Hosszú ideig csak feküdtem az ágyon és miközben a fejem ide-oda mozgattam a párnán, hogy kényelmes legyen, azon tűnődtem, vajon jól döntöttem-e, hogy elküldtem Hirem-et. Bűntudatosan néztem Jay rajzait a falon, de csak az ő arca lebegett előttem. Bármerre is néztem, mindenütt ott volt, mint egy rám leselkedő árny, ami különös rezgéseket hordoz magán.
Megpróbáltam kiverni a fejemből, és rákoncentráltam a lovas képre a falon. Ezt a képet keretként ölelte körbe a többi, és az örökké széllel hadakozó hófehér paripa ezúttal az ablakon beszökő holdfényben küzdött a kegyetlen hurrikánnal, hogy győztesként fusson tovább, oda, ahol a többiek várják. Mindig így képzeltem a folytatást. A vihar tovaszáll, a ló pedig csak fut, fut tovább, amíg társra nem talál.
Valami legbelül arra kényszerített, hogy én is fussak tovább. Hogy visszavegyem a ruhám, kivegyem Jim kezéből a kocsikulcsot, és megkeressem Hirem-et, de körülöttem túl erős volt a hurrikán. A vad vihar, ami bennem tombolt, csak az ajtóig lökött, ott a szembe szél pajzsként feszült ellenem és megvillant bennem egy kép, ami eltántorított:
„Mi van, ha nem találom otthon?”
Egy Hirem féle fickó sosem menne haza, ha elutasítja egy lány. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor arra gondoltam, hogy ezóta már valaki más karjában hál. Nem voltam benne biztos, hogy kibírnám, ha nem egyedül találom a lakásán. Ami pedig még rosszabb lehetőség, hogy nem találom otthon, mert akkor ki tudja, merre jár…
Erőt vettem magamon, hogy az ágyamban tartsam magam, de csak forgolódtam. A következő szélvihar elérte, hogy a lábam a lépcsőre tegyem, azzal a szándékkal, hogy felverem a szüleit és legalább a telefonszámát elkérem. De nem hozhattam ilyen kínos helyzetbe magam. Mindig is ügyes voltam abban, hogy ne tegyek olyat, amit később megbánhatok. Hiszen erről szólt az életem, az önfegyelemről, a vágyak kizárásáról, a kontrolról… Ez csak aprócska megpróbáltatás volt. Azt akartam, hogy aprócska megpróbáltatás legyen, hiszen ő csak egy fiú volt… akkor is, ha egy nagyon, nagyon helyes fiú…
Jobb esetben csak egy dzsekit vettem volna fel és mamuszban átsétáltam volna a másik utcába, hogy kaviccsal dobáljam meg Jay ablakát, bármennyire is későre jár. Önző mód már arra is gondoltam, hogy felhívom Billi-t, vagy valaki mást, hogy szánja rám az éjszakát. Minden jobb lett volna ennél. Az egyedüllét, a gondolatok… Hogy az agyam állandóan csak kattog, és valami szorított a mellkasomban, amit nem akartam. A telefonért nyúltam, de mikor a kezembe került, elhajítottam. Jó volt nekem a padlás, odakint esett a hó, és már éreztem, hogy a tél megveti lábát. Visszakuporodtam az ágyamra, hogy magamra húzzam a takarót. Ültem ott egy darabig. Bámultam a lábfejem, ahogy fel-le mozgatom, és közben éreztem, hogy az irányítás kicsúszik a kezemből. Úrrá lesz rajtam a fájdalom.
Azt vettem észre, hogy már rég nem csak Hirem és a nő ügyei járnak a fejemben. Annál valami sokkal komolyabb és mélyebbről jövő dolog, amit úgy hívnak, hogy az életem.
Ha valaha bajom volt, mindig a sorsot hibáztattam. Unalmában kreált egy lényt, aki most én voltam. Reméltem remekül szórakozott rajtam. Az ő fintora volt, hogy én ilyen vagyok, és Jenny hiába mondta mindig, hogy különleges vagyok, nem bírtam magam annak érezni. Ilyenkor csak sajnálni tudtam magam, és mintha a csodát vártam volna fentről, hogy majd ott is megsajnálnak.
Közben nagyon hiányzott Jay… Akár ordítani is képes lettem volna a nevét. Azt hiszem, beszéltem is hozzá, szánalmas egy helyzet, az agyam elborult, Carry Orson igazán magánkívül volt. Mintha sosem lett volna ilyen nagy szükségem Jay-re. Csak a csacsogása, hogy beszéljen valami másról… Még ha nem is vigasztalt volna, de a nyávogó hangja igen sok támaszt jelentett, ha szükségét éreztem.
“Kis szöszikém… Hol lehetsz most?”
Kétségbeejtő volt, hogy nem tudom, merre van. Némi féltékenység is bujkált bennem. Eddig sosem zavart, mit csinál nélkülem, most viszont magam mellé parancsoltam volna, hogy velem érezze jól magát, és ne azokkal, akiket nem ismerek. És különös mód, emiatt nem éreztem magam önzőnek.
Arra viszont már nem emlékszem, mikor kezdtem el úgy igazán sírni. Keserű gondolataim úrrá lettek rajtam, és már csak akkor eszméltem fel, mikor magamon kívül vergődtem, hogy találjak legalább egy olyan pontot az időben, mikor nem akar valami kirobbanni belőlem. De sehogy sem volt jó. A könnyeim teljesen kimerítettek, és tudtam, hányni lenne jó, de nem engedtem. Helyette az ajkamon keresztül lélegeztem, ideje volt lenyugodnom, de már rég átestem azon a ponton, mikor még abba bírtam volna hagyni a sírást. A párnámon nyöszörögtem. Olyan voltam, mint egy beteg gyerek, akit elkapott a láz, pedig azt sem tudtam, milyen az. Újra felnéztem a lóra, mintha segítséget kértem volna tőle, de ő csak harcolt tovább a széllel, és miközben erre gondoltam, különös képek jelentek meg bennem.
Ismét a múlt heti szélvihar kellős közepébe csöppentem, egy szál magam, egy blézerrel a kezemben. A táj viszont idegen volt. A város és a járda melletti fák helyett hamuszürke puszta vett körül, kiszáradt tarackgyomok a végtelennek tűnő szikes talajon. Talán a távolban láttam egy villanypóznát, de nem igazán tudtam körülnézni, a vihar port fújt a szemembe, és inkább eltakartam a blézerrel az arcom.
Egy ló nyerítését hallottam a távolból. A szél süvített a fülembe, így nem tudtam eldönteni merről jött a hang. Fel-felnéztem a takarásból és egy fekete paripát láttam közeledni. Úgy éreztem futnom kell, de megbotlottam. Esés közben beletenyereltem egy gyom közepébe, és az sebet ejtett rajtam. A ló nyerítve állt meg mellettem. Mellső lábait fenyegetően emelte fölém, összehúztam magam, várva, hogy a patái mikor tipornak szét.
Kegyetlen, és fájdalmas halál lett volna, de nem történt meg. Csak a szél kavart tovább körülöttem, és a ló gazdája erősen tartotta a gyeplőt a kezében. Ránéztem a fényes szőrű paripára, aki tiltakozva menekült volna a vihar elől, de a nyugtató szavak féken tartották és a bizalom erős volt kettejük közt.
Feljebb emeltem a szemem, hogy lássam a fekete ruhás lovast a nyeregben. Hirem nézett vissza rám.
A következő pillanatban egy másik ló száguldott felém. Gyönyörű, hófehér paripa vágtatott ki a porfelhő mögül, akár a festményemen. Már messziről tudtam, ki ül rajta, a szőke hajú, fehér ruhás idegen falként jelent meg Hirem és én köztem.
- Carolyn, fuss! – kiáltotta Jay, majd Hirem kardot rántott a semmiből és Jay felé suhintott vele, akinek csak az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie. A lovak idegesen doboltak patáikkal, menekülni próbáltak.
Megtettem, amire Jay kért. Még négy kéz láb másztam, amíg futásra nem állt a lábam. Közben hátrafelé pislogtam, de a por beterített mindent, és vele eggyé váltak.
Mikor előre fordultam, már egy sötét erdőben találtam magam. Hirtelen nagyon komor éjszaka lett, a képek olyan gyorsan változtak bennem, hogy követni sem bírtam őket, még ha nagyon koncentráltam sem. Megbotlottam egy gallyban, de esetlenül folytattam tovább az utam.
Nem messze tőlem fényeket láttam. Egy kis kápolna világított a fák mögött, de bárhogy is kapálóztam, nem sikerült előre haladnom. Mintha egyre messzebb került volna tőlem. Még a kezem is kinyújtottam, hátha így könnyebb lesz, de végül fák zárták el előlem, mintha valaki azt akarta volna, hogy ne sikerüljön bemennem.
- Carolyn… - hallottam egy hangot. Körbenéztem, de senki nem volt körülöttem. Hátrálni kezdtem.
- Viene…
Ekkor felismertem az utánozhatatlan Britt akcentust. Hirem lépett elő a fák mögül, öltözéke különös volt, régies… Nem evilági viselet. Kardját a tarkójára szorította, az éles fegyver mintha hozzá tartozott volna. Maga sem volt ugyanaz. Szemében különös tűz égett, és a mosolya, akárcsak az éjszaka: félelmetes, sejtelmes, magabiztos, gonosz…
- Ne mozdulj! – szólt egy másik hang. Gallyak recsegése rázta meg az erdőt.
Jay jelent meg mellettem, és ezzel egy időben valami elsüvített a másik oldalon, hogy magára vonja a figyelmem. De már csak egy árnyat láttam. Ennyi maradt meg bennem.
- Mi folyik itt? – lihegtem.
A fiúk nem feleltek. Gyilkos pillantást vetettek egymásra, miközben a szemük sem rebbent. Mindkettő erősen szorította kardjának díszes markolatát, éreztem az egymás felé dobálózó villámok szikráját.
- Jay? – kérdeztem, mert ő volt hozzám közelebb, de nem mertem volna odafutni hozzá, hiszen most ő is legalább olyan idegen volt, mint a fekete lovag, a tisztás túloldalán.
- Menj a templomba! – mondta Jay.
- Válassz, Carolyn! – hangzott Hirem hangja.
- Menj a templomba! – utasított Jay, és közben felém fordította a fejét.
Szembenéztünk egymással. Szemei szigorúak és elszántak voltak. Ebben a pillanatban nem volt helye bennük a gúnynak, vagy cinizmusnak. Sötét fények borították az arcát, szemöldöke összevonva, és a mozgása… más volt, mégis minden hátborzongatóan gyönyörű rajta.
Nem tettem mást, csak hátráltam. Nem tudtam, hogy a kápolna felé, vagy sem, de szerencsére arra tartottam.
Tűzzománc ablakait valami belülről megvilágította, és az épület olyan volt a sötétben, mint maga egy jelzőlámpa.
Csak pár lépés kellett volna, hogy elérjem. Csak pár lépés, és éreztem, hogy vége. A fiúk mögöttem kegyetlen ordítással támadtak egymásra, nem tudtam, melyikük volt a kezdeményező, csak kardok éles csattanását hallottam, és mikor megfordultam…
- Neee! – de már késő volt. A vér szanaszét fröccsent az avaron.
Utána vetettem magam, bárcsak elérném, mielőtt a földre zuhan. De magam is négy kéz láb néztem végig, ahogy a hófehér test a földre omlik. Ellenfele kardján a vér diadalát hirdetve csordult végig, és én csak néztem… mert nem tudtam, mit tegyek. És ekkor… valaki megfogta a kezem.
Közvetlen ezután valaki más arról beszélt nekem, hogy evakuálni kell a táncparkettet, ami valahogy nagyon nem illett a képbe. Mellé nyomott egy kis basszust is, ami nem a megfelelő Hz-cel szólt, és így olyan volt, mint egy olcsó hangszóró.
A következő pillanatban bevertem a fejem az éjjeliszekrénybe, és mint az később kiderült, érdekes pózban feküdtem az ágyon, ahonnan még a plafon sem volt ismerős. A fenekem a párnámra tettem, a lábam szinte a falra mászott, és úgy fájt a fejem, hogy tutira így érezheti magát, ha valaki másnapos…
Bágyadtan pislogtam körbe a szobámban, majd megsimogattam az ütés helyét, és meggyőződtem róla, hogy csak álom volt… változatos, de abból sem a legjobb. Megláttam a fehér paripát a falon. Elhatároztam, ha összeszedem magam, az lesz az első, hogy letépem, mert hihetetlen, hogy már ez is rémálmokat keltett bennem. Egy pillanatra viszont az is megfordult a fejemben, amit Hirem mondott a múltkor:
„Ott leszek mindenhol, Carolyn! Mindenhol, az iskoládban, az utcán, az otthonodban… Beférkőzök az álmaidba, amíg csak meg nem adod magad” – és ettől most már hülyének is éreztem magam.
Lassan idegesített a háttérben szóló torz basszus gitár, és Cascada hangja ezen a Hz-n. Ránéztem a mobilomra. Világított ugyan, de mit csináljak vele? Megdörzsöltem a szemem, és lassan felfogtam, hogy jó lenne, ha felvenném, mert lehet, hogy Jay az.
Hihetetlenül örültem, hogy megtaláltam a zöld gombot a ragasztók alatt. Arra már nem volt erőm, hogy kibogarásszam a hívó nevét a fekete folyadék alatt, ami a törés után elöntötte a kijelzőt.
- Igen? – szóltam bele álmosan, de ha ezt bárki is értette, fejet hajtok előtte.
Szemből beletúrtam a kócos hajamba és a tenyerembe hajtottam a homlokom, mert jólesett a hideg érintés.
- Carry?
Nem ismertem fel a hangot, és ez nem jogosított fel rá, hogy ébredés után kedves legyek vele. Már nem mintha bántam volna, hogy felébresztett…
- Mi van?
- Beteg vagy?
- Ki vagy?
- Vess.
Ráhajtottam a fejem a térdemre.
- Most ébredtem.
- Oh, akkor bocs. Féltizenegy van, de visszahívhatlak.
- Nem kell, mondd… - de aztán én mondtam. – Mennyi??? – kaptam fel az ébresztőórát.
- Csak nem akartalak hamarabb hívni, mert azt hittem, elmentél a többiekkel szemetet szedni.
- Basszus! – ugrottam ki az ágyból, de a lábam beleakadt a takaróba, és hasra estem. Elrepült a telefon.
- Carry? Carry, mi volt ez? - hallottam és a kezemmel követtem a hangot.
- Megmosdok és tíz perc múlva ott vagyok…! Hol is vagytok?
Elhallgatott.
- Figyi, nekem mindegy, én itthon vagyok egy lázmérővel, de szerintem már senkit nem találsz ott!
A padlóra hajtottam a homlokom és beszívtam a port a szőnyegről.
– Jay meg fog ölni. – tettem hozzá, és ezzel egy időben eszembe jutott az álom.
- Akarom mondani épp miatta hívlak.
Felemeltem a fejem.
- Tudsz valamit? - kisimítottam a hajam a szememből, úgy éreztem, mintha már nem is lennék olyan álmos.
- Nem, vagyis hát épp ez az!
Felvontam a szemöldököm.
- Csak tudod… Mondtam, hogy szólok, ha elkezdek aggódni. És hát… Kicsit furi, hogy már egy hete nem jelentkezett, nem gondolod?
Na pont erre volt szükségem. Jay halálával álmodni, és hogy az egyetlen ember, aki tartotta bennem a lelket vele kapcsolatban, közölje velem, hogy hoppá, lehet, tényleg baj van?
- Ezt hogy érted? – tápászkodtam fel.
- Tudod… Jay nagyon furi… Gyakran eltűnik… Szóval úgy értem, hogy el-eltűnik.
Nem igazán értettem, de biztos a púp miatt volt, ami a fejemen nődögélt. Közelebb mentem a tükörhöz, hogy megnézzem, az ütés mekkora nyomot hagyott.
- Veled nem szokott ilyet?
- Nem – vágtam rá, és azt gondoltam, Vess is beverhette a fejét ébredés után.
- Jó, hát biztos, csak paranoiás vagyok, de nem mehetek ki a házból. Átmennél hozzájuk kicsit körbeszimatolni? Hátha találsz ott valakit.
Hunyorítottam.
- Azt akarod, hogy szaglásszak Hansen-ék házánál?
- Csak egy kicsit.
Most már szédültem is a fejfájástól. Hatalmasat sóhajtottam.
- Ha rám akartad hozni a frászt, sikerült.
- De nem muszáj megtenned…
- Megteszem, Vess, de sikerült!
- Jaj, Carry!
Odaléptem az ablakhoz, és gyanakvón néztem ki a szomszéd házra.
- Azt hiszem, az éjjel valami furcsát álmodtam.
- Furcsát?
Szünetet tartottam. Mintha lenne valaki az emeleti szobában. Megmozdították a függönyt.
- Mondd, Jay szereti a lovakat? – kérdeztem aggodalmasan.
- Jay a lovakat? Ez meg milyen kérdés?
Felcincogtam.
- Komolyan kérdem!
- Hát… Azt hiszem, a szülei egy birtokon laknak. Ott vannak lovak.
- Remek…
- Meg, ha jól emlékszem, beszélt nekem valami fehér lóról, a neve Tornádó!
Elhallgattam.
- Carry?
- Itt vagyok. Figyelj, leteszem. Majd felhívlak, ha találtam valamit.
- Jó, de…
Nem vártam meg. Sosem csináltam volna ilyet Vess-el, de kinyomtam a telefont, és leeresztettem magam mellé. Szúrós pillantást vetettem a szomszédházra. Norman épp akkor lépett ki az ajtón. Szürke öltönyben volt, kezében az aktatáskája. Megindult a kocsija felé, de mielőtt beszállt volna, felnézett az ablakom felé. Beljebb húzódtam, nem tudtam eldönteni, hogy észrevett-e. Végül is, nem én tehettem róla, hogy a szobám ablaka az ő házukra nyílt. Akár még integethettem is volna, abban sem lett volna semmi rossz.
Helyette megvártam, míg elhajtott, majd óvatosan leosontam a folyosóra a törölközőmmel, és miután meggyőződtem róla, hogy Celi a szobájában van, futni kezdtem.
- Ho-ho! – ugrott ki elém.
Megtorpantam, és hátrahőköltem az ijedtségtől. Meg kellett keresnem a hangom, na meg a bátorságom is.
- Celi, erre most tényleg nem érek rá, át kell mennem Jay-hez.
Ölbe fonta a kezét.
- Jay nincs többé! Rémlik?
Összeszorítottam a fogam, és el sem hittem, hogy ezt mondtam neki. Ebből is látszik, hogy az nem én voltam… Sosem mondanék ilyet! Jay van, volt és lesz. Az ébredés óta viszont csupa elbizonytalanító dolog történt velem, ami az álmom pártjára állt, pedig még egy órája sem voltam fent.
- Sajnálom, de tényleg sietek. – kerültem volna ki, de egy lépéssel elém állt, és felhúzta az orrát.
- Mi van köztetek MeConel-lel?
Kimeresztettem a szemeimet, és rápisszegtem.
- Mi van, félsz, hogy apu meghallja? Apu! Carry…
- Fogd már be! – kaptam el a karját. – Elmondok mindent, csak Jim-nek egy szót se!
Elgondolkodott.
- Hallgatlak.
Nagyot nyeltem, hogy szóra bírjam magam. Erőt kellett gyűjtenem, hogy felidézzem a tegnap történteket. Még számomra is hihetetlen volt, hogy MeConel tegnap este velem volt, és emiatt hogy kikészültem. Mégis a legjobbnak láttam, ha az igazat mondom, mert már nem akartam többet rontani a helyzeten.
Szépen elhadartam neki, hogy Hirem tegnap csak úgy megjelent az ingyen konyhán, beállt a csöveseknek ételt osztani, lehányták a cipőjét, aztán elkísértem őt a nővére éttermének megnyitójára, majd hazáig én vezettem a kocsiját.
Hitetlenül nézett rám.
- És majd gondolod, hogy ezt beveszem? – toporzékolt türelmetlen.
- De ha egyszer így volt!
- Na ide figyelj, Carolyn! – váltott keményebbre. - Anya meghalt, tudom, szörnyű kimondani, de anya meghalt, és valakinek figyelmeztetnie kell téged, hogy Helló! Zöld volt a szemed! Rémlik?
Elfordítottam a fejem.
- Ha netán történne valami – folytatta -, valami olyan, azzal nem csak apának, hanem nekünk is ártanál. Nem akarom, hogy a 10 éves húgomat ide-oda rángassa a rendőrség…
- Celi… – próbáltam a szavába vágni.
- A bíróságon nem fogok melletted tanúskodni…
- De nem lesz ilyen! – fakadtam ki, pedig a lelkem mélyén én sem voltam biztos benne, hogy egyszer nem csinálok semmi olyat, amivel nekik is árthatok. Ha a kezem meg is kímélte őket, a törvény miatt még mindig bajba kerülhettek, hiszen ők feleltek értem. Egy szörnyetegért… Mégis a bíróságon láttam volna szívesebben őket, mint holtan fekve, a vérükkel a tenyeremen…
A feszültséget tapintani lehetett köztünk. Az ajkát félrehúzta, és elgondolkodva bámult rám. Eszembe jutott a tekintete, mikor tegnap kidobták. Azóta is próbáltam megfejteni, mit akart jelenteni. Mintha aggódást láttam volna benne… de ez velem szemben lehetetlen.
- Ha mégis kezdeni akarsz vele… - mondta fanyarul. - Legalább mondd el neki!
Felkaptam a fejem a szavára, de akkor már a szobája felé tartott, és végignéztem, ahogy becsapja az ajtót.
Különös megnyugvást éreztem, pedig Celi sokkal többet kért tőlem, mint amennyit a határok engedtek. Kezdeni MeConel-lel? Még a feltételezés is sebet mart belém. Múltkor a nővérem állított meg, mikor közeledtem Hirem felé, most pedig szabad utat enged? Nem szabadott ettől jobban éreznem magam. Ha elmondtam volna neki, hogy ki is vagyok valójában, csak még jobban megutált volna. Hirem MeConel-lel kapcsolatban már e-nélkül is épp eleget hibáztam. Nem volt szükségem még tovább kínozni magam. El kellett felejtenem. MeConel nem létezik, a szomszéd házban pedig kedves emberek élnek, akiket nem ismerek…
-
-
- Senora Carolyn! – vigyorgott rám a kreolbőrű, fehérfogú mexikói postásunk, ahogy az utca felé tartottam. Jellegzetes postás kinézetét – krémszínű rövidnadrág, égszínkék ing a hordónyi pocakján, és tömött, nagy táska az oldalán - megerősítette a levélszekrényünk, amin támaszkodott.
- Sürgős küldeményt hozni Mr… - nézett a borítékra. – Hirem MiCenel-nek!
- Az MeConel! – feleltem morcosan, na ennyit a felejtésről. Különben is mit keres itt, hát nem szombat van? – És az a szomszéd ház! Ott, látja! – mutattam a házra.
A postás tátott szájjal bámulta a cserepeket.
- De nekem itt az állni, hogy 75! – mutatta felém a címet. Kikaptam a kezéből a borítékot, és én is mutogatni kezdtem.
- Igen, de ezen 75B áll, ez meg a 75A! Látja a táblát?
- 75A?
- Igen! – erőltettem vigyort a képemre és visszanyomtam a kezébe.
Megláttam a fekete BMW-t közeledni.
- De akkor itt miért 75 lenni?
- Az 75B! – ordítottam rá.
- Akkor dobni hová?
- Kukába, vagy mit tudom én!
Hirem leparkolt a szülei háza előtt. Végignéztem, ahogy megállnak a kerekek, és a motor is elcsendesül.
A földre pillantottam, és a hangom elhalkult:
- Vagy adja oda neki! – mondtam szomorúan, majd elindultam, mielőtt Hirem kiszállt volna a kocsiból.
Nem adtam meg neki az esélyt, hogy köszönjön, de tudtam, ha nem haragudna, utánam kiált, hogy „Helló szomszéd!”
Minden erőmre szükség volt, hogy ne forduljak vissza. A gyomromban egy gombóc alakult, és a szorítás visszatért a mellkasomba. Csak érjem el Jay házát, csak lássam őt újra! Sietősen fordultam a másik utcába.
Reggel fagyhatott. Nedvesek voltak a levelek, de a nap már kisütött, és a tegnapi havazásnak nyoma sem volt a szürke tájon. Magamra húztam a dzsekimet, pedig a hideg igazán csak akkor rázott ki, mikor Jay házához értem. Látni a behúzott zsalugátereket, és hogy egy kocsi sem áll a felhajtón, rossz érzést keltett bennem. Egy pillanatra újra láttam Jay-t a földre borulni, és Hirem diadalmas tekintetét, de egy álom miatt nem volt okom gyilkosnak feltételezni. Jay jól van. Szépen bekopogok, valaki csak van itthon!
A tornác felé tartva kiszúrtam Jay erkélyét. Közvetlen az üvegház felett volt, amivel tavaly lefedték a medencét. Megjegyzem, szerintem ez hülyeség… Így az egész egy nagymedencés szaunára hasonlított.
Ami viszont megfogta a szemem, az a nyitott ajtó, az erkélyen. A fátyolszerű függönyön gyenge hullámokat vetett a szellő.
Valaki van itthon!
Felrohantam a tornácra, és először finoman, majd vadul verni kezdtem az ajtót. Nara megölne ezért… De most nem jött ki senki.
A negyedik kopogás után lehátráltam a verandáról és felbámultam az erkélyre.
- Jay! – kiáltottam, de senki nem jött. Senki ember. Csak Apolló került elő valahonnan a ház mögül. Azonnal felismert, hatalmas testét rám vetette, éppen sikerült megtartanom a mellső lábait. Kicsit össze is karmolt, de őt csak az érdekelte, hogy az arcom nyalogassa. Örültem neki én is, de szokatlanul büdös volt, a bundája csapzott, a pofája saras, és alultápláltnak tűnt.
- Mi van veled? – kérdeztem döbbenten. A kezembe fúrta az orrát. – Éhes vagy?
Jay sosem hagyta volna magára az imádott kutyáját.
Hátramentem a garázshoz, hogy megnézzem, a kocsija itt van-e. A hátsó udvar kiábrándító látványt nyújtott. Szétcincált, saras lepedők terítették be a gyepet, és ruhafoszlányok nyomát lehetett követni a rózsabokrokon. Jay egyik pólóját még tartotta egy csipesz a szárítón, a többi aláhullott.
- Ezt te csináltad? – kérdeztem Apollo-t.
A kutya bűnbánóan nézett vissza rám. Le kellett szűrnöm, hogy Nara kint felejtette a friss mosást. Hirtelen mehettek el. Sem Apollo-ra nem volt idő, sem a ruhákra.
Mivel a garázs zárva volt, visszamentem a ház elé, és tehetetlenül bámultam a nyitott erkélyajtóra. Megnyugtató volt, hogy van társaságom. Sokat jelentett, hogy Apollo mindenben támogatott. Volt egy pár őrült ötletem, de azt nagyon is jól tudtam, hogy kell felmászni Jay erkélyére a rózsarácson keresztül.
- Fedezz! – mondtam, majd feltettem a lábam a rózsarács egyik fokára. Az egész imbolygott alattam, de reméltem, egyszer még kibírja a súlyomat. Különben sem voltam több 54 kilónál, szóval igazán nem lehetett oka panaszra.
Mászás közben folyton az utcára néztem, nehogy közben rám hívják a rendőrséget. Legnagyobb örömömre egy idős bácsika sétált arra, nagy kerek szemüvegben. Nagymamás bevásárlókocsit húzott maga után.
Megállt és lejjebb húzta a szemüvegét, hogy meggyőződjön róla, nem került semmi a lencse elé.
„Most mi a fenét mondjak?”
- A barátom itt lakik! – vigyorogtam. – Ma vagyunk egy évesek, és meglepetésnek szánom!
Az öreg még habozott, majd mindent tudó vigyorra húzta a száját és lelkesen intett a fiatalságnak. El sem mertem képzelni, mire gondolhatott, de nem is érdekelt. Elment, és ez volt a lényeg. Tovább másztam. Jay szobája különösen magasan volt, ez is amolyan padlásféleség, csak más volt a ház elrendezése. Belekapaszkodtam a korlátba, és felhúztam magam.
„Hogy én mekkora idióta vagyok! Csak ne nézz le!” - parancsoltam magamnak, és közben átemeltem a lábam. Szédülve néztem vissza Apollo-ra, aki örömében vakkantott egyet és a hátsó lábára állt.
„Kössz, haver!”
Mély levegőt vettem, és hát gyerünk! Ha Jay bent is van, remélem nem csinál semmi olyat, mert én innen már vissza nem megyek, amíg át nem vizsgáltam a terepet.
Óvatosan elhúztam a függönyt.
- Jay? – léptem be, de odabent legfeljebb néhány kísértet volt, akik bútornak álcázták magukat.
Meglepetten vontam fel a szemöldököm, igazából nem tudtam, mire kellett volna számítanom.
Jay szobája az állandó rend és tisztaság ellenére igazi fiú szoba volt. Ez a viselkedésével is vitatkozott. Őt ismerve egy rózsaszín, vagy legalább is lila szobára gondolna az ember, de ez a szoba kék színű volt, és a falakat teleaggatta mindenféle poszterrel, énekesek képeivel, na meg a rajzaival. Gyönyörűen festett.
A berendezés viszonylag egyszerű volt. A sarokban egy babzsák fotel helyezkedett el, az ággyal szemben pedig egy szekrénysor, közepén jókora plazmatévével. Az ágyat kockás pléddel takarta le, és rajta a tőlem kapott díszpárnák kényelmesnek tűnő sokasága vonzotta magára a figyelmem.
Az éjjeliszekrényen egy ébresztőóra a naptár mellett és fényképek, amik az ágya feletti falat is túlnyomórészt elborították. Viccesek voltak. Főként bulis képek a srácokkal, és nem bulis képek rólam meg Vess-ről. Eszembe jutott az album, ami végül a kukámban landolt…
Lerúgtam a cipőmet, mert tudtam, hogy megölne, ha látná mit művelek, és lehet, hogy nyomot is hagytam volna a szürke padlószőnyegen.
Először a szobaajtóhoz mentem, hogy meggyőződjek róla, senki nincs a házban. Hideg szél csapott meg a folyosóról, amolyan lakatlan házlevegő, pedig még csak egy hét telt el, mióta elmentek.
Visszaléptem a szobába és jobb híján be kellett látnom, hogy olyan sietősen mentek el, hogy nyitva hagyták az ablakot, kint hagyták a ruhákat és itt felejtették Apollo-t.
Tettem még egy kört a szobában, majd csalódottan lehuppantam az ágyra és előkerestem a mobilom. Ideje volt felhívnom Vess-t.
- Igen?
Már eldöntöttem, hogy mindent elmondok neki, de a hangja lelkes volt, kicsit rekedt, és tudtam nem tesz jót neki, ha elmondom, mennyi gyanús dolgot sikerült felfedeznem.
- Carry? – sürgetett, majd köhögött is. Összeszorult a szívem. Nem bírtam neki elmondani.
- Róka, itt Sas. – kezdtem savanyúan. – Nincs itt senki…
És csak ennyit mondtam. Legalább az egyikünk legyen nyugodt… Úgy döntöttem, nem jó, ha mindketten rémeket álmodunk.
Értékeld a bejegyzést:
Megpróbáltam kiverni a fejemből, és rákoncentráltam a lovas képre a falon. Ezt a képet keretként ölelte körbe a többi, és az örökké széllel hadakozó hófehér paripa ezúttal az ablakon beszökő holdfényben küzdött a kegyetlen hurrikánnal, hogy győztesként fusson tovább, oda, ahol a többiek várják. Mindig így képzeltem a folytatást. A vihar tovaszáll, a ló pedig csak fut, fut tovább, amíg társra nem talál.
Valami legbelül arra kényszerített, hogy én is fussak tovább. Hogy visszavegyem a ruhám, kivegyem Jim kezéből a kocsikulcsot, és megkeressem Hirem-et, de körülöttem túl erős volt a hurrikán. A vad vihar, ami bennem tombolt, csak az ajtóig lökött, ott a szembe szél pajzsként feszült ellenem és megvillant bennem egy kép, ami eltántorított:
„Mi van, ha nem találom otthon?”
Egy Hirem féle fickó sosem menne haza, ha elutasítja egy lány. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor arra gondoltam, hogy ezóta már valaki más karjában hál. Nem voltam benne biztos, hogy kibírnám, ha nem egyedül találom a lakásán. Ami pedig még rosszabb lehetőség, hogy nem találom otthon, mert akkor ki tudja, merre jár…
Erőt vettem magamon, hogy az ágyamban tartsam magam, de csak forgolódtam. A következő szélvihar elérte, hogy a lábam a lépcsőre tegyem, azzal a szándékkal, hogy felverem a szüleit és legalább a telefonszámát elkérem. De nem hozhattam ilyen kínos helyzetbe magam. Mindig is ügyes voltam abban, hogy ne tegyek olyat, amit később megbánhatok. Hiszen erről szólt az életem, az önfegyelemről, a vágyak kizárásáról, a kontrolról… Ez csak aprócska megpróbáltatás volt. Azt akartam, hogy aprócska megpróbáltatás legyen, hiszen ő csak egy fiú volt… akkor is, ha egy nagyon, nagyon helyes fiú…
Jobb esetben csak egy dzsekit vettem volna fel és mamuszban átsétáltam volna a másik utcába, hogy kaviccsal dobáljam meg Jay ablakát, bármennyire is későre jár. Önző mód már arra is gondoltam, hogy felhívom Billi-t, vagy valaki mást, hogy szánja rám az éjszakát. Minden jobb lett volna ennél. Az egyedüllét, a gondolatok… Hogy az agyam állandóan csak kattog, és valami szorított a mellkasomban, amit nem akartam. A telefonért nyúltam, de mikor a kezembe került, elhajítottam. Jó volt nekem a padlás, odakint esett a hó, és már éreztem, hogy a tél megveti lábát. Visszakuporodtam az ágyamra, hogy magamra húzzam a takarót. Ültem ott egy darabig. Bámultam a lábfejem, ahogy fel-le mozgatom, és közben éreztem, hogy az irányítás kicsúszik a kezemből. Úrrá lesz rajtam a fájdalom.
Azt vettem észre, hogy már rég nem csak Hirem és a nő ügyei járnak a fejemben. Annál valami sokkal komolyabb és mélyebbről jövő dolog, amit úgy hívnak, hogy az életem.
Ha valaha bajom volt, mindig a sorsot hibáztattam. Unalmában kreált egy lényt, aki most én voltam. Reméltem remekül szórakozott rajtam. Az ő fintora volt, hogy én ilyen vagyok, és Jenny hiába mondta mindig, hogy különleges vagyok, nem bírtam magam annak érezni. Ilyenkor csak sajnálni tudtam magam, és mintha a csodát vártam volna fentről, hogy majd ott is megsajnálnak.
Közben nagyon hiányzott Jay… Akár ordítani is képes lettem volna a nevét. Azt hiszem, beszéltem is hozzá, szánalmas egy helyzet, az agyam elborult, Carry Orson igazán magánkívül volt. Mintha sosem lett volna ilyen nagy szükségem Jay-re. Csak a csacsogása, hogy beszéljen valami másról… Még ha nem is vigasztalt volna, de a nyávogó hangja igen sok támaszt jelentett, ha szükségét éreztem.
“Kis szöszikém… Hol lehetsz most?”
Kétségbeejtő volt, hogy nem tudom, merre van. Némi féltékenység is bujkált bennem. Eddig sosem zavart, mit csinál nélkülem, most viszont magam mellé parancsoltam volna, hogy velem érezze jól magát, és ne azokkal, akiket nem ismerek. És különös mód, emiatt nem éreztem magam önzőnek.
Arra viszont már nem emlékszem, mikor kezdtem el úgy igazán sírni. Keserű gondolataim úrrá lettek rajtam, és már csak akkor eszméltem fel, mikor magamon kívül vergődtem, hogy találjak legalább egy olyan pontot az időben, mikor nem akar valami kirobbanni belőlem. De sehogy sem volt jó. A könnyeim teljesen kimerítettek, és tudtam, hányni lenne jó, de nem engedtem. Helyette az ajkamon keresztül lélegeztem, ideje volt lenyugodnom, de már rég átestem azon a ponton, mikor még abba bírtam volna hagyni a sírást. A párnámon nyöszörögtem. Olyan voltam, mint egy beteg gyerek, akit elkapott a láz, pedig azt sem tudtam, milyen az. Újra felnéztem a lóra, mintha segítséget kértem volna tőle, de ő csak harcolt tovább a széllel, és miközben erre gondoltam, különös képek jelentek meg bennem.
Ismét a múlt heti szélvihar kellős közepébe csöppentem, egy szál magam, egy blézerrel a kezemben. A táj viszont idegen volt. A város és a járda melletti fák helyett hamuszürke puszta vett körül, kiszáradt tarackgyomok a végtelennek tűnő szikes talajon. Talán a távolban láttam egy villanypóznát, de nem igazán tudtam körülnézni, a vihar port fújt a szemembe, és inkább eltakartam a blézerrel az arcom.
Egy ló nyerítését hallottam a távolból. A szél süvített a fülembe, így nem tudtam eldönteni merről jött a hang. Fel-felnéztem a takarásból és egy fekete paripát láttam közeledni. Úgy éreztem futnom kell, de megbotlottam. Esés közben beletenyereltem egy gyom közepébe, és az sebet ejtett rajtam. A ló nyerítve állt meg mellettem. Mellső lábait fenyegetően emelte fölém, összehúztam magam, várva, hogy a patái mikor tipornak szét.
Kegyetlen, és fájdalmas halál lett volna, de nem történt meg. Csak a szél kavart tovább körülöttem, és a ló gazdája erősen tartotta a gyeplőt a kezében. Ránéztem a fényes szőrű paripára, aki tiltakozva menekült volna a vihar elől, de a nyugtató szavak féken tartották és a bizalom erős volt kettejük közt.
Feljebb emeltem a szemem, hogy lássam a fekete ruhás lovast a nyeregben. Hirem nézett vissza rám.
A következő pillanatban egy másik ló száguldott felém. Gyönyörű, hófehér paripa vágtatott ki a porfelhő mögül, akár a festményemen. Már messziről tudtam, ki ül rajta, a szőke hajú, fehér ruhás idegen falként jelent meg Hirem és én köztem.
- Carolyn, fuss! – kiáltotta Jay, majd Hirem kardot rántott a semmiből és Jay felé suhintott vele, akinek csak az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie. A lovak idegesen doboltak patáikkal, menekülni próbáltak.
Megtettem, amire Jay kért. Még négy kéz láb másztam, amíg futásra nem állt a lábam. Közben hátrafelé pislogtam, de a por beterített mindent, és vele eggyé váltak.
Mikor előre fordultam, már egy sötét erdőben találtam magam. Hirtelen nagyon komor éjszaka lett, a képek olyan gyorsan változtak bennem, hogy követni sem bírtam őket, még ha nagyon koncentráltam sem. Megbotlottam egy gallyban, de esetlenül folytattam tovább az utam.
Nem messze tőlem fényeket láttam. Egy kis kápolna világított a fák mögött, de bárhogy is kapálóztam, nem sikerült előre haladnom. Mintha egyre messzebb került volna tőlem. Még a kezem is kinyújtottam, hátha így könnyebb lesz, de végül fák zárták el előlem, mintha valaki azt akarta volna, hogy ne sikerüljön bemennem.
- Carolyn… - hallottam egy hangot. Körbenéztem, de senki nem volt körülöttem. Hátrálni kezdtem.
- Viene…
Ekkor felismertem az utánozhatatlan Britt akcentust. Hirem lépett elő a fák mögül, öltözéke különös volt, régies… Nem evilági viselet. Kardját a tarkójára szorította, az éles fegyver mintha hozzá tartozott volna. Maga sem volt ugyanaz. Szemében különös tűz égett, és a mosolya, akárcsak az éjszaka: félelmetes, sejtelmes, magabiztos, gonosz…
- Ne mozdulj! – szólt egy másik hang. Gallyak recsegése rázta meg az erdőt.
Jay jelent meg mellettem, és ezzel egy időben valami elsüvített a másik oldalon, hogy magára vonja a figyelmem. De már csak egy árnyat láttam. Ennyi maradt meg bennem.
- Mi folyik itt? – lihegtem.
A fiúk nem feleltek. Gyilkos pillantást vetettek egymásra, miközben a szemük sem rebbent. Mindkettő erősen szorította kardjának díszes markolatát, éreztem az egymás felé dobálózó villámok szikráját.
- Jay? – kérdeztem, mert ő volt hozzám közelebb, de nem mertem volna odafutni hozzá, hiszen most ő is legalább olyan idegen volt, mint a fekete lovag, a tisztás túloldalán.
- Menj a templomba! – mondta Jay.
- Válassz, Carolyn! – hangzott Hirem hangja.
- Menj a templomba! – utasított Jay, és közben felém fordította a fejét.
Szembenéztünk egymással. Szemei szigorúak és elszántak voltak. Ebben a pillanatban nem volt helye bennük a gúnynak, vagy cinizmusnak. Sötét fények borították az arcát, szemöldöke összevonva, és a mozgása… más volt, mégis minden hátborzongatóan gyönyörű rajta.
Nem tettem mást, csak hátráltam. Nem tudtam, hogy a kápolna felé, vagy sem, de szerencsére arra tartottam.
Tűzzománc ablakait valami belülről megvilágította, és az épület olyan volt a sötétben, mint maga egy jelzőlámpa.
Csak pár lépés kellett volna, hogy elérjem. Csak pár lépés, és éreztem, hogy vége. A fiúk mögöttem kegyetlen ordítással támadtak egymásra, nem tudtam, melyikük volt a kezdeményező, csak kardok éles csattanását hallottam, és mikor megfordultam…
- Neee! – de már késő volt. A vér szanaszét fröccsent az avaron.
Utána vetettem magam, bárcsak elérném, mielőtt a földre zuhan. De magam is négy kéz láb néztem végig, ahogy a hófehér test a földre omlik. Ellenfele kardján a vér diadalát hirdetve csordult végig, és én csak néztem… mert nem tudtam, mit tegyek. És ekkor… valaki megfogta a kezem.
Közvetlen ezután valaki más arról beszélt nekem, hogy evakuálni kell a táncparkettet, ami valahogy nagyon nem illett a képbe. Mellé nyomott egy kis basszust is, ami nem a megfelelő Hz-cel szólt, és így olyan volt, mint egy olcsó hangszóró.
A következő pillanatban bevertem a fejem az éjjeliszekrénybe, és mint az később kiderült, érdekes pózban feküdtem az ágyon, ahonnan még a plafon sem volt ismerős. A fenekem a párnámra tettem, a lábam szinte a falra mászott, és úgy fájt a fejem, hogy tutira így érezheti magát, ha valaki másnapos…
Bágyadtan pislogtam körbe a szobámban, majd megsimogattam az ütés helyét, és meggyőződtem róla, hogy csak álom volt… változatos, de abból sem a legjobb. Megláttam a fehér paripát a falon. Elhatároztam, ha összeszedem magam, az lesz az első, hogy letépem, mert hihetetlen, hogy már ez is rémálmokat keltett bennem. Egy pillanatra viszont az is megfordult a fejemben, amit Hirem mondott a múltkor:
„Ott leszek mindenhol, Carolyn! Mindenhol, az iskoládban, az utcán, az otthonodban… Beférkőzök az álmaidba, amíg csak meg nem adod magad” – és ettől most már hülyének is éreztem magam.
Lassan idegesített a háttérben szóló torz basszus gitár, és Cascada hangja ezen a Hz-n. Ránéztem a mobilomra. Világított ugyan, de mit csináljak vele? Megdörzsöltem a szemem, és lassan felfogtam, hogy jó lenne, ha felvenném, mert lehet, hogy Jay az.
Hihetetlenül örültem, hogy megtaláltam a zöld gombot a ragasztók alatt. Arra már nem volt erőm, hogy kibogarásszam a hívó nevét a fekete folyadék alatt, ami a törés után elöntötte a kijelzőt.
- Igen? – szóltam bele álmosan, de ha ezt bárki is értette, fejet hajtok előtte.
Szemből beletúrtam a kócos hajamba és a tenyerembe hajtottam a homlokom, mert jólesett a hideg érintés.
- Carry?
Nem ismertem fel a hangot, és ez nem jogosított fel rá, hogy ébredés után kedves legyek vele. Már nem mintha bántam volna, hogy felébresztett…
- Mi van?
- Beteg vagy?
- Ki vagy?
- Vess.
Ráhajtottam a fejem a térdemre.
- Most ébredtem.
- Oh, akkor bocs. Féltizenegy van, de visszahívhatlak.
- Nem kell, mondd… - de aztán én mondtam. – Mennyi??? – kaptam fel az ébresztőórát.
- Csak nem akartalak hamarabb hívni, mert azt hittem, elmentél a többiekkel szemetet szedni.
- Basszus! – ugrottam ki az ágyból, de a lábam beleakadt a takaróba, és hasra estem. Elrepült a telefon.
- Carry? Carry, mi volt ez? - hallottam és a kezemmel követtem a hangot.
- Megmosdok és tíz perc múlva ott vagyok…! Hol is vagytok?
Elhallgatott.
- Figyi, nekem mindegy, én itthon vagyok egy lázmérővel, de szerintem már senkit nem találsz ott!
A padlóra hajtottam a homlokom és beszívtam a port a szőnyegről.
– Jay meg fog ölni. – tettem hozzá, és ezzel egy időben eszembe jutott az álom.
- Akarom mondani épp miatta hívlak.
Felemeltem a fejem.
- Tudsz valamit? - kisimítottam a hajam a szememből, úgy éreztem, mintha már nem is lennék olyan álmos.
- Nem, vagyis hát épp ez az!
Felvontam a szemöldököm.
- Csak tudod… Mondtam, hogy szólok, ha elkezdek aggódni. És hát… Kicsit furi, hogy már egy hete nem jelentkezett, nem gondolod?
Na pont erre volt szükségem. Jay halálával álmodni, és hogy az egyetlen ember, aki tartotta bennem a lelket vele kapcsolatban, közölje velem, hogy hoppá, lehet, tényleg baj van?
- Ezt hogy érted? – tápászkodtam fel.
- Tudod… Jay nagyon furi… Gyakran eltűnik… Szóval úgy értem, hogy el-eltűnik.
Nem igazán értettem, de biztos a púp miatt volt, ami a fejemen nődögélt. Közelebb mentem a tükörhöz, hogy megnézzem, az ütés mekkora nyomot hagyott.
- Veled nem szokott ilyet?
- Nem – vágtam rá, és azt gondoltam, Vess is beverhette a fejét ébredés után.
- Jó, hát biztos, csak paranoiás vagyok, de nem mehetek ki a házból. Átmennél hozzájuk kicsit körbeszimatolni? Hátha találsz ott valakit.
Hunyorítottam.
- Azt akarod, hogy szaglásszak Hansen-ék házánál?
- Csak egy kicsit.
Most már szédültem is a fejfájástól. Hatalmasat sóhajtottam.
- Ha rám akartad hozni a frászt, sikerült.
- De nem muszáj megtenned…
- Megteszem, Vess, de sikerült!
- Jaj, Carry!
Odaléptem az ablakhoz, és gyanakvón néztem ki a szomszéd házra.
- Azt hiszem, az éjjel valami furcsát álmodtam.
- Furcsát?
Szünetet tartottam. Mintha lenne valaki az emeleti szobában. Megmozdították a függönyt.
- Mondd, Jay szereti a lovakat? – kérdeztem aggodalmasan.
- Jay a lovakat? Ez meg milyen kérdés?
Felcincogtam.
- Komolyan kérdem!
- Hát… Azt hiszem, a szülei egy birtokon laknak. Ott vannak lovak.
- Remek…
- Meg, ha jól emlékszem, beszélt nekem valami fehér lóról, a neve Tornádó!
Elhallgattam.
- Carry?
- Itt vagyok. Figyelj, leteszem. Majd felhívlak, ha találtam valamit.
- Jó, de…
Nem vártam meg. Sosem csináltam volna ilyet Vess-el, de kinyomtam a telefont, és leeresztettem magam mellé. Szúrós pillantást vetettem a szomszédházra. Norman épp akkor lépett ki az ajtón. Szürke öltönyben volt, kezében az aktatáskája. Megindult a kocsija felé, de mielőtt beszállt volna, felnézett az ablakom felé. Beljebb húzódtam, nem tudtam eldönteni, hogy észrevett-e. Végül is, nem én tehettem róla, hogy a szobám ablaka az ő házukra nyílt. Akár még integethettem is volna, abban sem lett volna semmi rossz.
Helyette megvártam, míg elhajtott, majd óvatosan leosontam a folyosóra a törölközőmmel, és miután meggyőződtem róla, hogy Celi a szobájában van, futni kezdtem.
- Ho-ho! – ugrott ki elém.
Megtorpantam, és hátrahőköltem az ijedtségtől. Meg kellett keresnem a hangom, na meg a bátorságom is.
- Celi, erre most tényleg nem érek rá, át kell mennem Jay-hez.
Ölbe fonta a kezét.
- Jay nincs többé! Rémlik?
Összeszorítottam a fogam, és el sem hittem, hogy ezt mondtam neki. Ebből is látszik, hogy az nem én voltam… Sosem mondanék ilyet! Jay van, volt és lesz. Az ébredés óta viszont csupa elbizonytalanító dolog történt velem, ami az álmom pártjára állt, pedig még egy órája sem voltam fent.
- Sajnálom, de tényleg sietek. – kerültem volna ki, de egy lépéssel elém állt, és felhúzta az orrát.
- Mi van köztetek MeConel-lel?
Kimeresztettem a szemeimet, és rápisszegtem.
- Mi van, félsz, hogy apu meghallja? Apu! Carry…
- Fogd már be! – kaptam el a karját. – Elmondok mindent, csak Jim-nek egy szót se!
Elgondolkodott.
- Hallgatlak.
Nagyot nyeltem, hogy szóra bírjam magam. Erőt kellett gyűjtenem, hogy felidézzem a tegnap történteket. Még számomra is hihetetlen volt, hogy MeConel tegnap este velem volt, és emiatt hogy kikészültem. Mégis a legjobbnak láttam, ha az igazat mondom, mert már nem akartam többet rontani a helyzeten.
Szépen elhadartam neki, hogy Hirem tegnap csak úgy megjelent az ingyen konyhán, beállt a csöveseknek ételt osztani, lehányták a cipőjét, aztán elkísértem őt a nővére éttermének megnyitójára, majd hazáig én vezettem a kocsiját.
Hitetlenül nézett rám.
- És majd gondolod, hogy ezt beveszem? – toporzékolt türelmetlen.
- De ha egyszer így volt!
- Na ide figyelj, Carolyn! – váltott keményebbre. - Anya meghalt, tudom, szörnyű kimondani, de anya meghalt, és valakinek figyelmeztetnie kell téged, hogy Helló! Zöld volt a szemed! Rémlik?
Elfordítottam a fejem.
- Ha netán történne valami – folytatta -, valami olyan, azzal nem csak apának, hanem nekünk is ártanál. Nem akarom, hogy a 10 éves húgomat ide-oda rángassa a rendőrség…
- Celi… – próbáltam a szavába vágni.
- A bíróságon nem fogok melletted tanúskodni…
- De nem lesz ilyen! – fakadtam ki, pedig a lelkem mélyén én sem voltam biztos benne, hogy egyszer nem csinálok semmi olyat, amivel nekik is árthatok. Ha a kezem meg is kímélte őket, a törvény miatt még mindig bajba kerülhettek, hiszen ők feleltek értem. Egy szörnyetegért… Mégis a bíróságon láttam volna szívesebben őket, mint holtan fekve, a vérükkel a tenyeremen…
A feszültséget tapintani lehetett köztünk. Az ajkát félrehúzta, és elgondolkodva bámult rám. Eszembe jutott a tekintete, mikor tegnap kidobták. Azóta is próbáltam megfejteni, mit akart jelenteni. Mintha aggódást láttam volna benne… de ez velem szemben lehetetlen.
- Ha mégis kezdeni akarsz vele… - mondta fanyarul. - Legalább mondd el neki!
Felkaptam a fejem a szavára, de akkor már a szobája felé tartott, és végignéztem, ahogy becsapja az ajtót.
Különös megnyugvást éreztem, pedig Celi sokkal többet kért tőlem, mint amennyit a határok engedtek. Kezdeni MeConel-lel? Még a feltételezés is sebet mart belém. Múltkor a nővérem állított meg, mikor közeledtem Hirem felé, most pedig szabad utat enged? Nem szabadott ettől jobban éreznem magam. Ha elmondtam volna neki, hogy ki is vagyok valójában, csak még jobban megutált volna. Hirem MeConel-lel kapcsolatban már e-nélkül is épp eleget hibáztam. Nem volt szükségem még tovább kínozni magam. El kellett felejtenem. MeConel nem létezik, a szomszéd házban pedig kedves emberek élnek, akiket nem ismerek…
-
-
- Senora Carolyn! – vigyorgott rám a kreolbőrű, fehérfogú mexikói postásunk, ahogy az utca felé tartottam. Jellegzetes postás kinézetét – krémszínű rövidnadrág, égszínkék ing a hordónyi pocakján, és tömött, nagy táska az oldalán - megerősítette a levélszekrényünk, amin támaszkodott.
- Sürgős küldeményt hozni Mr… - nézett a borítékra. – Hirem MiCenel-nek!
- Az MeConel! – feleltem morcosan, na ennyit a felejtésről. Különben is mit keres itt, hát nem szombat van? – És az a szomszéd ház! Ott, látja! – mutattam a házra.
A postás tátott szájjal bámulta a cserepeket.
- De nekem itt az állni, hogy 75! – mutatta felém a címet. Kikaptam a kezéből a borítékot, és én is mutogatni kezdtem.
- Igen, de ezen 75B áll, ez meg a 75A! Látja a táblát?
- 75A?
- Igen! – erőltettem vigyort a képemre és visszanyomtam a kezébe.
Megláttam a fekete BMW-t közeledni.
- De akkor itt miért 75 lenni?
- Az 75B! – ordítottam rá.
- Akkor dobni hová?
- Kukába, vagy mit tudom én!
Hirem leparkolt a szülei háza előtt. Végignéztem, ahogy megállnak a kerekek, és a motor is elcsendesül.
A földre pillantottam, és a hangom elhalkult:
- Vagy adja oda neki! – mondtam szomorúan, majd elindultam, mielőtt Hirem kiszállt volna a kocsiból.
Nem adtam meg neki az esélyt, hogy köszönjön, de tudtam, ha nem haragudna, utánam kiált, hogy „Helló szomszéd!”
Minden erőmre szükség volt, hogy ne forduljak vissza. A gyomromban egy gombóc alakult, és a szorítás visszatért a mellkasomba. Csak érjem el Jay házát, csak lássam őt újra! Sietősen fordultam a másik utcába.
Reggel fagyhatott. Nedvesek voltak a levelek, de a nap már kisütött, és a tegnapi havazásnak nyoma sem volt a szürke tájon. Magamra húztam a dzsekimet, pedig a hideg igazán csak akkor rázott ki, mikor Jay házához értem. Látni a behúzott zsalugátereket, és hogy egy kocsi sem áll a felhajtón, rossz érzést keltett bennem. Egy pillanatra újra láttam Jay-t a földre borulni, és Hirem diadalmas tekintetét, de egy álom miatt nem volt okom gyilkosnak feltételezni. Jay jól van. Szépen bekopogok, valaki csak van itthon!
A tornác felé tartva kiszúrtam Jay erkélyét. Közvetlen az üvegház felett volt, amivel tavaly lefedték a medencét. Megjegyzem, szerintem ez hülyeség… Így az egész egy nagymedencés szaunára hasonlított.
Ami viszont megfogta a szemem, az a nyitott ajtó, az erkélyen. A fátyolszerű függönyön gyenge hullámokat vetett a szellő.
Valaki van itthon!
Felrohantam a tornácra, és először finoman, majd vadul verni kezdtem az ajtót. Nara megölne ezért… De most nem jött ki senki.
A negyedik kopogás után lehátráltam a verandáról és felbámultam az erkélyre.
- Jay! – kiáltottam, de senki nem jött. Senki ember. Csak Apolló került elő valahonnan a ház mögül. Azonnal felismert, hatalmas testét rám vetette, éppen sikerült megtartanom a mellső lábait. Kicsit össze is karmolt, de őt csak az érdekelte, hogy az arcom nyalogassa. Örültem neki én is, de szokatlanul büdös volt, a bundája csapzott, a pofája saras, és alultápláltnak tűnt.
- Mi van veled? – kérdeztem döbbenten. A kezembe fúrta az orrát. – Éhes vagy?
Jay sosem hagyta volna magára az imádott kutyáját.
Hátramentem a garázshoz, hogy megnézzem, a kocsija itt van-e. A hátsó udvar kiábrándító látványt nyújtott. Szétcincált, saras lepedők terítették be a gyepet, és ruhafoszlányok nyomát lehetett követni a rózsabokrokon. Jay egyik pólóját még tartotta egy csipesz a szárítón, a többi aláhullott.
- Ezt te csináltad? – kérdeztem Apollo-t.
A kutya bűnbánóan nézett vissza rám. Le kellett szűrnöm, hogy Nara kint felejtette a friss mosást. Hirtelen mehettek el. Sem Apollo-ra nem volt idő, sem a ruhákra.
Mivel a garázs zárva volt, visszamentem a ház elé, és tehetetlenül bámultam a nyitott erkélyajtóra. Megnyugtató volt, hogy van társaságom. Sokat jelentett, hogy Apollo mindenben támogatott. Volt egy pár őrült ötletem, de azt nagyon is jól tudtam, hogy kell felmászni Jay erkélyére a rózsarácson keresztül.
- Fedezz! – mondtam, majd feltettem a lábam a rózsarács egyik fokára. Az egész imbolygott alattam, de reméltem, egyszer még kibírja a súlyomat. Különben sem voltam több 54 kilónál, szóval igazán nem lehetett oka panaszra.
Mászás közben folyton az utcára néztem, nehogy közben rám hívják a rendőrséget. Legnagyobb örömömre egy idős bácsika sétált arra, nagy kerek szemüvegben. Nagymamás bevásárlókocsit húzott maga után.
Megállt és lejjebb húzta a szemüvegét, hogy meggyőződjön róla, nem került semmi a lencse elé.
„Most mi a fenét mondjak?”
- A barátom itt lakik! – vigyorogtam. – Ma vagyunk egy évesek, és meglepetésnek szánom!
Az öreg még habozott, majd mindent tudó vigyorra húzta a száját és lelkesen intett a fiatalságnak. El sem mertem képzelni, mire gondolhatott, de nem is érdekelt. Elment, és ez volt a lényeg. Tovább másztam. Jay szobája különösen magasan volt, ez is amolyan padlásféleség, csak más volt a ház elrendezése. Belekapaszkodtam a korlátba, és felhúztam magam.
„Hogy én mekkora idióta vagyok! Csak ne nézz le!” - parancsoltam magamnak, és közben átemeltem a lábam. Szédülve néztem vissza Apollo-ra, aki örömében vakkantott egyet és a hátsó lábára állt.
„Kössz, haver!”
Mély levegőt vettem, és hát gyerünk! Ha Jay bent is van, remélem nem csinál semmi olyat, mert én innen már vissza nem megyek, amíg át nem vizsgáltam a terepet.
Óvatosan elhúztam a függönyt.
- Jay? – léptem be, de odabent legfeljebb néhány kísértet volt, akik bútornak álcázták magukat.
Meglepetten vontam fel a szemöldököm, igazából nem tudtam, mire kellett volna számítanom.
Jay szobája az állandó rend és tisztaság ellenére igazi fiú szoba volt. Ez a viselkedésével is vitatkozott. Őt ismerve egy rózsaszín, vagy legalább is lila szobára gondolna az ember, de ez a szoba kék színű volt, és a falakat teleaggatta mindenféle poszterrel, énekesek képeivel, na meg a rajzaival. Gyönyörűen festett.
A berendezés viszonylag egyszerű volt. A sarokban egy babzsák fotel helyezkedett el, az ággyal szemben pedig egy szekrénysor, közepén jókora plazmatévével. Az ágyat kockás pléddel takarta le, és rajta a tőlem kapott díszpárnák kényelmesnek tűnő sokasága vonzotta magára a figyelmem.
Az éjjeliszekrényen egy ébresztőóra a naptár mellett és fényképek, amik az ágya feletti falat is túlnyomórészt elborították. Viccesek voltak. Főként bulis képek a srácokkal, és nem bulis képek rólam meg Vess-ről. Eszembe jutott az album, ami végül a kukámban landolt…
Lerúgtam a cipőmet, mert tudtam, hogy megölne, ha látná mit művelek, és lehet, hogy nyomot is hagytam volna a szürke padlószőnyegen.
Először a szobaajtóhoz mentem, hogy meggyőződjek róla, senki nincs a házban. Hideg szél csapott meg a folyosóról, amolyan lakatlan házlevegő, pedig még csak egy hét telt el, mióta elmentek.
Visszaléptem a szobába és jobb híján be kellett látnom, hogy olyan sietősen mentek el, hogy nyitva hagyták az ablakot, kint hagyták a ruhákat és itt felejtették Apollo-t.
Tettem még egy kört a szobában, majd csalódottan lehuppantam az ágyra és előkerestem a mobilom. Ideje volt felhívnom Vess-t.
- Igen?
Már eldöntöttem, hogy mindent elmondok neki, de a hangja lelkes volt, kicsit rekedt, és tudtam nem tesz jót neki, ha elmondom, mennyi gyanús dolgot sikerült felfedeznem.
- Carry? – sürgetett, majd köhögött is. Összeszorult a szívem. Nem bírtam neki elmondani.
- Róka, itt Sas. – kezdtem savanyúan. – Nincs itt senki…
És csak ennyit mondtam. Legalább az egyikünk legyen nyugodt… Úgy döntöttem, nem jó, ha mindketten rémeket álmodunk.
Értékeld a bejegyzést:
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése