hétfő

0 Árny és Fény - XV. Fejezet

Aztán fogalmam sincs miért, de eget rengető sípolás hasított keresztül a fülemen. Alig, hogy felemeltem a fejem a párnáról, leszédültem az ágyról és a gyomrom tartalma megindult egyenesen a napvilágra. Szerencsére pont a kis vödörbe fejeltem, ami ismerős volt a fürdőszobánkból. Nem tudtam, ki hagyta ott, de csókoltam a pici kezét!
Hányás után megpróbáltam felfogni, mi történik velem. Valahol éreztem, hogy nem egy vírus kapott el végre, de akkor miért éreztem magam úgy, mint aki két kiló tengergyümölcse konzervet evett?
- Szép jó reggelt!
Felnéztem, és egy kócos fej gördült ki az ágy szélére. Szerencsére nő volt.
- Konyec, ha nem MeConellel rúgtál volna be, még büszke is lennék rád!
Bár a hangja olyan rekedt volt, mint egy kiöregedett díváé, csak Celi lehetett az.
- Mi történt? – próbáltam levegőhöz jutni. Elképesztő, kora reggel mi minden van az ember gyomrában, és ezt mennyire nem akarja viszontlátni.
- Kérlek szépen kicsikém – feküdt hanyatt. – Tina az éjjel felhívott, hogy holtrészegen fetrengsz Hirem karjaiban, és hozzalak haza.
Elhallgattam.
Halványan derengett egy kép, amint futok Jay után, aztán, hogy csináltam valamit MeConel lakásán, és szinte élesen villant be, hogy MeConel szájában is csináltam valamit, amire most nagyon nem akartam emlékezni.
- Hogy a francba! – dörmögtem, majd újra a vödör fölé hajoltam. Celia önfeledten kacagott rajtam.
- Látnod kellett volna magad részegen! Haláli volt!
- Fogd be, világos?
Igazán pocsékul éreztem magam, de nem hatotta meg a dolog. Körbenéztem a ritkán látott helyiségben és láttam, hogy a szobájában vagyok.
- Milyen nap van? – Megpróbáltam észhez térni.
- Kedd! Lassan ideje lenne suliba menned.
Tuti betett a másnaposság, mert valami igazán rondát mondtam. Belekapaszkodtam az éjjeliszekrénybe és felhúztam magam. A tárgyak mintha egymás felé borultak volna. Tapogatóztam a falat keresve, de az egyre távolabb került tőlem.
Az egyetlen hang, amit hallottam a fülzúgáson kívül, csak Celi nevetése volt.
- Még azelőtt tűnj el, mielőtt apa hazaér! - ugrott ki az ágyból, és megindult utánam. Egy édi kis boleróban volt, el sem hiszem, hogy vele aludtam. – Lefeküdtél Hiremmel? – folytatta.
Megdörzsöltem a homlokom – most valahogy nem volt erőm kiabálni vele.
- Igazán megkönnyítenéd a dolgom, ha befognád.
A pillantása szigorúra váltott.
- El sem mondtad neki, igaz?
Beléptem a fürdőbe – El fogom!
- Mikor, ha már rátámadt a zöld szemű szörny? Ne merészeld rám csapni az ajtót!
De megtettem.
– Addig innen el nem megyek, amíg ki nem jössz, és meg nem beszéltük. Ez az én életem is, a felelőtlenséged, a… - és így tovább. Legalább annyira hangosan ordított, mint amennyire verte az ajtót. Most valahogy mégis könnyű volt kizárnom a gondolataimból.
Megtámaszkodtam a mosdó szélén, és megpróbáltam felidézni a történteket. A képkockák hevesen váltották egymást a fejemben, de lényegében értettem, mit akarnak mondani nekem. Jay elment, én pedig bosszúból úgy berúgtam, hogy utat engedtem annak a bizonyos másik énemnek, akitől annyira tartottam. Ahhoz képest, rendben volt a dolog. Bár még voltak homályos részek, nem hiszem, hogy megöltem volna valakit. Vagy ha igen, Hirem remekül eltüntette a nyomokat. Mikor végeztem a szarvassal a vére napokig a bőrömön maradt, mint egyfajta árulkodó jele annak, hogy képes vagyok kegyetlen fájdalommal széttépni az áldozatomat.
Egy másik hibát viszont tagadhatatlanul is elkövettem az este folyamán:
- Ne is próbálj meg hazudni, úgy nyaltátok egymást, mint nagyi a tésztás edény száját! – rikácsolta Celi tovább.
Belenéztem a tükörbe, és elszégyelltem magam. Azt mondják a részeg ember nem emlékszik a lehengerlő alakításaira, én viszont szinte mindenre emlékeztem, csak éppen nem értettem, mit miért tettem. A fülem hegyéig pirultam, mikor eszembe jutott, hogy Hirem a fenekem fogta. Egy nagy „jajj” –jal belehajoltam a mosdóba, és párszor belevertem a fejem a kagylóba, mielőtt megnyitottam a csapot. Hülye, hülye, hülye!
Zuhanyzás után lenyeltem egy kiadós koffeinadagot, és bevettem a tablettát, amit Celi-től kaptam, hogy viszonylag emberi formába rántson. Nem sikerült. A szemeim alatt óriási bevásárlószatyrok éktelenkedtek, a hajam égnek állt, és a szagom is olyan volt, mint Mr. Jonsoné, az ingyen konyhán. Tiszta szégyen… Viszont muszáj volt suliba mennem, mert első kézből akartam értesülni Vanessa ármánykodásáról. Bármennyire csendes és sötét lény volt, már két szó is elég Gracia-nak, hogy porrá alázzon. Ott akartam lenni, mikor ez megtörténik. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben maradtak még barátaim, akik megvédtek volna, így magamat kellett képviselnem az ügyben.



Mikor már meguntam Celi rinyálását, felkaptam a táskám és útnak indultam. Nem hittem, hogy képes lesz a feljáróig kísérni egy szál bugyiban és trikóban, de végül is megtette. Közben úgy ordított, mint a fába szorult féreg, hogy az egész utca tudja, egy gyilkos lakozik bennem. Ez is bizonyította, hogy a családom mennyire nem fél tőlem. Ezen változtatnom kellett. De sürgősen.
Éreztem, hogy a bennem rejlő indulatok azt az ismerős erőt kölcsönzik a végtagjaimba, és egy bizonyos pont után már nem az érdekelt, hogy a szomszédok őt fogják a szájukra venni a hiányos öltözéke miatt, vagy engem, akire olyan jelzőket használ, amitől egy ilyen múltú utcában igen is tartanak.
Megfordultam és éreztem, hogy a szemem fellángol.
- Két választásod van! – álltam meg előtte. A lehető legsötétebben néztem rá, úgy, hogy biztosan ráhozzam a frászt. – Vagy befogod a csinos kis pofikádat… - igazgattam a haját, zöld szemeimmel fogva tartottam pillantását, de közben nyájasan beszéltem hozzá. – Vagy már nem lesz esélyed ellenem tanúskodni a bíróságon.
Celi szája tátva maradt. Elakadtak a szavai félúton. Kacéran vállat vontam, majd ott sem voltam. A lépteim félelmet nem ismerően rengtek a járdán, és Celia olyan csendben maradt, hogy tutira nem szólal meg egész délután.
Nem értettem, miért vigyorgok, de tetszett, hogy megfenyegettem a nővéremet. Erővel töltött fel, élveztem a hatalmat. A józan eszem valahol egészen máshol járt, és különös mód egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá, hogy önmagam legyek. Ekkor villant meg bennem, hogy talán nem is kell félnem a bennem lakó másik lénytől, hiszen sosem adtam esélyt, hogy megtapasztaljam milyen is ez az oldalam. Mi van, ha a gyilkolást a pillanat szüli, és nem a bennem tomboló harag. Hiszen csak attól félünk, amiről nem tudjuk, milyen, és én még sosem adtam esélyt, hogy nyugodt környezetben teszteljem a határaimat. Jay nélkül… mikor nem kell miatta türelmesnek lennem.
Most nem akartam senkit megölni. Nem vágytam a vér ízére a számban, ahogy a ragacsos, fémes folyadék ledördül a torkomon. Vagy a csontok reccsenő hangjára, a fogaim alatt szétroncsolódó izmok ínyes roncsolására, és a bőr hasadására, amelyet a karmaimmal tépek. Most csak szórakozni akartam! Nem volt bennem bűntudat, sem egyéb gyengéd érzelmek, melyek eltántorítanának. Kacagni akartam! Kicsit élvezni a rosszat, és bűnbe esve engedni a csábításnak.
Diadalittas lépteim egy hullám zavarta meg, majd a szél egy ismerős energiát sodort felém. Egy fekete autó lassított mellettem, és megállva megpillantottam a sofőr smaragdzöld szemét.
- Elvihetlek, szépségem? – kérdezte csábítóan az idegen. Nővérem még ott állt, és azt nézte, beszállok-e. És igen! Azt hiszem, ezzel kezdődött el… a Jaydon nélküli életem.


Az iskola parkolójában minden szempár azt leste, kinek a kocsijából szállok ki. Ha már úgyis én voltam a szóbeszéd tárgya, legalább adtam nekik egy kis muníciót. Vad csókba kezdtünk a műsor kedvéért, így még az is megállt bámulni, aki nagyobb lúzer, mint én.
- Délután érted jövök! – suttogta Hirem lágyan, a szavai olyanok voltak, mint az édes cukormáz, mely elolvad a nyelvem alatt.
- Már alig várom! - vetettem oda mosolyogva.
Visszaült a kocsijába, és megvártam, hogy elhajtson. Még integettem is neki, aztán elégedetten néztem körbe, hogy mindenki felfogta, hogy előbb valóban Hirem MeConel izmos mellkasát simogattam a kezemmel.
Magabiztosan szippantottam be a sok egyházszent elkoptatott levegőjét, majd mikor megfordultam, négy döbbent arc bámult rám, akik talán lekörözték többit. Csak az ötödik tekintete lógott ki közülük. Nem hittem, hogy Ginnek bármi baja lenne Hiremmel, de a megvetés ott lapult a szemében, és oly egyenesen hatolt a vesémbe a távolból, hogy szinte fájdalmat éreztem.
Felháborított, hogy még róla árad az ellenszenv, mikor titkolózott előttem. A többiekről nem is beszélve, hiszen ki tudja, hányan tudtak Jayről, és hányan hazudtak nekem. Neeem… nem akartam közéjük tartozni! Már nem voltak a barátaim. Elegem volt a hazugságaikból, amúgy is csak Jay miatt foglalkoztak velem.
Dacosan elkanyarodtam a kerítés felé és kiszemeltem az ultrabagós társaságot. Szerzek én új barátokat! – gondoltam. Még ha utálni is fogom őket… mert ebben biztos voltam.
- Hello! – szakítottam félbe a díszkurzust az agyonvésett hársfa alatt. Mindenfelé cigicsikkek maradványai ölelték körbe a még hamvadók füstjét, amit Vanessa és a Gracia klónok tartottak a kezükben.
Elhallgattak.
- Te meg mit keresel itt? – rikkant fel Gracia. A barátnői meghúzták magukat, mert ismerték a pletykát, miszerint akkor vagyok durci, ha a szemem zöldben világít. Na tessék! Elég félelem vett körül, hogy legyen miből táplálkozni.
- Nem téged, szivi! – vágtam oda.
Gracia színe először átment lilába, majd megfakult, és elfehéredett.
- Szi, mi?
- Szivi! De lehetsz a húsom is!
Elállt szeme-szája.
- A csaj velem van! – szólt közbe Vanessa. A hangja vagy négy oktávval mélyebb volt a többiekéhez képest.
- Ne félj, Gracy, ígérem, próbálom úgy intézni, hogy ne tudj sok vizet zavarni! – Igen, ezt én mondtam. Aztán jött a Celi-nél begyakorolt haj igazgatás. Szegény Gracia, túlságosan is ledöbbent ahhoz, hogy ellökje a kezem. Ide-oda kapkodta a fejét köztem és Vanessa közt.
- Ez??? Mit akar? – fakadt ki rémülten.
Újdonsült sógornőm terpeszbe állt, és olyan gonoszan fonta össze a karját, amire csak a MeConelek képesek.
- Valami probléma van?
A lány bekapta a levegőt, és nagy hanggal leerőltette a torkán.
- Na mi lesz, megkínálsz egy cigivel? – böktem oldalba.
Tátott szájjal elővette a cigis dobozát, és mint egy élettelen zombi, felém nyújtotta. Le nem vette rólam a szemét, miközben kikaptam a kezéből, és gond nélkül kivadásztam egy szálat a gyújtóval. Próbáltam minél profibban meggyújtani, hogy ne látszódjék, mennyire kezdő vagyok. A klónok szeme legalább olyan csodálkozó volt, mint Gracia-é.
- Kösz, ribi! – adtam vissza neki, és kifújtam a cigifüstöt. – Szóval, mit csinálunk délután? - várakozó pillantásomat Vanessa-ra szegeztem.




Értékeld a bejegyzést:
{[['']]}


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése