Miután sikerült lemásznom, hazaszaladtam pénzért, hogy ételt hozzak Apollo-nak a kisboltból. Vele töltöttem a délutánt, hátha közben hazaér valaki. Nem igen hittem ebben. Már arra is gondoltam, hogy hazaviszem Apollo-t, de Celi még mindig nem dolgozta fel, hogy van egy macskánk és hát nem voltam abban a helyzetben, hogy szembeszegüljek.
Így aztán estefelé… hazamentem.
Csak lefekvéskor jutott eszembe, hogy egész nap nem ettem egy falatot sem. Valahogy nem is ment volna le étel a torkomon, ahogy vasárnap sem. Gondolni sem bírtam a kajára, miközben a templomba készültem. A gyomrom jojózott, a kezeim remegtek, egy fiú helyett most már kettő miatt voltam ideges és ez valahogy nagyon nem tetszett.
Hétfőig bírtam a koplalást, mikor a suliban az első utam a büfébe vezetett. Elég időt töltöttem Billi-vel a múlthéten, hogy tanuljak tőle néhány női praktikát, amire eddig nem volt szükségem. Pasi ügyben csak kicsivel volt jobb helyzetben nálam, szóval szerinte bánatra a csoki jó. Már a harmadik Milky way-t tömtem magamba, mikor az udvaron végigszaladt a pletykahullám:
- Láttátok Gin-t?
- Gin Hansen visszajött!
- Kicsi Gin újra a suliban!
- Gin! Hazajött!!! – kiáltották mellettem. A név hallatán éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint az előző percekben.
- Oh, Carry, képzeld, Gin visszajött! – támadott le Billi és belém karolva sétált tovább egy pad felé. - Nem is tudtam, hogy ilyen hamar visszajön, ha tudom, veszek neki valamit, szerinted ő vett nekem?
Úgy tettem, mint aki nem tud semmit. És ez igaz is. Engem csupán egy valami érdekelt:
- Egyedül jött?
Lehuppant a padra a tornaterem előtt.
- Azt hiszem, Nara-val!
- És Jay?
- Róla nem kérdeztem, így is csak egy percre ugrottak be, alig volt időnk szót váltani. Nem bírom ezt a Nara-t - fintorgott. - Túl tökéletes.
Mielőtt rákezdett volna, hogy Nara-val szemben mennyire nehéz helyzetben van egy répahajú, szeplős lány, Mrs. Green megállt mellettem és az orrára tolta a piros-keretes szemüvegét, amit matekon is használt.
- Carolyn. Felmennél Cormvel igazgató úrhoz? – már a hangján is hallatszott mennyire szorong az emberek közt. – Beszélni szeretne veled a diákcsere programról.
- Máris? – kérdeztem pánikolva.
- Bizony, megkért, hogy szóljak neked. Még az… előző szünetben. – tette hozzá alázatosan és közben olyan vörösre pirult, hogy szalonnát lehetett volna sütni az arcán.
- Rendben… - feleltem lelketlenül. Billi kezébe adtam a táskámat, majd bekaptam az utolsó falat csokimat is.
Durcásan indultam befelé. Siettem, hátha még itt találom Gin-t. Teljes Jay lázban égtem, ha visszajött, megúszom a diákcsere programot, de persze nem emiatt kerestem. Kétségbeesetten pislogtam körbe az aulában, hátha meglátom valahol. Sok volt a szőke diák, de egyik sem hasonlított rá. Victor-ra az egyik viszont, annál inkább! Amióta rátámadtam, valahogy kerültük egymást, de tudtam, ez csak ideiglenes. Amennyire kiszámítható volt, bármikor úgy dönthetett, hogy újra kezdeményez, így inkább a másik irányba mentem, még ha a nyugati szárny felől közelebb is lett volna az igazgatói iroda.
Felérve az első lépcsőfordulóba kinéztem az ablakon, a parkolóba. Nem volt ott sem Nara fehér Toyota-ja, vagy Gin kicsi rózsaszín Smart-ja, de még a Porsche sem. Igazat kellett adnom Billi-nek, hogy ha voltak is itt, már biztosan elmentek. Ha Jay nem jött velük a suliba, hogy üdvözölje a srácokat - de legfőképpen Vess-t - , el kellett fogadnom a tényt, hogy Angliában hagyták. De miért?
Aggodalomtól telítődötten fordultam meg, hogy minél előbb túlessek a Cromvel-hez tett látogatáson és megkeressem Vess-t. Alighogy felszökelltem a második lépcsőfordulóba, valakibe erővel beleütköztem. Feljajdultam és nem láttam mást, csak az arcomba repülő kék farmerdzsekit a mellkasán. Papírok szálltak a levegőbe és ezzel egy időben a dzseki gombja fájdalmasan belefúródott a homlokom bőrébe.
Viszont a lendületen kívül, minden más ismerős volt rajta. A test, mely szabályosan igazodott az enyémhez, mint a páros bögre, vagy a tört szív medál, amit egyedire terveztek. Az illata, ami megcsapott. Dolce&Gabbana… Ez komoly?
- Carry… - mondta savanyúan. Ajka hullámban záródott össze, miután kimondta a nevem. Nem nyúlt a papírok után, mint ahogy azt elvártam volna tőle. Csak állt, és nézett rám. A szemei elcsigázottak voltak, mintha nem örült volna nekem, vagy csak annak, hogy szélvészkedtem?
- Jaydon? – kérdeztem döbbenten. Egyszerűen nem bírtam becsukni a szám.
- Carry? – ismételte furán és felvonta az egyik szemöldökét.
Egy kérdésbomba robbant fel bennem, de mégis a lehető leghülyébbet tettem fel:
- Te meg hogy kerülsz ide???
Nem felelt. Rá kellett volna zúdítanom az összes többi kérést, hogy Mi? Hogy? Merre? Hol? Mi van? – de mind elakadt a torkomban és csak néztem, ahogy lehajol, felszedni, ami eddig a kezében volt.
Nem tudtam, hogy dühös legyek, vagy mégsem. Igen, megkönnyebbülés volt, hogy itt van, de ugyanakkor furcsa is és magyarázatot vártam. Tehetetlenségemben végül leguggoltam, hogy segítsek neki felszedni a papírokat, de nem nagyon tudtam, mit csinálok, csak kapkodtam feléjük.
Az összes egy kék színű mappa felé vezetett, rajta az iskola címerével, és mindegyiken Jaydon adatai szerepeltek. Átfutottam az egyiken a címet:
- Kiiratkozási papírok? – ismételtem hangosan, de még így sem nagyon hittem el. – Jay?
De csak hallgatott. Idegesen kivette a kezemből, majd beletette a mappába és összecsapta.
Habozott még, mielőtt felállt. Magához szorította a mappát és a szemembe nézett. A tekintete csüggedt volt, szép kék szemei Apollo-ra emlékeztettek, mikor szomorú volt. Fogsorát erősen szorította egymáshoz és ajka még mindig egyenetlen vonalban húzódott, mint aki citromba harapott.
Éreztem, hogy remegek. Furán viselkedett. Az öltözéke egyszerűbb volt a megszokottnál, a haja frissen mosottnak tűnt és nem olyannak, mint aki most járt a fodrásznál.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam. A kérdések még mindig vissza-visszarántották egymást a torkomban, hogy egymás elé kerüljenek. Féltem, ha segítek valamelyiknek a küzdelemben, a válasz talán nem az lesz, mint amit remélni mertem.
- Sajnálom… – ejtette ki lágyan és talán nem is a szó volt a lényeg, hanem az, ahogy elhagyta a száját. Mert a lényeg… így nyilvánult meg talán.
- Mit? – a hangom éles volt, szinte sikoltottam.
- Gin vár… - mondta zavartan, majd megpróbált megkerülni, de én elkaptam.
- Mi folyik itt? – kérdeztem szigorúan.
Egy szárnyaszegett pillantást vetett a kezemre az övén, majd elkapta a tekintetét.
- Magyarázd el! – követeltem.
- Ha az olyan könnyű lenne – a hangja lágy volt, és gyenge. Alig értettem, amit mond.
- Eltűnsz, és most azt várod, hogy elengedjelek minden magyarázat nélkül? – kapkodtam a levegőt. – Azt hittem, minden rendben van, hová akarsz menni?
- A szüleimhez…
- De miért?
Nem felelt. Nem volt mit mondania. Elé álltam, és megfogtam a karjait.
- Baj van? – kerestem a tekintetét, de ő elfordította a fejét, hogy még véletlenül se nézzen rám. Nehéz volt magamra erőltetni a nyugalmat, de tudtam, nem érek el semmit, ha hisztizek.
– Ha tudok segíteni, kérlek…
- Hagyj… elmenni, Carry! – a tekintete legalább olyan szigorú volt, mint amennyire remegtek a pupillái. Nem azt mutatta, amit a felszín alatt érez. Különös érzelmi viharokat fedeztem fel a szemében, ami legalább olyan zavaros volt, mint a csend, ami néhány pillanatig körülölelt minket.
- Mennem kell… – lépett volna tovább, de magam előtt tartottam.
- Árnyat a fény mögött? – hadartam. - Ez mit akart jelenteni?
- Sietek…
- Jártam a házatoknál! Láttam Apollót…
Szabadulni próbált.
- Múltéjjel azt álmodtam, hogy meghaltál, nem mehetsz el így!
Azt hittem hezitál, de csak a figyelmem várta, hogy lankadjon, és hirtelen megkerült, de én a dzsekije ujjába kapaszkodva úgy lendültem vele, mint akaratos gyerek az anyja szoknyája után.
- Engedj el, Carolyn! – próbálta meg lefejteni az ujjaimat. – A reptérre kell mennem…
- És szóltál? Szóltál, hogy elmész? El akartál köszönni? Így akarsz bosszút állni? – pánikoltam.
- Ez nem bosszú…
- Akkor miért nem köszöntél el? Miért nem mondtad?
- Épp ezért, Carolyn! – kiáltott rám. – Ha azt hiszed, hogy nekem ez könnyű, ha azt hiszed, hogy szívesen teszem, hát tévedsz!
- Minden a buli miatt van, igaz?
Keserűen felnevetett.
- Dehogy a buli miatt…
- Akkor meg miért?
- Mert meg kell tennem, azért! – megrémültem az indulattól, ami a hangjában rejlett. A vad oroszlánból jámbor kiscica lettem, aki fülét farkát behúzva várta, hogy egérutat nyerjen. De nem bírtam itt hagyni. Könnyek gyűltek a szememben, és csak egy valamit akartam:
- Ne menj el mellőlem, szépen kérlek! – öleltem meg őt.
Behunytam a szemem, és az arcom a nyakába fúrtam. Az ajkam a puha bőréhez ért, homlokomat a haja cirógatta, mint a gyenge tollpihék. A karom erős bilincsként zárult össze a tarkóján, és képtelen voltam elfogadni, amiket az imént mondott. „Meg fogom állítani” „Meg tudom állítani!” Amíg öleltem őt, nem is bírtam másra gondolni. Örökké tudtam volna tartani a karomban, ha ezzel megakadályozom, hogy elmenjen. „Csak viccelt, nem de? Kiiratkozott, mert mérges, de ha még gyorsan visszamegyünk, Cromvel visszaveszi, ugye?” Nem lehetett olyan elszánt, hogy ne tudjam meggyőzni. Kellett lennie valaminek. Valaminek, ami itt tartja. Ő sem akart elmenni. Láttam a szemén. Akkor miért? „Csak tarts ki Carry… Szorítsd erősen, és nem fog lemenni! Jay marad… Jay sosem fog elmenni!”
Ő nem ölelt át. Mintha tiltakozott volna valami ellen, valami nagyon erős ellen. Kezei közt görcsösen szorította a mappát a mellkasomnál. A verőere vadabb ütembe kezdett az ajkamnál.
Eszembe jutott, amikor először kértem, hogy maradjon velem. Szükség akkor nem volt rá, a szavak csak úgy jöttek belőlem. Kellemes, meleg nyári nap volt akkor, virágokkal egy medence partján, amit még nem üvegen keresztül melegített a Hansan-házra vetődő napsugár.
Jay kihúzott a vízből, ami úgy csorgott le szinte meztelen testemről, mint ahogy kövek mosta esővíz a hegyről. Erősen szorított a derekamnál, és azt vártam, mikor csobbanok újból, de ő csak tartott a karjaiban, mígnem én is megöleltem őt. Mikor elengedett, a lábam lassan érintette meg az alatta lévő csempéket. De a keze még ugyanott volt, a derekamon! Az érintése kellemes volt a bőrömnek, mint a langyos víz, mely erőtlen hullámokban verdesett.
A homlokom az övéhez szorítottam, és onnan néztem a szép kék szempárt a vízcseppes szempillák alatt. Ő volt az egyetlen, akivel nem zavart az effajta közelség. Úgy éreztem Ő az én részem, én pedig az övé.
- Ugye mindig itt maradsz velem? – kérdeztem halkan.
Elmosolyodott és kérdéssel felelt, míg én a válaszon izgultam:
- Hová mennék?
- Nem tudom… - vontam meg a vállam. – El innen… tőlem.
Jay elkapta a tekintetét, majd újra rám emelt azt.
- Addig maradok, amíg szükséged lesz rám! – mondta kedvesen, majd elhajolt tőlem, és csibészesen villantotta meg a fogát – Vagy amíg a pasijaid az őrületbe nem kergetnek! Mert akkor lelécelek.
- Pedig nem lesz beleszólásod! – incselkedtem.
Kuncogott az ajkai mögött és sejtelmesen nézett:
- Egyikünknek tuti nem lesz!
Kiragadt az emlékképből, ahogy keze megmozdult kettőnk között és a csípőmre csúszott. Hirtelen mintha feladta volna a küzdelmet, forrón siklottak végig a hátamon, kegyetlen, földrengető simítás volt, arcát fájdalmasan fúrta a hajamba, hogy nagyokat lélegezzen az illatomból.
- Bocsáss meg – szipogtam, de a szavamba vágott:
- Nem… te bocsáss meg!
- Ígérem, többé nem csinálok ilyet, be fogom pótolni a szülinapod, csak ne menj el, jó?
- Nem ezen múlik.
- Történt valami? Miért nem mondod el?
Vívódva tolt el magától, és amíg csendben voltunk, a mutatóujjával letörölt egy könnycseppet az arcomról.
- Egyszer majd meg fogod érteni…
- Akkor baj van, igaz? – sírtam egyre keservesebben. Kétségbeesve néztem rá.
- Azt hittem, utálsz.
- Mert utállak is! – szipogtam. Jay közben elmosolyodott és a mellkasára vonta a fejem. A hajam simogatta, miközben én nagyokat nyeltem. – Ne menj el… légyszíves.
Oly gyerekes és tehetetlen volt, ahogy ezt kértem. Gyengének éreztem magam és a fejemben mindenféle hazugságot összehordtam, hogy egy álomba képzeljem magam. Már csak az ébredést vártam. Kinyitni a szemem és átmenni Jay-hez, hogy aztán együtt elmenjünk valahová, ahol rózsaszín vattacukrot lehet kapni, hogy a lehető legragacsosabbra kenjen vele, ahogy szokta. Alig vártam már… csak ő és én… én, meg a szöszikém…
- Nagyon fogsz hiányozni… - mondta, de csak halkan. Álom volt az biztosan… Mindig is tudtam, hogy hiányoznék neki, de ezt sosem mondaná ki. Jay sosem mutatná miattam gyengének magát. Szomorúan mosolyogni kezdett és arcomra hajtotta az arcát.
- Mindig maradj ilyen, jó?
- Mondd, hogy nem mész el!
- Carry…
- Mondd, hogy hazudtál, ez az egész csak egy átverés volt! – toltam el magam, hogy lássam az arcát.
- Ne nehezítsd meg!
- Kérlek, Jay…
Szigorúan bámult valamerre, de akkor még nem tudtam, hogy a lépcső az.
- Sajnálom! – mondta, majd olyan hirtelen indult el, hogy nem volt időm megakadályozni.
- Jay! – kiáltottam a nevét, majd futni kezdtem utána, de mint a szélvész rohant előre, és nem bírtam megállítani. – Jay! Ne tedd ezt, kérlek! Még nem hagyhatsz itt, megígérted!
- Akkor mikor Carry? – nézett vissza rám - Örökké nem maradhatok veled!
- Még szükségem van rád!
Észre sem vettem, hogy már az aulában vagyunk. Az ordításomra mindenki elcsendesült, és azt nézték, ahogy az utolsó lépcsőfokon állok. Köztük volt egy kisebb csoport is, Ők Gin-t rajongták körül. Ott voltak Billi és a srácok is. Vess fal fehéren bámulta a jelenetet, senki sem értette, mi történhetett.
Jaydon vetett rájuk egy keserű pillantást, majd lehajtotta a fejét.
- Sajnálom – mintha csak ezt bírta volna mondani. Váratlanul folytatta útját az ajtó felé.
- Jay, szépen kérlek, Jay!
Már a bejáratnál járt, mikor sikerült elkapnom a ruhája ujját. Megfordult, és a kezébe vette az arcom.
- Carry! Carry, figyelj rám!
- Nem mehetsz el – ismételtem keservesen.
- Nézz rám, Kincsem! – emelte meg a fejem. – Nézz rám! – de csak zokogtam és alig bírtam nyitva tartani a szemem. - Mindig te leszel a legfontosabb.
Néhány kőkemény pillanat után egy csókot nyomott a homlokomra és durván lökött el magától, miközben kifelé rohant.
Haboztam, de tudtam, mit kell tennem. A némaság, és a barátaim döbbent tekintete kísértetiesen hatott rám. Kilöktem a bejáratot és mentem Jaydon után. A portás vonyítva kiáltott utánam, de nem álltam meg. Futottam a parkolóba és Jay nevét ordítottam, mikor beszállt a kocsijába.
- Beszéljük meg! Nem mehetsz el!
Beindította a motort.
- Jay! – Ütöttem a kocsira, de ő egy szánalmas pillantás után a gázra lépett.
Szélsebesen süvített végig az üres parkolón. Futottam, amíg a lábam bírta, de a gázpedált a padlóig nyomta, és a por az arcomba repült. A szél ezúttal a javamra dolgozott, mintha végre felkapott volna, hogy utána repítsen. De ahogy kiért a parkolóból csak én maradtam ott, egyedül, és bár ölni tudtam volna, mégis, csak zokogni mertem.
Spayki fékezett le mellettem. Az értetlen tekintetek szép lassan tömeggé gyűltek körülöttem. Barátaim mozdulatlan figyelték az irányt, ahol eltűnt, és az arcukon izzó döbbenet csak még nehezebbé tette az érzéseimet. Főleg Vess… Ahogy a kanyart nézte a parkoló végén. Tudtam, mit érez, és ez az érzés körülölelt engem is. Bár mondhattam volna valamit, bár tudtam volna, mi történik. De már csak a hófehér galambot figyeltem… ahogy a falevelek közt bogarászik.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése