Sürgősen beszélnem kellett Jayel. Az ujjaim idegesen doboltak a combomon. A bamba képű osztálytársaim hátrafelé sasoltak, mintha ők nem csak azért hagyták volna békén Victor-t, mert lehet Cromvel nem csipázná a fia elleni erőszakot. Majdnem megfojtottam. Na és? Álszent egy bagázs… Nagyot nyeltem, és írtam egy sms-t Jay-nek a pad alatt, hogy a találkozáskor kész ötletekkel várjon. Ehhez képest óra után türelmetlenül toporzékoltam a rajzterem előtt. Eszem ágában sem volt berontani a fakultációs órára, hogy ott is úgy nézzenek rám, mint a folyosón elhaladó lányok, akik összesúgtak egymás vállán. Összefontam a karom, és savanyúan néztem. Ki kellett bírnom, különben is, amíg Victor, vagy Cromvel nem jön szembe, nem lesz semmi gond!
Már épp fel akartam hívni Jay-t, mikor végre kidugta az orrát két srác társaságában, akiket még sosem láttam. Felhúztam magam, és a fülénél fogva rángattam magammal, hiszen gondolhatta, hogy várom!
- Áppfsszz… Hárpia! – förmedt rám kényesen, és a fülét simogatta.
- Te nem kaptad meg az sms-em? – lengettem köztünk a mobilom, ami izzadt volt a tenyeremtől.
- De – felelte érdektelenül.
- És? Most mit csináljak?
- Látta a szemed. Húúú, de nagy cucc!
- De ez nem csak valami… - nem bírtam kimondani. Nem csak azért, mert még magamban sem sikerült letisztázni, hanem mert eszembe jutott, hogy ma semmi sem érdekli jobban tizenkilenc gyertyánál, és egy kétmérföldes csoki tortánál. – Csak megrémül… ennyi!
- Oh, te jó ég! – csapott az arcára – Most mi lesz? Azonnal értesítem a Fehér házat, és ráküldjük az elit kommandót! – vette elő a mobilját – Mennyi is a számuk?
- Jay, ez komoly!
- Nem úgy volt, hogy nem érdekel a pasi?
- De, de te nem láttad. Az egész olyan volt, mint ha… ha…
- Ha? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak segíts, kérlek, és mond meg, mit csináljak! – adtam meg magam.
- Nézd! – lökött a lépcső felé. – Nincs olyan ember ebben az Istenverte kolostorban, aki ne tudna a szemedről. Már az is lehet, hogy rég tudta! Nem hiszem, hogy Vanessa-nak több idejébe tellett lenyomoznia téged, mint engem…
- Szólt volna!
Gúnyosan nevetett.
- Én sem szóltam volna! Amúgy Victor-t életben hagytad? Csak mert ő hozza a piát a bulira.
Elhidegülten parancsoltam megálljt a lábaimnak. Csak akkor vette észre, hogy már nem lihegek a nyakába, mikor egy életvidám mozdulattal leszökkent a lépcsőfordulóba.
- Mi van? – nézett rám morcosan.
- Téged még mindig csak a hülye szülinapod érdekel?
- Igen, Carry, a szülinapom ma van! És ez fontosabb egy kis lelkifurkánál, majd később megbeszéljük!
Komolyan nem akartam elhinni, hogy ezt így látja. Dühöt erőltettem magamra, bármennyire is bizonytalan voltam, nem akartam, hogy lássa.
- Nem, Jay, nem lesz később! – indultam felé. Nem igen tudtam, hogy mit csinálok, de már itt volt az ideje, hogy az ő lapjaival játsszak. – Tudod ez a baj kettőnkkel! Mindig csak te, csak te, az ostoba bulid, és cseppet sem törődsz azzal, hogy mit akarok én!
Eltűnődött.
- Te akarod hozni a piát a bulira? Mert ha igen, megoldom…
- Wááá! – csaptam a korlátra. – Nem gondolod, hogy egy kicsit messzire mentél? Elegem van már, hogy csak azért kellek neked, hogy ugráltass, mint egy békát, és legyen kire támaszkodnod, ha az imádott rajongóid letaszítanak a trónról, amit nem biztos, hogy megérdemeltél!
Csak hátracsapta a fejét, és önfeledten kacagott. Ez jobban fájt, mintha szavakkal támadott volna, a gúnyos nevetése elárulta, hogy a szavaim lepörögnek róla.
- Jay Hansen világában nem létezik más, csak ő, ő és ő, de nekem ebből elég! – kaptam ki a kezéből a szórólapokat, és a levegőbe dobtam. Nagy bátorság volt tőlem, de azt akartam, hogy végre komolyan vegyen.
- Héj… - a szája tátva maradt, és így nézte végig, ahogy a földre hullnak.
- Én is ember vagyok – folytattam ridegen. A hangom sötét volt, és az érzéseim fájtak, de meg kellett tennem. - És ezt értsd úgy, hogy nem leszek ott a bulidon!
Azzal fogtam magam, és elindultam lefelé.
- Akkor most mi van, összevesztünk? – kérdezte gúnyosan, és így szedte össze a szórólapokat. Nem számítottam rá, hogy majd elkapja a karom, vagy maradásra bír, de azért jól esett volna, ha nem azonnal kezdi összeszedni azokat a nyamvadt papírjait! Elfordultam, és magára hagytam.
Odahaza az első dolgom volt, hogy kidobjam a szépen becsomagolt fotóalbumot, és lerángassam a ruhám a vállfáról, amit a bulira szántam.
Le kellett hűtenem magam. Járkáltam a szobámban, mindegy hogy, de le kellett hűtenem magam. A hajam dühösen szorítottam a koponyámhoz, tetszett, ahogy a bőröm húzzák a szálak, de ennél értelmesebbre vágytam! Berántottam a függönyt, mert valahányszor elsétáltam előtte, kinéztem a szomszéd házára, és ez már lassan idegesített.
Lementem a földszintre, hogy előkeressem a porszívót, mert mi is lehetett volna jobb megoldás a lelki bajokra, mint a házi munka! Mikor végeztem, ránéztem az órára. Hét óra múlt. Ha Jay felhív, és bocsánatot kér, talán még elmegyek, de gyorsan ki is vertem a fejemből. Most legalább megtudja, milyen az, ha nem törődnek az érzéseivel. Ugyan akkor azzal is tisztában voltam, hogy ha nem megyek el, úgy megbántom, hogy többé nem áll szóba velem. Neki ez fontosabb volt, minthogy majdnem megöltem. A számhoz veregettem a telefont. Felhívjam? Mégis csak a legjobb barátom, de túlságosan is elszaladt vele a ló a nyáron.
Lementem, hogy a helyére tegyem a porszívót, aztán odamentem a könyvespolchoz, hogy keressek valamit, amiben nem szerepelnek szőke hajú, kékszemű, babaarcú, meleg pasik. Jay a legjobb könyveimet vitte el, de most még az az Agatha Christie kötet is kínálkozó volt, amit George hozott egy kiárusításról. A kezem remegett, mikor leemeltem a polcról. Szinte rosszul voltam, a gyomromba furakodó érzés csak nem akart múlni, pedig azt hittem, hamar le tudom rázni. Felkuporodtam az ágyra, és próbáltam mélyeket lélegezni. A mobilom az asztalon felejtettem, megindultam, hogy elvegyem, de inkább nem! Ki kellett bírnom, hogy nem rontom el a tervem.
Szemeztem a könyv borítójával. Ha ezt az egy órát kibírom, már felesleges lesz elmennem. Idegesen rágtam a körmöm. Biztos jól csinálom? Mi van, ha csak rontok a helyzeten? Nem ronthattam. Valóban akkora büntetés lenne a legjobb barátom biztonsága, ha többé nem áll szóba velem? Erősnek kellett lennem. Még ha tudtam is, hogy csak a mártír beszél belőlem.
Nyolc negyven. Az összegyűrt ruhára néztem, majd a kezembe vettem a könyvet, és hevesen olvasni kezdtem. Mindig is utáltam a krimiket; követni az eseményeket, figyelni az elvarratlan szálakat, mégis annyira belemerültem, hogy lassan azt sem tudtam, miért nem néztem bele, mikor megkaptam. Feszülten rágtam a körmöm melletti bőrt. A krimi gyors olvasást kíván, a szemem csak úgy repült a sorok közt, és nem értettem, hogy a mai modern technikával, miért nem lehet a könyveket csak egy nagy oldala a lapozás helyett. Talán petíciót indítok. Ki tudja, talán megnyerem!
Épp ott tartottam, mikor a rejtélyes fekete ruhás gyilkos épp a nő háta mögé osont, mikor egy reccsenést hallottam. Csak a kislámpa égett a fejem felett, olvasáshoz tökéletes, de a szoba többi része félelmetes volt, ahogy félhomályban úszott.
- Ki az? – néztem sandán az ágyam melletti baseball ütőre.
- Csak én vagyok – dörmögte nevelőapám, a hangja csendes volt, lassan már tizenegy is elmúlt. Ely biztosan aludt, Celi-ről meg Isten tudja, péntek este merre csavarog.
Nagyot sóhajtottam, mikor ránéztem az órára. Jay ezóta már javában élvezte a csippentél fiú társaságát, és bizonyára el is felejtette, hogy nem vagyok ott. Most már ha akartam volna sem tudtam volna itt hagyni a könyvet. Holnapra úgyis megbékél – gondoltam magamban, hiszen úgysincs akkora szerencsém. Valahányszor elküldtem, mindig a szobámban találtam rá. Ha megkértem, hogy menjen el, visszajött a pizsamájával, és hajnalig hallgattam a TV Istenverte zúgását. Megtámadtam, és ő nem beszélt róla. Ha szóba hoztam, ő hallgatott, vagy más felé terelte a szót. Sosem sikerült úgy megbántanom, hogy rámenjen a barátságunk. És tudtam, ezúttal sem fogom.
Jim két csésze teát tartott a kezében, a norvégmintás pizsamájának ujja a kezére lógott, így felgyűrte a férfias könyökére. Meglepetten állt a szobában, és hol az ablak felé nézett, hol meg rám, hogy nem a szokott helyemen talál.
- Nem hitem, hogy tudsz még meglepetéseket okozni – mondta kétkedőn. – Nem Jay buliján kéne lenned?
- De… - egyenesedtem ki, és intettem, hogy kérem a teám.
Óvatosan ült le az ágyra, vigyázva, hogy ne öntse ki a sajátját.
- És nem akartál elmenni? – a hangjában barátság volt, amíg meg nem látta a földre gyűrt ruhám. - Megbántott valamivel?
- Ja… - mondtam fanyarul és belekortyoltam a teámba.
- Különös fiú ez a Jay…
- Inkább dilis! – böktem ki fintorogva. - Csak nem értem, mit csinálok rosszul. Mindent… megteszek, amit kér. Viselem az ostoba igényeit, kivasalom a haját, és közben nem várok semmit cserébe, csak hogy figyeljen rám.
- Úgy érzed, nem ért meg téged?
- Nem, vagyis de, csak… - piszkáltam a csésze oldalát. Jim-mel beszélni erről? Nem is tudom… muszáj? - Én mindig ott voltam neki, ha szüksége volt rám – feleltem halkan, és megpróbáltam kiverni a fejemből Jaydon arcát.
Jim lehajtotta a szemét, és valami atyai jó tanácson törte a fejét. A tanácsai már évek óta nem voltak használhatóak, mintha valami ostoba fórumból szedte volna őket, hogy tudjon szólni a kamaszlányaihoz.
- Talán meg kéne próbálnod másokkal is barátkozni! Hidd el, ha a bizalmadba avatod őket, értékelni fogják.
- Jay már megtanult kezelni. Nem akarok mást is veszélybe sodorni.
- Te nem vagy veszélyes – mosolygott rám. – Azt hiszed, ha az lennél, mi nem félnénk tőled?
Jim-nek persze fogalma sem volt, mit műveltem aznap este a szarvassal. Nem mertem elmondani neki, és önzőnek éreztem magam, hogy nem tudatom vele, mekkora beszély fenyegeti. De féltem. Csak attól, hogy elveszítem. Jim nélkül már… nem lett volna ugyan olyan az életem.
- Inkább ki vele! – erőltettem magamra egy kis jókedvet, és átültem törökülésbe, hogy valóban annak tűnjek. – Mit akarsz kérni?
- Kérni? Ezt honnan veszed?
- Ha valamit kérni akarsz tőlem, előtte mindig megpróbálsz lekenyerezni – kortyoltam a teába, hogy tudja, miről beszélek.
Jim a padló felé fordult, és közben elmosolyodott. Jól állt neki, ha nevet, ilyenkor sokkal fiatalabbnak tűnt, és a dús bajsza sem volt félelmetes. Inkább kedves. Akárcsak a szeme, ami olyan barna volt, hogy Raquel-en kívül bárki megmondta volna, hogy nem az ő lánya vagyok.
- Sokat dolgozom… és nem volt időnk komolyan beszélgetni mióta hazajöttél.
A csésze bármilyen forró volt is, odafagyott a kezemhez, és feszülten vártam, mire akar kilyukadni.
- Tudom, hogy most voltál először hosszabb időre távol… egyedül, és…
- Jesszus, Jim, ugye nem akarsz a szexről faggatni? – buggyant ki belőlem.
Jim fal fehér lett, állítom még a bajsza is megőszült, a szemei kikerekedtek.
- Nem, dehogy is! – emelte fel a kezét védekezésként, és meglöttyintette a teát, amit az utolsó pillanatban sikerült a padlóra irányítani.
Édes volt, hogy így reagált. Elmosolyodtam, aztán megsajnáltam, és óvatosan félreraktam a sajátom, hogy egy zsebkendővel megtöröljem a kezét.
- Nem győztél meg, hogy nem a szexről lesz szó! – szurkálódtam
- Még Elyt is hamarabb kioktatnám! – kezdett el nevetni, de mivel nem úgy reagáltam rá, megköszörülte a torkát.
- Bocs! Nem úgy gondoltam.
Végeztem, és ledobtam a zsebkendőt az ágy mellé. Most nem volt elég erőm kidobni.
- Akkor miről akarsz beszélni? – dőltem a puha párnáknak.
- Csupán meg akartam köszönni, hogy ilyen éretten viselkedtél Belinda halálakor… Kevés gyerek tette volna meg ezt a családjáért.
Sokáig hallgattam. Megpróbáltam elviccelni a dolgot, hiszen elég volt már a szomorúságból, és nem csak a mai napon.
- Nincs mit… – vigyorogtam - Tudom, klassz csaj vagyok!
- Az ám! – csípte meg az arcom. – És pont azért, mert ilyen jól érezted magad, mi lenne, ha az őszi szünetben is elmennél valahová?
Elhallgattam, és a boldog álca úgy fagyott le az arcomról, mintha jégkrémet kanalaznék; öröm, rózsaszín ízek, aztán mikor a fogamba áll a hideg, már csak fájdalmat érzek.
- Azt mondod, mennyek el?
- Csak ha szeretnél…
- Megint? – vágtam a szavába. Nem akartam kertelni, csak mondja meg az igazat.
Jim elkomolyodott.
- Ez nem kötelező… csak ha már ilyen jól érezted magad, gondoltam elmehetnél Jaydon-nal valahová! Csinálhatnátok… csinálhatnátok mondjuk egy igazi hegyi túrát!
- Hegymászás Jay-el? – néztem szkeptikusan. – Egyről beszélünk?
- Nem szabom meg, hogy hová menjetek, csak azt akarom, hogy érezd jól magad.
- Azon kívül, hogy Jay-el most vesztünk össze, és még ha fizetne se mennék vele sehová, tényleg remekül hangzik – mondtam kedvetlenül.
Úgy láttam, nincs hozzászokva a cinizmusomhoz.
- Pedig akár meg is látogathatnátok a szüleit. Egyszer már kérte, hogy tarts vele…
- Meg azt is, hogy üljek repülőre.
Jim olyan képet vágott, mintha most esett volna le neki, mi a véleményem a ki nem próbált járművekről. Többek közt ilyen a bicikli.
- Akkor menjetek hajóval…
- Jim…
- Vagy komppal, a komp jó, egyszerűen csak…
- Jim! – végre elhallgatott. – Megoldom.
De arról még fogalmam sem volt, hogyan.
Nevelőapám csendben ült mellettem. Fogalmam sem volt, mire gondolhatott, sejtésem is csak onnan volt, hogy hálás szemekkel nézett rám. Sokkal inkább az izgatott, hol leszek ez idő alatt. Nem fogok Jay-el elutazni sehová – már ha eljönne velem egyáltalán. Talán megkérem Billit, hogy fogadjon be arra az időre. Szívem szerint visszautaztam volna Rivertonba, de nem akartam a nagyszüleim terhére lenni. Talán Claudia, az unokatesóm befogadna? A papája Jim öccse, lehet, még jól is érezném magam. Különben is azt mondták, szívesen látnak… de a meghívás csak a jövő nyárra szólt.
- Tudod, hogy tényleg klassz vagy? – szólalt meg végre, és a hangja csupa érzelem volt.
- És mit fogtok csinálni? Utazgattok, bejárjátok az államokat? – világosan tudtam, hogy a lányokkal akar lenni. Celi sosem engedte volna, hogy velük menjek kirándulni.
Nagyot sóhajtott.
- Ely kérte, hogy nézzük meg a Michigan tavat. Te is láttad, mennyire befásult mostanában, és…
- Oké, értem! Ely tényleg egy kicsit túlzásba esett! – nevettem, de csak hogy leplezzem, mennyire rosszul esik. Nem szabadot irigynek lennem. Ők voltak az igazi gyerekei. – Jót fog tenni neki. Csak aztán vigyázz, ne engedd, hogy túl közelről nézze a halakat!
Nevettünk egy kicsit, aztán szép lassan újra csend lett, és már nem volt mit mondanom.
- Köszönöm – suttogta halkan.
Nem tudtam mit csinálni, szerettem Jim-et. Letettem a teát, aztán fogtam magam, és kiscica módjára az ölébe fúrtam a fejem, hogy ne lássa a szememben megjelenő könnycseppeket. Érdes kezével megsimította az arcom, és elhúzta a hajam a szememből. Ki akartam használni minden percet, hogy ő itt van velem. Nem tudtam, kik lehetnek a szüleim, vagy hogy honnan származom, de már nem is bántam. Nekem ő volt a családom, az apukám, akire mindig is számíthattam.
Nem tudom, mennyi idő telt el így. A szemem behunytam, és a Jim iránti kedves érzést felváltotta a kegyetlen álmom, hol a sikolyok közül egy oda nem illő hang rágta át magát a lángokon:
- Bazd ki! Akkor is az én pulcsim, és kibaszottul megfogja bánni!
Vakított a fény, mikor kinyitottam a szemem. Fogalmam sem volt hány óra lehet, és hogy mikor aludtam el. Ruhában feküdtem, Agatha Christie meg mellettem.
Celia rikácsolása hidegzuhanyként ért, időm sem volt, hogy legalább egy kicsit is összeszedjem magam.
- Carolyn! Ez mi? – őrjöngött az ágyamnál, és egy ronggyal hadonászott.
- Valami… baj van? – kérdeztem álmosan, odakint már világos volt, pedig mérget mertem venni rá, hogy csak egy órát aludtam.
- Baj? Ez neked baj? – dobta hozzám.
A kezembe vettem a rongyot, ami valaha talán piros lehetett, vagy legalább is sötét rózsaszín.
- Ez… mi?
Nővérem dacosan összefonta a karját, és türelmetlenül toporzékolt.
- Szerinted?
- Fogalmam sincs.
- Ez a vadi új Playboy pulcsim, amit te képes voltál hatvan fokon kimosni!
Erősen gondolkodtam, de így – számomra korán reggel – fogalmam sem volt miről beszél.
- Sajnálom. Biztos összekevertem.
- Összekeverted? És ezt csak így mondod? Na jó, tudod mit! – kapta ki a kezemből. – Kétszer használtam, piszok drága volt, és ki fogod fizetni! Erről magam kezeskedem!
Miután egy csapat orrszarvú erejével rontott ki a szobámból, még ültem ott egy ideig, és próbáltam elhinni, hogy senki nem akar bántani. Lassan derengett a tegnap. Hirem, Victor, a veszekedés… Bocsánatot kéne kérnem Victor-tól. Kihalásztam a legkönnyebbet, ehhez elég volt csak egy sms-t írnom. Amúgy sem izgattam magam Victor miatt, mindig is szerette, ha valaki szilárd levegőnek nézi.
A legnehezebb talán Hirem volt. A párnába fúrtam a fejem, és néhányszor belevertem a matracba. Nem akartam, hogy tudja, nem akartam, hogy ismerjen, de ugyan akkor nem értettem, mit parázok, hiszen tényleg mindenki tudta, hogy színt vált a szemem. Úgy viselkedtem, mintha az életem legapróbb képkockáit is felfedtem volna előtte, és ahogy nézett rám, talán ki is olvasta belőle. Különös volt… és rágni való csont. Mintha nyitott könyvvel játszanánk, és én nem veszem észre a vízjelet a lap alján. Kellett lennie valaminek, ami bizsergést okoz, utálatot, és vonzalmat egyaránt, de mivel a project Hirem néven debütált, nem szabadott, csak tiltott gyümölcsként tekintenem rá. Ez lényegesen megnehezítette a nyomozást.
Bármennyire is szégyelltem magam, muszáj volt felkelnem. Elmentem zuhanyozni, egyfajta büntetésként jéghideg vizet engedtem magamra, mert amíg dideregtem, nem a csengőt figyeltem, hogy mikor jön meg Jay.
Tíz óra fele lementem a konyhába, és gondoltam belekezdek a főzésbe, mielőtt Jim felfalja a macskát. Átbújtam a hűtőt, és undorodva kidobtam a tejes dobozt, amiből a múltkor még Breon ivott. Reméltem, nem ettől van ilyen szaga…
Ely lefoglalta az asztal egyik felét, és amíg én hozzá láttam a gyroshoz, cukrot, és sót önt egy tálba, a tetejét meg ketchuppal zabolázta. Lisztet is kevert bele, de hogy miért?
- Mi lesz abból? – kérdeztem, mikor már reméltem, hogy nem a desszertnek szánja.
- Keményítőt kell előállítanom természetes anyagokból, hogy idén is én legyek az osztályelső.
Még a kés is megállt a kezemben krumpli pucolás közben.
- Keményítőt – ismételtem - És azt nem mondták, hogy miből kell? - bátorkodtam megkérdezni.
- A tanárnő azt mondta, ha piros lesz, dupla jegyet kapunk!
- Hát nem véletlen! – tettem hozzá fanyarul.
A színével valóban nem volt gond, de ha abból keményítő lesz, én megeszem a szekrény tetején porosodó szalmakalapom. Nagyot sóhajtottam, és elővettem egy reszelőt. Elé raktam két pucolt krumplit, és amíg a többit hámoztam, elmagyaráztam neki.
Ebéd után összegörnyedtem az ágyon, hiszen fáradt voltam, és reméltem, tudok majd aludni. A fejem persze úgy zakatolt, mint az áramvonat, így képtelen voltam magam elengedni. Buta, buta Hirem, és ostoba Jay…
Elmásztam az asztalig, mert a keményítőről eszembe jutott, hogy hétfőn dogát írok bioszból, és arra muszáj volt felkészülnöm. Kár, hogy semmi nem maradt meg a fejemben. Nagyokat sóhajtoztam, és hátrasöpörtem a hajam, mert jólesett.
Át akartam térni a társadalomismeretre, de voltam olyan ügyetlen, hogy mikor a füzetért nyúltam, a földre löktem. Egy csomó papír hullott ki belőle, a tanárnak szokása volt a fénymásolóban tölteni a szüneteket. Unottan fújtam ki a levegőt, és rászántam magam, hogy felszedjem. Ekkor megláttam egy levágott szélű fényképet az asztal lábánál. Hogy én ezt hogy kerestem! Az albumból eshetett ki, mikor Jaydon szülinapjára készültem. Lassan felegyenesedtem, és elidőzött rajta a szemem. Ez a kép akkor készült, mikor megismertem.
Csupán egy hete jártam a boltíves ablakú Szent Kristóf katedrális márvány színű pavilonjaiba. Kimerítő héten voltam túl, a tanárok őrült dolgokat találtak ki, hogy elszórakoztassanak minket a gólyahét folyamán. Jim rávett, hogy menjek el a péntek esti buliba, mert az minden gólyának járt, de Vess lebetegedett, és akkoriban még csak vele sikerült összemelegednem. Oly annyira idegennek éreztem magam a többiek közt, akik az apácákat próbálták leitatni, hogy még azelőtt kirohantam a suliból, hogy elsírtam volna magam. Azt hittem, ha a Szent Kristófba járok, visszakaphatom az árvaházban megszokott környezetem, de ezek a diákok azt sem tudták, ki az az Isten.
Haza akartam menni, hogy közöljem Jim-mel, magántanuló leszek, de csak a szökőkútig jutottam, nem messze a sulitól. Sírás közben nem jó futni, lihegve a betonpadra vetettem magam, és még arra sem figyeltem oda, hogy ízlésesen emeljem át a lábam, mert szoknyában voltam. Senki nem volt ott. Pedig a szökőkút gyönyörű látványt nyújtott az éjszakában. A belsejét különböző lámpákkal világították meg, ami színesre festette a fel-feltörő vizet, és az arcom vonalát. A víz mindig más ritmusra tört fel, elrabolta a szememet, mintha a fényt kristályok törték volna meg.
Mikor a víz lement, egy fiút véltem felfedezni a túloldalon. Komolyan ült a padon, és a térdén támaszkodott. Ő a sötétben ült, míg én a fényben, mégis láttam, hogy engem néz, és a szeme sem rebben. Megdermedtem, vajon azt is látta, ahogy leültem? A víz újra feltört, vártam, hogy lemenjen, és felmérjem, mennyit láthatott abból a szögből, de már nem volt ott. Felém sétált a kör alakú padon, kecses teste és megfontolt léptei olyanok voltak, mintha egy kötéltáncos egyensúlyozna. Fehér arcát megvilágították a fények, de nagyon fehér bőr kellett, hogy ilyen hatást elérjen. A haja akár a nap, gyönyörű, aranyszőke, és minden tincse milliméter pontosan belőve. Az öltözéke talpig fehér volt, a kigombolt nyakú ingje kicsit feszes, de úgy állt a vékony testalkatán, mint egy modell vállán, kinek a fényképe ott lógott valamelyik neves üzlet büszkeségfalán. A nadrágja egyszerű szabású, és a cipője… nos, még az is fehér volt.
- Szent Kristóf Katedrális – mondta félvállról.
- Hogy mondod? – kérdeztem szipogva, közben próbáltam leplezni, hogy sírtam.
- Tudod egyáltalán ki az a Szent Kristóf? – kérdezte, de egy pillantást sem vetett rám. Nem voltam benne biztos, hogy hozzám beszél – Egyszer… - lépett egyet, a karjával tartotta az egyensúlyt – Minden áron be akart kerülni… a nagyok közé! Minden áron a legnagyobbat akarta szolgálni, így először egy király mellé állt, de ez félt az ördögtől; mondjuk megértem, az ördögök valóban ocsmányul néztek ki, mikor Kristóf élt! – vigyorgott a saját viccén - Így aztán otthagyta, és amilyen naiv volt, az ördög szolgálatába állt. Csakhogy az ördög meg félt a keresztjétől, így jutott el Krisztushoz. Persze így a mese túl rövid lett volna, ezért hogy ne legyen olyan könnyű dolga, egy remete azt tanácsolta neki, hogy keresztelkedjék meg, mielőtt a szolgálatába állna. Kristóf így tett. – megállt, mintha maga lett volna a pont a mondat végén. - Azonban volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok csak félve mertek átkelni – lépkedett tovább. - A remete azt ajánlotta, hogy ha a folyóhoz érkezik valaki, segítsen átkelni rajta. Viszont egyik éjjel egy gyerek állt a kunyhója előtt. Kristóf szívesen segített neki, gondolta a kicsi könnyű teher lesz a válla alatt. De ahogy a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, és csaknem a víz alá merült a súlya alatt!
Egyre közelebb került hozzám. Fogalmam sem volt miért osztja meg ezt velem.
- Végül aztán csak átjutottak, a kölyöknek meg megeredt a nyelve, és elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, aztán hozzátette:,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb, és akinek szolgálni akartál.” És az Isteni gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanuság koszorújával – hadarta a végét. Játékosan beszélt, mintha egy könnyed esti mesét olvasna. - De hát Kristófnak a máglya tüze meg sem kottyant, sőt, még az izzó sisak sem! Így aztán kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal kicsinálják, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy pedig a bíró szemébe repült – elbámult a távolba, és közönyös lett, talán kicsit röhejes - Végül lefejezték, de még a vérében is erő volt – ekkor rám nézett, hogy a hatás ne maradjon el: - Meggyógyította a bíró szemét!
Ekkor már közvetlen mellettem állt, teste feszes volt, kecses, egyenes tartás. Megvizsgáltam a szemét – nem-e albínó -, de az jégkék volt. Akárcsak az enyém.
Egy ügyes mozdulattal lehuppant elém, vékony, áramvonalas teste tökéletesen lebbent a levegőben, és talpai olyan halkan értek földet, mintha egy macska ugrott volna le.
- Miért mondtad ezt el nekem?
- A Szent Kristófba jársz – ült le mellém, egyáltalán nem féltette a nadrágját. – Kevesen ismerik a történetét.
- Honnan tudod, hogy odajárok?
Habozott, majd a háta mögé nyúlt.
- Gólya vagy – egy csicsás kitűzőt vett elő, és meglebegtette az orrom előtt. – Ahogy én is!
A szívem fölé néztem, a sajátomra. A gólyák minden évben kitűzőt kapnak a nevükkel, amit az első hónapban kötelességük viselni.
- Te is elsős vagy? – akartam tudni.
- Ja – dőlt előre, és a könyökét megtámasztotta a térdén – Idén harmadjára!
Meglepetten néztem rá – egyszer talán még érthető, de harmadjára már ciki az évismétlés, és fogalmam sem volt, hogy mondhatja ezt ilyen büszkén.
- Úgy látom te is untad a bulit – erre nem válaszoltam. Elég… fura volt ez a fazon. – Semmiből nem maradsz ki. Minden évben ugyan olyan.
Csendben hallgattam, és a vizet bámultam.
- Amúgy Jaydon – nyújtotta felém a kezét. – Hansen.
- Carolyn. Orson.
- Üdvözöllek Carolyn. Előre szólok, utálni fogod a sulit!
Magam sem értem hogy, de elmosolyodtam. Végül is jó fej volt, kicsit furcsa, de jó fej.
- Mr. Hansen! – morogta egy női hang. Villámgyorsan felpattantam, és szembenéztem a fiatal apácával, de Jaydon nyugodt maradt, sőt, még nevetett is rajtam. – Gondoltam, hogy idén is itt találom – folytatta a nő.
- Vonz ez a szökőkút – ugrott fel könnyedén a padra, és zsebre tette a kezeit. - Ha jól tudom, az egyház tulajdona.
- Úgy látom a hölgyet pedig… maga vonzza! – nézett rám szúrós szemekkel. Féltékeny lenne?
- Nem én hívtam! – rikácsolta felháborodottan. Már nem olyan volt, mint amilyennek az előbb láttam – Egyszer csak itt volt. Tudja, hogy hidegen hagynak a nők, arról meg már nem tehetek, hogy mindig megtalálnak – gúnyosan hátrasöpörte a haját, kifejezve ezzel a maga iránti egoizmusát.
Elcsaptam a fejem, és megpróbáltam nem nevetni.
- Maga egy angyal, Jaydon – mosolygott a fiatal apáca, majd hátat fordított, és megindult vissza, az iskola felé. – Csak még sokat kell tanulnia! – mondta a válla felett.
- Maga tud valamit, nővér! – kiáltotta, majd halkabbra vette a szavát, és így fordult felém: – De ki halott már meleg angyalról?
Kinyitottam a szemem, és hírtelen a telefon után nyúltam, hogy a gyorshívóból tárcsázzam Jaydon számát.
- Te az imádott Jaydon-t hívtad, bizonyára még a légkondis szobámban fekszem, hogy kipihenjem a fergeteges szülinapom fáradalmait, és ha ezt a szöveget hallod, minden bizonnyal, te nem voltál ott, mert akkor még a másnaposságtól fetrengve harcolnál a hányingerrel! Ha nem Carry vagy, hagyj üzenetet, de csak ha életbevágó, vagy ha meghalt valaki. Puszíííí!
Eltartottam magamtól a telefont. Jellemző… Aztán kinyomtam, és a földhöz vágtam.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése