0 Árny és Fény - XVII. Fejezet

- Buli… – dörmögte Celia kedvetlenül, miközben a Hansen ház felé tartottunk. A zenét már az utca végéből lehetett hallani, körülöttünk mindenfelé jelmezbe bújt gyerekek rohangáltak a lámpásokkal szegélyezett járdákon.

- Ugye tudjátok, hogy nagyon sokkal fogtok tartozni ezért? – nyavalygott Celia, majd Hirem - egyfajta hálaként - odanyújtotta neki a sebtében tekert jointot, amit a nővéremre való várakozás közben csináltam.

- Jó cucc, de csinálhattad volna erősebbre is! – beszélt orrhangon, majd továbbadta nekem.

- Még nincs gyakorlatom.

Miután szívtam egy slukkot, felemeltem a fejem és megpillantottam Jay erkélyét. Bűntudat fogott el. Nem bántam volna, ha hatott volna a spangli - az udvaron már rengetegen voltak, és kellett az erő, hogy mindezt fel tudjam dolgozni. A jelmeznek hála nem ismertem fel őket azonnal, de hosszú távon ez sem segített a problémámon. Sőt, kifejezetten rontott rajta, hiszen fogalmam sem volt róla, ki mellett haladok el épp. A saját jelmezem illetően idén sem voltam valami kreatív. Mivel minden évben fekete özvegynek öltöztem, rémisztő sminkkel, új külsőmnek hála, csak a sminken kellett egy kicsit igazítani. Szánalmas egy helyzet… Hirem vagy nem gondolt a jelmezre, vagy Ian Somerhaldernek ötözött ebben a talpig bőrben. Celi-vel nem volt gond, ő remekül imitálta a macskanőt…

Ahogy beértünk, a pulzusom azonnal átvette a zene ütemét. Vadabbnál vadabb arcok kerültek ki a rémisztő pókhálók és felkötött csontvázak közül. A zöld fejű szörnyetegtől a kedves tündérig minden figura megtalálható volt itt, mintha Halloween rémségei egy házba gyűltek volna kísérteni.

Gin kitett magáért a dekorációt illetően, de hiányoztak azok az apróságok, amik Jayt jellemezték. A picurka lámpások helyett igazi gyertyák égtek, pedig Jay a kedvemért még a töklámpásokba is égőket csempészett, hogy rendben legyek. Bár nem hittem, hogy most is a tűz miatt feszengek. Az effajta félelmem különös vággyá érett bennem, amit a tüdőmben keringő bódító anyaggal enyhítettem. Nem töprengtem rajta, miként múlt el a több éves fóbiám ilyen hirtelen, de hát változni akartam, és nem magyarázatokat keresni. Elég volt eddigi életem során folyton ezzel foglalkozni.

- Jól vagy? – kérdezte Hirem.

- Persze! – hazudtam. Magam is nagyon jól tudtam, hogy amióta beléptünk, kékre váltott a szemem. Nem igazán jöttem rá, mit érzek. Túl sok volt bennem a fájdalom, a hiány, a honvágy, és túl kevés a bosszúvágy. De még mindig gyűlöltem Gint. Ebbe a gyűlöletbe kellett volna kapaszkodnom, de egyszerűen nem ment. Talán mégis csak őrültség volt idejönnöm, ez már nem az én világom volt, én valahová máshová tartoztam, és ahhoz kellett ragaszkodnom!

Épp szólni akartam Hiremnek, mikor a szemem Ginével találkozott. Azt hittem, letámad majd minket, de csak felvette a harci állást Spaykival meg a féltékeny Victorral, és csak nézett. Celi odasietett hozzájuk – már nem mintha féltünk volna, vagy ki lehetett volna dobni minket, de ezt éreztem helyesnek. Helyesnek… és megint az a fene nagy jóságom. Amíg tisztán akartam csinálni a dolgokat, úgy éreztem, mindent helytelenül teszek, most meg lelkiismeret furdalásom volt, amiért engedtem a sötét belsőmnek. Ki érti ezt… Én biztosan nem. Két oldal hívott egyszerre, és egyik sem hagyta, hogy a másik előnyt szerezzen.

Celi sokáig csevegett velük, de e nélkül sem festettek úgy, mint akik kidobnának engem, vagy Hiremet. Haragudtak ránk, az tény. Ezt a gyilkos pillantást nem lehet utánozni, mégis egy helyben maradtak, és még csak nem is vitatkoztak, miközben Celi ontotta a meggyőző szavakat.

Közben Vanessa-ra gondoltam, aki sosem mondta ugyan, de Elyhez hasonlóan imádhatta a Halloweent. Vajon hol lehet most? Úgy beállítottam volna magam elé csúnyán nézni Ginre. Hirem is profi volt ebben, de túlságosan lefoglalta a gyengeségem. Mindig kiszúrta, ha valami nem volt rendben velem. Muszáj volt erőre kapnom, és miután a koboldnak öltözött Gin egy bólintással nyugtázta a maradásunk, szemem az alkoholos pultra vetettem, hiába éreztem úgy, hogy már egy kortytól is viszontlátom az ebédem.

Néhány perc múlva viszont már semmi baj nem volt a lelkiismeretemmel. Végigkóstoltam az alkoholkínálatot, és olyan hangosan kacagtam, amennyire csak lehetett. Celia szerencsére hamar leakadt rólunk. Egy helyesnek vélt barna sráccal dumált, akinek - ha nagyon megerőltettem magam - még a nevét is tudtam.

Remekül éreztem magam az élőhullák közt. Mikor Hirem a táncparkettre rángatott, éreztem, hogy berúgtam. De már megint rendesen. Forgott velem a világ, az a két slukk spangli is megtette a hatását. Amilyen félelmetes volt ez az érzés, annyira bírtam.

Sok minden történt velem részegen. Először is az egész olyan volt, mint mikor kiskoromban tárt karokkal pörögtem a réten. Szerettem, ahogy elmosódnak a virágok, egyszínű zölddé válik a táj, a végén pedig a földre huppanok, de most mindig volt valaki, aki elkapott. Aztán azt is szerettem, hogy gyakran nem tudom, hol vagyok. Bár ebben most a díszítés is sokat segített. Hiába ismertem minden zeg-zugot, nem vettem volna mérget rá, hogy a Hansen házban vagyok. Boldog percek… Ugyanakkor azt is elfelejtettem, hogy mennyire nem látnak szívesen. Így könnyű volt elhinnem, hogy azért néznek, mert jó a jelmezem, a pasimat meg azért, mert maga egy görög isten!

De hogy hallucináljak… eddig nem volt benne a pakliban.

Épp egy éles piruettet vettem két autóbot közt, mikor felpillantottam a galériába, és megláttam őt. Kétségkívül a pia tette ezt velem, de azért számos dologtól elment a kedvem. Mondjuk a tánctól… és Hiremtől biztosan.

- Azt hiszem, elmegyek a mosdóba! – próbáltam túlordítani a zenét, majd miután leszakadtam róla, egy kiscsaj táncolt a helyemre, és Hirem nem úgy tűnt, mint akinek ez annyira ellenére lenne. Voltam olyan részeg, hogy összeverjem, de álmodik a nyomor címen inkább saját magammal törődtem. Valahogy el kellett jutnom a mosdóba. Azt sem tudtam, hol van. Ja, de igen, ott jobbra, ahol áll a sor, mint a kisboltban. Fel kellett verekednem magam az emeletre. A lábam alig bírta el a testem. Mikor a lépcsőhöz értem, éppen hogy megkapaszkodtam a korlátban, hogy ne vágjam hanyatt magam a többi jelmezesre. Fel kell jutnom – ismételtem többszörösen.

Odafent sötét volt, és a folyosó olyan kihalt, mint mikor a házba szöktem. A nappali viszont zsúfoltságtól teljes, fentről nézve olyan, mint egy buli a Pokolban, vagy egy lázadás a Mennyországban.

Magam sem tudom, hogy lyukadtam ki Jay szobájába, de mikor észbe kaptam, már az ajtót nyomtam be, kizárva a hangzavart.

A szoba érintetlen volt, még egy gyűrődés sem volt azon az átkozott takarón. Fedetlen holdfény húzódott végig a szőnyeg minden egyes szöszén. Alig hallottam valamit. A fülem zúgott, mint egy sziréna, mely mindjárt széthasít. Fájó, kegyetlen kín öltött testet bennem, csak egy kívánságom volt: hogy múljon el, mielőbb.

Az az illat… Az a kegyetlen illat, mely az orromba furakodta magát, olyan volt, mint egy megvető kín, melynél semmi sem lehet rosszabb. Harcba is szállhattam volna ellene, de miért? Ért volna valamit? Túl erős volt az ellenség. Itt minden csak rá emlékeztetett. A fal, a bútorok, a fényképek, a félig elmajszolt csoki... A csend rémisztő volt ebben a szobában, a hideg, mi megcsapott, jéggé dermesztette a bennem keringő vért.

Lassan indultam el az ágyhoz. Tudatlan és meggondolatlan léptek voltak ezek. Lábujjam lassan elérte a Hold ezüstös fényét, és úgy éreztem, ez az érzés, felmelegít.

Mit hittem, hogy majd találok valakit idebent? Csalódást… nem is keveset. A szemem már könnyes volt, mikor az ágyra vetettem megfáradt testemet. Sírtam, mint egy gyerek… Óvodás módjára nyálaztam a kezembe markolt takarót, amit az arcomhoz szorítottam. Összegörnyedve ordítottam. Gyerekből hirtelen szánalmas részeggé váltam. Elképzelni sem tudtam volna rosszabbat. Minden belülről karmolt. Az öblítő szaga, ami beleivódott a pléd huzatába. A falak közt keringő parfüm, mely kísértet módjára idézte őt a gondolataimba. Féltem! Olyan volt, mintha itt lenne velem, de tudtam, ezek csak emlékek, az elmúlás jegyei, a könnyeim pedig az elfogadás láthatatlan szerződését pecsételik.

Magam előtt láttam a jövőt, melyben sosem fogok választ kapni kérdéseimre. Láttam magam egy olyan világban elveszni, amitől volt okom rettegni.

„Carolyn, te nem vagy gonosz” – suhant át az agyamon, majd egy fiú ígérete vett erőt a gyenge női hangon – „Addig maradok, amíg szükséged lesz rám!” - és már tudtam, nincs más választásom.

Olyan gyönyörű volt… A Hold, amely megvilágított. Ezüst, és benne csillagok fénye járt gyenge táncot. Oly bársonyos volt, ahogy az arcomon is végig siklott. Biztonságot sugárzott és boldogságot. Egy messzi helyet, ami túl van a csillagokon. Hívogatott, mint anyát a gyermek, melyről fogalmam sem volt, milyen érzés lehet, de egy más világban talán tudni fogom, milyen az anyai szeretet.

Alig éreztem a lábaimat, mikor sétáltam az erkély felé. Valami más irányított, a vágy, a remény, egyfajta kísértés, mely átváltozott tettekké. A nyitott ajtó tárult elém. Egyre közelebb voltam, hogy a lebegő függöny utat engedjen a szabadságba. Pedig nem fújt a szél. Valami más erő mozgatta, valami jeges és természetfeletti, mely magában hordozta az eltiport reményt, és a vágyakat.

Kiléptem. A város most távolinak tűnt, hiszen itt mozogtam egy más világ peremén. Az apró kis lámpások, és az üvegház fénye gonoszságot festett alám, de mikor felnéztem, fel az ég felé, a hatalmas Holdban ott lapult a békesség.

Valamiért úgy szerettem volna a Hold és az üvegház között lebegni. Csak egy pillanatra, aztán dönteni. Valamiért olyan könnyűnek tűnt… magamat, a levegőben látni. Elhittem, hogy ha nagyon akarom, képes vagyok lebegni. Szinte éreztem a gerincemből kikívánkozó szárnyakat, de valami nem engedte őket előre törni. Betegség… csakis ez lehet. Küzdeni valami ellen, mikor tudom, hogy nem lehet. Ez a kemény akarat… a makacsságom. Csak véget akartam vetni ennek és megtenni az utolsó lépést, hogy elbúcsúzzak attól, amit úgy hívnak: Élet.

Kiléptem a korláthoz. Átemeltem a lábam, de megcsúsztam a szoknyámban. Erősen kapaszkodtam. A föld oly távoli volt, bár néha közelinek tűnt. Kinyújtottam a karom, mégsem sikerült elérnem. Szívfacsaró illúzió… mint őt látni... bennem. Képek a semmiben, és ragyogó, kék szemek az éjjelben!

Kimásztam a korlát túlsó oldalára. Ott álltam a nagy semmiben, és élveztem a percet, mikor mindent lehetségesnek hittem! A tudományok? Nem, ide nem valók. A jóslatok? Mind csak hitegetés. A remény? Háh… ugyan, van még?

Már csak kisujjammal fogtam magam mögött a korlátot. Mint aki ugrani készül, de tudtam, én repülni fogok. Hiszen annyira könnyűnek tűnt… A madarak is szállnak, hát nekem is sikerül. Ha pedig meghalok, talán csak jót teszek azokkal, akiknek a jövőben ártanék. Sosem gondolkodtam azon, hogy a világ nem is olyan rossz, mint hiszem. De hogy egy villanykapcsolással véget érhet életem, már igen. A világ rossz volt, bűnös és gonosz… veszélyes, de amíg benne éltem, csak egy voltam azok közül, kik erről tehetnek. El kellett vesznem… egy ködös emlékképben.

Elengedtem a korlátot, kitártam a karjaim a hittel, hittem, hogy ma szárnyalni fogok.

Ellöktem magam, hogy a testem a levegőre bízzam… Légies volt és gyengéd… de csupán egy pillanat, míg a testem nem indult meg lefelé.

Nem éreztem fájdalmat, mikor becsapódtam az üvegházba. De hangos volt, a szilánkok a fülem mellett törtek darabokra, majd felfigyeltem egy váratlan csobbanásra… Mélyen süllyedtem el a vízben, de nem tiltakoztam, hogy újra a felszínre törjek. Szemeim zárva tartottam, és ahogy átengedtem magam a víznek, úgy kaptam meg a várva várt lebegést, mit utolsó élménynek kértem. Hogy magamba zárjam a békét, amit éles sikoltások zavartak meg.

- Segítség!!! – Igen, segítség… mintha ezt hallottam volna. Olyan volt, mint egy emlék, de ezt most fájdalom kísérte az arcom minden egyes részén, majd tovább a karomon, a lábaimon, az ujjaim hegyén. A víz is megbolondult… zavaros lett. A lágy lebegésből átváltott vad hullámokra, és nem értettem, miért nem adnak a szavamra, a vágyaimra.

Valaki felrántott. Éreztem a határozott mozdulatot. Fájt a hideg levegő, mikor kiemelte a fejem a vízből.

- Carry! Carry, hallasz? – szólongatott egy ismerős hang, majd a nevét kiáltotta egy másik, akiét még sosem halottam:

- Jaydon, minden tiszta vér!

- Hívtam mentőt! – szűrtem még ki a több ezerből. Mintha egyre több hang gyűlt volna körém. Ez a Mennyország? Nem, csakis a Pokolban lehet ekkora zűrzavar, mint itt.

- Carry, az Istenért! – Erősködött tovább az ismerős, és erősen szorította a karom, de észveszejtően fájt. Egy pillanatig… Aztán a túlvilág mintha a múltamban köszöntött volna rám, és az életem képkockái helyett csak egyetlen emlék tárult elém.

- Mit csinálnál, ha meghalnék? – tettem fel a kérdést néhány évvel ezelőtt. A nap úgy szikrázott körülöttünk, mint ezernyi gyémánt, ahogy a levegőn keresztül szűrődött. Ilyennek képzetem a Mennyországot, mint ezt az emléket. Melegnek, békésnek, odaadónak…

- Ha meghalnál? – nevetett a hang, mit az imént még élesen hallottam. – Utánad mennék a Mennyországba, és jól visszarugdosnálak a Földre egy fejmosás kíséretében, hogy tanulj belőle.

- Jay, ez komoly... Mit csinálnál, ha meghalnék?

Emlékszem, sokáig nem felelt. Felém nyújtotta a kezét és megfogta az enyém.

- Ne beszéljünk róla, jó? – mosolygott bátortalanul. Elbámult a távolba, és tudtam, mi következik: - Még a végén beleélem magam!

- Carolyn! – ordított már dühösen. Óvatosan nyitottam ki a szemem. Mintha apró szilánkok vágták volna a fedést, mely eddig elzárta előlem a fényt.

Ránéztem. Ártatlan arca rémült volt, mintha valami nagy baj lenne. Szőke haja nedves, szempilláin egyenletesen sorakoztak a vízcseppek… Régóta pancsolhatott a medencében, de a ruhája, miért nedves? És véres? Miért van ruhában? És miért véres minden körülöttünk?

- Jay? – Alig bírtam mozgatni a szám, mintha az ajkam különálló darabokban lett volna. Mi folyik itt? És ő mit keres itt?

Kihúzott a medencéből. A véres csík követett engem, mint mikor a hajó szeli ketté a vizet a tengereket.

- Hozzatok már egy lepedőt! – kiáltotta Jay és a lehető legfinomabban a csempére fektetett. Óvatosan megmozdítottam a fejem, hogy megnéztem a karom. Csupa vér volt. Éles üvegszilánkok meredeztek a csontjaim mellett. Mégsem fájt úgy, ahogy az kellett volna… és nem is arra gondoltam, hogy ez hogy lehetséges, hanem arra, hogy mennyi különös lény kerülget minket, miközben Jay kifelé rohan velem. Észre sem vettem, mikor felkapott. Vagy le sem tett? Láttam a zűrzavart, de én békésnek éreztem a helyzetet. Ne féljetek, jól vagyok! – mondhattam volna, de hagytam, hogy a pánik ott lapuljon a szemükben. Csak néhány hang volt, ami nem tompult el a tömegben.

- A mentő itt van már? – kérdezte Jay valakitől. Ideges volt… De miért? Miért volt ideges? Én jól voltam… de tényleg.

- Még nincs…

- Jézusom, Carry! – Ez a nővérem volt. Határozottan a nővérem, csak annyit láttam, hogy az arcához kap.

Egy villanás után a csillagos ég vált láthatóvá, és a Hold mosolygott rám. Valami volt a Holddal… Valami volt a Holddal, de nem jutott eszembe, mi.

- Nem várom meg! – folytatta Jay. - Beviszem! Celi, nyisd ki az ajtót!

A Porsche…

- Meghoztam a lepedőt! – Rohant ki valaki a minket kísérő tömegből. Róla nem tudtam, ki, de a következő hangot felismertem:

- Majd én beviszem! – Ez a hang szenvtelen volt és mogorva. Szigorú, és nem volt benne félelem, úgy, mint a többiekében. Jay nem is hallgatott rá, elvolt azzal, hogy engem lepedőkbe csomagoljanak. Egyre kábább voltam… Végül az autó puha ülését éreztem, és mikor Celi ölébe fektettem a fejem, csak akkor láttam, hogy Hirem úgy néz Jayre, mint a legnagyobb ellenségére.

- Köszönöm! – mondta Jay dühösen. – De már így is eleget tettél.

Azzal faképnél hagyta és megindult a vezetőülés felé.

Jay most olyan határozott volt… férfias! Mint egy aggódó barát, vagy valaki, aki kezében tartja a dolgokat. De Hirem csalódott volt. Mintha másra számított volna. Vagy mintha nem az lett volna, ami az ő akarata.

- Jay! – Zokogta Celi, mikor Jay bevágta a vezetőülés ajtaját. Szinte már hisztis volt… és a lepedő pirossá vált, amit körém tekertek. – A csuklóját is elvágta, el fog vérezni!

- Jay… - ismételtem rekedt hangon. Kínszenvedés volt ezt a néhány betűt kiejteni az ajkamon.

- Itt vagyok Baby! – fordult hátra és megszorította a kezem. Nem láttam az arcát, az a csekély fény, ami a kocsiba szivárgott, pont a háta mögül jött. – Nem lesz semmi baj!

Az utolsó, amire emlékszem, egy nővér hangja volt.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}