Tombolt a szél, mikor a buszmegálló felé tartottam. A langyos, szürke levegő az arcomba csapta a hajam, felkapta a port az utca köveiről, és valahonnan faleveleket kerített elő, hogy körözön velük, mint apró hurrikán a tornádó előtt. A távlat szépiában feslett, az égen sötét felhők gyülekeztek, villám csillant meg bennük, és az úton ágak menekültek mielőtt szabaddá válnak a villanyvezetékek.
A fák lombjai fenyegető táncot jártak. Megmaradt leveleik egyetlen szilárd testté alakultak, és gyökereik erősen kapaszkodtak, hogy a földön tartsák azt a hatalmas törzset, mely bármelyik pillanatban rám zuhanhat.
Nem is csodálkoztam, hogy kihalt volt az utca. Csak a magam fajta bolond császkálhat odakint, mert vonzza az iskola. Ami azt illeti, akkor sem mentem volna haza, ha villámok csapnak le rám. Halványan rémlett egy nyugtalan reggel, egy kényes hang valaki rögzítőjén, és egy napsütésben ébredező kert, mely előtt megtörtént egy különös beszélgetés. Ez pont elég volt, hogy eltűnjek az utcánkból valahová, ahol sokan vannak, és ahová nem engednek be holmi mihaszna vámpírokat!
Harcba szálltam hát a széllel, közben felidéztem, mikor még szélkirálynő voltam. Öt évesen csak meglengettem a varázspálcám, és ha azt mondtam, tombolj, ő tombolt! Megfosztottnak éreztem magam ettől a jogtól. Egyik kezemmel a hajam piszkáltam, másikkal a szoknyám tartottam a helyén, de a táskámra is oda kellett figyelnem, és először döntöttem úgy; jól jönne egy saját kocsi. Komoly késésben voltam, nem tudtam, mi történt, vagy meddig fekhettem a betonon, de nyilván elájultam, és egyelőre nem volt jobb magyarázatom.
Csörrent valami mellettem! Egy ház cserepei lendültek támadásba, majd egy faág repült az arcomba, ami nem engem akart, csupán útban voltam neki, és bosszúból végighaladt az arcomon, mire sikerült a hajamból kivadászni. Kezemmel eltakartam a nyomát, hogy megnyugtassam a sérült bőrt, majd biztonságos helyet kellett keresnem, mielőtt a fejemre zúdul minden.
Kiigazítottam a hajam, mikor a buszmegállóba értem. Az üvegfal csillogásában próbáltam megnézni mit hagyott a gally emlékül. Amennyit láttam a homályban, tudtam, csak rosszabb a valóságban, mégsem emiatt voltam ki. Sosem paráztam a sebek miatt, sokkal inkább izgultam az időjárás kegyetlen változása miatt, vagy csak erre fogtam? Elkalandoztam, és a Bibliára gondoltam, a jelenések könyvére. Tutira valami a fejemre esett, ha az apokalipszissel akartam érvelni, de szerencsére nem én voltam az egyetlen, akinek ideje lett volna már egy kiadósat gyónni. Visszaemlékezve a Hirem-mel folytatott beszélgetésre, az értelmetlen, szánalmas beszélgetésünkre, azt hiszem, javasolnom kéne neki, hogy kezdjen el templomba járni! De az is lehet, hogy egy pszichológus is megteszi…
A fejemben átpörgetve a szavait nem tudtam elhinni, hogy hagytam magam megfélemlíteni. Ismételten idiótát csináltam magamból, ez csak MeConel, nem vámpír, az Istenért… Oké, hogy most már nagy volt a szám, de a térdem még remegett, és amíg a kezeiben tartott, úgy ittam a szavait, mint Flant évzárón a rumos kólát!
Felidéztem a hangját, és annak mézes-mázós, bódító csábítását. Felidéztem a tekintetét, és a vészes kisugárzását, mely még mindig nem hordozott semmi jót magán. Emlékeztem a vágyra az érintésében. A gyomromban burjánzó félelemre, mikor az ujja ívet rajzolt a sálam peremére.
De miért nem támadtam? Ki kellett zárnom a hipnózis lehetőségét, de a másik verzió, hogy egy hiszékeny, naiv gyerek vagyok, akit nagyon könnyű a mumussal cukkolni, fele annyira sem volt jó.
Valami baj volt ezzel a MeConel-lel… Amilyen tökéletes, olyan rejtélyes, egy igazi játékos, ki remekül keverte a lapjait, és ismerte a szabályokat ugyan, de a csalástól sem riadt vissza, ha csak így érhette el a céljait.
Fogalmam sem volt, mit kéne éreznem, de egy biztos; csalódott voltam! Azt hittem, ő jobb ennél… Fejemben még mindig éles volt a bizalmas tekintete a vacsora közben, mikor a múltamról kérdeztek. Láttam a szemét, milyen őszintén osztja meg velem, azt, ami a legnehezebb, és most mindent, mindent képes lenne eldobni, mert megtudta, hogy én más vagyok, és ezt nem mondtam el neki? Azt hittem, ő nem egy Gracia féle, aki örömöt lát a másik „fogyatékosságaiban”. Ha igazán a barátom akart volna lenni, nem kezd el faggatni, hiszen Jay is így tett; megvárta, amíg magam beszélek, mert senki sem várhatja el tőlem, hogy megnyíljak egy idegennek. Hirem pedig az volt: egy idegen, akiről immár szinte biztos voltam, hogy annyit sem tudok, mint hittem. Össze kellett szednem magam. Mikor először állt az ajtónkban azt hittem, hogy egy tahó féreg, és majd csak megtanulom újra annak látni még akkor is, ha csak addig élek!
Mert az, hogy még egyszer higgyek neki… nos… nevetséges!
.
.
Mindezt sikerült is volna bemagyaráznom magamnak, ha az elkövetkezendő napokban Hirem MeConel nem lett volna mindenütt ott, ahol én is.
Délutánonként virágokat húzott elő Gracia barátnőinek hajából, és pénzérmét a saját füle mögül. A lányok úgy ugráltak örömükben, hogy még a frizurájuk is tönkrement, közben olyan közel simultak hozzá, amennyire csak lehet! Kizárt, hogy ez a fekete inges, jól fésült macsó az igazi Hirem legyen, de mit foglalkoztam én vele? Igazából nem hagyta, hogy mással foglalkozzak. Őt kellett bámulnom reggel, mikor Vanessa kiszállt a kocsijából. Őt kellett bámulnom, mikor a szüleinél ette a fene, vagy mikor csajokat fűzött moziban, ahová Spayki-ékkal mentem. Csajokat vitt a kávézóban, ahová Billi kedvéért ültem be néha, csajokat vitt az utcán, csajokat láttam kilógni a kocsija ablakán, csajokat, csajokat, és felbukkant még a szupermarketben is, ahová vásárolni jártam. Azonnal kerestem egy másik boltot, és még az árúm is ott hagytam a tejes pult előtt.
Akkor még hittem benne, hogy mindez véletlen, aztán beláttam, hogy paranoiás vagyok, majd később elhittem az egészet, hogy életem végéig követni fog, de a hétvége felé már csak bosszantott! A lányok úgy csüngtek a nyakán, mintha ő lenne maga a Mennyország! A szokásos fényes fekete ingjét és a középen domborodó nadrágját, lehet, nem véletlen bírtam eddig. Úgy festett, ez a csajozós szerkója, mert hogy a selyem remekül csúszott a kivackolt műkörmök alatt, azt már vagy ezerszer bebizonyította!
Csak azt nem értettem, miért pont előttem kell mind ezt! Én voltam a világ legprűdebb tinédzsere, és úgysem leszek féltékeny, ha erre megy ki a játék, de egy más fajta zöld szemű szörnyet könnyen előcsalogathat belőlem, az hétszentség!
Lassan már a többieknek is feltűnt a fickó gyanússága, de enyhítő körülménynek számított, hogy Vanessa bátyját, aki ha így megy tovább, meghúzza Gracia-t, és az összes barátnőjét. Ki tudja, hány volt meg neki eddig… Valahányszor felbukkant valahol, mindig más lánnyal láttam, és nem csak a sulimból. El nem tudtam képzelni, honnan szedi ezeket az IQ bajnok didimacákat, mert mind olyan tökéletes volt, hogy egytől egyig a Pokolra kívántam!
Persze, ha neki ez kellett, hogy kiheverje a menyasszonya elvesztését, csak csinálja – már ha volt neki egyáltalán menyasszonya. Miután hallottam a kávézóban, milyen szívfakasztó storyval próbálja befűzni a pultos lányát, eltűnődtem rajta, vajon tényleg igaz, amit akkor mondott? Mintha narancsfacsaró alá nyomták volna a szívem, mikor erre gondoltam. Naiv vagyok? Miért is ne… vámpírokban hiszek, romantikus fantasy-t olvasok, bízom benne, hogy egyszer megtudom, ki vagyok, és hiszek egy alaknak, aki azt állítja, ő Lucifer fia. Nem kérdés: naiv vagyok! Mentségemre szolgáljon, hogy volt okom többet feltételezni a világról, mint amennyit a hírekben látok. Ha azt nézzük, egyetlen tudós sem tudná megmagyarázni, miért nem ég szét a kezem, ha tűzbe rakom, és a szemem miért nem elégszik meg ugyan azon színnel, ha ideges vagyok. Az is kérdéses, mi történik velem akkor, ha már nem én uralkodom. Számtalan kérdés, mire sosem lesz válaszom...
Egyféleképpen tudtam elviselni a fel-felbukkanó MeConel-t: ha semmibe veszem! Attól még hogy ott volt, nem voltam köteles köszönni neki, és átülni, hogy szórakoztassam a kis barátnőit. Úgy bántunk egymással, mint az idegenek, csupán a gesztusaiból, és a rám zúduló feszültségből lehetett érezni, hogy talán közünk van egymáshoz.
Mégis voltak pillanatok, mikor már tele lett a pohár. A túlképzett macsó dumája, és a lányok kényes, nyávogó improvizálása egyenesen irritált.
- Nem lehetne halkabban? – ordítottam rá a könyvtárban. Ahhoz képest, hogy egy nyugodt délutánt terveztem a leckémmel, úgy az asztalhoz vágtam a ceruzámat, hogy még a hegye is elgurult a könyvek mellett.
Persze mindenki rám nézett, az senkit sem zavart, hogy a kelleténél hangosabban dumálják meg a tegnap esti édes hármasukat. Egyáltalán mit keresnek ilyen lányok a könyvtárban? Csoda, hogy megtalálták a bejáratot…
- Fogd be! – ordított vissza az, amelyiknek természetellenes, napbarnított bőre volt, és tű sima, fekete haja alatt bujkált egy karika fülbevaló, a vállán meg sárkány alakú tetkó. Nem volt csúnya, amolyan playmate alkat, akárcsak a vörös hajú barátnője, aki már nem volt olyan vagány, de azért szúrós szemekkel nézett rám. Lényegesen öregebbek voltak nálam, igazi, Hirem-nek valók, el is tudtam képzelni őket a Sakáltanyában, mint kocsmárosok...
- Boccs szomszéd! – emelte fel a kezét, és a gúnyos vigyora szinte a füléig ért. Még mindig képen tudtam volna vágni ezért az ábrázatért, visszatértünk ahhoz a pillanathoz, mikor rávágtam az ajtót.
- Ez a szomszédod? – suttogta a kis vörös, de a disco–tól halláskárosodása lehetett, vagy tényleg azt akarta, hogy halljak mindent. – Úgy néz ki, mint egy szűzkurva! – nevettek rajtam.
A lányok még nem is zavartak volna, de hogy Hirem is behajoljon közéjük, és őszintén szórakozzon rajtam, már túlment mindenen határon! Összecsaptam a füzetem, és kicsit sem ügyeltem rá, hogy halk legyek, mikor kitolom a széket. Es egy ideig tartottam a zöld tekintetét, de a magabiztossága, és az eltúlzott vigyora visszakívánta az ebédemet.
Csak hazudni akartam magamnak, mert az könnyebb lett volna, de be kellett látnom, hogy ez nem az a Hirem volt, aki a konyhaasztalunknál a bizalmába avatott. Eltűnt a szeméből a gyengeség, mely lággyá tette ezt a különös kisugárzását, és a helyébe lépett valami elbizakodottság, felkarolt egó, és vegyes muffok iránti vágy. A régi Hirem-ről el nem tudtam volna képzelni, hogy idegen lányokat dönget. A szememben egy érző, és gyenge lélek volt, kinek vágások szögezték a csuklóját, és talán ez volt a legnagyobb titok. Nem hagyott nyugodni a kettős természete, az ajtómban álló vámpír, ki leskelődik utánam, és a fiú, ki csókot nyom az arcomra egy szomorú beszélgetés után…
Hol vagy Jay?
Mióta nem láttam a gúnnyal teli pofáját, egyre jobban hiányzott. Ha itt lett volna, megkérem, hogy bírja ki, és hallgasson végig, ha meg nem, leütöm, és ha nem végzek az ébredéséig, megteszem újra! Jó lett volna beszélgetni valakivel… Főleg vele, kissé már unalmas volt hallgatni a rögzítője hangját. Ha hazaértem, és bereteszeltem a feljárót a nyamvadt MeConel miatt, lassan már szokásossá vált, hogy felhívjam a Jim által összecelluxozott mobilomról – csak amíg nem kapok másikat -, és a rögzítőre rámondjam, ma is mekkora áldozatot hoztam. Aztán mindig elfogyott a szó, és a hangom szomorúvá vált, mikor elbúcsúztam. Ő egyszer sem hívott fel, mikor Rivertonban voltam, szóval most már igazán átléptük azt a bizonyos kvittek határt!
Próbáltam valami logikus magyarázatot találni, miért nem kapja meg az üzeneteimet: leütötték a reptéren, elvették a mobilját, és miután összetörték a SIM-kártyáját bevitték egy sötét terembe, és a veséje ezóta már ki tudja, Japán melyik részén jár...
Vagy egyszerűen csak nem volt annyi esze, hogy magától felfogja, idehaza megesz a fene, és ha vasárnapig nem jelentkezik, hétfőn bemegyek a rendőrségre! Vess hiába próbál majd visszatartani, zavart, hogy még őt sem hívta, de ami még ennél is rosszabb, hogy ezt ő teljesen természetesnek tartja:
- Karácsonykor látta utoljára a szüleit, adj egy kis időt neki!
Időt… Lassan már egy hete volt, hogy elment.
Bűntudatból elvállaltam az összes teendőjét hátha így majd megbékél, és értékelni fogja, hogy nem zúdul minden a nyakába, mikor hazaér. Így lettem diákönkormányzati elnökhelyettesből hirtelen elnök – a visszhang nem volt valami pozitív, de az elnök választja a helyettesét, és mikor elvállaltam, kábé nulla volt annak az esélye, hogy Jay ki tudja meddig elhagyja az államokat!
De hogy a diákönkormányzat ne legyen elég, magamra vállaltam a rajzszertárral kapcsolatos teendőket, bejártam az ingyen konyhára, szemetet szedtem a parkban, és péntekre beláttam, Jay Hansen-nek lenni nem is olyan könnyű, mint gondoltam. Kiderült, hogy több jótékony szervezet tagja, mint amennyit bevallott nekem! Azok a piócák valahonnan megszerezték a számom, és amennyit a rossz telefonomon hallottam, valami ruhagyűjtésre hívtak a szeretetszolgálathoz, mások meg fényképarcnak egy rákellenes kampányhoz! Még csak az kellett volna, hogy Jay helyett valami ostoba plakáton pózoljak, hogy aztán az öregek a botjukkal piszkáljanak a buszmegállóban, a rapperek meg fikát rajzoljanak a számra, és ízléstelen feliratokkal véleményezzék a kampányt, meg azt, aki rajta van!
Suli után csak annyira ugrottam haza, hogy megebédeljek, aztán már mentem is vissza az ingyen konyhára, hogy hatkor el tudjuk kezdeni a közel két órás kiszolgálást. Nem vittem magammal mást, csak zsebkendőt, meg váltóruhát. Azt hittem Jay hamar ki fog dőlni az önkéntesek soraiból, mégis én adtam meg magam előbb. A konyhán való munka nem azért volt mocskos dolog, mert hajléktalanok vettek körül, hanem mert a lázadás, és az emberek gyűlölete egymás iránt keserűvé tette a célt, amiért dolgoztunk.
Az egyház melegedőt és ételt adott nekik, nekünk meg megtanította hogyan kezeljük a verekedést, és rázzuk le az erőszakot. Jay elszántságából próbáltam erőt kovácsolni, de inkább a kézműves házba kértem magam, vagy a nyugdíjasok közé azon a havi egy napon, amit kötelező volt elvállalni.
Jay volt az igazi önkéntes, nem én. Ő szívesen csinálta ezt, Spayki-val már szinte főnökök voltak itt, de akit akarata ellenére küldtek ide, az nem csak hogy ellenszenves volt, de még béna is…
- Gracia, mosd el ezt a tányért! – dobta elé Spayki a bádogot, ami sokáig pörgött a fehér színű asztalon.
- Én ugyan meg nem fogom! – nyavalygott a lány, a fehér kötőt szorosra húzta a háján.
- Már pedig erőltesd meg magad aranyom!
- Hogy beszélsz te velem, Owenbert?
- Lehet, hogy a suliban te vagy a kis jégkirálynő, de itt én parancsolok, és ha nem csinálod, mehetsz hányást takarítani!
Gracia elfintorodott, aztán befogta az orrát, és a két ujja közé fogta a tányér peremét.
- Ezt meg kell nézni! – mondta Spayki, inkább szigorúan, mintsem örült volna, hogy sikerült rajta fogást találni.
Levest mértem épp a kiadó ablak előtt. A magam részéről nem bántam, hogy nem kellett végignéznem, ahogy Gracia mosogat. Minden hétvégén sokan voltak, a sor valószínűleg az utca végén állt. Fáztam a nyitott ajtó miatt, a menzaszerű helyet egyébként sem lehetett rendesen fűteni, ahhoz túl nagy volt az ebédlő, és a szigetelés is hagyott némi kívánni valót maga után.
- Tessék! – tettem ki a levest az ablakba, és elvette egy szakállas férfi. A bőre fekete volt, a szagára pedig nem illett megjegyzést tenni.
- Köszönöm!
Megtöröltem a kezem a kötényemben, mert leveses lett, és megigazítottam a papírsapkám, mert a copfom nem tartotta egy helyben.
Újabb levest mertem, de a kanál megállt a kezemben, amíg Spayki-ra figyeltem:
- Majd menj át a konyhára! – kezdte komolyan, mintha valóban a főnököm utasítana. Stresszes volt ez a számára, Jay helyett most ő felügyelt a Szent Kristóf diákjaira. – Kell valaki, a szakács mellé, aki tud főzni! Gracia-ról meg olyan jelentést fogok írni, hogy megemlegeti.
Elmosolyodtam.
- Csak próbálj meg kíméletesen fogalmazni! – tettem a levest az ablakba.
- Pedig reméltem elküldik szemetet szedni, de nem, a nyakamra kellett küldeni! Szóval mindjárt jön Hanry – fogta meg a vállam. - Majd add át neki!
Bólintottam.
Még két embert szolgáltam ki, az egyikről csak úgy dőlt a koccintós, és a tömény feles szaga, a másik elég normális volt, lyukas ujjú öltönyt viselt, és farmernadrágot.
- Tessék! – tettem ki a harmadik tálat, és mikor megláttam, ki áll ott, majdnem a padlóra vágtam!
- Helló, Baby!
Hirem MeConel támaszkodott a kiadópult szélén.
Ébenfekete haja hátranyalva, nem látszott meg benne a fésű foka, ajka vonalán pedig megvillant a fehér fogsora.
- Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem visszafojtva.
- Megmondtam, hogy mindenütt ott vagyok. Nem tűnt még fel?
- Tűnj innen, nem vagy rászoruló!
- Kisasszony! – morgott a csöves hátulról.
- Pillanat!
- Az lehet! De rád szoruló viszont vagyok! Beszélgetünk?
- Geci, én mindjárt elhányom magam! – sétált mögöttem Gracia.
Hirem kiegyenesedett, és a mosolya olyan szélessé vált, hogy majd kiverte a szememet.
- Szervusz, szépségem!
- Hirem! – dugta maga mögé a tányért, és az arca elfehéredett. - Hozzám jöttél? De csak nyolckor végzek.
- Tudom! – a lejtésében volt valami szexi, és édes, amitől ha Gracia továbbra is így ájuldozik, nekem lesz hányingerem.
- Gracia, hozod már azt a kurva tányért!
- Megyek már!
Dühömben eldobtam a merőkanalat, hogy majd Henry átveszi, és a kiadó melletti ajtóhoz mentem. Mikor kinyitottam, Hirem már a félfának támaszkodott. A sötét pólója kellően feszült rajta, és az Old Spice-a elgondolkodtatott.
- Mit akarsz? – szedtem össze magam.
- Lassabban kicsike! Mikor végzel? – kérdezte már komolyabban.
Normális esetben ez lett volna az a pont, mikor képen vágom, de nem tettem.
- Na, mégsem Gracia-hoz jöttél?
- Elárulnád végre?
- Hajnalban.
- Ja persze…
- Hirem, megmondtam, hogy hagyj békén, nekünk semmi dolgunk együtt.
- Szerintem se, fiatal vagy! Én pedig pedofil… és erőszakos.
Felcincogtam.
- Carry, nem vagyunk elegen. Fel kell hívnod Vess-t! – mondta Spayki idegesen. - Gracia olyan béna, hogy Jess egész este takarított utána!
- Nem fogom iderángatni Vesst! Influenza járvány van…
- Na és, ingyen konyhán vagyunk, itt mindenki fertőz mindenkit. Ez meg ki? – nézett Hirem-re. – A furi csávó?
Hirem felvonta a szemöldökét.
- MeConel – mondtam savanyúan. Azt hiszem, ideje lesz bevallanom az igazat, mielőtt Spayki-t is sikerül magam ellen fordítani. – A szomszédom.
- A furi csávó a szomszédod? – fintorgott.
Hirtelen csörömpölést hallottam a konyha felől. Gracia épp egy halom tányért tört össze, és fejvesztve menekült.
- Nem baj, álljon be! – mondta Spayki mérgesen, de csak Gracia miatt.
- Ki?
- Hát ő!
- Én? – mutatott magára Hirem, és gúnyosan nevetett. – Kizárt!
Eltűnődve méregettem a fiút. A nyelvem végighúztam a fogsoromon, és igazi démonnak éreztem magam azért, ami a fejemben van.
- Van… váltó ruhád? – kérdeztem sötéten.
- Nem gondolod komolyan, hogy csöveseknek fogok ételt osztani!
- Nem baj, ha nincs, majd kapsz egy kötényt Jay szekrényéből! – rántottam be, bármennyire is tiltakozzon.
A bosszú ezúttal különösen édes volt! Gyorsan átvittem a konyhába, nem hagytam nyafogni, és bemutattam a többieknek. Intett nekik, de azt sem valami lelkesen, aztán velem tartott Jay szekrényéhez, hogy egy tiszta kötényt adjak neki.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni!
Csak vigyorogtam, többé nem hagyom magam megfélemlíteni. Ráadtam a kötényt – észbontóan nézett ki -, meg a papírsapkát, és beállítottam levest merni.
Répapucolás közben néha kitekingettem rá, és elmosolyodtam. Nesze neked MeConel, pokollá tetted a hetem, de a hétvége az enyém, ha tetszik, ha nem!
- Magyarázat? – kérdezte Spayki.
- Nincs! – vigyorogtam rá, ezt a mosolyt nem lehetett lehervasztani, ahhoz túl tökéletes volt!
- Kicsit furi! – méregette – Furi csávó. Mersz este aludni?
- Igazából nem lakik ott. A szülei költöztek szembe, tudod a…
- Ja, persze, ahol a gyilkosság volt! – megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett kimondanom. – De attól még elmondhattad volna, hogy ismered! Van benne valami, a szeme színe tök olyan, mint a tied!
Ránéztem, hogy felvilágosítsam.
- Hirem-nek zöld szeme van! – mutattam a sajátomra.
Spayki szemei összeszűkültek, és úgy nézett rám, mintha én nem érteném.
- Nem erre gondoltam.
Na jó, talán kicsit korai volt véleményt mondanom a stabil mosolyról. A hámozó kés már alig mozgott a kezemben, és mikor Spayki sipítva magamra hagyott Gracia miatt, a tekintetem Hirem felé moccant.
A szeme mindig is ismerős volt valahonnan, és mikor úgy néztem rá a suliban, a tekintetéből valami különös hullám áradt. Eszembe jutott, hogy nem lepődött meg mikor látta az én “köztes” állapotom. Sőt, inkább elégedett volt… Furcsán örömteli…
- Carry, Hirem! – tért vissza Spayki. Hirem felemelte a fejét, miközben egy újabb műanyagtányérért nyúlt, és majdnem kiszúrta, hogy bámulom. – WC pucolás! – csapta össze a kezét. - Ez van!
Nem voltam az a fajta, aki rinyáljon a piszkos munkáért, és ezt Spayki is tudta, na de Hirem-mel? A budi a folyosó végén volt, a sötét, rémisztő folyosó végén, ami kedvez a gyilkosságoknak!
- Sajnálom! – hadarta Spayki, miközben egy lábas vizet cipelt a gázra. Nagy léptekkel haladtam utána, hogy minél erőszakosabbnak tűnjek.
- Én nem fogok kettesben maradni MeConel-lel! Utálom! – a kérdés csak az, hogy akkor miért remegett bele a hangom. Elszégyelltem magam.
- Én meg Gracia-t. Sőt, itt mindenki utálja Gracia-t!
- De én tudok főzni! – erősködtem.
- Marcelly is tud főzni! Ráadásul ő igazi francia, a franciák jól főznek! Megcsinálnám magam, de kitörne a káosz, és senki sem akarna egy csöves lázadást az utcában! Holnap jön két fickó a közegészségügyi hivataltól – nyomott a kezembe egy partvist. – Csak benned bízhatok!
A tekintete olyan bizalmassá vált, mintha én lennék az utolsó esély a világbékére.
Nem örültem neki, de azért elvettem a partvist. Ha bármi történik velem, az csak is Spayki lelkén fog száradni!
- Megyünk? – kérdezte egy hang a hátam mögül. Észre sem vettem, mikor került oda, de Spayki szólt volna. Ugye szólt volna?
- Persze! – hebegtem.
- Itt a szertál kulcs! – lógatta a vörös. – Voltál már bent?
- Igen! – bámultam a kicsi, réz kulcsot, amit a kezembe ejtett.
- Akkor jó munkát srácok!
Még végignéztem, ahogy eltűnik az ebédlő mögött, aztán a szemem megakadt Hirem-en. Összefonta a karját, és sötéten vigyorgott rám.
- Mi van, csak nem félsz a Budi-manótól?
Összeszűkült a szemem, és kioldottam a kötényem.
- Majd meglátjuk, kinek van oka félni!
Nem sokkal később egy takarító kocsit vonszoltam magam után, aminek volt egy fajta szaga a benne felejtett víztől. A tisztítószerek lötyögtek rajta, és a kerekei hibásak voltak így beleizzadtam, mire a küszöbön is áthúztam.
Ölbe tett kézzel nézte végig, ahelyett, hogy segített volna.
- Nem jársz futni? Kötelező még a tesi?
- Kapd be! – lihegtem, és végighúztam a karom a homlokomon, hogy letöröljem az izzadtságot.
A csekély fény az ebédlőből jött, sehol egy villanykapcsoló, vagy egy ablak, hogy legalább lássam, amikor támad.
Észrevette, hogy a fény felé bámulok, de azt nem sejthette, hogy közben egy menekülési tervet is kieszeltem. Vagy mégis?
- Mivel kezdjük? – kérdezte mogorván, és átvette a kocsit, amit az én szenvedéseimhez képest könnyedén húzott maga után. – Férfi WC, női WC?
- Férfi WC! – vágtam rá, már csak azért is.
- Oké – nyammogta cinikusan, és kilökte a férfi budi ajtaját, ami ezerszer mocskosabb volt, mint a női, és olyan szag terjengett, ami lekörözte a büdös vizet, és minden mást is. – Csak ön után!
Ha valaki egy órával ezelőtt azt mondja nekem, hogy Hirem MeConel-lel a padlón térdelve piszoárt fogok tisztítani a világ leggusztustalanabb mosdójában, menten kiröhögöm.
Hosszú szárú gumikesztyűt húztam, és próbáltam minél kevesebbet belélegezni az ammónia tartalmú levegőből.
Csodával hatályos módon Hirem egész jól tűrte a megtisztelő feladatot! Vegyszert öntött a piszoárba, majd szünetet tartott, és azt nézte, ahogy belegebedek a munkába.
- És azt akarod mondani, hogy a te nyálas hangú Jaydon barátod itt dolgozik?
Eddig nem szolt hozzám, és nem is a legjobb témát választotta, ha kedve támadt társalogni.
Megálltam, hogy kifújjam magam, majd hypo-t öntöttem belé.
- Minden hétvégén… - súroltam erősen. – De pénteken… és szombaton csak buli előtt! Szerdán meg vár rá a templomtakarítás.
Hitetlenül cincogott fel, és még mindig kishitűséget láttam az arcán, ha Jaydon szóba került.
- Már megbocsáss, de nem néztem volna ki belőle… Rá biztos nem bíznak WC pucolást!
Először nem akartam válaszolni, de mégis megtettem. Nem tetszett, hogy rossz véleménnyel van róla, még ha Jay a vacsorán ki is harcolta.
- Jay lehet, hogy néha nem kelti a legjobb benyomást… De jó gyerek! – néztem rá bizalmasan. - Nagy szíve van… - megálltam, és elgondolkodtam. Felidéztem a kényes Jay-t, mikor nem tetszik neki valami, és felidéztem azt a Jay-t, aki képes volt a tél közepén odaadni a kabátját, és a cipőjét egy nőnek, aki a piac előtt koldult a gyerekének. - Lehet, hogy irtózik az ebihalaktól… a békáktól… meg a kutyaszartól, de sok mindent megtesz az emberekért!
- Csak épp érted nem?
Megráztam a fejem, hogy kilássak a hajam mögül.
- Ezt honnan veszed?
- Nem tudom! – felelte könnyeden. - Megérzés.
Folytattam a súrolást.
- Azt hittem, megint valami hülyeséget mondasz.
Most ő hallgatott. Elég sokáig, hogy feltűnjön, nem fog végezni a piszoárral, ha nem kezdi el megint.
- És ha nem volt hülyeség?
- De, Hirem, hülyeség volt! – a hangom szinte parancsszerű volt, megrendíthetetlen, és erős. - Ejtsük a témát, szeretnék visszamenni, hogy minél előbb enyeleghess Gracia-val…
Egy sikoltást hallottam.
Felkaptam a fejem, majd ösztönösen eldobtam a kesztyűt, és a hang irányába rohantam.
Egy asztal repült a falnak a folyosó végén.
Futni kezdtem, és megpillantottam a két fickót, akik kakastáncot jártak a helyén. A többiek a lehető legmesszebb húzódtak, és önkéntesek lépteit hallottam valahonnan, de még messze voltak.
- Abbahagyni! – kiáltottam. – Itt nem lesz bunyó!
Abban a pillanatban indultam meg feléjük, mikor azok egymásnak, és nem tudtam pontosan mit csinálok, de közéjük vetettem magam, és egy erős kar hajított a falhoz, a tartalékszékekre.
Nem igen fogtam fel, mi történt, minden tagom fájt, és ha megmozdultam, újabb székek borultak rám.
- Jó vagy? – rohant ki Spayki, nyomában a dagadt szakáccsal, meg a kedvenc késével.
- Igen… - remegtem, és belékapaszkodtam, hogy felhúzzam magam, közben lehajította rólam a székeket, hogy elkapja a kezem.
A szakács felvette a harci állást, de már nem volt rá szükség.
Hirem MeConel megfogta a két fickó torkát, és a levegőbe emelte őket. Tátva maradt a szám.
- Nem hallottátok a hölgyet? – kérdezte dühösen. – Itt nem lesz bunyó!
- Én nem akartam semmit! – hebegte a szakállas, kinek hatvanas évekbeli farmerdzsekije volt, és hiányos fogai.
- Bűzlik a piától mindkettő! – indult a hátsó ajtó felé, és úgy vonszolta magával a fickókat, mintha pehelyből lennének.
Így már értettem, miért nem tudtam tőle megszabadulni.
Utána rohantam, és még éppen láttam, ahogy a macskakőre dobja őket.
- Kurva anyád! – morogta az egyik, mikor földet ért.
- Kotródjatok innen! – lökött rajtuk, mire a szakállas lehányta a cipőjét. A szám elé tettem a kezem, részben a szag miatt, részben meg mert nem tudtam, mit mondjak.
- Tünés! – dühöngött Hirem, és az utca felé mutatott.
- Rohadt kommunista! – hallottam még…
Kimentem, hogy lássam, nem verekednek-e össze megint, és hogy megkérdezzem Hirem-től jól van-e, de ő gyorsabban volt:
- Nem esett bajod? – lihegte.
- Nem… - bámultam a hajléktalanokat.
Észre sem vettem, hogy a kezem a derekára fonódott, mikor mellé álltam. Rátette a vállamra a kezét, és aztán a cipőjével foglalkozott, megpróbálta lerázni róla a csöves gyomortartalmát.
- Undorító mocsadékok…
- Ha drága volt, kifizetem! – ajánlottam, pedig már csak annyi pénzem volt, amennyit az egyetemre tartogattam. Őszintén hibásnak éreztem magam.
- Hagyd csak… felbecsülhetetlen – indultunk befelé. - Valódi bőr, még a nagyapámé volt!
Megtorpantam, és a kötelékünknek hála észrevette, hogy már nem vagyok ott. Épp egy ígéretbe kezdtem, hogy keresek ugyan olyat, vagy megveszem, vagy nem tudom, de jóvá teszem -mikor elkezdett nevetni rajtam:
- Ugyan már, akkor még nem is volt Nike!
Elvörösödtem, de nem a szégyentől. Legszívesebben mellbe vágtam magam, vagy képen, hogy egy életre megtanulja, kivel játsszon!
A többiek már az ajtóban sorakoztak, hogy gratuláljanak, Gracia szeme viszont szinte leégette a kezem a derekáról, de már csak azért sem vettem le onnan.
- Zsír voltál, Terminátor! – furakodott előre Spayki, és a kezét nyújtotta elismeréseként - És azt vesd le, mielőtt tovább jössz!
A konyha bezárt nyolckor ugyan, de tíz előtt sosem hagytuk abba a munkát. Kb. még egy órába tellett, mire a szállóba küldtünk mindenkit, de ez most Hirem-mel egész gyorsan ment! A szakács bekapcsolta a rádiót, és élvezte, ahogy elszórakoztatja a rock imádó ifjúság!
Hirem-mel a WC pucolás után a többi helyiség kitakarítása már gyerek játék volt! Ha nagyon akartam, még azt is meg tudtam volna ítélni, hány éveseknek való. Biztosan nem több kettőnél…
- Héj! – morogtam, mikor egy vizes szivacs repült a fenekemhez, amíg lehajoltam.
Hirem fütyörészve bámulta a plafont, miközben jobbról balra mozgatta a felmosót. Nagyon ártatlannak tűnt, a baj csak az, hogy rajtunk kívül mindenki a konyhában volt, így felkaptam a szivacsot, és támadtam!
Egy bravúrral megpróbált kicselezni, de addigra már az összes vizet a pólójára csavartam, és ennél gusztustalanabb már nem is lehetett! Majd meghaltam a nevetéstől, aztán felkapta a spriccelőt a kocsiról, és vízsugár indult a számba. Menekülni kezdtem, elbújtam a kocsi mögé, felkaptam egy másikat, aminek szórófeje volt, és megindítottam felé, de nem volt szívem sósavval támadni a desztillált víz ellen! Ez a csata vesztes volt, nedves póló, mindkét részen…
Gracia tekintete cseppet sem volt féltékeny, mikor visszamentünk. Még a hajunkból is folyt a víz, miközben majd meghaltunk a nevetéstől. Jól éreztem magam Hirem MeConel-lel. A vámpír MeConel-lel!
Az öltöző előtt elköszöntünk egymástól, pontosabban megcsapott egy törölközővel amit kölcsön kapott valakitől. Ő a mosdók felé ment, én meg megvártam, amíg az utolsó fiú is végez, hogy Jay szekrényéhez férjek. Addig megnéztem a mobilomon, hogy jött-e rá üzenet. Még mindig semmi…
- Szia Carry! – kiáltott oda Hanry egy másik srác mellől, aki nem méltatott a köszönésével.
- Sziasztok!
Befelé menet megcsörgettem Jay számát, aztán kiábrándultságomban sokáig bíbelődtem az öltözőben. Miközben a hajam törölgettem, eszembe jutott MeConel, és mosolyogva nézett vissza rám a tükörképem. Meghibbantam? Ő egy vámpír… Egy vámpír, kivel nem csak mosogatni volt élvezetes, hanem takarítani is! A vámpírom… Vajon tényleg vért iszik? A vacsorám tetszett neki!
Nevetésben törtem ki a gondolataim abszurditásán.
Mindent félretéve ami nem a valóság, nem szabadott azt éreznem, amit. Nem szabadott örülnöm, hogy itt volt, nem szabadott az arcára gondolnom, a mosolyára, amit imádtam, hiszen ez egy nőcsábász vámpír, és még csak az kellett volna, hogy a hálójába csalogasson…
Ugyan akkor bűntudatom is volt… Jay miatt! Tutira nem azért, mert hajszárítót kerestem a szekrényében, de másért meg miért lett volna? Különben is meglepődtem, hogy nincsen… Nem vall rá, hogy ne tartson egy túlélő csomagot minden rejtekében.
Viszont találtam valami mást. Egy fehér borítékot. Nem volt rajta címzés, viszont lezárni is elfelejtették. Körbenéztem, mintha valami bűnt akarnék elkövetni, és csak aztán nyitottam ki.
Egy összehajtott papírt húztam elő, és közben kiesett valami színes, cetliszerű! Megpróbáltam elkapni, de az inkább a földet választotta, és mikor leért, megláttam a ráírt szót, a fehér oldalára: Királylány.
Tudtam, hogy mit jelent, a Carrcy, a Cherry, meg a többi ostoba becenév után Jay hívott így, néha napján. Megfordítottam, és egy kép volt rólam. Vajon miért nem lepett meg? Még a kocsi kulcsán is tartott rólam képet, de hogy minek?
A hónom alá kaptam, és kihajtottam a papírt. Egy netről nyomtatott újságcikk volt, megláttam rajta a dátumot: 1711.
„Holttestet találtak a Gyeszna folyó torkolatánál” - olvastam a főcímet, és közben leültem a padra, a szekrénnyel szemben.
A szöveg néhol értelmetlen volt, az újság neve, és az íróé is orosz volt, így lefordíthatta nyomtatás előtt. Az újság még nagyon kezdetleges volt, a fejléc, és a betűk típusa mind elriasztott…
„A 16 éves Tatjana Bronvskíj holttestét ma reggel találták meg a Gyeszna folyó torkolatánál. A halál időpontját tegnap, dél és egy óra közé saccolták. A szakérő szerint a végzetes tragédiát a gyermek fejsérülése okozta, melynek oka ismeretlen…”
A következő részek értelmetlenek voltak, tele az író sajnálatával, amit még nem tilthattak abban a korban.
Az utolsó rész viszont megfogta a szemem:
„Édesanyja Marilyn Hansen csupán néhány hónapja hunyt el, a gyermeket közeli hozzátartozó hiányában állami gondozásba helyezték, így a rendőrség nem zárta ki az önkezűséget”
Ez borzasztó – mondtam magamban, míg végül kivettem azt a szót, nevet, amiért tovább olvastam: Hansen… A Hansen-ben biztos voltam, de a Marilyn… Marylin Hansen, ezt így együtt hol hallottam?
- Dráma órán egy csapatban leszünk! – jelent meg előttem egy nap. Füzet volt nála, és kék volt a haja a farsangi szezon miatt. Az enyémben narancssárga tincsek úsztak.
- Oh, te jó ég! Mivel büntetsz, kérlek, áruld el! – néztem az ég felé, és összekulcsoltam a kezem.
- Inkább azon gondolkozz, hogy fogják hívni a lányunkat!
- Ki a lányunk? – kérdeztem rémülten.
- Gin!
- És miért te vagy az apja? Én nem akarom, hogy te legyél az apja, ha én vagyok az anyja!
- Részeg vagy? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak sok kávét ittam! Veszünk még?
Felcincogott, és rántott egyet rajtam, hogy órára menjünk.
- Akkor legyen Spayki az apja? – folytatta.
- Fúj…
- Halljam a nevet, azt viszont megtiltom, hogy Audrey Hepburn-ről nevezd el!
- Ki mondta, hogy egyáltalán lányt akarok, én fiút akarok!
- Oké, de majd úgy intézzük, hogy az apjára hasonlítson!
Végignéztem rajta, és a bohócjelmezén.
- Legyen Stephy!
- Stephy? – rikácsolta - Még szerencse, hogy sosem leszünk egy család!
- Miért, te milyen nevet adnál a lányodnak?
- Meleg vagyok, ha gondolkodtam volna ezen, nem fordulok hozzád!
- Akkor gondolkodj!
Elhallgatott, és tényleg úgy tett, mint aki valami értelmes lány néven töri a fejét.
- Mindenképpen anyámról nevezném el! – húzta ki a mellét.
- Grace? – fintorogtam. – Hidd el, a Carolyn is egy átok, ne akard Grace-nek hívni a lányod!
- Én a Marilyn-re gondoltam!
- Anyád Grace-nek hívják, de ne tőlem tudd!
- Biztos? – kérdezte sejtelmesen.
- Láttam az anyakönyvi kivonatod!
Rejtélyesen elmosolyodott.
- Hát jó! Ha te mondod…
- Marilyn… - köptem a szót - Hansen… - röhögés buggyant ki belőlem. - Ez meg milyen név már?
Rám nézett a szempillái alól.
- Van itt még valaki? – szakított félbe egy hang.
Felpattantam a padról, és eldugtam a cikket. Marcelly jött be, kulccsal a kezében.
Megkukultam, mint aki bogarat nyelt, és csak álltam ott, mint a katona, de nem tett megjegyzést a különös viselkedésemre.
- Gyere, mert zárom az ajtót!
- Máris!
Miután kiment, gyorsan visszagyűrtem mindent, és felkaptam a dzsekimet.
Kirázott a hideg a gondolattól, hogy valami rosszat csináltam. Nem csak most, hanem mikor ezzel a névvel cukkoltam. Biztos voltam benne, hogy az anyját Grace-nek hívják, de valami ük-ük akárki még lehetett a családban, akit Marilyn-nek hívtak. Az újságcikk csak is róla, meg a lányáról szólhat.
Elköszöntem Marcelly-től, aztán ráléptem a macskaköves járdára, ahová Hirem a hajléktalanokat dobta. Szép, csillagos este vette át a helyüket, és a sikátor végén láttam az előtte elhaladó autórengeteget.
Átemeltem a félvállas táskám a nyakamon, hogy ne csússzon le – na meg persze a tolvajoktól is féltettem azt a pár ruhámat, amit a mosógépnek vittem -, aztán zsebre tettem a kezeimet, és mélyeket lélegeztem az őszi levegőből, mi a hétfői vihar óta valahogy tisztábbnak tűnt.
- Csak nem máris csörög a pizsama?
Megfordultam, és Marcelly ott jött utánam, de ez nem az ő hangja volt. Az illetőnek inkább Britt akcentusa volt mintsem elfojtott orrhang, amit a franciák használnak.
Nem hittem, hogy megvár, de ott volt, ott az ajtónál, mintha csak arra várt volna, hogy kilépjek, és én bolond, észre sem vettem!
Elrugaszkodott, és megindult felém. A léptei lassúak, és sejtelmesek voltak. Ha nem a szőkékre buktam volna, azt mondom, tökéletes, de egye fene… A fekete hajúak közül ő volt a legtökéletesebb!
- Még nem mentél haza?
Lesütötte a fejét, és elmosolyodott. Fekete párducként mozgott az éjszakában, se egy kabát, se egy pulcsi, még mindig a vizes pólójában volt, és bármennyire is masszív alkat, ilyen időben könnyen megfázhat.
- Nem hittem, hogy ilyen sokáig készülődsz.
- Csak találtam valami… - böktem az épület felé, és már majdnem bevallottam a bűnöm, de még időben kapcsoltam. – …valami furcsát – engedtem le a kezem.
- És az is furcsa lenne, ha elvinnélek egy italra?
Nevetni kezdtem.
- Az lenne a furcsa, ha elmennék veled! Egész héten azt néztem, ahogy lányok fenekére ragad a kezed!
Megállt előttem, de nem olyan közel, mint legutóbb, mint mikor az áldozatául estem.
- A különbség csupán az, hogy értük nem kellett egész héten futnom! Persze nem mondom, hogy nem élveztem, de azért megkönnyíthetted volna a dolgom!
- Nem kellett volna dedósnak nézned, és talán megkönnyítem a dolgod!
Felvonta a szemöldökét.
- Akkor eljössz velem? – kérdezte némi csend után.
- Furcsa lenne! Mint mondtam, mi nem lehetünk barátok!
- És volt már valaki, aki ilyen keservesen küzdött a barátságodért?
Azonnal Victor-ra gondoltam, de ő csak a boltig követett, meg vissza.
- Akkor nem érdemelnék meg egy magyarázatot? - folytatta, mintha hangosan mondtam volna ki a válaszom.
A hangja oly selymes volt, és lágy, hogy amennyire tiltottam magam tőle, annyira akartam, hogy velem legyen. Hipnózis… Tényleg van ilyen?
- Nem hiszem, hogy hallani akarod a magyarázatot!
Közelebb sétált hozzám, és megfogta a karom.
- Nem is tudom… - kezdte sejtelmes hangon. Reméltem még mindig a sálamért van oda, mert ha nem, akkor a melleimet bámulta! – …hány lány miatt osztottam ételt csöveseknek, hogy aztán kitakarítsam a WC-jüket, és az egyik lehányja a cipőmet!
Nevetés buggyant ki belőlem, de a szám elé tettem a kezem, mert túl közel volt, és lehet rám fért volna egy Tic tac!
Ekkor vettem észre, hogy zokniban van.
- És így akarsz elvinni valahová?
- Ha csak nem szégyellsz!
Eltűnődtem rajta. Este volt, sötét, felettünk csak a csillagos ég, és ez olyan nagyon klisé… Éreztem, hogy elpirulok, mégis leplezetlenül hagytam.
- Ez nem randi! – szögeztem le.
Felsóhajtott.
- És elmondod, hogy vámpír vagy-e! – hadartam, mielőtt bármit is mondana.
Az ábrázata már nem volt olyan meglepett, mint mikor először rontottam neki. Most csak kicsit szaladt fel a szemöldöke, de abban is benne volt minden, amit nem akartam hallani! Már így is nevettem magamon!
Megindult a kocsija felé, és a bizsergés megremegtette a homlokom, mikor egy meleg test simult hozzám, a jobb oldalamon. A keze már ott volt… a helyén… a derekamon, és szeme az autón, mely hívogatóan várt, hogy a hálójába csaljon!
{[['
']]}
']]}
