Kedves Barátaim!
Ezt a "levelet" a facebookra írtam, de úgy érzem, itt is helye van, mert a blogot is érinti. A végén teszek egy kis kiegészítést :)
"Huh, nem is tudom, hol kezdjem.... :D Igazából csak azért születik ez a bejegyzés, mert tele van a postafiókom "élsz-e még?" levelekkel. Jelentem, élek. Nem, a profilom sem halott, sőt, csak az a profilom van, mind Bozóki Anitának, és mind Niara Stanfire-nek. Nem az történt velem, mint a régi bloggerekkel, hogy létrehoztak egy profilt álnéven, majd meguntam és fel sem nézek ide. Én ezt használom. Ez a fő :) A mobilom is erre van állítva, és attól még, hogy nem írok, és nem zöld a pöttyöm, minden hajnalban megnézem, kivel mi újság van.
De tudom, hogy régen ez volt a mottóm: én mindig online vagyok, elérhetsz bárhol, bármikor.
Nos, ez még mindig így van, de... Sok minden történt. Először is, felnőttem. Vicces kimondani, de igen, felnőttem - vagy valami olyasmi -.-
Amikor mindig online voltam, még itthon voltam. A gimi végén jártam, majd vacakoltam, hogy való-e nekem az egyetem, vagy nem, míg végül úgy döntöttem, hogy a családomat választom, felépítem a jövőt, amire mindig is vágytam, és munkát keresek. Ez fiatal pályakezdőként elég sok időmbe került, szóval elég sokáig itthon voltam, melynek - a csúúnya anyagiakat félretéve - egy percét sem bánom. Született egy Árny és Fény című regényem, megtudtam, milyen az, ha azért szeretnek, ami számomra a legfontosabb, megismerkedhettem olyan emberekkel, akik nem elítélnek, hanem csodálnak azért, mert van fantáziám, és nem néznek ferdén rám. Eljutottam oda, hogy a Niara Stanfire nem csupán egy művésznév lett, hanem én. Magam. Olyan barátokra tettem szert, akiket a mai napig fontosnak tartok, és fél szavakból is sikerült megértenünk egymást. Hálás voltam nekik, amiért szerették az Árny és Fényt, mert ezzel nem csak Jayt, Carryt és Hiremet szerették, hanem engem is. A legőrültebb, legbensőbb fantáziám adtam át másoknak, és akik ezt olvasták, megismertek engem is :)
Időrendben tekintve úgy egy éve mehetett az ÁF, mikor ajánlatot kaptam egy másik regényem megjelenésére, ami nem volt teljesen kész. Melyik írópalánta nem ugrott volna erre a lehetőségre? Időt adtak bőven, azt mondták, megvárják, amíg befejezem. Innentől csak az a regény érdekelt, félbehagytam az ÁF-et, türelmet kértem mindenkitől, és eltűntem a facebookról. Gondolom senkinek sem kell bemutatnom, hogy mennyi időt vesz igénybe ez az oldal :) Én azt az időt a regény befejezésére fordítottam.
Csupán volt egy probléma. Ami igazából az én, természetemből adódó hibám. Túlságosan is akartam, és amit túlságosan akarok, megőrjít. Óriási megfelelési kényszerem van, ami végül megölte a regényt. Nem tudtam befejezni, viszont 22 éves koromra van néhány csillogó őszhajszálam - ráadásul a frufrumban, hogy a fene egye meg... - miatta. Olyan szinten meggyűlöltem azt, amit a világon a legjobban szeretek, hogy úgy éreztem, elég. Mindenből. Még az itthonlétből is. Jelentkeztem egy tanfolyamra, hogy meglegyen papíron is a szakmám abból, amiből diákmunkásként gyakorlatot szereztem a gimnáziumban. Fura volt kilépni újra a nagyvilágba, nem mint Bozóki Anita, hanem mint Niara. Már képtelen voltam eltitkolni, hogy írok. A csoport előtt való bemutatkozásomba is belefűztem, melyből később lett egy csúnya félreértés, mivel megkérdezték, igaz-e, hogy azért van művésznevem, mert pornózok...
Ekkor olyan szinten visszasírtam mindent, az írást, a barátaimat, a világomat, az életemet, amit otthon töltöttem, hogy egy nagyon kedves barátnőmmel létrehoztam a Blogregények Tárháza nevű íróközösséget, melyben a blogger írókat akartam egyesíteni. Régebben nekem is sokan mondták, hogy egy írót csak egy másik író érthet meg. Akartam minden írónak egy otthont, ahová hazatérhet, ahol az ott lakók megértik őt, nem tartják furának, nem kell titokban tartania, hogy színes a fantáziája. A csoport annyira jól ment, annyi szeretet és lendület volt benne, hogy én is újra írni kezdtem. Az utolsó, huzamosabb itthon töltött időszakomban csupán hat nap alatt megírtam egy 320 (A/5) oldalas regényt, amiben nincs semmi extra, nincsenek benne zombik, angyalok, démonok, csupán barátság, szerelem, összetartás. És ez az előző kudarcomhoz képest annyira felüdítő volt :) Hála ennek a regénynek, és a csoportnak, úgy éreztem, mindent visszakaptam :) Úgy döntöttem, csinálok igazi, "kiadható" regényt belőle, ezért új címet kerestem neki, és eszerint igazítottam az átírást.
De persze semmi nem lehetett olyan, mint volt, mivel munkát kaptam egy német cégnél - sztem mindenki tudja, hol. Mint pályakezdő négy órában dolgoztam, de sztem azt sem kell senkinek sem elmagyaráznom, milyen egy rossz légkör, és hogy az mennyire elemészti az embert. Sokkal fárasztóbb volt, mint egy nyolc órás állás, és mikor hazaértem, írás helyett csupán rá akartam feküdni az agyamban a delete gombra, hogy kitöröljem a napot. Ez a helyzet eléggé nyomasztó volt ahhoz, hogy csak zagyvaságokat írjak, de azért igyekeztem. Nem volt olyan nap, hogy ne írtam volna legalább egy sort - vagyis esetemben átdolgoztam volna.
A cégnél töltött pályafutásom egy facebookos játékkal ért véget, amiről szintén tudtok. Azt hiszem, ez volt a végső csepp, amely akkora csalódást okozott - hiába nyertem meg, nem érte meg a sok erőfeszítést -, hogy úgy döntöttem, fiatal vagyok én még ehhez, és ideje mennem. Szerencsére sikerült munkát kapnom egy másik német cégnél, ahol az egyenruha már nem piros, hanem sötétkék :) Itt nagyon magas óraszámban dolgozom, meg fél percig nem vagyok egy helyben. Lehet, hogy fáradt vagyok, és koncentrációt igényel, de sokkal jobban érzem magam, mint előtte. Azt hiszem, újra kezdek a régi Niara lenni, akit az előző munkahelyemen igyekeztek megölni. (Fura, hogy négy órában nem tudtam írni, most, mikor 3x annyit dolgozom, pedig kész vagyok rá. Érdekes ez a szellemi dolog... győz a fizikális fölött.) Csupán annyi ára van a dolognak, hogy hulla fáradt vagyok :D Imádom a melómat, minden megvan benne, amit szeretek, de hulla vagyok. És ebből jön az "élsz még?" kérdés. Ne haragudjatok rám, amiért nem válaszolok, de a "Mi újság?" "Hogy vagy?" "Itt vagy?" "Mi van veled?" és hasonló üzenetekre egyelőre nem is fogok válaszolni. Hogy ha kérdést kaptam, vagy valami fontosabb közlendő volt az üzenetben persze, nyilván nem hagytam figyelmen kívül, de ez most sajnos nem az az időszak, amikor tudok "bájcsevegni". Mindennek van egy kis ára. Ahhoz, hogy legyen időm munka mellett dolgozni a regényemen, valamit ki kellett iktatnom a napirendből, és az a facebook, meg a chatelések voltak. Az olvasást is háttérbe szorítottam, csak gyűjtöm a könyveket, hogy amint vége a regényem átírásának, mindent pótolhassak.
Szóval ezúton szeretnék bocsánatot, és egy kis megértést kérni tőletek. Persze nem mindig lesz így, de most a szabadidőmet szeretném a regényemre fordítani. Anélkül nem vagyok az, aki :) Ettől még szeretlek titeket, és olvasom a postjaitokat, csupán láthatatlan vagyok. De mint mindig, a fontos helyzetekben továbbra is itt vagyok :)"
A kiegészítés pedig annyit takar, hogy emiatt a blog sem frissül. Az említett regény az Esőnapok, melyből részleteket szeretnék kitenni karácsonyra. Vagy az első néhány fejezetet :) Eddig jobb oldali szavazásban lévő válaszok azt sugallják, érdekelne titeket, és minél többen jelzitek ezt nekem, annál biztosabban tudom, hogy nyugodtan megoszthatom veletek.
Azt hiszem, helyzetjelentésből ennyi. Remélem, legközelebb valami naaagyon jó hírrel jelentkezem :P
Addig is, vigyázzatok magatokra! :)
Millió puszi!
N. S. Értékeld a bejegyzést:
Ezt a "levelet" a facebookra írtam, de úgy érzem, itt is helye van, mert a blogot is érinti. A végén teszek egy kis kiegészítést :)
"Huh, nem is tudom, hol kezdjem.... :D Igazából csak azért születik ez a bejegyzés, mert tele van a postafiókom "élsz-e még?" levelekkel. Jelentem, élek. Nem, a profilom sem halott, sőt, csak az a profilom van, mind Bozóki Anitának, és mind Niara Stanfire-nek. Nem az történt velem, mint a régi bloggerekkel, hogy létrehoztak egy profilt álnéven, majd meguntam és fel sem nézek ide. Én ezt használom. Ez a fő :) A mobilom is erre van állítva, és attól még, hogy nem írok, és nem zöld a pöttyöm, minden hajnalban megnézem, kivel mi újság van.
De tudom, hogy régen ez volt a mottóm: én mindig online vagyok, elérhetsz bárhol, bármikor.
Nos, ez még mindig így van, de... Sok minden történt. Először is, felnőttem. Vicces kimondani, de igen, felnőttem - vagy valami olyasmi -.-
Amikor mindig online voltam, még itthon voltam. A gimi végén jártam, majd vacakoltam, hogy való-e nekem az egyetem, vagy nem, míg végül úgy döntöttem, hogy a családomat választom, felépítem a jövőt, amire mindig is vágytam, és munkát keresek. Ez fiatal pályakezdőként elég sok időmbe került, szóval elég sokáig itthon voltam, melynek - a csúúnya anyagiakat félretéve - egy percét sem bánom. Született egy Árny és Fény című regényem, megtudtam, milyen az, ha azért szeretnek, ami számomra a legfontosabb, megismerkedhettem olyan emberekkel, akik nem elítélnek, hanem csodálnak azért, mert van fantáziám, és nem néznek ferdén rám. Eljutottam oda, hogy a Niara Stanfire nem csupán egy művésznév lett, hanem én. Magam. Olyan barátokra tettem szert, akiket a mai napig fontosnak tartok, és fél szavakból is sikerült megértenünk egymást. Hálás voltam nekik, amiért szerették az Árny és Fényt, mert ezzel nem csak Jayt, Carryt és Hiremet szerették, hanem engem is. A legőrültebb, legbensőbb fantáziám adtam át másoknak, és akik ezt olvasták, megismertek engem is :)
Időrendben tekintve úgy egy éve mehetett az ÁF, mikor ajánlatot kaptam egy másik regényem megjelenésére, ami nem volt teljesen kész. Melyik írópalánta nem ugrott volna erre a lehetőségre? Időt adtak bőven, azt mondták, megvárják, amíg befejezem. Innentől csak az a regény érdekelt, félbehagytam az ÁF-et, türelmet kértem mindenkitől, és eltűntem a facebookról. Gondolom senkinek sem kell bemutatnom, hogy mennyi időt vesz igénybe ez az oldal :) Én azt az időt a regény befejezésére fordítottam.
Csupán volt egy probléma. Ami igazából az én, természetemből adódó hibám. Túlságosan is akartam, és amit túlságosan akarok, megőrjít. Óriási megfelelési kényszerem van, ami végül megölte a regényt. Nem tudtam befejezni, viszont 22 éves koromra van néhány csillogó őszhajszálam - ráadásul a frufrumban, hogy a fene egye meg... - miatta. Olyan szinten meggyűlöltem azt, amit a világon a legjobban szeretek, hogy úgy éreztem, elég. Mindenből. Még az itthonlétből is. Jelentkeztem egy tanfolyamra, hogy meglegyen papíron is a szakmám abból, amiből diákmunkásként gyakorlatot szereztem a gimnáziumban. Fura volt kilépni újra a nagyvilágba, nem mint Bozóki Anita, hanem mint Niara. Már képtelen voltam eltitkolni, hogy írok. A csoport előtt való bemutatkozásomba is belefűztem, melyből később lett egy csúnya félreértés, mivel megkérdezték, igaz-e, hogy azért van művésznevem, mert pornózok...
Ekkor olyan szinten visszasírtam mindent, az írást, a barátaimat, a világomat, az életemet, amit otthon töltöttem, hogy egy nagyon kedves barátnőmmel létrehoztam a Blogregények Tárháza nevű íróközösséget, melyben a blogger írókat akartam egyesíteni. Régebben nekem is sokan mondták, hogy egy írót csak egy másik író érthet meg. Akartam minden írónak egy otthont, ahová hazatérhet, ahol az ott lakók megértik őt, nem tartják furának, nem kell titokban tartania, hogy színes a fantáziája. A csoport annyira jól ment, annyi szeretet és lendület volt benne, hogy én is újra írni kezdtem. Az utolsó, huzamosabb itthon töltött időszakomban csupán hat nap alatt megírtam egy 320 (A/5) oldalas regényt, amiben nincs semmi extra, nincsenek benne zombik, angyalok, démonok, csupán barátság, szerelem, összetartás. És ez az előző kudarcomhoz képest annyira felüdítő volt :) Hála ennek a regénynek, és a csoportnak, úgy éreztem, mindent visszakaptam :) Úgy döntöttem, csinálok igazi, "kiadható" regényt belőle, ezért új címet kerestem neki, és eszerint igazítottam az átírást.
De persze semmi nem lehetett olyan, mint volt, mivel munkát kaptam egy német cégnél - sztem mindenki tudja, hol. Mint pályakezdő négy órában dolgoztam, de sztem azt sem kell senkinek sem elmagyaráznom, milyen egy rossz légkör, és hogy az mennyire elemészti az embert. Sokkal fárasztóbb volt, mint egy nyolc órás állás, és mikor hazaértem, írás helyett csupán rá akartam feküdni az agyamban a delete gombra, hogy kitöröljem a napot. Ez a helyzet eléggé nyomasztó volt ahhoz, hogy csak zagyvaságokat írjak, de azért igyekeztem. Nem volt olyan nap, hogy ne írtam volna legalább egy sort - vagyis esetemben átdolgoztam volna.
A cégnél töltött pályafutásom egy facebookos játékkal ért véget, amiről szintén tudtok. Azt hiszem, ez volt a végső csepp, amely akkora csalódást okozott - hiába nyertem meg, nem érte meg a sok erőfeszítést -, hogy úgy döntöttem, fiatal vagyok én még ehhez, és ideje mennem. Szerencsére sikerült munkát kapnom egy másik német cégnél, ahol az egyenruha már nem piros, hanem sötétkék :) Itt nagyon magas óraszámban dolgozom, meg fél percig nem vagyok egy helyben. Lehet, hogy fáradt vagyok, és koncentrációt igényel, de sokkal jobban érzem magam, mint előtte. Azt hiszem, újra kezdek a régi Niara lenni, akit az előző munkahelyemen igyekeztek megölni. (Fura, hogy négy órában nem tudtam írni, most, mikor 3x annyit dolgozom, pedig kész vagyok rá. Érdekes ez a szellemi dolog... győz a fizikális fölött.) Csupán annyi ára van a dolognak, hogy hulla fáradt vagyok :D Imádom a melómat, minden megvan benne, amit szeretek, de hulla vagyok. És ebből jön az "élsz még?" kérdés. Ne haragudjatok rám, amiért nem válaszolok, de a "Mi újság?" "Hogy vagy?" "Itt vagy?" "Mi van veled?" és hasonló üzenetekre egyelőre nem is fogok válaszolni. Hogy ha kérdést kaptam, vagy valami fontosabb közlendő volt az üzenetben persze, nyilván nem hagytam figyelmen kívül, de ez most sajnos nem az az időszak, amikor tudok "bájcsevegni". Mindennek van egy kis ára. Ahhoz, hogy legyen időm munka mellett dolgozni a regényemen, valamit ki kellett iktatnom a napirendből, és az a facebook, meg a chatelések voltak. Az olvasást is háttérbe szorítottam, csak gyűjtöm a könyveket, hogy amint vége a regényem átírásának, mindent pótolhassak.
Szóval ezúton szeretnék bocsánatot, és egy kis megértést kérni tőletek. Persze nem mindig lesz így, de most a szabadidőmet szeretném a regényemre fordítani. Anélkül nem vagyok az, aki :) Ettől még szeretlek titeket, és olvasom a postjaitokat, csupán láthatatlan vagyok. De mint mindig, a fontos helyzetekben továbbra is itt vagyok :)"
A kiegészítés pedig annyit takar, hogy emiatt a blog sem frissül. Az említett regény az Esőnapok, melyből részleteket szeretnék kitenni karácsonyra. Vagy az első néhány fejezetet :) Eddig jobb oldali szavazásban lévő válaszok azt sugallják, érdekelne titeket, és minél többen jelzitek ezt nekem, annál biztosabban tudom, hogy nyugodtan megoszthatom veletek.
Azt hiszem, helyzetjelentésből ennyi. Remélem, legközelebb valami naaagyon jó hírrel jelentkezem :P
Addig is, vigyázzatok magatokra! :)
Millió puszi!
N. S. Értékeld a bejegyzést:
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése