0 Árny és Fény - XIII. Fejezet

- Ez-meg-mi-volt? – kérdezte Spayki döbbenten. Ki tudja, mennyi ideig álltunk ott, reménytelen. Hallgattuk a csendet, és mintha vártunk volna valamire, valakire…

Tehetetlenségünkben mind Vess-re néztünk. Mintha tőle vártunk volna választ. Különös mód még én is, pedig a szemében láttam, a rejtélyek őt is elbizonytalanítják. Csak mikor Gin-re nézett. Akkor tűnt fel, hogy ő is ott van. Az igazi bűnös, akit eddig figyelmen kívül hagytam. Felidéztem a pillanatot mikor az aulában futottam, és igen, mintha már láttam volna őt ebben a ruhában. Gin ott volt. Szenvtelenül nézte végig, ahogy Jay ellök magától. Rápillantva olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy kedves rokonomat látnám, de a viselkedése számító volt, és tudtam, már benne sem bízhatok.

Először éreztem úgy, hogy nem ismerem a Hansen-eket. Nem várt húzások Jay-től, kimondatlan hazugságok Gin szemében. Azt hiszem, fel sem fogtam igazán, mi történt velem. Az érzelmek elvették a józan eszem, és csak lassan szivárgott elmémbe a tudat, hogy hiába küzdöttem, Jay elment, és bármennyire is keservesen nézem a kanyart, ő már nem fog visszajönni. A szemében volt valami, ami elárulta, nem tud mást tenni. De ez még kevés volt, hogy megértsem. Zűrzavar keringett bennem és ordítani akartam, de mégsem. Már nem tudtam hinni senkinek, de ami a legfontosabb… nem tudtam, mi lesz a következő lépésem.

Gin idegesen húzta össze magát. A pír elöntötte arcát. Ő volt az egyetlen ember a környezetemben, aki képes volt elsírni magát, ha hazudnia kellett. Most is erre készült. A könnyek már ott sorakoztak a szemében, és mikor megszólalt:

- Nem tudom, mi történt! - Úgy tört elő belőle a sírás, mintha egy gátat törtek volna szét.

- Ne már Gin! – Állt elő Spayki.

- De ha egyszer így van…

- Gyerekek! – Chatarin nővér hangja figyelmeztetett rá, hol is vagyunk. – Térjenek vissza az iskolába.

Láttam, fontolóra veszik a dolgot, nekem viszont valami egészen más járt a fejemben, amihez sem Chatarin nővérnek nem volt köze, sem az iskolának. És különös mód… még Jaynek sem.

- Mire készülsz? – kérdezte Billi, mikor lehúztam a válláról a táskám.

Tudtam én, mi a szitu, Jay elhagyott, és az okra talán sosem kapok őszinte magyarázatot. Valahogy nem éreztem szükségét, hogy maradjak. Képtelen lettem volna visszamenni az iskolába, hogy beüljek egy padba, és úgy hallgassam a Bibliaórát, mintha mi se történt volna. Nem, ez nem én lettem volna. Az egy más világ volt, nekem pedig ebben kellett helytállnom. Kezdve a beismeréssel, a bennem tomboló érzésekkel és a döntéssel, amiben sosem voltam még ilyen biztos.

- Majd holnap beszélünk. – feleltem ridegen.

- Hová mész? – kérdezte rémülten, de az érzései eltörpültek az enyéimmel szemben.

Vállamra vettem a táskám és elindultam abba az irányba, ahol Jay eltűnt. A nővér sipítva ordította a nevem, de még ez sem állíthatott meg. Csupán egy valakihez mehettem. Ahhoz, akit Jay a legjobban gyűlölt. És akire nekem a legnagyobb szükségem volt.

Megadtam magam…

- Jó napot, Hirem MeConel-t keresem! – A fickó a bár pultja mögött úgy nézett rám, mintha valami a fogam közé ragadt volna, vagy zöld fejem lenne, vagy nem is tudom. Ekkor gondoltam csak bele, hogy festhetek, miután kiordítottam a lelkem, a fejem majd felrobbant, és még futottam is idáig nehogy elkapjanak, mert a buszmegálló túl közel volt az iskolához.

- Ki keresi? – vetette oda foghegyről.

A bár teljesen máshogy nézett ki, mint a megnyitón. Sokkal komorabb volt a nappali fényben, a hangulatvilágítások nélkül. Cigifüst és olcsó kocsmaszag terjengett az asztalok közt, a sarokban hangos társaság ült. A pultos fején nem ördögszarvak díszelegtek, hanem egy kendő, amitől egy kalózra emlékeztetett.

- Carry vagyok. Pénteken itt voltam a megnyitón - feleltem a tőlem telhető legnagyobb bátorsággal. A gyomrom görcsbe rándult és nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok.

- Jobbra! – hallottam hirtelen. A hang sietős volt, felé kaptam a fejem. – Fel a lépcsőn. – mosolygott rám a lány, és tollával megmutatta az irányt.

Meglepetten néztem rá. Kicsi, fekete hajú nő volt, úgy 24 év körüli, almazöld kosztümben. Iratokat terített szét a pulton. A bőre fehér volt, a szemei hatalmasak, zöldek, és volt benne egy kis Hófehérke hatás, de az arca egész biztosan nem egy mesehősre emlékeztetett. Kizártnak tartottam, hogy láttam volna már, mégis megborzongtam a vonásai láttán. Nagyon hasonlított valakire, de bármennyire is törtem a fejem, nem jöttem rá, kire.

- Köszi – mondtam zavartan, majd megigazítottam a táskám a vállamon. Már ott volt a nyelvemen a kérdés „Ismerjük egymást?” – de inkább elfojtottam, mielőtt hülyének néz.

Idegesen megindultam a bár egyetlen csigalépcsője felé, ahol a leeresztett Riphino pihent.

- Carry! – kiáltott utánam.

Riadtan fordultam meg, na mi van, mégiscsak ismerem?

A nő szeme elidőzött rajtam. A mosolya kedves volt, és őszintének tűnt. Régen néztek már rám így, és hirtelen nem is tudtam, mire véljem. Volt a lányban valami, ami azt súgta, örül nekem.

- Ezt felvinnéd neki? – Finomnak látszó kezei közt egy borítékot nyújtott felém. Haboztam, mielőtt elvettem volna. Teljesen megbabonázott a lány stílusa. A fogai elbizonytalanítóan fehérek voltak, és ahogy a tépett frizurájának tincseit kifelé húzta, egész helyes volt az arca. Ismerős érzés ide vagy oda, nem emiatt tűnt szimpatikusnak. Olyasfajta embernek nézett ki, akivel remekül el lehet beszélgetni.

- Igyekszem – próbáltam mosolyogni, majd a borítékra néztem és hátrálni kezdtem. Erős kényszert éreztem rá, hogy mondjak még valamit ahelyett, hogy csak úgy elmegyek. A lány mosolya elragadó volt, miközben végig kísért a szemével, az enyém viszont szorongó, ezért gyorsan hátat fordítottam, próbálva nem törődni azzal, hogy esetleg megbántom.

Idegesen csapkodtam a tenyeremhez a boríték élét. Kizártnak tartottam, hogy meggondolnám magam, idefelé jövet elégszer átgondoltam a lehetőségeket és nagyon is jól tudtam, mit csinálok. De az önbizalmam sosem volt igazán jó barátom. Mindenesetre volt nálam egy boríték, amit célba kellett juttatni, és ez már magában elég nagy lökés volt, hogy a lépcsőre tegyem a lábam.

Mikor az olajzöld ajtóhoz értem, nem töprengtem rajta, bekopogjak-e. Azt már megtettem útközben, most már csak beszélnem kellett vele. Megpróbáltam kiűzni a fejemből Jay arcát és csak a helyzetre koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy a miatta érzett gyengeségem befolyásoljon mikor épp az erkölcseim készültem felrúgni. Eddig óvatos voltam, de most egy idegen fiú ajtaján kopogtam, akire ki tudja, mennyivel jelentek több veszélyt, mint bárki másra.

Viszont ahogy teltek a percek, egyre bizonytalanabbnak éreztem magam. Semmi mozgást nem hallottam odabentről és a csalódás egyre távolabb lökött Hirem-től. „Mégis, mit keresek itt?”- tettem fel a kérdést, majd a sírógörcs ismét megpróbált erőt venni rajtam, de ki kellett bírnom, amíg elhagyom az épületet.

Már megindultam lefelé, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Hirem állt mögötte, kigombolt fehér ing csüngött a vállán, és a nadrágját is sebtében kaphatta fel, mert az öv még nem volt rendesen bekapcsolva a derekán.

- Carry? – Meglepett volt, de a szemében nem láttam jelét a csodálkozásnak.

- Zavarok? – nyeltem egy nagyot, hogy a zokogás minél mélyebbre csússzon.

- Nem, dehogy.

Ekkor egy nő lépett elő. Hosszú, vörös haja volt, lenge öltözéke alig takart valamit. Csábosan odament Hirem-hez, a kezét végigsimította a mellkasán és megcsókolta a nyakát.

Félre fordítottam a fejem.

- Akkor hamarosan. – a nő hangja olyan volt akár a cukormáz. Hozzápréselődtem a korláthoz, hogy elférjen mellettem. A pillantása felém már koránt sem volt olyan gyengéd. Lenézően vigyorgott rám, mielőtt elindult lefelé, aztán sokáig néztem, miként pakolja egymás után azt a két feszes csülkét. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.

- Sajnálom, tényleg nem akartalak zavarni… - indultam volna én is, de Hirem elkapta a karom.

- Héj, várj…

- Engedj el!

- Nem foglak ilyen állapotban! Mi történt?

Elképzelni sem tudom, hogy vett rá mégis, hogy ezek után a lakásába menjek, de néhány karom-szorítja-az-ajtaja-előtt pillanat után már a díványán ültem, és ő teát főzött nekem. Telesírt zsebkendőket nyomkodtam az ölemben, és feszélyezett az összetúrt ágy előttem. Megpróbáltam nem törődni azzal, mi történhetett, mielőtt megérkeztem. Hiszen nem azért jöttem! Kínos volt, igen, hiszen egy pillanatra el is felejtettem, Hirem MeConel mekkora nőcsábász. Csak az együttérző tekintete járt a fejemben, ahogy a vacsoránál nézett rám. Aztán a pillanat a bár előtt, amit még mindig nem tudtam megmagyarázni, és végül a búcsúnk, mikor úgy éreztem, egy részem szakítják ki.

Pillanatok alatt elmeséltem neki a történteket, de közben majd belefulladtam a könnyeimbe. Rettenetes érzés volt mikor arra kért, meséljek el mindent, mert attól megkönnyebbülök, én meg tövéről hegyére felidéztem mikor Jay elment. Nem mondom, remek húzás volt, de végül is én akartam. Olyan volt, mint mikor a tőrt újra és újra a szívembe szúrják. Remek érzés…

Nem sokkal később szánalmasnak éreztem magam, mikor a lábam a díványra emelte, a fejem alá párnákat pakolt, és egy hideg vizes törülközőt nyomott a homlokomra. Élethalál harcot vívtam a gyomromban burjánzó idegszálakkal, de azt hiszem, remekül tartottam magam. Tök ciki lett volna, ha előadom Hirem-nek a péntekit, amit a szobámban produkáltam. Mert oké, lehet, hogy elsőszámú elsősegélynyújtásban részesültem, de akkor sem akartam gyengének mutatkozni előtte. Magamra parancsoltam, kegyetlenül az orromon szedtem a levegőt, visszanyeltem a hányingerem, és először gondolkodtam azon rosszullét közben, vajon hogy nézek ki. Nem mintha számított volna. Hirem egyáltalán nem úgy festett, mint akit zavar a kinézetem. A tekintete aggódó volt, és bevallom, a vizes törülköző igazán jól esett.

Szóval miután meggyőződött arról, hogy életben maradok, és én is megerősítettem ebben a hitében, elment, hogy teát főzzön nekem.

A lakással nem volt különösebb bajom, pusztán az elrendezése zavart, hogy a hálót egy szintkülönbség választja el a nappalitól, a konyhát pedig szinte semmi. A falak fehérek voltak, csak az ágy mögött volt egy zöld álfal, aminek a két végébe falikarokat helyeztek el éjjeli lámpa gyanánt. A nappali ülőgarnitúrája piszkosfehér bőr volt, ahogy a bolyhos szőnyeg is, amin Killer feküdt a lábamnál. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy meg akart enni, és a tekintetéből láttam, hogy ő is emlékszik rám.

- Jobban vagy? – kérdezte, mikor visszatért hozzám. Egy tálcát tartott a kezében, amit a dohányzóasztalra tett, és helyet foglalt a lábamnál.

Leemeltem a homlokomról a törölközőt és szemrehányón néztem rá, de nem azért, mert ezt már vagy ötvenszer kérdezte, hanem mert valahonnan elő kellett kerítenem az iróniám.

- Csak, mint akin átment egy úthenger.

Elmosolyodott, majd a kezébe vette az egyik csészét.

- Cukor?

- Kettő – feleltem, közben megerőltettem magam és felültem a díványon, hogy elférjen a lábamtól. A gyomromnak még nem igen feküdt a vízszintes, de éreztem, ki fogom bírni.

Miután átadta nekem a csészét és kezébe vette a sajátját, hátradőlt a díványon. Néhány percig csendben ültünk, amíg ő szemezett Killerrel. Szerettem volna tudni, mi jár a kettejük fejében, de azt hiszem, ez már örök rejtély fog maradni.

- Visszatérve… - szólalt meg egyszer. – Már ha szabad megjegyeznem, nem barátod, aki ilyet tesz.

Nos, tőle azért valami eredetibbet vártam, de jó, azt hiszem, én is ugyan ezt mondtam volna az ő helyében.

- Valami történhetett… - feleltem már könnyebben. Ahogy kezdett kitisztulni a fejem, egyre könnyebb volt logikát találni a történtekben. - Csak nem tudom mi, másképp Jay nem tenne ilyet.

- És ezt hányszor is mondtad el magadnak idefelé jövet? – Nézett rám, de nem mertem felelni. – Ideje lenne belátnod, hogy attól még, hogy azt gondolod, Jay nem tenne ilyet, igen is megtette. – Kanalazott még cukrot a csészéjébe. – Ne akard jó színben feltüntetni őt. Elég csak rád nézni, egy barát sem tenne ilyet a másikkal. Sosem akarna elmenni köszönés nélkül.

Fájdalmasan érintettek a szavai, pedig igaza volt. Eszembe jutott, mikor felszálltam a Rivertonba tartó járatra. Eltűnődtem rajta, mennyivel voltam én jobb barátja Jaynek, mikor én is megtettem ugyanezt. Mindenáron szabadulni akartam tőle, és most örülnöm kellett volna, hogy a legfontosabb férfi az életemben útban volt a biztonság felé, de miért nem tudtam azt érezni, mint mikor Victorral szakítottam? Megkönnyebbülést, nyugalmat. Most csak fájdalmat éreztem. Önző voltam, és ha Hirem nincs, a reptérre mentem volna, hogy Jaynek könyörögjek. Fene abba a nyamvadt biztonságba! Elegem volt már, hogy ne tegyem azt, amit szeretnék. Most itt voltam. És mennyivel jobb volt így… Végre olyat tettem, amit szeretnék. Hiremmel voltam, bármit is csinált azzal a lánnyal, mielőtt megérkeztem, és ez már magában őrültség.

- Igazad van – feleltem ridegen. – Egy barát nem tenne ilyet.

- Jobbat érdemelsz. – nézett újra rám és kedvesen mosolygott. – És tudod mit? – csettintett a levegőbe. – Rájöttem, mire van szükséged!

Eltűnődtem.

- Ha Jay lennél, most azt mondanám, rosszat sejtek!

Elnevette magát.

- Egy bulira!

Azt hiszem, egy hajszálon múlt, hogy nem estek ki a szemgolyóim.

- Hogyne! – Kacarásztam. – Én, bulizni menni!

- Még mindig azt állítod, hogy nem szereted a bulikat?

- Mi jó van abban, hogy egy csapat tinédzser holtrészegre issza magát, mindent összehánynak, a lányok bőgnek, a srácok meg összeverekednek?

Magabiztosan fordította felém a fejét.

- Akkor majd én megmutatom neked, milyen az igazi buli!

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}