- Jim! Carry vagyok.
Feszülten ültem a fekete BMW-ben.
A belsőtér legalább olyan kényelmes volt, mint amilyennek elképzeltem. A hamuszürke ülésekre valami kínai mintás trikót erőszakoltak, a műszerfalról pedig színes ledek vonták magukra a figyelmemet. Bérmelyik nő elcsábult volna egy ilyen kocsi láttán, az erős légfrissítő belemászott az orromba, és tudtam, még sokáig nyomot hagy maga után.
- Carry? – motyogta Jim álmosan, elképzeltem, ahogy ül az ágy szélén és a szemét dörzsöli, pedig sosem fekszik le korán. – Akkor ez kinek a száma?
A fekete Armani mobil világított a kezemben, és az izzadtságtól egyre lejjebb csúszott, de ügyeltem rá, hogy ki ne essen.
Töprengtem, hogy az igazat mondjam-e. Hazudni Jimnek olyan volt, mint meleg felvonuláson heterónak lenni, de hát miért ne? Nem akartam, hogy megtudja, egy MeConel-lel vagyok. Raquel benyomása után jobb lett volna ezt finoman beadagolni neki…
- Sok volt a meló, úgy döntöttünk páran, hogy bekapunk valamit – a hangom elcsuklott és aggódva néztem Hirem felé. Mikor felajánlotta a mobilját, azt az aprócska tényt elfelejtettem közölni vele, hogy hazudni fogok. - Ugye nem baj?
- Ilyenkor? – kérdezte döbbenten, pedig Jay-nek hála előfordult, hogy néha később mentem.
- Aha – próbáltam újra beszélni - A Duck Sushi még nyitva van! Oda megyünk.
Elhalkult a telefon végén és csak az interferencia jelezte, hogy vonalban van még. Éreztem, hogy lebuktam, utáltam hazudni, mindig is átlátszóbb voltam egy frissen pucolt ablaküvegnél.
- Megvárjalak ébren? – a kérdés oly sejtelmes volt, hogy szinte már nem is volt kérdés, inkább egy közlés, hogy igen, a nappaliban foglak várni, mint a nővéredet!
Mikor elköszöntem tőle Hirem felé böktem a telefont, és nem bírtam figyelmen kívül hagyni, milyen felelőtlenül vezet. Gyorsan hajtottunk a fiataloktól hemzsegő belvárosban, a felezővonal szinte már a kocsit szelte és ránk dudáltak a szembejövő sávban.
Amíg elvette a telefont, készen álltam rá, hogy a kormányért nyúljak. Végül is tudtam én vezetni, jogsim is volt, csak épp e nélkül is eléggé életveszélyesnek éreztem magam az embertársaimra…
- Mióta van jogsid? – bámultam a táblákat, amik mellett egy fénycsóvaként suhantunk el és még csak fel sem nézett.
- Nem is tudom… Úgy fél éve?
Kalimpálni kezdtem, hogy az utat nézze, eddig is feszült voltam, de most egyenesen szikráztam! Az ülés perzselni kezdett alattam, innentől kezdve képtelen voltam elengedni magam.
- Akkor… - próbáltam nem kiabálni – megtennéd, hogy lassítasz?
- Miért?
Megköszörültem a torkom.
- Mert nekem három éve… és ez egy 30-as zóna, nem?
Hátravetette a fejét, és nevetett.
- Félsz?
- Á, nem! – engedtem el magam, ő akarta így, én tiltakoztam - Én mindentől félek, amiről szólnak a gyászjelentések! Ha kilép egy öregasszony még el sem tud ugrani előled!
Ahelyett, hogy cikizni kezdett volna, lelassított.
- Így megfelel?
Rám vetette a szemét, ami épphogy megcsillant a sötétben és olyan nyugalom áradt belőle, hogy még magam is meglepődtem.
- Nem bánnám… ha az utat néznéd!
Mintha kavicsok szaladtak volna le a torkomon, de szerencsére nem tűnt sértettnek. Nem az a fajta volt, aki nehezteljen egy ilyenen, csupán megszoktam, hogy az ismerőseim gyenge lelki világához kell igazodnom. Annyira nem ismertem, hogy meg tudjam mondani, mivel bánthatnám meg és mikor erre gondoltam, eszembe jutott az a bizonyos reggel, mikor az iskolába mentem…
- Egyébként hová viszel? – kérdeztem hirtelen, a hangom megremegett, pedig nem szívesen vallottam volna be az érzéseimet.
- Valami… Duck Sushi-t említettél?
Felvontam a szemöldököm. Egy pillanatig hagytam, hogy azon törje a fejét, hol van, aztán úgy döntöttem, nem fair ez egy olyannal szemben, aki csak pár hónapja lakik a városban.
- Rögtönöznöm kellett – vontam meg a vállam, és elvörösödtem. – Nem tudok hazudni, így kimondtam, ami először az eszembe jutott.
- És ha… - kanyarodott balra, közben egy csibészes mosoly villant meg a szája sarkába. - Ilyen piszok rossz hazudozó vagy, miért nem mondtad meg az igazat?
A szék egyre forróbb volt alattam és az öv is a tenyeremhez tapadt, amibe kapaszkodtam.
- Hét mert… - eltűnődtem a válaszon, de azt mégsem mondhattam, hogy Jim furcsának találta a rokonait, így valami mást mondtam:
- Furi lenne közölni vele, hogy egy fiúval vagyok!
Felnevetett.
- Nem mehetsz el a meginni valamit szomszédsráccal, aki nem ismer senkit a városban?
- Khmmm, hogy nem ismer senkit? A héten nem ezt bizonyítottad!
Válasz helyett még kuncogott rajtam, majd lekanyarodott balra és leparkolt egy bárszerű hely előtt, aminek hatalmas ablakai voltak és a vérvörös függönyöket úgy fújták levegővel, mintha lángok lobognának.
- Ehhez mit szólsz? – támaszkodott a kormányra.
- Nem tudom. Még nem voltam itt.
Mikor ránéztem, kiadósan szórakozott valamin, amit csak ő érthet. Kikapcsolta az övét és nagyot kattant a csat, mikor a helyére ért.
- Ma van a megnyitó. Na gyere!
- Megnyitó? De még cipő sincs rajtad!
A hűvös szellő megcsapott, mikor kilökte az ajtót, de nem ment tovább. Habozott, majd láttam, nem szívesen, de visszahelyezkedik az ülésre és mély levegőt fúj ki.
- Nem akartalak lerohanni ezzel, mert félreérted…
- Mit?
Csendben babrálta a kezeit a combján, és ez aggasztott.
- Egyben itt is lakom! – bökte ki gyorsan, aztán óvatos mosolyra húzta a száját és hagyta, hogy feldolgozzam ezt az igen nagy problémát.
Lassan elfordultam a szélvédő felé, és próbáltam nem azt feltételezni róla, amit egész héten, ha valami nővel láttam. Most tűnt csak fel, milyen sokszor elképzeltem ezt a pillanatot valami más lány bőrébe bújva, csak most én volta itt, én Carolyn Orson és ez annyira lehetetlen, hogy tutira csak álmodom!
- Attól még… - hajolt előre, hogy lássa a szemem – bemegyünk?
Legalább tíz évet fiatalított rajta ez a tekintet. A szemöldökét kíváncsian vonta fel és a szemei oly hatalmasak volt, hogy kedvem lett volna a hajába markolni és megcsókolni őt, hogy a magaménak érezzem, hogy a nyelve karistolja az enyémet és a keze vadul pásztázzon a testemen, de gyorsan meg is ráztam a fejem, mielőtt tényleg megteszem.
- Persze, miért ne?
Halkan nevetett rajtam, szinte már élvezte, hogy zavarba hozhat.
- Nem a lakásomra viszlek! – közölte, mintha ezzel megnyugtathatna. – A hely a nővéremé és megölne, ha nem veszek részt a megnyitón.
Elhallgattam és átgondoltam a helyzetet. Valami értelmesebb kifogáson törtem a fejem, mint a féltve őrzött szüzességem, de hitelen semmi nem jutott az eszembe.
Váratlanul kilökte a kocsi ajtaját és hangosan csapta be maga után. Megrezzentem a hangra, a szívem egyenetlen ütemekben verdeste a mellkasom és a halál íze ezerszer csábítóbb volt, mint a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban neki is árthatok.
Gyorsan babrálni kezdtem az övem, hogy ki tudjak szállni, mire az ajtóhoz ér. Az a vacak pont most ragadt be, így végül ő nyitotta ki, egy laza mozdulattal megnyomta a csatot és az öv szorítása hiányérzetet keltett a felsőtestemen.
Bizonytalanul szálltam ki, majd nem bírtam nem nevetni a zokniján, ami ha fehér lett volna, még okozott volna némi problémát.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi!
Miután kinevettem magam a zokniján, szemügyre vettem a tégla épület frissen festett vakolatát és megállapítottam, hogy nem tűnik vészesnek, sőt, szinte már szimpatikus volt a két helyes kisördög a cégtáblán, akik egy “HELL” feliratot égettek a vasvillájukkal. Mókás volt ugyan, de a megnyitó kedvéért a bejárathoz igazi fáklyákat raktak a vörös szőnyeg két oldalára.
- Baj van?
Jó, akkor nem csak nekem tűnt fel, hogy megálltam. A lábaim összeesküvést szőttek az agyammal és egyedül talán a kisujjam akart menni, rajta kívül minden porcikám tiltakozott a lobogó lángok ellen.
- Nem… - igazgattam a hajam zavaromban.
- Akkor menjünk!
Ki kellett valamit találnom.
- Figyu, talán mégis durva, hogy az első randin a lakásodhoz viszel! Mi lenne, ha bemennél átöltözni és én itt megvárnálak?
Legnagyobb meglepetésemre elégedett mosoly ült az arcára, majd megindult felém és úgy vont magához, mintha a barátnője lennék.
- Na lám, azt mondtad, hogy ez nem randi?
A kezei bilincsként szorultak a derekamra és zavart az a pont, ahová a combom ért. Túl közel voltam hozzá, az egész testem az övéhez simult és a forróság úgy öntött el, mintha lángok közé vetettem volna magam, azzal a különbséggel, hogy ez árthatott.
- Nem csak… - toltam el óvatosan, de nem engedett. A vágyam túl erős volt, hogy minden erőmmel küzdjek. Taszítani akartam, de nem ment, az érzékeim fellázadtak ellenem és csupa olyat tettek, ami nem volt megengedett. Hirem MeConel mint az erős mágnes tartott maga előtt és a bizsergés, mely átjárta a testem, tovább haladt a vállam vonalán és egyszerűen nem állt meg! Nem bírtam tőle elszakadni, túl jó volt ahhoz! Kellemes, gonosz, és pont ez vonzott. A bűn, az elérhetetlenség, a vadság, ami a ruhája alatt lakozott. Rossznak éreztem magam a karjaiban, gonosznak, a magam ellentétének, ami tetszett, és ettől volt ilyen édes! Mint a méz, az ajkai, ahogy elképzeltem, az önzés, mely elragadott, mikor levegőt vettem. Mi van velem? Lassan szédüli kezdtem, a fülem zúgott és az éjszaka egyetlen fénycsóvává mosódott össze a háttérben lobogó fáklyáknak köszönhetően.
Hirem más volt, mint bárki a környezetemben. Komoly, érett férfi, csábító, kinek a karjaiban tűz gyulladt bennem és mintha mindig is ezt akartam volna! Rossznak lenni, rendetlenkedni, eszementen csábítani, kacérkodni! A szikra, mi kigyulladt köztünk, egyszerűen több volt, mint szexi. Vágytam rá, hogy a keze végigszaladjon a combomon, aztán a bőrömön érezzem a fogait, hogy az ajkamba harapjon. Amíg csak néztünk egymásra, várva a pillanatot, kizárt volt, hogy az a másik is lány is én legyek, aki ronda színű szoknyákban jár és hülye könyveket olvas.
- Nem szeretem az ilyen puccos helyeket – leheltem, de a hang nem az enyém volt. A lejtés, a benne rejlő szenvedély, valaki másé, valami ismeretlen és idegen lányé. Az agyamban egy vészcsengő szólalt meg; “Veszélyes vagy!” - míg egy másik hang kioltotta; “Ő veszélyesebb!” És még ha az elsőt az agyam is súgta, én a szívemre hallgattam és nem akartam leállni. Nem bírtam leállni.
- Ez csak egy megnyitó… - lehelte halkan és közelebb hajolt hozzám. A szemei zöld lángban égtek, a tekintete magáé a gonoszé, mely rabul ejtett. Minden ártatlanság eltűnt belőle, és tetszett, hogy ez a férfi bármire képes lenne velem, ha hagyom.
- Nem muszáj a megnyitón lennünk… - a kezem felcsúszott a mellkasán és egy vérpezsdítő érintéssel megállapodott a tarkója bőrén, mely szinte perzselt, de olyan volt, mint a drog: vonzott még akkor is, ha egyesek bűnként tekintenek rá.
- Nem is tudom, hová mehetnénk – húzott közelebb magához, nagyot nyögtem, ahogy a mellkasom az övével találkozott. – Imádom, mikor ilyen vagy… - lehelte a fülem mögé és az ajkát gyengéden húzta végig az álkapcsom vonalán.
- Milyennek látsz?
Nem, ez a hang nem az enyém volt. Túl mély, és csábító, mikor behunytam a szemem és átadtam magam az ajka érintésének.
- Már az első pillanatban tudtam, hogy előttem eldobod ezt a szűz kislány álcát… El sem tudod képzelni, mennyire vágyom rád! Mikor a szemed… A színe megőrjít… ez a zöld tekintet… Tudom, hogy te is akarod, hogy hozzád érjek…
- Carry? – kérdezte egy hang mögöttem. Ijedtemben ellöktem magamtól és megpillantottam a nővéremet, meg egy kis csoportot mögötte, akik egymással voltak elfoglalva.
- Celi… - mondtam dacosan. – Mit akarsz?
Nővérem felnevetett.
- Ti? Ketten? Mégis?
- Mi? – néztem Hirem-re – Neeem, ez MeConel! Felejtsd el! – indultam meg, de elkapta a karom.
- Hogy nézel ki?
- Miért?
- A szemed! A szemed, te nem vagy észnél!
Haboztam, majd a tekintetem összeszűkölt és egy határozott mozdulattal ellöktem magamtól, nem figyelve rá, hogy ne tegyek kárt benne.
A holtrészeg barátai elcsendesedtek és ránk figyeltek.
- Tűnj innen! – parancsoltam.
Nővérem nem, hogy megijedt volna, de még fel is húzta magát és megmarkolta a karom.
- Elég! Hazaviszlek!
Most én kacagtam.
- Te? Engem?
- Mi van veled? – kérdezte, aztán Hirem-re nézett. – Csi… Csináltál vele valamit?
A fiú nem felelt, helyette is kézbe vettem az ügyet:
- Tudod mit? – fejtettem le a karját. – Elég nagy vagyok, ahhoz meg egy kicsit késő, hogy eljátszd a gondos nővért.
- Jó… Akkor felhívom Jay-t! – kapta elő a mobilját, majd egy laza mozdulattal meglendítettem a karom és a kis készülék darabokra hullott a betonon.
– Nincs többé Jay! – szólt belőlem sötéten, majd egy magabiztos vigyorral hátraléptem és a karom Hirem karjába fontam. - És most mentünk! További jó bulit!
Hirem visszanézett rájuk, de vele laktam, így magam is tudtam, hogy nem hagyja ennyiben. Magabiztosan ráléptem a fáklyák szögezte vörös szőnyegre, megcéloztam a kidobót, aki szívélyesen üdvözölte Hirem-et, majd pillanatok alatt felmérte, hogy a mögöttünk álló társaság túl részeg.
Egy elmart pillantást vetettem rájuk az ajtóból és láttam, ahogy a kidobó a kelleténél durvábban fékezi le Celi-t a karjával.
Sosem felejtem el, ahogy ekkor nézett rám. A szemei védtelenek voltak, aggódóak, olyan érzelmeket fedeztem fel benne, amik gyengébbé tették nálam – és engem is elgyengítettek, hiszen a nővéremtől mindig csak a rosszat kaptam.
Hirem elállta az utam, hogy ne lássam őket, majd a forgóajtó elválasztott tőle egy időre. Odabenn cigaretta és füst szaga csapott meg. A falak vérvörösek voltak, minden asztalon gyertyák égtek és négy fekete fotel vette körbe őket. Izzónak tűnő kavicsokat használtak dekorációnak, só, és lávalámpát, abból is olyan hatalmasat, amilyet nem árul minden árkád. A színes falikarok és a rejtett világítás valóban pokoli hangulatot kölcsönzött a helynek. A vendégekben volt valami különös, mintha minden arcot a vásznon látnák. A gyönyörű, sima bőrű fiatalok mozgásában volt valami mű, valami filmszerű, csodálatos…
A bárpultnál a srác ördögszarvat és csokornyakkendőt viselt, rövid ujjú mellényt alatta meg fehér inget. Felemelte a fejét, mikor beléptünk, a tekintete egyenesen rám vetődött, szép, zöld szemek, de nem az esetem. A pincérlányok fekete miniszoknyában és strasszos pólóban szolgálták fel az étket, némelyiknek világított a szarva, de mindegyiknek farka volt, kicsi, szív alakú véggel, pont, mint a régi asztalhátteremnek.
- Üdvözlöm a Hell-ben! – kezdte a hosstess a bejáratnál. Rajta csokornyakkendő is volt, ettől volt más, mint a többi pincérlány. - A megnyitó alkalmából ötven százalékos kedvezménnyel várjuk a látogatókat. Tessék, egy szórólap!
Nem bírtam nem úgy érezni, hogy figyel valaki. Valahányszor körbenéztem, összetalálkozott valakivel a szemem, legyen az vendég, vagy a személyzet…
- Kössz, kicsikém! – kapta el Hirem a szórólapot, ki tudja mennyi ideig reménykedett a lány, hogy elveszem. Ahogy kiszúrta a partnerem cuki kis ördög-hosstessből cuki kis cicababává vált, nem hiszem, hogy öregebb volt nálam, és így felmerült bennem a gondolat, hogy játsszuk le odakint, lányokhoz méltóan.
- Hirem! – nem tetszett, ahogy a nevét mondja. Öröm, felderültség és izgalom cikázott a hangjában, mintha nagyon-nagyon jó ismerőse lenne annak, akivel voltam. – Jól csináltam?
- Persze, Picim! Csodálatos, csak így tovább!
- Köszi!
Hirem a derekamra tette a kezét, de én a mobilommal voltam elfoglalva. Celi nevét láttam meg a kijelző törött üvegén. Egy aggódó pillantást vetetettem arra, amerről bejöttünk, majd eltűnődtem rajta: felvegyem? Nem akartam, túl sok mindent kellett volna megmagyaráznom, amire most képtelen lettem volna.
- Ki az? – kérdezte Hirem, bizonyára lelassítottam, lehet sietett volna egy helyhez.
- Senki… - mondtam halkan és rányomtam az elutasítás gombra, majd addig hagytam rajta az ujjam, míg el nem sötétült minden.
Egy pincérlány perzselő hangjára figyeltem fel, mikor Hirem felé közelített és ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni:
- Te vagy a stricijük?
A fiú elnevette magát és közelebb simult hozzám.
- Én tartottam a pincérnő válogatást!
- Akkor már értem, honnan szedted azt a sok piszkafát.
- Tudod, hogy imádom, ha féltékeny vagy? – fúrta az orrát a hajamba, de eltoltam magamtól.
- Féltékeny? Ezekre?
Nem hiszem, hogy bárki is meghallotta volna, a pincérlányok mégis úgy néztek rám, mintha féltenék a tulajdonukat.
Egy kis kanyart tettünk, aztán Hirem a sarokba mutatott egy asztalhoz. Itt már csak néhányan ültek és minden sokkal meghittebb volt az eddig látottakhoz képest. A falat narancssárgára festették és alulról jött a világítás, ami különös képeket tett láthatóvá… démonokról.
- Carolyn Orson? – pillantottam meg a nevem a táblán. Szemügyre vettem, hogy jól látok-e.
- Muszáj volt a te nevedre foglalnom! Nem tett volna jót a forgalomnak, ha a tulaj öccse elveszi a helyet a vendégek elől.
- De nem is tudhattad, hogy eljövök!
- Szokd meg, mindig egy lépéssel előtted járok! – húzta végig a kezét a hátamon. - Rendelj nyugodtan, az árral ne törődj, én szerzek egy papucsot!
- De várj, Hirem! – még éppen sikerült elkapnom az ujjai hegyét. - Celi-vel… ugye nem lesz baj?
- Ugyan miért lenne?
- Csak… ami odakint történt…
- Majd megbeszéljük!
Azzal ott hagyott, minden egyéb nélkül eltűnt a fal mögött és nagyon sietős volt neki. Savanyúan levettem a kabátom, amit a fotel karjára raktam, majd utána vetettem magam.
Akkor sem hagyott nyugodni Celia. Történt valami, odakint, valami velem és ez teljesen összezavart. A percek, ahogy Hirem már nem volt velem, tiszta fejjel idézték fel bennem az érzéseimet. Nem értettem, mi történt, hogy hagyhattam magam MeConel-nek, hogy még a nővéremmel is szembeszegüljek?
A szemem! Celi a szememre célzott. Felkaptam a hamutálat és a fém csillogásában megpróbáltam szint találni, de minden, amit láttam, kék volt. Kék, az én színem! Vagyis én vagyok az.
Elfújtam a gyertyát, mert zavartak a lángok. Odakinn viszont vonzott a fáklya és mintha azt akartam volna, hogy újra öleljen körbe a selymes forróság és kacéran csapdossanak a lángnyelvek, de már így is fájt! Az nem én voltam. És ahogy viselkedtem, mint egy szajha, mint egy könnyelmű liba, de semmi képen sem én! És Celi… ezt sosem fogja megbocsátani, és mi van, ha elmondja Jim-nek?
Felkaptam a kabátom, a táskám, és már kész voltam, hogy induljak, mikor megjelent Hirem egy ronda sárga pólóban, és elállta az utam.
- Rendeltél?
Savanyúan megálltam, és a hangom elhalt volt, mikor válaszoltam.
- Nem.
- Hová… készülsz?
- Bocsánatot kell kérnem Celi-től – próbáltam meg kikerülni, de nem engedett.
- Jaj, Carry! Egyszer végre megmondtad a magadét! Ez eddig hányszor történt meg?
- De nem csak erről van szó! Ami történt, veled, odakint, az hiba volt…
- Jó, oké! Csak higgadj le!
- Én nem akarom ezt, ez nem vagyok én, érted? – a hangom egészen suttogó lett, igyekeztem, hogy más ne hallja meg.
- Nem értem… Azt nem értem, miért tiltakozol ellene, mikor ez vagy te!
- Mert ez nem olyan egyszerű! – akartam menni, de erősen szorította a csuklómat. Sikerült magamra vonnom egy másik asztal figyelmét. Visszább kellett vennem, mielőtt elfajulna a helyzet.
- Na figyelj! Tudod mit? Menj el a mosdóba! Mosd meg az arcod és ha visszajössz, kezdjünk mindent elölről…
- Nem tudom…
- Beszélgetni hívtalak ide, meg hogy jól érezd magad, mert ez a hely fontos nekem és nem azért, hogy balhézzunk! Azt tartsd meg az angyalképű barátodnak, rendben?
Eltöprengtem azon, amit mondott. Maradni akartam és nem is. Zavart a sok gyertya, az emberek, de viszont Hirem miatt maradni akartam egy bizalmas beszélgetésre. Meg akartam tudni, ki ő, hogy Hirem MeConel ne legyen többé rejtély a számomra és legalább egy lezárt aktát össze tudjak hozni az életemből.
Felsóhajtottam.
- Hol a mosdó?
Gyűlöltem az effajta vigyort, de ez egyszer elnéztem neki. Reméltem attól még, hogy nem szólok érte, nem veszi kézpénznek.
- Balra, a Riphino mellett.
- A mi mellett?
Elmosolyodott.
- Meg fogod látni – felelte magabiztosan.
„Na jó, ha ő mondja…”
Szóval követtem a női szükségletem egy tükör iránt, hogy ellenőrizzem a szemem, ami meg a Ri… akármit illeti, nem volt sehol. Helyette csak azt láttam, hogy minden asztalnál felemeli valaki a fejét, ahogy elhaladok mellettük. Az egyiknél mindenkinek zöld szeme volt. Igen, zöld! Rémülten megláttam a Riphino – egy bazi nagy lufi ördögöt, ami a plafonig ért. Csak az lehetett. Mögötte egy jelzés: női mosdó.
Berontottam, átvettem egy meghökkent hölgytől a kilincset és legnagyobb mákomra a mosdó feletti fal teljesen tükörből volt! Szerettem az effajta helyeket. A tükör szinte 3D, a csempe szép, tiszta, mintás terrakotta… látszik, hogy egy nő a hely tulaja. Belenéztem a tükörbe, néhány percig meresztettem magamra a szemem, de bárhogy is néztem, ez kék volt. Az arcom nem maszatos, nincs semmi a fogaim közt. A ruhám meg trampli, mint mindig… Felhajítottam a táskám két mosdókagyló közé és a szélére támaszkodva lélegeztem néhányat.
Celi szerint zöld volt a szemem. Hirem is említett hasonlót. Ha az is volt, nem éreztem a fájdalmat és okom sem volt rá. Teljesen nyugodt voltam és semmi sem bosszantott fel. Egyszer volt csak ilyen, mikor először megláttam, Hirem-et. Hirem-et, és aztán megint Hirem miatt! Mióta megismertem, számtalan furcsa dolog történt velem. És a szeme… Amit Spayki mondott, hogy olyan, mint az enyém? Ez igaz? A családja minden tagjának zöld volt a szeme. Vanessa-nak, Raquel-nek, és Norman-nek… A vendégeknek, a személyzetnek, és a hely neve… Ez csak valami rossz vicc lehet! Túl ritka az ilyen zöld szem, hogy ez véletlen legyen.
Már egyre könnyebben idéztem fel Hirem energiáját. Más volt, mint a többi emberé. Más, ami hatással van rám. Ez az energia lepte el a helyet, csak bolond voltam, hogy észrevegyem. Jay írása! A táskámba nyúltam, és reszketve húztam elő a piros borítékot: „Vedd észre az Árnyat a Fény mögött” Ő lenne az? Rá akart célozni, ő lenne az, akitől kénytelen vagyok óvakodni?
Jay gyakran beszélt nekem az árnyról, és annak eljöveteléről. „A gonosz, mely halandóként testesül meg és vele együtt ellopja a fényt, míg árny nem festi a szívedet.” Jaydon minden, minden szokásával, és rigolyájával együtt megszállott volt a vallása iránt és ez az üzenet jelent valamit, tudom, hogy jelent valamit és Jay bajban van…
Benyitott valaki és döbbenten nézett rám, mikor meglátott a mosdó szélén görnyedni.
- Kisasszony, rosszul van? – kérdezte aggódva, majd nyíl egyenes néztem a szemébe. A kisugárzása teljes mértékben pozitív volt, a szemei pedig legalább olyan barnák, mint az én Jim-emé.
- Köszönöm… vaklárma volt.
„Csak képzelődtem!” – és újra a tükörbe néztem.
Hiába nyugtattam le magam, már nem voltam ugyan az az ember, mikor percek múlva kiléptem a mosdóból. Körülnéztem és óvakodva osontam a Riphino mögé, hogy szemügyre vegyem a vendégeket. Vegyes, mulatozó arcok, az éjféli pezsgőbontást várták, akkor ünneplik a megnyitót és a tulaj beszédet mond – legalább is ez állt egy táblán a Riphino lábánál. Kitekertem a nyakam, hogy felnézzek a Riphino-ra, és megállapítottam, hogy a sok közül a legrondább ördög volt, amit ezen a helyen láttam. Kezében egy tábla: „Megnyitó! Minden ételre, italra, 50% kedvezmény!”
Megpaskoltam a lábszárát, hogy kifejezzem az együttérzésem és hogy megnézzem, mennyire erős lufiból van. Riphino viszont meghajlott balra, meg is értettem, én is ezt tettem volna, ha fogdosnak… Most már biztos, hogy megőrültem…
Láttam, hogy Hirem a pultnál ül és valami sötét löttyöt keringet a lapos pohara alján. Másik kezében egy szál cigi hamvadt, meglepett, mikor beleszívott, eddig sosem vettem észre, hogy dohányzik! Az orrom csalfa játékot űzött velem, bár nem kéne meglepődnöm, hogy immunis vagyok a nikotinra, mikor Celi naponta telefüstöli a házat.
Viszont, hogy jobban belegondolok, már korábban is éreztem rajta cigi füstöt… Lehet, zugdohányos, vagy csak alkalmi. Próbáltam most is minimális jelentőséget tulajdonítani neki és inkább a fickóra koncentráltam, akivel beszélt. Karamellbarna öltönyben volt, úgy harminc körüli, kifejezetten magas és vállas fazon. A haja feketének tűnt, de a rávetődő fény egy kis vöröses csillogást kölcsönzött neki. A combjukat csapkodták a nevetéstől, mintha a hapsi valami disznóviccet mesélt volna és még a szemük is könnyezett, mikor odaértem.
- Carry, Ő itt Chak! – mutatott rá Hirem.
A fickó épp a szemét törölgette egy szalvétában, majd felállt, és a kezét nyújtotta:
- Chak Nielson!
- Carolyn Orson!
Aztán visszaült és erőt gyűjtött a következő viccre a márkás sör társaságában, amit épp akkor rakott elé a pultos fiú.
- Chak a sógorom! – közölte Hirem és letette az italt egy alátétre.
Halványan rémlett valami Raquel képeiről, de csak egy pillantást vetettem rájuk, Raquel az a fajta nő volt, aki párszor még úgyis áthozza őket, hogy dicsekedjen velük.
- Oh, és hol a nővéred? Szívesen megismerném! – ami nem volt igaz, mert a család nőtagjait ismerve nem vágytam egy újabb MeConel ismerkedésre, de hajtott a kíváncsiság! Hirem az a fajta nagydarab hapsi volt, akiről nehéz elképzelni, milyen a nővére. Egyáltalán, hogy van neki nővére! Jay-ről is nehéz volt elképzelnem, hogy Nara-n és Gin-en kívül vannak szülei, de még mindig könnyebb, mint a pici Hirem-et látni, ahogy a nővérével veszekszik.
- Salem-ben! – felelte Chak röviden.
- Véget ért a nászút, és máris külön élnek!
- Imádom, hogy emlékeztetsz rá! Egyébként gratulálni akartam a pincérlányokért! – pásztázta az egyik popsiját. – Nagyon… rövidek!
Volt valami ebben a fickóban, ami unszimpatikussá tette azelőtt, hogy megismertem. A maffiózó külseje inkább kínzott volt, a jobb arcán egy bibircsók éktelenkedett, és a haját hátrafelé zselézte, úgy, ahogy Hirem hordta a héten. Igazán idegesített…
- Rendben, akkor hagyjuk Chak bácsit dolgozni! – állt fel végre, aztán egy rövid búcsú után már az asztalunknál ültem és elviseltem, ahogy hátravillognak azok, akik felfigyeltek rám, mikor hisztiztem.
- Mit szólsz a pizzához? – kérdezte hirtelen. - Lehet, hogy uncsi, meg sablonos, de a szakács úgy csinálja, mint egy igazi olasz! Judy! – kiáltott a pincérnek, addig én megnéztem az étlapot, azok közül is a pizzákat.
A választék igen gazdag volt, többek közt: Pokol gyöngye, Lucifer kedvence, Gabirel ellensége…
- Kiakadsz, ha egy vámpírt kérek? – a hangjában több volt a gúny, mint a stand up comedy-ben!
- Legyen kettő!
A pincérlány persze boldogan repült oda, az orrom alá nyomta a szinte pucér fenekét, amíg társalogtak. Oké, ha váltanak pár szót - gondoltam, de hogy még mindig ott legyen, és még mindig ne vegye fel a rendelést, már kicsit aggasztott.
- Carry! – ki tudja hanyaggyára szólt, már rég a lány hús cafataira gondoltam egy elhagyatott tanya udvarában, valahol délen. Megráztam a fejem, és visszatértem.
- Megismételnéd?
- Mit kérsz inni?
- Eperlé! – feleltem szándékosan a lány felé, aki kissé furcsán nézett rám emiatt.
Felfirkantotta a lapra a rendelést, majd eltűnt, én pedig támadóállásba lendültem és a szavak csak úgy dőltek belőlem.
- És te itt az összes lányt meghúztad?
Habozott a válasz előtt és az arcán láttam, nem akarja bevallani.
– Őszintén! – erősködtem.
- Nem mindet… csak a szebbeket!
- De neked menyasszonyod volt! – fakadtam ki. – A múltkor még gyászoltad, most meg…
- Hé! Még mindig gyászolom! Carvara előtt más voltam, de az két éve volt! – a hangja elhalkult, mikor folytatta: - Azóta nem találkoztam olyan lánnyal, aki értékelt volna.
Nem feleltem. Az ördögöket néztem az asztalon. Elkalandoztam és főként az járt a fejemben, amit a mosdóban boncoltam.
- Miért érzem úgy, hogy ebben a történetben te vagy a rosszfiú? – emeltem rá a szemem és a pillantásom összeszűkült.
- Mert azt hiszed, vámpír vagyok?
- Nem vagy vámpír… - gondolkodtam. – De valami más, igen.
Nem felelt.
- A furcsa az te vagy. Én olyan vagyok, akit elfogadnak. Megszoksz, vagy megszöksz! A választás a tied, csak az érzéseidre kell alapoznod.
- És honnan tudom, hogy jól döntök?
Előhúzta a cigis dobozt és megkínált vele, de elutasítottam.
- Állhatsz a jó oldalára – fújta ki az első füstöt -, de sosem leszel boldog, ha adsz a gonosz csábítására.
Elnéztem, ahogy leveri a cigaretta végét. Nem sűrűn mondtam ilyet, de jól állt neki, hogy dohányzik.
- És te melyik oldalon vagy?
A választ nem kaptam meg, a hülye liba kihozta az italunkat, és Hirem pillanatok alatt elterelte a szót:
- Akkor most mesélj nekem Jay-ről! – könyökölt az asztalra. Whisky és cigi… Nem mondom, tud élni…
- Mit meséljek Jay-ről?! – kérdeztem elhűlten, a pupilláim kitágultak, fogalmam sem volt mit akarhat megtudni róla.
- Talán, hogy… miként sikerült a közeledbe férkőznie, ha ilyen megközelíthetetlen vagy!
- Tapasztaltad?
Belekortyolt az italba.
- Én mindig nyerek! De az osztálytársaid valamiért nem kedvelnek.
Lassan elegem volt ebből a Vanessa-ból, hétfőn odamegyek, és megmondom neki, hogy ne nyomozgasson utánam!
- Jay sosem küldött piócát a nyakamra…
- Mert maga a pióca…
- És sosem akart faggatni!
- Mert nem érdekled!
- Ez nem igaz!
- Nem?
Elhallgattam.
- Jaydon nem volt mindig ilyen… Az egyik legjobb ember, akit ismerek!
- A legjobb ember, aki önző, és rád erőszakol dolgokat?
Nem emlékeztem rá, hogy mondtam volna ilyet.
- Ezt meg honnan veszed?
- Informálódtam – hátradőlt és feltette az egyik bokáját a térdére. - Csak tudni akarom, milyen volt? Mi fogott meg benne?
Nem hiszem, hogy Hirem-et érdekelte volna, mennyire össze voltunk nőve azelőtt, hogy elmentem volna. Akkoriban szinte egy percre sem szakadtunk le egymástól… Olyanok voltunk, mint a testvérek, volt, hogy éjszaka eljött értem, kimásztam az ablakon, és nem mentünk sehová, csak sétálni, és közben végig beszélgettünk. Mintha mindent tudni akart volna rólam, meg akart volna ismerni, most meg…
A szememben valahogy mindig ő volt a tökéletes pasi; magas, szőke, kékszemű, gazdag, megértő, akire jó ránézni, aki elhalmoz ajándékokkal, hogy még bűntudatom is legyen, de végül csak az ajándékok maradtak és az utolsó vackot is becseréltem volna, hogy a régi Jaydon-t visszakapjam…
- Az, amilyen volt – néztem rá. – Kedves, megértő… törődő.
- És mit gondolsz, mitől változott meg?
Elfordítottam a fejem, és az asztal végét néztem.
- Nem tudom… Egy napon becsomagoltam, és mikor visszajöttem, már nem volt olyan… Tudom, hogy továbbra is bízhatok benne, de hiányzik az a belsőség és bizalom, ami megvolt köztünk. Neked volt legjobb barátod?
- Volt! De mikor belém szeretett, minden tönkrement. Nem gondolod, hogy egy kicsit… szerelmes vagy Jay-be?
- Jay-be? - nevettem. - Ő meleg!
- És ha nem lenne meleg?
Elhallgattam. De a válaszban biztos voltam:
- Látszik, hogy nem ismered!
--------------------
Néhány hosszú pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Pillantásom szúrós szikrái a gondolatra, hogy én meg Jay mérget mertem volna venni rá, hogy a padlóra viszik, de mégis a hiányérzet bennem ébredt fel, mikor elkapta a tekintetét. A veszteség keserű ízt hagyott maga után, elvörösödtem és szégyenkezve rejtettem kezem az asztal alá.
Hirem felkönyökölt és összekulcsolta a kézfejét. A szemei elidőzött a gyertyatartón. Arcáról nem tudtam volna megállapítani, hogy a játékosság csillant meg rajta, vagy csak a gúny, mely a gondolatait valami rossz felé csábította.
- És hogy működik ez nálad…? - piszkálta meg a borstartót - A szemeddel.
Haboztam és a lehető legkisebbre húztam össze magam. A tekintetem a parkettát fürkészte, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
- Ezt… - fészkelődtem a fotelben - Nehéz megmagyarázni… Részben az indulatoktól függ! Ha ideges vagyok, bezöldül, köze van az adrenalinhoz, de nem valami nagy cucc.
- Szóval a harag… – közölte elégedetten. – Érdekes jelenség. És van valami más elméleted is? – a hangja sejtelmes volt, talán kicsit rosszalló is.
Felvontam a szemöldököm és közönyösen feleltem neki:
- Nincs! Csak akkor olyan, ha mérges vagyok. Miért?
- Érdekelt. Jay-jel ellentétben engem érdekelsz. Az imént nem tűntél mérgesnek, mikor zöld volt a szemed.
Zavaromban elkaptam a szívószálat és nekiestem az üdítőmnek, hogy lehűtsem magam, de végül a kezembe fogtam a poharat és egyszerűen… nem bírtam abbahagyni. Kiittam az utolsó cseppig, úrinőhöz méltatlanul még szürcsöltem is. Hirem tekintete elkerekedett a mohóságom láttán, már a kérdést vártam, de úgy tűnt, nekem kell megmagyarázni:
- Ez mi? – emeltem magasba a poharat, hogy megvizsgáljam a vörös cseppeket, amik az oldalára tapadtak.
- Eperlé. – felelte foghegyről és hol a pohárra nézett, hol meg rám.
- Tuti?
- Tuti.
Megesküdtem volna, hogy valami mást itatott velem. A kellemes, ragacsos folyadék még ott volt a nyelvemen és vagy elhiszem, hogy ez volt a legcsábítóbb eperlé életemben, vagy utat engedek az elméletemnek és elhiszem, hogy az egész bunda volt a lány pedig valami mást hozott nekem.
„Vajon miért nem tudok bízni MeConel-ben?”
Letettem a poharat és összehúzott szemeim mögött eldöntöttem, most már ideje egy kicsit visszavennem. Túlzás volt ez az állandó feltételezés, a folytonos odafigyelés, hogy mikor szúr el valamit. Kizárólag a csajozós természete miatt vádolhattam MeConel-t és hogy egy gyermekként tekint rám, akit simán meg lehet vigasztalni egy cukorkával – vacsorával -, ha az őrületbe kergeti. Be kellett bizonyítanom, hogy sokkal komolyabb vagyok, mint amilyenek akkor lát, amikor a közelében vagyok.
Rendelt még nekem eperlét, pedig nem is kértem. Az ő poharában már csak néhány csepp whisky volt, ami azt jelentette, jobb esetben már nem fog volán mögé ülni.
„Ez nem randi!” – emlékeztettem magam, hogy nem kell neki hazavinnie. Szívesen sétáltam volna haza egyedül, hogy átgondoljam az estét. Még mindig feszélyezettnek éreztem magam, azért, ami az étterem előtt történt. Nem bírtam elengedni magam, az abszurditás, hogy én és Hirem, kettesben, egy számomra idegen helyen különös félelmet keltett bennem. Mintha szabályt szegtem volna. Valami megmozdult a gyomromban ha Jim-re vagy Celi-re gondoltam. Ugyan ezt éreztem, amikor Jay arca suhant át a gondolataimon. Biztos nem örült volna, ha tudja, kivel vagyok, de hogy is magyaráztam volna el ezt Hirem-nek. Valahányszor rám nézett, a lábaim remegni kezdtek és nem mertem a tekintetével találkozni, mert akkor a füleim égni kezdtek.
Hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy őt vádoltam, miközben én gondoltam folyton a mi kis „kínos helyzetünkre” és csak azt akartam, hogy szóba hozza, mert magamtól úgysem tetettem volna meg. A gátlásaim túl erősek voltak ehhez.
Hiába vártam a pillanatot, ő nyugodtan kapta be az első falat pizzát és úriemberhez méltóan betartotta az ajánlatát, mi szerint békésen töltsük el az estét. Nem értettem, mi van velem, sosem viselkedtem még így egy férfival a közelemben. Valahányszor megszólaltam, úgy éreztem, hülyét csinálok magamból, pedig a kérdései elgondolkodtatóak voltak és komolyan hangzottak.
Főleg, amikor a múltamról kérdezett. A súly, ami rám nehezedett csak nehezebbé tette, hogy tovább egyek.
- Nem ismertem őket. – feleltem halkan és leszedtem egy kukoricaszemet, mert nem kértem volna „vámpírt”, ha tudom, ez is van rajta.
- Azt mondod, semmit sem tudsz a szüleidről?
Megvontam a vállam.
- Sem nevek, sem állam, sem ország… Az is lehet, hogy nem vagyok amerikai. Végül is nem a határon belül találtak rám.
- Ki az, aki egy barlangban hagyja meghalni a gyerekét. – tűnődött elborzadva. Már megbántam, hogy elmondtam neki, de jobb volt, mint ha Vanessa-tól tudja meg. Amilyen jóban volt Gracia-val, könnyen kiszedhette belőle, Gracia pedig szívesen pletykált rólam, csak abban éppen nem volt semmi együttérzés, jószándék vagy kegyelem.
- Hát, szerintem túrázók voltak – vágtam oda könnyeden. Hirem felemelte a fejét, de a tekintete nem tűnt vidámnak a viccemen. – Nem lehetett könnyű felmászni egy hegyre!
- Jártál már ott?
- Nem… Egyszer találkoztam a férfival, aki megtalált. De őt is a lánya hozta el hozzánk. – eltűnődve néztem az előttem lévő pizzát. – Már bánom, hogy nem értékeltem úgy, ahogy azt most tudnám. Tavaly meghalt. És akkor még kicsi voltam, hogy bármire is kíváncsi legyek, amit arról a napról tudott.
- És nem akarod megtalálni őket?
Eltűnődtem a kérdésen és megnyaltam az ujjam, ami szószos lett.
Annak az esélye, hogy megtaláljam az én remekül szervezett szüleimet, valahol a kizárt és a reménytelen között lengedezett. Semmi nyomot nem hagytak a nevembe vésett kövön kívül. Nem tudtam, hogy vannak-e testvéreim, rokonaim, tündéri nagymamám, jó fej nagynéném, vagy unokatesóim. Azt gondolná az ember, amiről nem tudni milyen, az nem is fáj… de valahányszor belegondoltam, hogy csak én vagyok, egyedül, félelem töltött el és a végtelen űr, mikor csak zuhansz, zuhansz és hiába keresed, nem találod azt a bizonyos kapaszkodót, amire támaszkodhatsz.
Nem mertem arra gondolni, hogy a szüleim meghaltak, mert akkor végleg elveszítettem volna a reményt, hogy megtudom, ki vagyok. Csupán nem hittem benne… Egyik pillanatban mindent megadtam volna azért, hogy a múltam jelenné váljon, máskor viszont a csendes tudatlanság nyugalmat keltett bennem és boldoggá tett, hogy nem kell semmit feldolgoznom.
- Jim-nél sosem kívánhatnék jobb apát – feleltem határozottan. - És a szüleim sosem hiányoztak, csak a biztonság… Hogy vannak! Nem gyűlölöm őket, mert nem tudom, miért hagytak ott, de félek, hogy… Félek, hogy nem voltak egészen normálisak.
Hirem szomorúan mosolyodott el, majd szétválasztott két szelet pizzát és a szája felé irányította az egyiket. Csodálatos volt. A képzelt pasim sem nézhetett volna ki jobban, akivel az unalmas estéken szórakoztattam magam. A hiányérzet erősen tombolt bennem. A Victor iránt táplált érzelmeim a közelébe sem értek annak, amit Hirem iránt éreztem. Miért tudtam volna ilyen könnyen beleszeretni? Talán mert ő a tökéletes pasi?
Jóformán azt sem tudtam, mi a szerelem. Mikor ránéztem, a hatalmas karjaira, csak egy virágszálnak éreztem magam, pedig nem is voltam olyan törékeny. Képtelenségnek tűnt, hogy veszélyt jelentsek egy ekkora testre. Bármelyik oldalon állt is, az az oldal csábító volt és a vészcsengő hangosan szólt a fejemben, hogy fújjak menekülőt.
Chak beszéde után a pezsgőbontást sikerült megúsznom – az epertől már így is kavargott a gyomrom -, de Hirem-et nem tudtam rábeszélni, hogy otthon maradjon.
Nem tűnt részegnek, mégis aggódtam érte. A vezetése józanon is hektikus volt és mikor be akart szállni a kocsiba, már a magam életéért is aggódni kezdtem.
- Vezetni akarsz? – búgta incselkedve a fülembe.
Hevesen bólogattam, jobb nem jutott az eszembe, pedig én sem voltam biztonságosabb, csak épp alkohol nem volt a szervezetemben.
- Ismerős – vigyorgott önelégülten - A többi lányt is rabul ejti! Imádják vezetni.
Átengedte nekem az ajtót és hagyott beülni. A nagyképűsége néha kétségbe ejtett. Nem is biztos, hogy ő a tökéletes pasi. Egyébként is nehéz volt kizárnom, hogy már mennyi lánnyal volt… Naivnak éreztem magam a dolgok miatt, amik odabent átfutottak az agyamon. Hogy is gondolhattam, hogy Hirem MeConel komolyan vesz… Láttam, milyen lányokkal volt. És ekkor megpillantottam az arcom a visszapillantó tükörben, ami elborzasztott.
- Mehetünk is! – pattant be mellém és bekapcsolta az övet.
Hónapok óta nem ültem volán mögött ezért oda kellett volna figyelnem, de a gondolataim a szavai körül mozogtak, amiket az étterem előtt a fülembe suttogott. Rá kellett jönnöm, hogy a hangjában csengő erotika nem volt más, csak a betanult izgatás, amit eddig előadott, ki tudja, hány lánynak. MeConel csak egy újabb strigulaként tekintett rám az ágytámláján és ettől legszívesebben egy üzlet ablakába hajtottam volna, hogy felfogja, igen is, velem nem lehet csak úgy játszadoznia!
Mintha érezte volna, hogy baj van, nem szólt hozzám. Halkra állította a rádiót, tekintete végig pásztázta a neonfényes utcát.
- Szépen vezetsz! – jegyezte meg, de semmi egyéb. Ki kellett volna használnom, hogy egy ilyen autót vezethetek, de az agyam mást akart éreztetni velem.
Túlságosan csalódott voltam ahhoz, hogy Celi-re gondoljak, de amikor a házunkhoz értem, mégis megfordult a fejemben, mi van, ha otthon van? Nem igazán hittem benne, még messze volt a pirkadat. Fáradt voltam… és csak az ágyra vágytam, hogy elfelejtsem ezt a borzalmas napot.
Szándékosan a szülei háza elé parkoltam, valahol számítottam arra, hogy Jim még ébren van és véletlenül sem akartam, hogy észrevegye, hogy egy MeConel-lel voltam.
- Nem itt laksz – közölte velem. – Ennyire félsz, hogy Jim megtudja, velem voltál?
A feszültség egész úton kikívánkozott belőlem, és mint egy bomba robbantam fel, nem akartam tovább a kását kerülgetni, egye fene, megtettem:
- Neked ez természetes! De engem rendes emberek neveltek!- Mármint… Keresztények?
Dühösen fordultam felé:
- Hirem, én nem fogok lefeküdni veled! – szaladt ki a számon. Arcáról lefagyott a mosoly és a szemei elkerekedtek.
- Huh… Tudod, hogy egy csajt sem ismerek, aki ennyire egyenes velem? Először vámpír vagyok, most meg…
- Nézd, én tudom, hogy kicsit hülyén viselkedtem mikor az étteremhez értünk, de hiba volt és el akarom felejteni, szóval légyszíves, ne beszélj róla!
Elhallgatott.
- Oké – nyögte ki szkeptikusan, de mikor ránéztem, a sötétben legalább olyan értetlen volt, mint amilyennek én éreztem magam.
- Ez… komoly?
- Igen. Te arra kértél, hogy ne beszéljünk róla, én pedig nem beszélek! Szerintem eddig sem lehetett okod panaszra.
Durcásan megragadtam a táskám és kiszálltam. Így rohantam a ház felé, közben hallottam, ahogy becsapja a kocsi ajtaját és utánam siet.
- Elárulnád, mi bajod van?
- Téged nem érdekel ez az egész, csak játszottál velem, másképp meg akarnád beszélni, de majd jön egy másik, ugye?
- Te nem akartad megbeszélni! Én csak tiszteletben tartom a kérésed.
Megálltam az ajtónkban.
- Menj el, Hirem! – nem mertem ránézni, mert akkor lehet, elsírom magam.
Hirem gondterhelten kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon az ajtófélfán. A holdfényben láttam, hogy az állkapcsa megfeszül, olyan erősen szorítja össze a két fogsorát.
- Én próbálok… őszinte lenni veled, de ez nem megy, ha te nem vagy az velem. Nem tudok eligazodni rajtad és nem hagysz esélyt, hogy beléd lássak.
Nem válaszoltam. Szorosan fontam magam köré a karom és már cseppet sem éreztem annyira a hideget, mint mikor kiszálltam a kocsiból.
Hirem habozott még, majd ellökte magát és a léptei alatt recsegett az öreg tornác.
- Amit az étterem előtt mondtam, komolyan gondoltam. Vágyom rád és szívesen mondanék mást is, ha tudnám, hogy akarod… Nem titkolhatod el az érzéseidet, te nem ilyen vagy.
Kitartóan fordítottam fejem a föld felé, de az oda vetődő árnyékán láttam, hogy felém hajol.
- És bármi is az, amit félsz bevallani, hidd el, nem érdekel! – suttogta lágyan. - Csak légy önmagad… mert semmi nem ér annyit, hogy máshová akarj tartozni, ha nem vagy odavaló!
Fájt, mikor elhúzódott tőlem. Hideg lett és megsajdult a szívem. Lassan megindult lefelé, mintha azt várná, hogy utána szólok. Óvatosan felemeltem a fejem és végignéztem, ahogy a kocsija felé megy. A lassan hulló hópelyhek körülölelték őt, miközben beszállt és elveszett a volán mögött.
A könnyeim erősen tartottam vissza, mikor beindította a motort. Az első hóesés és a Hold árnyéka kegyetlenül nehézzé tette a dolgot.
„Menj már utána! Mi lesz? Még nem indult el…”
De abban a pillanatban felbődült a motor és már nem volt mit tennem. Végignéztem, ahogy a kocsi eltűnik, majd hópelyhek hidegétől fázva léptem be a házba, ami az otthonom volt, de mégsem.
A kabátom ujjába törölgettem az orrom, amíg a kulccsal vacakoltam. Odabent mintha hidegebb lett volna, az ajtó melletti francia-ablakon keresztül beszökött az utcai fény és homályossá tette a nappalinkat.
Váratlanul valaki felkapcsolta a dívány melletti villanyt. Megtorpantam és hirtelen még a könnyeim is elapadtak.
Jim fordult felém, szemei karikásak, kezében egy könyv volt, bár fogalmam sincs, hogy tudott a sötétben olvasni.
- Szia! – köszönt könnyeden, kicsit mosolygott is, ami vagy álca volt, vagy nem akarta, hogy féljek.
- Szia! – indultam meg a lépcső felé, a táskám közben lecsúszott a vállamról és utána kaptam.
- Milyen volt? – faggatott tovább, aggasztott ez a nyugodt hang és a barátságos kíváncsiság.
- Mi milyen volt? – beszéltem rekedten és hangosan szipogtam.
- A vacsi! A többiekkel?
- Tűrhető, Jim! – indultam tovább.
Idegesen pattant fel, kicsit meg is botlott, de nem adta fel.
- És, melyik udvarias fiú fizette a te részed?
Megfordultam.
- Hogy mi?
- Victor volt talán? – puhatolózott – Vagy valami új srác? Nekem elmondhatod! – a vigyor már túlzás volt az arcán.
- Nincs semmilyen pasi! – vetettem oda türelmetlenül – Jay-hez fogok hozzámenni, szóval törődj bele, ennyi!
Azzal fogtam magam és felvágtattam egészen a padlásfeljáróig, hol megálltam és megfordult a fejemben, hogy visszamenjek, de a magány a csendet követelte és a szobám hívogatóan ezt ígérte.
Majd holnap... – emlékeztettem magam. Holnap újnap és az éjjel majd elég erőt ad.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése