ezt a hangot. Egyre inkább emlékeztetett Celia-ra, bár Ő nem igen szólt hozzám a vacsora óta.
- Nem – néztem magam mellé, és hírtelen nem voltam benne biztos, de nem mertem mást mondani.
Lomhán ledobta izmos testét, a táskáját meg elém, mintha ezennel az egész pad az övé lenne.
Kikapcsoltam az IPodot – nem akartam abba a hibába esni, hogy nem segítek az új lánynak, ha netán kérdezne valamit.
A szokásos fekete necc harisnyát csak a mélyen kivágott felső fokozta, ami telt keblei között jócskán kihangsúlyozta a pentagramma nyakláncot. Nem értettem, a tanárok miért nem szóltak még neki. Mást már kisebbért is az igazgató elé rángattak volna, ami lehet, nem is akkora büntetés, ha Victor papáját nézzük, de ezt Vanessa nem tudhatta. Bizonyára minden áron magára akarja haragítani a tanárokat. Valami ördögimádó lehet, vagy ilyesmi. Az ajkát most feketére rúzsozta, és lófarokba kötötte a haját, szabad utat engedve a pöpec tetkójának - azaz felfedeztem egy újabb pentagrammát. Megpróbáltam nem foglalkozni vele…
- Mit írsz? – kérdezte foghegyről. Összefont kezeit erősen szorította magához, és ha nem róla lett volna szó, azt hiszem, szorong
- Házit! Az Üvöltő szelekről…
- Felénk a házit otthon írják.
- Általában… én is így szoktam – igyekeztem kedvesen mosolyogni, de úgy nézett rám, mint egy vigyorgós elmebajosra – pont, mint a vacsorán -, így jobbnak láttam a dolgommal foglalkozni, pedig tudtam, úgysem bírom ki. Erős késztetést éreztem rá, hogy beszéljek vele, hiszen mégiscsak a szomszédom, akiről nem tudtam többet, mint hogy imádja a nyers húst, meg az antikrisztust.
- És nem zavar… hogy csak egyházi iskolába vettek fel? Vagyis nem kapsz hülyét? – ez volt, ami a legjobban érdekelt. Kíváncsian vártam a választ, bár volt sejtésem a Hirem-mel folytatott beszélgetés óta.
- De. Baj? – kérdezte flegmán.
Valahogy nem erre számítottam.
- Nem, csak… - tekergettem a ceruzám – Nem igazán nézel ki vallásosnak – böktem ki végül, hogy megadjam magam.
- Pedig az vagyok. Csak nem abban hiszek, amiben ti.
Oh, ez egy jó válasz! Azt meg már meg sem kellett kérdezem, miben hisz.
- És Hirem is… követi a vallásod?
- Igen. A családoknak kötelességük egy vallást követni.
- Értem…
Részemről befejeztem. Lassan kezdtem magam erőszakosnak érezni, hogy szemmel láthatólag semmi kedve velem beszélgetni, én mégis szóval tartom. Folytattam a körmölést, és az ajtó felé villogtam, nehogy belépjem Mr. Flant, és lerontsam a tavalyi jeles átlagom.
- És mond csak… - szólalt meg egyszer. - Ez a Jaydon… meleg?
A kérdést magához képest óvatosan tette fel, mintha vigyázott volna, hogy ne bántson meg senkit.
- Jay? Igen – feleltem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna. – Mint az összes jó pasi.
Alig akartam elhinni, hogy egy aprócska mosolyt látok a szája sarkából kibontakozni. Sajnos nem sikerült egészen megnevettetnem, mert belépett Flant tiszteletes, és még a fogalmazásom sem volt teljes.
Az osztály feszengve ült a helyén, már mindenki tudta, hogy kell viselkedni ezen az órán, kivéve Vanessat, aki felrakta a bokáját a térdére, hátradőlt a széken, és az ölében unalmasan lapozgatta a könyvemet. Hangosan csattogtatta a rágógumit, amit Mr. Flant egy idő után már képtelen volt elnézni neki.
Helyette is kirázott a hideg, mikor felénk vette az irányt. A csuháját a földön húzta, a nyakán a gomb szorosra varrva. Vanessa úgy tett, mintha nem tudná mi ez a feszült csend. Hosszú másodpercekig váratta a tanárt, mire felemelte a szemét, és rápukkantotta a rágóját.
- MeConel kisasszony, ha nem tévedek – fonta össze a karját.
- MeConel és Vanessa. Ahogy tetszik – azzal visszafordult, és lapozott a könyvben.
A kezem remegett, pedig nem is én voltam veszélyben. Csupán felelősséget éreztem Vanessa-ért. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy Flant tiszteletes nem az a tanár, akit a szekrénybe lehet zárni, mint egyszer Mr. Breamet. Ő különösen megkövetelte magának a rendet és a tiszteletet, aki pedig ezzel szembe szállt, nos… Isten irgalmazzon neki!
- Úgy látom az apja nem tájékoztatta kellőképpen az iskola követelményeiről.
Vanessa vállat vont.
- Nem kérdeztem.
Gondoltam, hogy cetlit írok, vagy oldalba bököm, de inkább egy imát mondtam érte, hogy a Mennybe jusson.
- Van magának fogalma róla, hogy kivel beszél, Miss. Vanessa MeConel?Az öltözködése, és a viselkedése felháborító! Ebben az intézményben tiltjuk a diákoknak, hogy az ördög jelét viseljék a testükön! – tépte ki a nyakláncot a lány mellei közül. Elég bizarr volt ez egy paphoz képest, de Flant szigorú szeme egy pillanatig sem rebbent.
- Héj, maga megőrült? – zöld szemei már koránt sem voltak olyan nyugodtak, a nyaklánc nyilván családi örökség volt, mert hírtelen felpattant, és olyan dühös lett, hogy a tanár úr helyében én már futottam volna.
- Fedje el a nyakát, mint Miss. Orson – mutatott rám. - Semmi keresni valója az ördögnek a mi iskolánkban.
- Az ördögnek nagyobb hatalma van, mint a maguk istenének, akit védnek az angyalok. Az ördögöt nem védi senki, mégsem árthatnak neki. Isten az angyalok nélkül egy porszem, akit eltiporhat bárki. De az ördögnek hatalma van, ami istennek sosem lesz…
- Hogy merészel így beszélni az Úrról? Azonnal kezdjen imádkozni!
- Háh! Még mit nem! – csodáltam, hogy tud ilyen magabiztos lenni.
Mr. Flant dühösen nézte a lányt, láttam, legszívesebben már felpofozta volna, de nem tehette, mert nem akart egy lázadó diák miatt újra egyszerű kis pap lenni.
- Kap még egy napot! – dörmögte visszafojtva a mérgét. – Tudom, hogy csak kényszerből jár hozzánk, és ezért hajlandó vagyok önnek egy újabb esélyt adni. Legközelebb nem akarom ilyen öltözékben az órámon látni! - azzal hátat fordított, és igyekezte folytatni az órát.
Óvatosan Vanessa-ra néztem. Magabiztosan ült vissza mellém, kicsit sem zökkentette ki Falnt tiszteletes haragja. Ahelyett, hogy magába fordult volna, feltűnően bámulta a selyemsálat a nyakamban, és bizonyára el nem tudta képzelni, miért van rajtam.
.
.
- Miss. Orson! Maradjon bent – parancsolta Flant óra után, a hangjától összerezzentem.
Vajon mit akarhat tőlem? Gyilkos szeme a naplóba révedt, ökölbe szorított kezein csak úgy pattogtak az erek, a düh fortyogott benne, és mindezt visszafojtva várta, hogy kiürüljön a terem.
A torkomban dobogott a szívem.
Néhány osztálytársam szánalommal tekintett rám, már magában az is rosszat jelentett, ha Flant visszakövetel valakit, az meg, hogy négy szem közt akarjon beszélni, nos… azt hiszem tényleg itt az ideje imádkozni.
- Úgy látom, jól megértik egymást Miss. MeConel-lel – mondta Flant, délceg állása, és ölbe tett kezei baljósan festettek. Nagy, kopasz feje volt, úgy hatvan lehet, de még mindig itt volt, és szerintem már rég egyetemre járók, mikor végre nyugdíjba megy.
- Vanessa-val? – kérdeztem óvatosan, a hangom beleremegett. – Ami azt illeti, beszéltünk pár szót… - eszem ágában sem volt elmondani, hogy múlthét szombatom az egész család nálunk vacsorázott.
- Tartsa magát távol tőle! – vágott a szavamba. A hangja érdes volt, és szigorú. – Nem akarom, hogy Miss. MeConel rossz hatással legyen a diákjaimra.
Eltűnődtem. Vanessa nem pusztán baráti szándékkal ült le mellém, jóformán nem is volt más hely a teremben, ahonnan tökéletesen lehet látni. De ezt hogy magyaráztam volna el Flant-nek?
- Majd igyekszem – feleltem halkan.
Mormolt valamit a bajsza alatt – latinul, a szavak olyan régiek voltak, hogy alig értettem. Valami ima lehetett, kivettem Krisztus nevét a fogai közt, majd keresztet vetett rám, és kilökött az ajtón.
Döbbenve bámultam, mikor becsapta mögöttem. Normális az ilyen?Angelus et diabolus… - ismételtem, ami megmaradt bennem. Most akkor meghibbant az öreg? Szólnom kéne valakinek?
Billi jó volt latinból, megpróbáltam elnyögni neki az egész mondatot, de már az első szóra sem emlékeztem tökéletesen.
- Angyal és Démon egymással kefélnek? Ennek nincs sok értelme! – tűnődött Billi a sajátos fordításában, miközben az udvaron ültünk.
Odakint jó idő volt, a reggeli zivatar lassan felszáradt, és az idő kedvezett Jay ma esti bulijának. Beszéd közben őt figyeltem, ahogy Spayki-val ráerőszakolnak mindenkire egy szórólapot, mintha még nem hallott volna róla az egész város.
Billi nem igen törődött velem, egy katalógust lapozgattak Gin-nel, benne kockás hasú csippentélek, pedig már rég kiválasztották, akit Jay ajándékának szántak. Hidegen kellett volna hogy hagyjon, Jay bizonyára odáig lesz érte, de Vess is ott lesz, és én szerettem Vesst. Az meg, hogy egy katalógusból rendelték meg a hapsit, már eleve gátat szabott az erkölcseimnél.
- Tudom, hogy értelmetlen! – emeltem fel a hangom, hogy elnyomjam Gin-t, miközben egy barnahajú, kék szemű srác mellizmain húzogatta a kisujját.
- Akkor meg menj oda Flant-hez, és kérdezd meg! - mordult rám, hogy végre békén hagyjam őket.
- Figyelj… - kezdte Billi vigasztalón. - Flant néha… mindenki tudja, hogy Flant néha nem normális. Neki olyan a latin, mint nekünk a bazd meg! Ha azt akarja, hogy valamit ne érts, latinul mondja, és semmi egyéb!
- Így aztán végigszidhat a folyósón, úgysem érdekli senkit! – tette hozzá Gin, és lapozott egyet a katalógusban.
- Most aztán baromira megnyugtattatok.
- Ugye te sem hiszed el, hogy elátkozott?
- Menj már!
- Nini, ott jön Victor!
- Húzódj arrébb, csináljunk helyet!
A lányok ezzel végleg ellőtték a bizalmam. Victor lomhán sétált felénk, szemébe nyalt szőke haját kissé megcsípte a reggeli nedvesség. Egy szürke dzsekiben volt, ami jól állt neki, de nem akartam észrevenni.
- Hello, leülhetek?
Szerettem volna nemet mondani, de mire észbe kaptam, meglökött a fenekével, és helyet foglalt a dzsekimen, amit a nedves pad miatt fektettem le.
Rámosolyogtam, de nem tudom, miért. Nem tartoztam neki hálával, hiszen amíg én a nyarat Rivertonban töltöttem, ő ugyan ezt Erica Spanser ágyában. Már nem mintha annyira bántam volna, hogy vége van a mi hű-de-szoros kapcsolatunknak, csupán szerettem volna békében elválni tőle, ha már sosem lehetett normális a kapcsolatunk. Igazán kedveltem Victor-t, de nem könnyű úgy pasizni, hogy közben igyekszel az illetőt a lehető legmesszebb tudni. Már csak a saját érdekében is. Ha megszeretem, félő, hogy a magaménak akarom tudni és a sok együtt töltött idő bizony akár még veszélyes is lehet volna.
“Sajnálom… Ez van. Azt hiszem, sosem lesz tökéletes kapcsolatom.”
Emiatt néha kiborultam, néha viszont egész jól viselem a helyzetet. Victor különben is nagyon emlékeztetett Jay-re, ami eléggé taszító volt kettőnkre nézve.
Elfordítottam a fejem, és kitakartam az arcom Victor felől, hogy csak a barátnőimet lássam, akik úgy tettek, mintha nem rajtam nevetnének. Ezt még megbánjátok…
- Carolyn! – kiáltotta Jay dühösen – Felállni, MOST! - rántott rajtam, és egy köteg szórólapot nyomott a kezembe, miközben a suli felé lökdösött. Idétlenül festett a szürke kockás nadrágjában, és a cikkes sapkában, de ő tudja, hogy akar kinézni a szülinapján. – Tudod, buli, ma! Fel, a harmadikra, ott vannak az elsősök, hagy örüljenek, hogy megvannak hívva!
- Mindenki a hülye szülinapodról beszél, ezért a papírért meg fákat vágnak ki! – lóbáltam felé a piros színben pompázó szórólapokat.
- Na és, jó célt szolgálnak! Buli, ma este! – nyomta egy srác kezébe. – Tiszta ideg vagyok, az előbb hívott az ételszállító, és azt mondta, rák helyett kaviárt hoznak, hát nem borzasztó? Miért mindennek most kell kiderülnie? Ez életem legpocsékabb délelőttje…
- Szerintem amúgy is felesleges volt megrendelned a tengeri herkentyűket! Buli, ma este! – állítottam meg egy lányt, és unottan a kezébe nyomtam. – A fele allergiás rá, csak kidobjuk az egészet!
- Buli, ma este! Ez a te véleményed! – tárta szét az ajtót, ami az aulába vezetett. - Egyébként megvan, mit veszel fel? Ajánlom, hogy dögös légy!
- Dögös, mi…
Puszit nyomott az arcomra.
- Elnézek a tornaterem felé! Néhány szentfazék még belefér. Órán találkozunk!
- Hogyne… - feleltem érdektelen. Álltam még ott egy darabig, és a szórólapot néztem. Felmértem Jay helyesírási hibáit, és kedvesen mosolyogtam rajta. Csoda, hogy a nevét sikerült helyesen leírnia. Talán többet kéne foglalkoznom az ákom-bákom kézírásával – sóhajtottam, miközben a lépcső felé tartottam, és mindenkinek adtam egy szórólapot, aki az utamba került. – Buli ma este!
- Oh, Jay bulija? Mikor? – kérdezte egy lány lelkesen. Most tényleg nem tudja?
- Nyolckor, de minden rajta van!
- Köszi!
Nahát, vannak még csodák… Ennek a lánynak fogalma sincs, mit vállal, ha eljön. Mondjuk a buborék automatára én is kíváncsi voltam. Más ölt volna azért, hogy a szervezőbizottság tagja legyen, mondjuk más már csak a kiemelt helyemért is ölt volna, a nagymenő Jaydon Hansen mellett. Én, a kis furcsa… Jay igazán elmondhatta volna, mit eszik rajtam. A humorom pocsék, nem öltöztem divatosan, és a hajam is szanaszét áll, ha neki úgy tetszik. Talán csak kellett valaki… aki képtelen nemet mondani.
Unalmasan lépkedtem felfelé, a harmadikon egy csapat elsős várt rám, akik évről évre elfajzottabbak, és ha ez így megy tovább, Cromvel hamarosan bezárhatja az iskolát. Pár év múlva az apácák már képtelenek lesznek megfékezni azt a sok száműzött ateistát. A suliban csak néhányan voltak, akik tényleg a vallás miatt jártak ide, őket hívtuk feketeruhásoknak, csak mert szigorúan betartották a suli öltözködési szabályait. Mások egyéb okok kerültek ide, mondjuk a szüleik gyenge próbálkozására, hogy jó útra tereljék őket, vagy mert nem nyertek felvételt egyetlen állami intézménybe sem. Talán én voltam a… a speciális eset?
Mivel az árvaházban nem éppen bántak velem emberként, számtalan okom lett volna, hogy megutáljam a vallást, és annak velejáróját. Gyermekként különös dolgokat műveltem, és miután elkezdtem megsebezni a társaimat volt, hogy napokig elzárva tartottak. A mély hitű apácák gyakran a sátán gyermekének hívtak, és egy napon levetkőztetve az ágyamhoz kötöztek, hogy az atya keresztet emeljen rám. Kicsi voltam még, hogy értsem. Lassan úgy bántak velem, mint egy idegennel. A rideg kezük nem úgy érintett, ahogy a többieket. félelmet nem ismerő szigorral vetették elém a kenyeret, és nem engedtek az udvaron játszani, mint a többieket. A napfény idővel már csak egy homályos emlék volt a kolostor szürke falai közt. Jogos volt, amit tettek velem, hiszen más voltam, mint most. Akkor még nem ismertem Jennyt, aki megmutatta, hogy egy magamfajta árvát is lehet szeretni.
Csak pár hónappal a tűz előtt került hozzánk. Fiatal nevelőnő volt, és gyönyörű ártatlanságának jelei ott lapultak a hangjában, ahogy beszélt hozzánk. Sok időt töltöttünk együtt, mikor ételt hozott nekem, vagy mesét mondott hajfonás közben. Jenny számtalan mesét ismert, játék közben folyton csak mesélt. Az alatt a pár hónap alatt családot csinált belőlünk, hogy többé ne legyünk idegenek, akiket ugyan azon kolostorba kényszerültek. És már én sem bántottam őket. Jenny kért meg rá, így nem tettem. Ő volt az egyetlen, aki szavakkal próbált hatni rám, és én megtettem bármit is kért, hiszen Jenny törődött velem.
- Carolyn, te különleges vagy – mondta gyakran. A hangja még ma is a fejemben van.
- De miért? – azon az éjszakán tettem fel először ezt a kérdést.
- Mert tervei vannak veled az életnek – ült az ágyam szélére. Hosszú szoknyája a földig ért, itt-ott már lyukas volt, talán a szú rághatta meg a kolostorszerű épület falai közt. Hosszú haját kontyba fogta a feje tetején, hogy ne akadályozza a gyerekek közt. - Te különleges vagy, Carry. Jónak születtél, és minden jó ember megkapja az őt megillető jutalmat.
- De én nem akarok különleges lenni! – erőszakoskodtam. – Én csak normális akarok lenni!
Jenny a hátamra tette puha kezeit, és a szavai gyengéden simogattak:
- Ne félj attól, amilyen vagy. Egyszer eljön az idő, és megérted a körülötted forgó világot. Idő kell, hogy rájöjj, te jobb vagy bárkinél, és okkal vagy különleges. Csak légy türelmes Carry… – simította meg az arcom - és tudni fogod, hogy nem születtél rossznak.
Akkor még nem tudtam, hogy percekkel később a sikolyok átrágják magukat a falon, és Jenny a testével próbál majd megvédeni a tűztől, hogy életben tartson. Túl későn vettem észre, hogy nekem ez nem árthat. Nekem kellett volna megvédenem őt. De nem tettem… és magára hagytam.
Jim már a való életre tanított, hogy miként álljam meg a helyem az árvaház falain kívül. Folytatta, amit Jenny elkezdett, és a jóra nevelt… Hálás lehetek neki, hogy ilyen sok áldozatot hozott, még ha hatalmasat is hibázott, hogy nyolc éven keresztül egy központi iskolába járatott. Miután Mike Rolins felgyújtotta a hajam, hogy megtudja, igazak-e a pletykák, eldöntöttem, hogy a Szent Kristófba jövök, hiszen ha az előzményeket nézzük, itt volt rá a legnagyobb esély, hogy sikerül beilleszkedni.
A másodikon a folyosó elég kihalt volt, így azonnal felismertem Vanessa-t, Mr. Flant-et, és Hirem hátát egy krém színű zakóban, miközben Cromvel igazgatóval beszélgetnek az ajtóban. Gyorsan visszahúzódtam a lépcsőre, hogy ne vegyenek észre. Már csak Hirem hiányzott, oh, remek! Sajnos nem értettem, miről beszélnek, de gondolom Vanessa lázadása végre nyomot hagyott Cromvelnél. Örülnöm kellett volna neki, mert kirázott a hideg ettől a csajtól, de akkor sem akartam rosszat neki.
Egy csapat lány jött felfelé, hangos zsivajjal, már csak pár perc volt csengőig. Nyeltem egyet, és belevetettem magam a tömegbe, hogy ne higgyék azt, hogy hallgatóztam. Közben lelkesen osztottam a szórólapokat, hátha így majd megúszhatom a találkozást, de addigra már elbúcsúztak egymástól, és felém vette az irányt.
- Nahát, Carry! - fogta meg a karom, hogy kihúzzon a tömegből. Tudtam, hogy ott van, csak épp nem akartam észrevenni.
- Hirem, micsoda meglepetés! – játszottam a hülyét. – Te hogy-hogy itt? És milyen elegánsan!
- Igen… az irodából! – tette csípőre a kezét, és felgyűrte a zakója szélét. - Volt egy kis probléma Vanessa-val. De gondolom tudod.
Bólintottam.
- Mi van, buli lesz? – bökött a szórólapra.
- Aha, ma van Jay szülinapja! Ha gondold, gyere el – adtam neki egyet. Nem igazán tudtam, hogy mit csinálok, kérlek, mondj nemet!
- Sajnos nem tudok menni… Üzleti vacsorám lesz, de majd bepótoljuk! – tette vissza a többire. – Egyébként… Jó is, hogy összefutottunk – lépett a folyosó széléhez, hogy ne legyen útban. Már egyre nagyobb volt a tömeg, végül be is csenegettek. - Szerettem volna beszélni veled.
- Miről? – kérdeztem aggódva.
- Lehet, csak én hiszem azt, de te nem akarsz látni engem?
- Én? – vihorásztam. – Dehogy is!
- Csak mert amit a múltkor mondtam…
- Nem, tudod, tanulás, buli szervezés… Sok volt mostanában!
Elhallgatott. Én sem hittem volna el, ezek a legolcsóbb kifogások.
- Tudod, nem szeretném, ha valamivel megbántanálak. Gyakran csinálok… baromságokat – nevetett. – És nem akarom elszúrni a barátságunkat!
- Oh, már barátok vagyunk? – csúszott ki a számon.
Hirem nagyot sóhajtott, és nevetni kezdett.
- Hát, én reméltem, hogy miután tisztáztuk a félreértéseket, lehet róla szó!
- Húúú-ha! Hirem MeConel a barátom. Tudod, hogy Vanessa ezért gyilkolni fog?
- Szeszélyes… Mint mondtam, nézd el neki!
Nevettem, és közben kicsit oldalra billentettem a fejem. Megláttam Victor-t, ahogy a távolból méreget minket, kezében a dzsekimmel. A tekintete korántsem volt valami bíztató, és mivel ismertem őt, tudtam, ha nem akarok balhét, ideje rövidre fogni a búcsút.
- Nekem most, ha nem haragszol… mennem kell! – böktem katonásan egy terem felé, pedig nem is ott volt órám.
- Persze, megértem! – azzal odahajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra, pont oda, ahová nemrég Jay. Meglepődtem, nem voltam hozzászokva, hogy rajta kívül más férfiak is puszilgassanak.
- Örülök, hogy találkoztunk! – suttogta a fülembe. Elég közel volt ahhoz, hogy zavarba jöjjek.
A sokkból egy lökés ébresztett fel. Victor támadt nekem, félrelökött, hogy Hirem szemébe nézzen.
- Mit akarsz a csajomtól? – förmedt rá dühösen, erősen szorította a dzsekim a kezében.
- Én? – kérte ki magának – Ne haragudj, de nincs rá írva, hogy a csajod.
- Pedig az! – rántott magához – A csajom! És vigyázz, mert ha szemet vetsz rá, nagyon megbánod!
- Victor, nyugi! – próbáltam rendbe hozni, de az csak tovább pattogott. Nem lesz jó, ha így folytatja. Az érzékeim bajt jeleztek, de csak csinálja…
- Hagyd békén Carolyn-t! Vágod?
Hirem magabiztosan fonta össze a karját, és röhejesen felvonta a szemöldökét.
- És ha nem?
Victor megindult felé, de lefogtam. Ellensége csak nevetett rajta, Victor fele akkora volt, mint ő.
- Kemény vagy, öcsi! – cukkolta. Hülye ez?
- Ő az én csajom!
Az lehet, hogy Hirem nem moccant, de én nem bírtam tovább visszafogni magam. A szemem már eléggé zöld volt, hogy megrántsam és a falnak szorítsam. A háta hatalmasat koppant, mikor találkozott a faliújság legaljával, de nem érdekelt. Csupán arra tudtam gondolni, miként játszom el a belső szerveivel. A véremben csak úgy pezsgett az adrenalin, és megpróbáltam nem engedni a kísértésnek, hogy átdöfjem a mellkasát, és addig szorongassam a szívét, míg a dobogás abba nem marad.
Victor remegett a karjaimban. Egy szót sem szóltam, de a tekintetemben minden benne volt, amit mondani akartam. Harag, gyűlölet, vágy, és ez már nem én voltam… Csak ekkor döbbentem rá, hogy még Hirem is itt van. Gondolkodás nélkül ránéztem, egy manguszta gyorsaságával, és egy robot fegyelmezettségével. Az arca komoly volt. Gépies, és rezzenéstelen. Halvány sötétség ült az arcán, és a két zöld szempár összetalálkozott. Az övé egyre mélyebben hatolt az enyémbe. A bűnös érzések vágyakozva keringtek az ereimben, és olyan erőt éreztem, amit még sosem. Tetszett! Vonzott az érzés, hogy rossz legyek, a kíváncsiság, hogy öljek! Átváltoztam volna? Nem, még nem. Éreztem, hogy ver a szívem, és a gondolataim a vágy iránti hibáktól hemzsegnek. Akkor mi ez? Mi történik velem?
Visszakaptam a fejem Victorra, és a varázs megszűnt. Hirem tekintete eloszlott bennem, és csak azt láttam, ahogy Victor kékül a kezemben. Gyorsan elengedtem, és végignéztem, ahogy a földre görnyed, és a torkát szorítva köhög, hogy levegőt kapjon. Ezt nem én tettem.
A szemek ránk vetődtek, ahogy a termek felé szivárogtak. Néhányuknak csak egy kis perpatvart jelentett, de akik hittek a rólam terjengő pletykáknak, megrémülve néztek. Elrohantam, hogy ne kelljen igazat adnom nekik. Hogy ne kelljen bevallanom, hogy egy gyilkos vagyok, mert akkor magamnak is be kellett volna ismernem, amitől a legjobban tartok.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése