Vasárnap mikor már se telefonom, se becsületem nem volt, elgondolkodtam rajta, vajon tényleg muszáj-e templomba mennem. Mert hát ott lesz az egész suli, akik előtt majdnem megfojtottam Victort, akinek elfelejtettem sms-t írni, és most már hogy összetörtem a mobilon, kénytelen leszek szóban elnézést kérni. Aztán ugye ott lesz Jay, aki a rögzítő szerint utál, na meg persze Vanessa… és lehet, Hirem is.
- Carry, kész vagy?
Persze nem volt mit tenni, Jim is jönni akart. Nem hisz olyan dolgokban, amik a halál után vannak, vagy hogy egy bizonyos magasságból minket irányítanak, de remekül eltudott beszélgetni a többi apukával a mise előtt. Esélyem sem volt nemet mondani.
A kocsiban csendes voltam. Jim barna Mazdaja döcögött alattam, és felrázta a reggelit. Bárhogy is képzeltem el a találkozást Jay-el, nem hittem, hogy valami humánus módszerrel fogja levenni a fejem – már ha ezt lehetett egyáltalán humánusan...
Hogy bántam-e? Igen. Egész éjjel ezen töprengtem. Fontos volt neki, és én cserbenhagytam. Gonosz, gonosz barátnő vagyok! A legjobbkor jutott eszembe bosszút állni. Mondhattam volna nemet egy egyszerű kis vásárlásra, egy melegeknek való csöpögős mozira, vagy egy napra a plázában, de nem erre! El kellett volna mennem…
- Még… haragszol rám? – kérdezte Jim aggódva. Egy ideje már kitekingetett a kormány mögül, ahogy a karláncom babrálom, de mindeddig egy más világnak tűnt, távolinak, és kézzel foghatatlannak.
- Nem. Miért?
- Csak a tegnapi. Tudod…
- Jaj, nem! Azt már régen elfelejtettem – dőltem hátra, és a hangom nagyon szomorúvá vált, mikor kibámultam az ablakon. - Még azon is elfelejtettem gondolkodni, hogy hová menjek.
Pont arra volt szükségem, hogy Jim eszembe juttassa, az árvák csupán tartalékosként szerepelnek a pályán, de ő szemmel láthatólag megkönnyebbült, és észre sem vette, mennyire nincs kedvem a faggatózásaihoz.
- Akkor mitől vagy ilyen… levert? Még mindig nem beszéltél Jay-el?
- Nem – feleltem savanyúan, de csak mert megláttam a templomot, és a felé igyekvő, szép ruhás embereket. – De azt hiszem, most kénytelen leszek.
A lábaim remegtek, mikor kiszálltam a kocsiból. Amíg Jim összeszedte magát ráborultam az ajtóra, és mély levegőt fújtam ki, hogy a gyomrom újra a helyén legyen. Talán megérte eljönni… a rázós utazás miatt most már elég sápadtnak tűntem a visszapillantó tükörben, hogy legyen okom hazamenni.
- Azt hiszem… nem érzem valami túl jól magam – mondtam halkan.
- Lázas vagy? – tette a homlokomra a kezét, és elég komolyan vette a vizsgálatot ahhoz képest, hogy még sosem voltam beteg. Jim hajlamos volt elfelejteni, hogy más vagyok.
- Nem, csak… - szorongattam a hasam. Mivel is lehetne Jim-et annyira kínos helyzetbe hozni, hogy hazavigyen? - Azt hiszem, megjött! – böktem ki, mielőtt meggondolhattam volna magam.
Jim szemei elkerekedtek, és a pír megcsípte a fülét, miközben megvakarta a feje közepét.
- Hát… - nézett körül, hogy van-e itt valaki, de az emberek hallótávolságon kívül vonultak a templom felé, botra támaszkodó öreg bácsik, kék-fehér ruhás tinik, és a szüleik. – Van nálad…
- Igen, van! – vágtam a szavába. El sem hiszem, hogy majdnem kimondta! A beteg színem menten odalett, és kínomban most már az a csekély rosszullétem is, amire hivatkozhattam volna, hogy még bűntudatom se legyen.
- Akkor… - tűnődött tovább. A fenébe, csak nekem lehet ilyen apám!
- Tudod mit! – karoltam belé – Így megy ez nyolc éve, felejtsd el, majdcsak megoldom valahogy! – vonszoltam a templom felé.
- Biztos? – tűnődött lelkiismeretesen.
- Persze, na ná! – ennél pocsékabb már úgysem lehet…
- Egyébként meg… - kezdte kicsit később, mikor már cikis helyzetben lévő nő helyett sikerült újra a lányaként tekintenie rám. – Tegnap vettem egy katalógust! Kedvezményes tunéziai hajóutak vannak benne, már a következő szezonra.
- Az még messze van. Az őszi szünetben mentek, nem?
- A lányokkal igen! – vigyorgott a levegőbe - De arra gondoltam, mi lenne, ha a nyáron lekoccannánk valahová! Csak mi ketten! – nézett rám.
Utáltam ezt az erőltetett szlenget; Jim hajlamos volt felkészülni a legmenőbb dumákból, amit még el is néztem volna neki, ha az egészet nem próbálja meg úgy előadni, mint ahogy a Youtube-on van…
- Mit szólsz?
Átgondoltam a választ: Tunézia, utazás a nyárra… Eltekintve attól, hogy kábé nulla annak az esélye, hogy Jim elvigyen valahová, egész jól hangzott.
- Tunézia? Már megint lefejelted a postást? – próbáltam elviccelni a dolgot.
- Az egyszer volt, és véletlen. Az utat pedig már jó ideje tervezem. Elkezdtem gyűjtögetni!
Az ötlet amilyen kizárt volt, olyan komolynak hangzott, és ez kezdett kicsit… mi is a jó szó? Falhoz vágni?
- És mi lesz a lányokkal? – akartam tudni.
- Rég látták már a nagyiékat! Én meg még nem Tunéziát!
Oké!
Láttam a szemében, hogy itt egy vulkán fog kitörni. Magam is szívesen elhittem volna – csak én és Jim, a napsütötte tengerparton, nászutas szerelmesek és gazdag nyugdíjasok körében, a lenge szélben, homokkal a lábunk alatt -, de sem pénzünk, sem időnk nem volt egy ilyen útra, és ezt majd ő is belátja, amint elkezdi szervezni. Szinte már láttam magam előtt, ahogy bűnbánóan megjelenik a szobámban, és megpróbálja finoman lemondani. Meg kellett akadályoznom a csalódást, mármint nem magam miatt, hanem miatta!
- De Jim, nem megmondtam, hogy a hajó szóba sem jöhet? – pattogtam sértetten, hátha ez majd elveszi a kedvét. Elég volt csak a Titanic-ra gondolnom, hogy sírógörcsöt kapjak a tengertől, a Remember me óta pedig a repülőtől van hányingerem, azelőtt csak elleneztem.
- Majd megkötözlek, és a rakomány közé csaplak! - felelte magabiztosan, és kitette a könyökét, hogy átkaroljam.
Eszem ágában sem volt csatlakozni az egyenruhásokhoz, mikor Jim azt mondta, vegyüljek el. Szívesebben maradtam a barna zakója mögött, mikor leállt Henry papájával beszélgetni, és onnan próbáltam felmérni, hol lehet Jay.
Kerültem az iskolatársaim tekintetét, amit nem is volt olyan nehéz, tekintve, hogy mindenki levegőnek nézett. Összevont szemöldökkel egyenesedtem ki Jim mögött, nagy pörgés lehetett Jay buliján, ha képes volt elfelejtetni velük, hogy újból kimutattam a fogam fehérjét. Mikor kilencedikben hasonló helyzetbe kerültem Gracia-val – pontosabban átrendeztem a frizuráját, de ha még mélyebbre akarok ásni az emlékeimben, az is lehet, hogy megtéptem -, hetekig erről csámcsogtak.
- Nem is tudom, mi lesz, ha nem lesz itt Jay!
A név megcsapta a fülem. Kilestem Jim mögül, és két cicababa állt meg, nem messze tőlünk. Még ha a topánkában és a ronda blézerben nem is néztek ki cicababának, néhányszor már láttam őket civilben sört vedelni, és idegen pasikkal smárolni.
- Olyan megható volt… És láttad, még Tim Flenrick is zokogott! – hadarta az egyik, amelyiknek szőke haja volt, és beetette a tanároknak, hogy az nem műszempilla, hanem igazi.
- Annyira hiányozni fog!
- Nem akarok megint sírni… Pfff… itt van Carry! – nézett felénk. A hangszíne és az arca is lényegesen megváltozott. – Menjünk!
Felvontam a szemöldököm, és még bámultam őket, amíg el nem indultunk mi is a templom felé. Próbáltam olyan emberek tekintetébe kapaszkodni, akikről biztosan tudtam, hogy magamért szeretnek, de a szűk lista csak Spayki-ból és Billi-ből állt, Vess ki tudja, merre császkált.
Billi pofákat vágva jelezte, hogy a szüleivel kell ülnie. Számára ez egy kész tragédia, engem viszont cseppet sem zavart, hogy Jim-mel maradhatok a mise végéig. Ma sokan voltunk, és csak a srácok ültek külön a családjuktól.
- Biztos nem akarsz odaülni a fiúkhoz?
- Nem! – vágtam rá azonnal. Victor is ott volt, nem vagyok én meghúzatva, hogy a mise közepén Flant kénytelen legyen áttérni az apokaliptikára!
Jim ártatlanul felemelte a kezét.
- Csak jót akartam.
Tudom, te mindig jót akarsz…
Az ajtót figyeltem a vállam felett. A mögöttem lévő próbálta elkerülni a tekintetem, de mégis csak zavarta, hogy a szemünk néha-néha összetalálkozott. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, úgy tettem, mintha a menyasszonyt várnám valami puccos esküvőn, pedig csak egy vörös démont vártam, még ha tudtam is, hogy nagyobb esély van rá, hogy Jay lép be előbb. Feltűnt volna, ha Vanessa itt van, kevés nagyhajú, hidrogén vörös csaj mászkált a sulimban…
Aztán, hogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy még sosem láttam Vanessa-t, vagy bármelyik családtagját belépni a templomba. Ez különös volt. A suliban kötelező az Istentiszteleten, de az még különösebb, hogy Jay még mindig nincs itt! Nem láttam sehol. A helyük üres volt, Nara-val egyetlen misét sem hagytak ki, ők voltak a legmodernebb, és legpergősebb család akiket ismerek, vasárnaponként mégis úgy mormolták Flant-tel az imát, mintha kötelességük lenne.
- Billi – piszkáltam meg az előttem ülő barátnőm vállát.
- Hümm? – kihúzta ki a nyakát jelezvén, hogy figyel.
- Hol van Gin? Nem mondott semmit, hogy nem jönnek?
- Gin? – fordult hátra kérdőn, a tekintete érdekes volt, kicsit szomorú, de nem tudtam mitől. - Ma biztos nem.
Mielőtt megkérdezhettem volna, miért, Flant megjelent a helyén, és a tömeg felállva fejezte ki a tiszteletét. Jim szigorúan meredt rám, amiért bámészkodom. Abbahagytam, de tovább izgatott. A helyük továbbra is üres volt. Hol van Jay? Ha paranoiás lennék, azt mondom, miattam törte meg a legnagyobb hagyományát a csütörtök esti Billy és Mandy nézésen kívül. És mi van, ha tényleg? Kizárt, hogy ilyet tegyen – ráztam meg a fejem. Nara-t, és Gin-t nem tudta volna rávenni. Bíznom kellett benne, hogy nem tudja őket rávenni…
- A Bibliád! – súgta oda Jim. Ránéztem, és megpróbáltam összeszedni magam. Szerencsére Henry papája közelebb tolta az övét, hogy ne kelljen a táskámban kotorásznom.
Flant vigyorogva nézett körbe, az arca csöpögött az elégedettségtől, hogy vagyunk annyian, mint húsvétkor! Gyorsan rendbe szedte magát, kihúzta a nagy sörpocakját, kinyitotta a Bibliáját, és próbált paphoz méltóan viselkedni:
- Kérem, kapcsolják ki a telefonokat!
Mise után el akartam kapni Billi-t, de az olyan gyorsan veregette ki magát a mamájával, hogy esélyem sem volt meg kérdezni, mire akart kilyukadni. A kertben Jim összeakadt Spayki szintén mókás papájával, én meg kihasználtam az alkalmat és megkerestem Vess-t! Rá is akadtam egy burjánzó rózsabokor mellett, de Flant-et a csuhája könnyen felismerhetővé tette, ahogy Vess mamájával beszélget. Ez bőven elég volt, hogy ne akarjak odamenni, a múltkori után, meg pláne, hogy nem akartam Flant-tel órán kívül is társalogni...
Vess mamája már nagyon idős volt, a haja fehérre váltott, és homloka barázdái ellepték fiatal arcának emlékét. Vess átfogta a derekát, hogy rá tudjon támaszkodni. Lett volna szívem őt így elrángatni? Szomorúra állt a szám, a hölgy szeme csak úgy csillogott az atya minden szavának hallatán. A szívem valami furcsa ököl markolta valahányszor rájuk néztem. Vess mamája fáradt arcú, ám mosolygós hölgy volt, az a fajta, aki süteményt süt a semmiből, ha tudja, hogy vendég jön még arra a napra.
Már épp el akartam menni, mikor vess észrevett. Udvariasan elnézést kért, és megindult felém.
Feszülten vártam, amíg odaér. Mit kérdezzek? Azonnal belevágjak, vagy megkérdezzem, hogy van? Esetleg a buliról? Nem, csak Jay-ről. Vagy inkább mégiscsak megkérdezzem, hogy van? Igen, ez a biztos! Megkérdezem, hogy van.
- Szia – állt meg előttem. Zsebre tette a kezeit, és nagy szemekkel nézett.
- Nincs itt Jay – szaladt ki a számon, pedig nem akartam. A tervem ezennel dugába fulladt. – Hogy vagy? – tettem hozzá zavartan.
- Tudom.
- Tudod?
A fanyar válasz mintha nem az egészségi állapotát tükrözte volna.
Elhallgatott. Megvakarta az orrát, és körbenézett.
- Nem beszélt veled?
- Nem! – éreztem, ahogy elsápadok, és zsibbadni kezd a karom - Pénteken összevesztünk! – hebegtem - Bárhogy is hívom, ki van kapcsolva!
Ismét hallgatott.
- Jay hazament.
- Mi? – sipítottam.
- Tegnap visszarepült Angliába.
Elakadt a szó, és időt kértem.
- De… - egy pillanatra a földre néztem. A kérdések csak úgy zaboláztak a fejemben. - Hogy? Meddig?
De csak hallgatott. Arca zavaros volt, szemei kerülték az enyémet.
- Vess, ugye visszajön? – léptem közelebb hozzá. A hangomban pánik ült, tudni akartam mi folyik itt, de válasz nem jött. – Vess! – parancsoltam.
- Nem tudom – fogta meg a kezem, amit a mellkasára szorítottam. – Valami baj van a priuszával! Amint megoldják, visszajön!
Elcsendesedtem, és a földre néztem. Az agyam csak úgy zakatolt, a szemeim remegtek, és az ajkam képtelen voltam zárva tartani. Elvesztem valahol a képtelenség, és a valóság közt, de mikor újra felnéztem, Vess állt előttem, és tudtam, ő nem tenne ilyet! Vess sosem venne részt Jay rossz vicceiben.
- Nem mondta el! – hebegtem – Nem menne el, ha nem szól!
- Nekem is csak a bulin mondta…
Nem tudtam, hogy mondjam el neki, de rossz érzésem támadt. A zsigereim veszélyt észleltek, az információ mintha mindent felzaklatott volna bennem, és úgy éreztem, figyelnek! Megfordultam, de nem volt ott senki. Hátborzongató szél csapta meg az arcom, a temető szele mindig hidegebb volt, mintha kisétetek ezrei kaptak volna szárnyra benne, és a nevetésük sipítva surrant át a fákon. Megborzongtam, és magamra szorítottam a blézerem, mintha ezzel szilárd akadályt jelenthetnék a rajtam áthaladó kísérteteknek.
- Ja – megfordultam Vess hangjára. Felcsillant a szeme, és a zakója belső zsebébe nyúlt, mintha eszébe jutott volna valami. – Azt mondta, ezt adjam át neked! - húzott elő egy piros borítékot.
Haboztam.
A közepére festett gyöngybetűk látványa megnehezítette a dolgot. Carolyn… Mi ez, egy búcsúlevél? Kikaptam a kezéből, és feltéptem. A borítékból Jay parfümje áradt - befújta a papírt, ez egy rossz szokása -, és egy kártyát húztam elő, az utánozhatatlan, klasszikus kézírásával, mely igényes, és gyönyörű volt, mintha csak egy lány írta volna.
Átfutottam a mondatot, de nem sok értelme volt.
- Vedd észre az Árnyat a Fény mögött? – hadartam Vess-nek. – Ez mit jelent? – hevesen vert a szívem.
- Mutasd! – vette át. A körmöm rágtam, míg elidőzött rajta a szeme. – Nem tudom. Nekem vagy három oldalt írt!
Ismét magam mögé néztem. Nem hagyott nyugodni az érzés, hogy minden bokorból veszély fenyeget, és a mondat is megrémisztett.
- Köszönöm Vess! – kicsit durván kaptam ki a kezéből, és ügyetlenül gyűrtem a borítékba, a kezem remegett, nem tudtam uralkodni rajta.
- Hé, nyugi! – hajolt közelebb, hogy megtalálja a tekintetem. – Jay hazajön. Ha elkezdek aggódni, majd szólok, hogy te is kezdj!
Próbáltam mosolyogni, de nem ment.
Bezártam a borítékot, hiszen ki tudja, meddig lesz szükségem Jay illatára. Éreztem, hogy valami baja esett. Le kellett higgadnom. Összezavarodtam. Hirtelen egy nagyon nagy kívülállónak éreztem magam Jay életében, pedig az is lehet, hogy csak játszik velem. Igen, játszik! De miért nem hittem ebben? Tudni akartam, mi folyik itt, és folyik valami? Elment oké. De miért futkos a hátamon a hideg? Szerettem volna tudni, miből maradtam ki, és hogy hányan tudtak róla eddig. Jay nem bízik bennem? Miért nem mondta el? Bármennyire is haragudjon, szólt volna, ha elmegy. Az érzéseim vegyesek voltak, az egyik énem aggódott, és a temető hideg fuvallata nyomot hagyott az érzékeimben, de a másik énem nagyon is el tudta képzelni, hogy mindez a hülye Riverton miatt van, meg a hülye pillanat miatt, mikor a képébe olvastam!
„Vedd észre az Árnyat a Fény mögött.” - ismételtem a mondatot, mikor elköszöntem Vess-től. Miért nem azt írta, hogy nem haragszom. Miért nem azt írta, hogy bocsi, vagy hogy barátok vagyunk? Valamit, amitől nem akartam ennyire sírni. Miért ezt írtad? Mit akartál mondani? Miért érzem úgy, hogy van okom aggódni?
- Haza akarok menni! – jelentem meg Spayki mellett. Kapkodtam a levegőt, és lenyeltem a lehetséges könnyeket.
- Máris?
- Igen!
Jim értetlenül nézett, a válasz ott volt az arcán, de azért megkérdezte, mert az a biztos:
- Valami baj van?
- Csak… menjünk haza! – nehezen beszéltem, féltem, hogy elszabadul a gyenge énem.
Spayki komisz kis arca elidőzött rajtam, egy oldalpillantást vetettem rá, de azt is csak gyorsan. Ezer éve ismertem Spaykit - még az általánosból, igaz ott csak látásból -, mégis, most Jim volt az egyetlen barátom, és csak őt akartam, el akartam menni, felejteni...
Savanyúan köszönt el Spayki papájától, láttam, maradna még, de én kértem, és ez fontosabb volt.
- Hát akkor… - nyújtotta a kezét Mr. Owenbert felé. – Még a héten beugrom valamikor!
- Várlak, Jim!
- Carry tudja, hogy hol lakom! – lökött meg Spayki. Megtöröltem az orrom, mert a visszafojtott könnyeim más utat találtak, ahol kiszabaduljanak.
- Megyünk hozzátok? – kérdeztem kissé orrhangon.
- Jim kíváncsi apám unalmas fegyvergyűjteményére!
- Na! Csak azért unalmas, mert nem 3D-ben van! – szurkálódott az apja. Bevallom, kicsit könnyebb volt, Spayki papájának minden szava vicces volt. – Nem tudják a mai fiatalok, milyenek az igazi jó fegyverek! De nekünk, a háborúban, igaz Jim?
- Hát, igen…
- Melyik háborúban harcoltál? – vontam össze a szemöldököm. Ha Jim katona volt, fényképes bizonyítékot akarok!
- A legjobb lesz, ha mi most megyünk! – karolt át zavartan. Valami rosszat mondtam? - Akkor hívjuk egymást!
- Úgy lesz, Jim!
Egy ideig csendben kullogtam mellette, de nem elég sokáig, hogy úgy érezzem, egyedül vagyok. Kicsit távolabb, mikor már magunk mögött hagytuk a népet, mély levegőt vett, és tudtam kérdőre fog vonni.
- Oké! – állt velem szembe, és megállított. Már közel jártunk a kocsihoz. - Mesélj, ki bántott?
- Senki – feleltem őszintén. Lecsaptam a fejem.
- Akkor? Jay? – kérdezte óvatosan.
- Jay elment! – kerültem ki, hogy beszálljak a kocsiba. Nem bírtam a szemébe mondani, mert az olyan lett volna, mintha kész lennék elfogadni.
- Micsoda?
- Jay elment! Ideadod a kulcsot? – követeltem. Ha valaki bezárja a kocsiját a templom előtt, igazán nem bízhat az emberekben.
Odajött, hogy kinyissa. Rég láttam ennyi kérdést a szemében, de egyre sem válaszoltam.
- Dolgod van? – szipogtam. – Menjünk el valahová!
- Hová?
- Nem tudom! – szálltam be. – Vidámparkba! – valahogy most ehhez volt kedvem. Vidámparkba menni, hullámvasútra ülni, ájulásig hányni vagy hatalmasat nevetni, egy napot Jim-mel eltölteni, önző mód sem Celi-vel, sem Ely-vel nem törődni, kisajátítani apát egy napra, és mindent elfelejteni, amit a templomban hallottam. Ezt akartam. És meg is kaptam.
.
.
Hétfőn tudtam, furcsa lesz iskolába menni így, hogy Jay már nincs itt. A készülődés a buszra, meg hogy a ház előtt nem szól a duda, mind olyan ismerős volt, de sosem zavart még ennyire. Hiányzott. Túlságosan is féltem attól, hogy ártok neki, és közben meg sem fordult a fejemben, hogy akár máshogy is elveszíthetem. Jay mindig itt volt, mindig a nyakamon, levegőt sem hagyott, és hogy fájt-e? Igen... Jó lecke volt.
Még mindig rettentően féltem, és egész este hívtam Jim mobiljáról, de mintha a szám is megszűnt volna. Sms-t is írtam. Megnéztem, Angliában hány óra, és ha már a neten voltam, küldtem egy üzenetet az összes e-mail címére amiről tudtam. Aztán felhívtam Gin-t, ő sosem fekszik le korán, majd a kudarc után Nara-t, és újra Jay-t, de mind kikapcsolva. Nem aludtam jól az éjszaka. Ismeretlen álmok gyötörtek, egy fekete lovon ültem a szélviharban, és Jay nevét kiabáltam, de csak Hirem-et láttam, akire a legkevésbé vágytam.
Reggel újra megpróbáltam. Hosszú perceket csüngtem a telefonon. Éreztem, hogy valami bajuk esett! Éreztem…
-Zuhant le repülő mostanában? – kérdeztem Jim-től, aki szendvicseket kenegetett nem messze tőlem.
- jaj, Carry! Arra még nem gondoltál, hogy Angliában más telefonszámot használnak?
- Megadta volna! – tárcsáztam újra. Lassan már csak azért, hogy halljam a hangját a rögzítőn, mert másra úgysem számítottam.
Részben igazat adtam Jim-nek, mert még mindig eltudtam képzelni, hogy az egészet csak azért csinálja, hogy visszaadja a nyárit, de ennyire rohadék nem lehet! Aggódtam, és gyűlöltem is magam, gyűlöltem Jay-t, mégis mint egy hisztis gyerek őt akartam! Valószínűleg ha felvette volna a telefont a megkönnyebbülés után csak annyit tudtam volna mondani, hogy többé nem akarom látni, hogy utálom, hogy menjen, ahová jó neki, és hogy meg akarom ütni! Mindennél jobban meg akartam ütni, és legalább ennyire szerettem volna… megölelni?
Elfelejtettem lapítani az utcára menet, pedig kerültem azokat az Istenverte MeConel-éket. Ennyi bajom még nem volt szomszéddal, pedig én voltam az, aki még köszönni sem akart. Reméltem, Norman szereli a saját kocsiját, de mikor lecsapta a tetejét, Hirem állt ott, teljes szerelő cuccban, nyakig olajosan. Célba vettem az utca végét, és pucoltam.
- Hé, várj!
Dehogy vártam, sőt, szinte már rohantam!
Hirem persze gyorsabb volt, pillanatok alatt beelőzött, és már a karom fogta. Még szerencse, hogy felgyűrtem a pulcsit, mert olajos nyomot hagyott volna rajta. Próbáltam nem kifordulni magamból, mikor megláttam a bőrömre nyomott tetkót.
- Bocs! – nevetett – Rongyot? – húzta elő a zsebéből, de elnézve azt, kár lett volna még több bajt csinálni magamnak.
- Mit akarsz? – böktem ki flegmán. Nehéz volt, azok után, ahogy nézett rám. Kedves, szelíd tekintet, érdeklődő…
- Csak beszélni veled! Kéne, nem gondolod?
Sejtettem, miről akar beszélni, magyarázatot akart, kíváncsi volt, nekem viszont nem volt kedvem a megszokott hazugságaimhoz.
- Nekünk nincs miről beszélnünk – próbáltam megkerülni, de most a másik karom fogta meg. Meghibbant ez?
- Biztos vagy benne?
A szemem a foltról őrá emeltem, és az ábrázata nagyon nem tetszett.
- Iskolába kell mennem.
- Majd elviszlek!
- Nem fogok beülni egy perverz kocsijába!
Értetlenül rázta meg a fejét.
- Azt hittem ezt már letisztáztuk!
Haboztam. Nem akartam elgyengülni a tekintete miatt.
- Hagyj békén! – próbáltam meg kiszabadulni. – Nekem tényleg suliba kell mennem!
- Jobban, mint valaha, ha nem tévedek!
- Kérdezd meg Vanessa-t, mit kap az, aki késik!
- Kukoricán térdepelve kell elmondania negyvenhét miatyánkot? De borzasztó ez egy magad fajtának!
- Engedj-el! – mondtam egyre komolyabban. Hiába rángattam magam, sehogy sem szabadultam. Kezdett megrémiszteni.
- Barátok vagyunk, elfelejtetted?
- Mi nem lehetünk barátok! – próbálkoztam tovább, így erősebben fogott.
- Oh, miért is nem? Talán mert egy démon lakozik benned?
Felkaptam a fejem, és kicsit talán elfehéredtem.
- Kopj le! Oké? Ehhez semmi közöd!
- Nem szeretem, ha nemet mondanak nekem! – a hangja megváltozott. Minden egy pillanat alatt történt, a szavai sötétté váltak, és magához rántott. Megrémültem a közelében, és már az sem érdekelt, hogy a ruhája esetleg foltot hagy az enyémen.
Vészesen közel volt. A teste forró, forró, mintha a ruha nem óvna meg tőle. Ahogy tartott esélyem sem volt máshová nézni a szemén kívül, de nem is mertem. Ha félre nézek, ki tudja, mit tesz velem. A szeme már izzott, lángolt a kegyetlen érzésektől, ez nem az a Hirem volt, akit megismertem. Féltem. Istenemre legyen mondva, féltem. Hirem helyett a vámpír állt előttem a templomból. Rettegtem. Nem volt nálam sem kereszt, sem szenteltvíz, de miért is lett volna? Fokhagyma? Eddig hittem, hittem, hogy csak bediliztem, de persze, hogy nekem volt igazam, miért is kételkedtem?
Egy percre úgy éreztem, meghalok, mint mikor a kutya kergetett. Vártam a harapást, a csúf halált, melyet meg sem érdemeltem. A lehelete forró volt, de korántsem jó értelemben.
- Jól gondold át, Carolyn! – folytatta ugyan abban a hangnemben. – Nem szeretem, ha nem őszinték velem… - szólni sem mertem. Ez nem az a helyzet volt, mikor gondolkodni mertem. – Az angyalod túl korán hagyott itt, hogy utat engedjen nekem! Azt hittem, nehezebb dolgom lesz, de így is jó!
- Mi? – remegtem.
- Ha elutasítasz… Ott leszek mindenhol, Carolyn! – folytatta sötéten. – Mindenhol, az iskoládban, az utcán, az otthonodban… Beférkőzök az álmaidba, amíg csak meg nem adod magad… Készen állsz? Vagy van még kifogás? – húzott egy csábos vonalat a nyakam mellett. Épp a sálam alá akart nyúlni, mikor kicsavartam a kezem, és arrébb löktem.
- Te bediliztél!
Hangosan nevetett.
- Magad is tudod, hogy komolyan beszélek!
- Hagyd abba! – parancsoltam. Meg is ütöttem volna, ha lett volna rá merszem.
- Mit? – közeledett hozzám. Szemei immár üresek voltak, érzelemmentesek, hátborzongatóan végtelenek.
- Ezt! Ahogy beszélsz?
- Hogy beszélek?
- Nem tudom, de megijeszt! – szaladt ki a számon.
- Félsz tőlem? – folytatta sötét, gördülő hangon, mely csábos érzést keltett, de még mindig ellenálltam.
- Nem! – hebegtem. – Csak hagyd abba, jó?
Kuncogott. Élvezte, hogy játszhat.
- Ha nem félsz tőlem, miért menekülsz?
Ekkor vettem észre, hogy hátrálok.
- Iskolába kell mennem! – futhattam is volna, de féltem, hogy utánam jön, és ha már meg kell halnom, azt szemtől szembe akarom.
- Hogyne, az iskola! Gondolod, hogy az egyház majd elfedi a való éned?
- Mit tudsz te rólam?
- A kérdés az, mit akarok!
- Láttad a szemem! Azt hiszed, ismersz?
- Többet akarok!
- Hirem, te megzakkantál! Nekem erre nincs időm! - fordultam meg mégis. Ugyan mit tehetne? A szomszédok bármikor kijöhetnek, és tudni fogják, hogy mit tett velem. Nem lehet vámpír, nem!
Megragadott hátulról, és a testéhez szorított. Az ajka édesen császkált a fülemen, elhúztam magam, de ennél többet mozdulni sem engedett. Éreztem, ahogy a hajamba fúrja a fejét. Éreztem, ahogy szuszog mellettem.
- Már az első perctől kezdve tetszett az illatod!
Mintha köveket nyeltem volna le a nyálam helyett.
- Ki vagy te? – vettem erőt magamon.
- Az, akinek megismertél.
- Te nem ő vagy!
- Ki ismer kit, pontosan?
- Mit csináltál vele? – pánikoltam – Hol van Jay?
- Jay?
- Mit műveltél vele? – néztem a szemébe. Nem tudtam, hogy jutott ez eszembe, de bele sem mertem gondolni, hogy talán köze lehet az eltűnéséhez.
Újra nevetett.
- Nem hiszed, hogy túlzás ez?
- Ha ártottál neki…
- Annyira sajnálnád, ha valakinek sikerülne megnevelni?
- Ki vagy te? – ismételtem.
Sóhajtott egyet.
- Lucifer fia! – mondta savanyúan. – Szóval szólíts Luci-nak.
- Az igazat akarom hallani!
- Hazugnak nevezel?
- Ki-vagy-te?
- Hirem MeConel.
- Az nem lehet – lihegtem.
- Gabriel arkangyal! – felelte gúnyosan. - Tetszene, mi?
- Eressz el! – rángattam magam.
- Én a barátod akarok lenni!
- De én nem! Veszélyes vagy!
- És te nem?
- Eressz el!
- Hiába tiltakozol! Ugyan azt érzed, amit én, és nem tudsz ellenállni.
Nagyok nyeltem. Lélegezni csak nehezen mertem.
- Játszol velem? – próbáltam remegés nélkül kimondani.
Eligazította egy tincsemet.
- És ha igen?
Behunytam a szemem. Sokáig hallgattam, a verejték csípte az arcomat.
- Akkor mond, ki kérlek, és hagyj elmenni! – adtam meg magam. A hangom elcsigázott volt, szinte már szánalmas. Könyörgő…
Hirem elhallgatott. Bizonyára nézte, ahogy perceken belül sírva fakadok. Csak nézte, és nem csinált semmi. Én pedig csak álltam, és vártam, mi következik.
- Carry? – ez nem az a hang volt, de ugyan abból a szájból jött. Nem mertem kinyitni a szemem.
- Iskolába… akarok… menni!
Nem sokkal később éreztem, hogy valami kemény van alattam. Kemény, és hideg. Vergődök rajta, fájt, és nehéznek éreztem magam. Kinyitottam a szemem. Több mint tíz éve nem feküdtem a betonon, de lassan felfogtam, hogy ott vagyok. Értetlen feltápászkodtam, és körbenéztem az utcánkban. Nem volt ott senki. Hirem szüleinek háza csendes, egy kocsi sem parkolt előtte, amit szerelni kéne. Nem hallottam autó hangot, mikor elment.
Ott leszek mindenhol… - suhant végig a fejemben, és mintha a nevemen szólítottak volna, oldalra kaptam a fejem. Senki. De Hirem hangja volt. Feltápászkodtam, és az első gondolatom… az iskola volt.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése