0 Destiny

Ezen az oldalon Destiny című regényem online részletét tekintheted meg. Ha információra van szükséged a történettel kapcsolatban, kattints az ajánló menüpontra, ahol a regény ismertetőjével találkozhatsz. Megtisztelsz azzal, ha olvasás után néhány szóban leírod nekem a véleményed, vagy jelzed, hogy itt jártál :)
                                                                                                      Jó olvasást!

Kozári Andreának a rózsaszínű varlakokért, és amiért elhitette velem, hogy amit csinálok, nem őrültség ;) 1991. December 11. New York City, Egyesült Államok A karácsonyi díszek ellenállhatatlanul ragyogták végig Manhattan utcáit.  Az arany és az ezüst másodpercről–másodpercre váltotta színét a kicsi Dominic szeme előtt. Apja meleg kocsijából mind olyan csodásnak és ellenállhatatlannak tűnt, hogy még a hideget is elviselte volna értük, ha lett volna rá idő. Ragyogó pontok az ébredésben. Hópelyhek sugárzó árnyai az éjszakai lámpafényben.  A lehelete megtapadt a kocsi ablakán, ujjával szétmaszatolta, hogy jobban lássa a karácsonyi vásárt. Még két hét volt a nagy ünnepig. Gyermeki szeme látta magát, ahogy apjával kiszállnak a kocsiból és a mikulás ölében ülve osztja meg vele azt a végtelen listát, amit útközben talált ki.  Apja azonban eltekerte a rádiót, amiből halk, karácsonyi zene szólt, és helyette Nick Jolins unalmas, elcsépelt karácsonyi viccei recsegtek az öreg hangszórókból. A Metropolitan Múzeum előtt nagy volt a tömeg, mikor megérkeztek. Giccsbe öltözött emberek szálltak ki autóikból; neves tudósok, őrült szakemberek mind csak az apja miatt jöttek el ide. Nem való hely ez egy gyereknek... Dominic szívesebben maradt volna odakint, hogy gyönyörködjön a lassan szálló hópelyhekben, de alighogy kitette tarka kesztyűs kezét, hogy elkapjon egyet, apja megragadta a karját, és magával rángatta, hogy minél előbb fel tudjon készülni a sajtónak szánt előadásra.  Michael Morgan nem volt nagy tudós. Kicsinek számított a nagynevű kollégái közt az Einstein–szerű frizurájával és a pökhendi stílusával. A neje halála után Dominic, a hat éves kisfia maradt az egyetlen hozzátartozója, akinél senki nem szerette jobban, de a férfi túl elfoglalt volt, hogy ezt észrevegye. Fia csak egy volt a számos nyűg közül, és bár büszke volt rá, sosem hitte, hogy egyszer követni fogja őt a pályáján. – Mr. Morgan, csak nem a kis Dominic? – kérdezte egy feltűzött hajú nő, aki Dominic szerint úgy nézett ki, mint Zordon az Oroszlánkirályból. Sötét bőr, fekete sörénnyel. A ruhája csillogott, villogott és a leheletének alkohol szaga volt, mikor lehajolt elé, hogy szemügyre vegye. Dominic elbújt apja mögé, és arcát a zakónadrágba fúrta, hogy a hölgy még véletlenül se láthassa. – Ne félj tőlem, aranyom – kérte a nő. – Hány éves vagy? – Dominic nem felelt, csak még jobban elhúzódott, mikor látta, hogy a hölgy keze felé indul.  Apja épp pezsgőt váltott két túlöltözött férfival, akik széthúzták az ajkukat, és mézes–mázos hangon tettek megjegyzést Michael hamu–szőke, türkizszemű kisfiára.  – Mrs. Switch, hátravinné a fiamat és előkészítené a sajtótájékoztatóra? – mondta az apja megszokott, mély hangján, bár Dominic nem is sejthette, hogy ez a szivar miatt van. Számára ez jelentette az apai hangot, a biztonságot, a szigort és az otthont.  – Hát persze, Mr. Morgan. Dominic rettegett attól, hogy mit művel vele ez a hölgy, ha az apja rábízza. Bizarr kép jelent meg saját magáról – egy túlöltözött pulikutyáról, akit különböző masnikkal díszítenek majd. – Dominic! – szólt utána az apja. – Az előadáson találkozunk.  Hisztizhetett is volna, de nem tette. Nem nevelte senki arra, hogy viselkedjen, egyszerűen csak zavarban volt és tudta, hogy az apja mérges lenne rá, ha netán szót emelne ellene. Hagyta, hogy a hölgy megfogja a kezét és magával vigye egy másik szobába, ahonnan narancslé és német krémesek szaga áradt, mint a cukrászdában, ahová régen a mamája vitte.  Azelőtt sosem volt még múzeumban, az apja nem ért rá ilyesmire, de mindig is kíváncsi volt milyen egy igazi dinó csontváz, amiről a többiek meséltek a tanárnőnek. Az osztálytársai szerint a múzeumban akadt néhány, amolyan kipreparált, fényesre csiszolt, összecsavarozott kollázs, amivel az ilyen hölgyeket, mint ez a Mrs. Switch, halálra lehet ijeszteni, de ő csak képeket látott, unalmas, ronda keretű képeket és olyan fényűző ereklyéket, amikhez tudta, hogy hozzá sem érhet.  Nem volt ő hozzászokva, hogy emberek vegyék körbe, így aztán tetszett neki az elzárt szoba. Lehuppant a vörös díványra és szembenézett az apja jól ismert lombikjaival, amiket ő csufi–üvegeknek hívott. Tudta, hogy apja ezentúl nem csak egy hétköznapi ember, és hogy most már annyira sem fog törődni vele, mint eddig. De nem gondolta, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. Az ingyen sütemények viszont tetszettek neki, és ennek hála, még ez a ronda képű Mrs. Switch is kezdett szimpatikussá válni. Végre egy ismerős arcot is látott, amikor Victor, az apja kollégája lépett a szobába. Dominic megörült neki, hiszen Victor minden karácsonyra legót vett neki, és gyakran vitte a saját gyerekeivel kirándulni. Amíg apja a laborban dolgozott, Dominic faleveleket gyűjtött az erdőben és vadállatokat figyelt a piacon vásárolt távcsövével. – Jól szórakozol, Pajti? – simította meg Dominic bubi fizuráját és kedvesen mosolygott rá.  Dominic nem tudott felelni, túlságosan sokat kapott be a puncsos süteményből, amit a hölgy hozott neki. Az ismerős Pajti megnevezés viszont egyfajta nyugalommal töltötte el aprócska szívét.  – Victor, beszélhetnék veled? – lépett mellé Mrs. Switch, és mivel most nem volt nála sütemény, már nem is tűnt olyan kedvesnek. A hangjában volt valami, ami miatt Victor elkomolyodott, és Dominic végül magára marad. Sokáig ült ott, egyedül. Lóbálta a lábát, és üdítőt ivott. Végül szégyellte magát ugyan, de ilyen a szükség, és bár maga is megkereshette volna hol a mosdó, inkább Victort, meg azt a csúnya arcú Mrs. Switchet kereste meg, hogy megmutassák neki. El is ment a nagy, vörös függöny felé, ami mögött eltűntek és egy újabb szobába lépett. Állt ott egy darabig, apjától megtanulta, hogy ne szóljon bele, ha két felnőtt vitázik, és ahogy ez a Mrs. Switch beszélt Victorral, bizony, eléggé vitatkozásnak tűnt.  – Hogy teheti ezt egy gyerekkel? – Járkált fel alá a nő, a tűsarkúja élesen karistolta a parkettát. – Hány éves, négy? Öt?  – Hat éves – felelte Victor megnyugtatóan. – Már iskolás. – De nézz csak rá, Victor, még egy gyerek, a te lányodnál sem öregebb és hagyod, hogy ezt tegye vele? Ő nem egy patkány, akin kísérletezni lehet! – Mrs. Switch ekkor vette csak észre, hogy Dominic ott áll. A kisfiút sosem érdekelte, miről beszélnek a felnőttek, az ő kicsi világa messze állt még a gondoktól és a bajoktól, amik ezután várnak rá.  Odakint, a múzeum közepén az újságírók már a lencséjüket fényesítették és minden mikrofont a színpadra irányítottak, hogy a nagy tudóst a középpontba helyezzék. Mr. Morgan ragaszkodott hozzá, hogy a fia mellette legyen, akit kigyógyított a végstádiumú leukémiából, így egy kis szék állt a színpad szélén, eltervezve, hogy ott majd Dominic fog ülni.  A kisfiút először még zavarta a rengeteg vaku, meg a sok kattogás. Több ezer szempár figyelte a színpadot, idegen arcok, akiket még ha akart volna, sem tudott volna megjegyezni. Megpróbált úgy tekinteni az alkalomra, mint egy edzésre a karácsonyi műsorhoz. Tudta, hogy az apja büszke lesz rá és csak ez számított.  – Mr. Morgan, igaz, hogy az Etandon képes megfékezni az AIDS terjedését? – kérdezte egy újságíró a tömegben. Dominic felfigyelt rá, mert olyan furcsa haja volt és nagy medál a nyakláncán, amiben négy vonal indult ki egy kör széléből és egy pontban ért véget a közepén. Nagyon érdekesnek találta.  – Az Etandon a Kronvitel nevű vírus egyik építőanyaga, mely segít a szervezetnek a regenerálódásban egy hosszú betegség után, legyen az daganat, fertőzés, leukémia – mutatott a fiára. – A vírus képes megtalálni a szervezetben a hibás sejteket és egy lebontó folyamat révén azokat megsemmisíteni vagy a maga formájára alakítani. Az esetek kilencven százalékában az AIDS vírussal fertőzött patkányok felépültek a betegségből, és a tesztalanyoknál is jelentős javulást értünk el.  – És nem félt, hogy a fiának bármi baja eshet a kísérletek során? – kérdezte egy nő.  Mr. Morgan elhallgatott.  – Magának van gyereke, hölgyem? Nem, nincs, különben nem kérdezne ilyet. Ha az ember elveszíti a legfontosabb személyt az életében és egy napon közlik vele, hogy a fia már csak néhány hónapig lesz vele, megtesz mindent, amire képes. Én így tettem. Vállaltam a kockázatot, hogy megmentsem a fiam életét, és íme! – Mutatott ismét rá, talán sosem volt ilyen büszke a fiára és önmagára. – Dominic! Az én szemem fénye…  Ott a csontváz! – kiáltott Dominic magában, mert onnan fentről, a színpadról meg a magas székről tisztán látott egy csontos fejet a tömeg fölé magasodni. Fantasztikusnak tartotta, és még az sem érdekelte, hogy mindenki öt fényképezi. Alig várta, hogy elmesélje azoknak a pökhendi osztálytársainak, hogy végre ők is irigykedjenek egy kicsit. – Gyere ide, Dominic! – hívta az apja, és a kezét kedvesen emelte felé a mikrofon mögül.  Vajon onnan jobban lehet látni a csontvázat? Vagy ha most mutatja meg az apjának, zavarni fogja? Úgy döntött, nem említi meg. Az apja – bár kedves arcot vágott – mindig elfoglaltnak tűnt, ha a petricsészéi a közelében vannak, mint most, egy hosszú asztalon, mindenféle makettel meg egy táblával, amin unalmas, ám ismerős rajzok voltak. Az esélytől viszont nem akarta megfosztani magát, a dinó ott volt és minden szögből meg akarta vizsgálni. Odament hát – a sötétkék gyerekfarmer kicsit nagy volt rá, eltakarta a sportcipőjét, de az apja szerint belenő majd. Ő is ebben reménykedett.  Ahogy ott állt az apja mellett, a dínó eltűnt egy paraván mögött. Nagy csalódás öntötte el és hirtelen feleszmélt, hogy a vakuk a szemébe villognak, mindenki őt nézi és a szíve egyre hevesebben kezd verni. A lámpaláz izzadság formájában ült ki a homlokára és gyenge ujjacskáit ökölbe szorította. – Bátorság, fiam! – suttogta az apja, de Dominic úgy érezte, ide kevés a bátorsága. A szívverése egyre szaporábbá vált és a lábai remegni kezdtek. A verejték végigfolyt apró arcán és a vakuk egy nagy fénycsóvává álltak össze, mint egy fegyver, ami egyenesen rácéloz. – Dominic, rosszul vagy?  Nem felelt, de nem azért, mert nem akart. A lábai ledobták magukról a súlyt és a teste rázkódni kezdett, vadul dobálta magát a színpad közepén, a fényképezőgépek meg csak kattogtak, ahogy apja letérdelt mellé.  – Hívjanak már orvost!  A hangzavar nagy volt Dominic körül. Nem tudta, mi történik, az egész olyan volt számára, mint egy álom, amiben Victor, az apja, a csúnya Mrs. Switch meg egy csomó idegen kérdezi, mi baja. Érezte, hogy a teste rázkódik, de azt már nem, hogy fájna, ha valamibe beleütődik.  Az apja a nevén szólította. Dominic nem értette, miért ilyen ideges mindenki. Ő jól volt. Furcsán érezte magát, de hála komoly betegségének nagyon is jól tudta, milyen az, amikor súlyossá válik a helyzet. Lassan már csak zsibbadást érzett. Furcsa, mélyről jövő zsibbadást és különös erőt az eddigihez képest. Apja megveregette az arcát, de csak gyengéden, hogy kinyissa a szemét. Megtette, mert kíváncsi volt rá, ugyan ott van–e még. Az aggódó arcok elfehéredtek és Mrs. Switch ordítva ugrott fel a körből, ami fölé nehezült.  – Michael, nézze meg a szemét! 2007. Augusztus 3. New York City, Egyesült Államok – Neeeeew Yoooork! – kiáltja a húgom, mikor a belvárosba érünk. Remélem, ezzel végleg befejezi a Sinatra zenéjének éneklését, amit legalább háromszáz mérföldön keresztül hallgattunk. – El sem hiszem, hogy itt vagyunk!   Luke öreg Granadájában úgy festünk, mint az Indiából jött árusok. A csomagjaink az ablakhoz préselődnek, és csoda, hogy Kingwoodtól idáig egyetlen rendőr sem kapcsolt le minket. Pedig nincs sok holmink. Csak sok kacat. Mindent elhoztunk, ami a régi házunkból megmaradt. Már egy ideje próbálom megjavítani a fél úton elromlott GPS–t. Nem nagyon értek az ilyesmihez, de legalább lefoglal. A családomon belül amúgy is én vagyok a műszaki zseni, ami pedig Luke–ot, a bátyámat illeti, nos, hat éve nem láttam, de ha egy kicsit is hasonlít apára, tuti, hogy a Windowst sem tudja feltelepíteni. – Sandra, innentől ismerem az utat – mondja Luke, és a GPS–ért nyúl, de nem akarom odaadni neki. Amíg a beállításokkal bíbelődöm, egy pillanatra sincs időm máson gondolkozni. – Inkább élvezd a kilátást. Ahelyett, hogy kinéznék a szélvédőn, oldalra fordítom a fejem és a bátyámra pillantok. Sokkal jobban érdekel az ő jelenléte, mint New York forgalmas utcái. Kicsit még mindig hihetetlen, hogy itt ülök Luke mellett, egy rozoga tragacsban, és a lakására tartok, amit mától nekem is otthonomnak kell hívnom. Sosem hittem, hogy egyszer Luke–kal fogok lakni. Más helyzetben még örülnék is neki, hogy az imádott bátyámmal újra egy család lehetünk, de most egyedül csak az tenne boldoggá, ha működne ez a nyamvadt GPS! Luke észreveszi, hogy nézem, és kihasználja a pillanatot, hogy elvegye a GPS–t. A csavarok kihullnak belőle, mikor a kesztyűtartóba csúsztatja. Az utolsó reményem volt, hogy lekössem magam. Felsóhajtok, és savanyúan kinézek a szélvédőn. Egy fehér teherautó mindent eltakar előttünk. Luke olyan közel állt hozzá, hogy akár belénk is jöhet, mikor kiengedi a kéziféket. Mellettem egy Subaru füstölög, a sofőrje rátapos a gázra és nagy reccsenéssel beleszalad az előtte haladó autóba. Szép kis láncreakciót indít el, mondhatom… – Ij, ez drága lesz – mondja a húgom, Erica, miközben feltérdel a hátsó ülésen, és majd’ kiesik az ablakon, hogy előre lásson. – A Subaru totál ledarálta a Chevy hátulját – folytja a tudósítást. Megpróbálok jó arcot vágni a dologhoz, de nem megy. Ezer okom lenne haragudni Erica–ra, de most csak egy valamiért tudok: hogy képtelen szomorúan, csendben végigülni az utat, és elfelejtetni velem, mennyire boldog a költözés miatt. – Biztos minden rendben? – kérdezi Luke. Amióta eljöttünk otthonról, folyton azzal nyugtatom magam, hogy az új, komolyabb külső ellenére Luke még mindig ugyan az az ember, aki évekkel ezelőtt, néhány haverjával és a kedvenc gitárjával – Joe–val – útnak indult, hogy meghódítsa New York városát. Csupán nyolc éves voltam, a húgom pedig még be sem töltötte a hatot, így alig emlékezhet arra az időre, mikor Luke még velünk lakott. Én viszont emlékszem. Legfőképp arra, hogy folyton a bátyám nyakán csüngtem, és úgy cipeltem a gitárját a koncerteken, mint valami kis segéd. Akkoriban sosem volt rövid a haja. Világosbarna lófarka szinte a derekáig ért, és gitározás közben vadul rázta, mikor rátört a metál feeling. Nem tudom, meg fogom–e szokni valaha ezt a rövid frizurát és a lyukakat a szemöldökén, ahol régen még piercingek törték meg a napfényt. – Persze – mondom végül, és zavartam újra a teherautóra szegezem a pillantásomat, ami lassan, vonakodva megy két centit a dugóban. – Talán… beszélhetnél hozzám – folytatja Luke. – Egész úton Erica kornyikálását hallgattam. Szomorúan elmosolyodom. Erica tényleg, borzalmasan énekel, de eddig még senki nem vette a bátorságot, hogy ezt közölje is vele. – Rob nem haragudott, hogy ki kellett költöznie a lakásból? – kérdezem élesen. Robra, a régi utcánkból csak egy homályos pacaként emlékeszem, de jobb téma nem jut az eszembe. Luke–kal is csak szomorú dolgokról tudnék beszélni, amit nem akarok.  – Rob? Nem. Ezt amolyan jelnek vette, hogy ideje továbblépni a barátnőjével. – Összeköltöztek? – De még mennyire. – Gratulálok… – Durván két hónapja ismerik egymást, de ha baj van, még mindig ott a dívány. Semmi kedvem nevetni, Luke–nak mégis sikerül kicsalnia belőlem egy mosolyt. Nem tudom, hogy a bátyám mennyit változott a külön töltött évek alatt, de egész biztos, hogy a humora a régi maradt. – Nézzétek, egy igazi Macy's reklám! – kiáltja a húgom, és a távolba mutogat, az egyik kivetítőre. Az arca kipirult az örömtől, sötét színű, hullámos haja pedig teljesen összekócolódott a rengeteg ugrándozástól. Letekerem az ablakot az öreg verdán, és halovány mosollyal az ajkamon végre szemügyre veszem új otthonom. New York nem az a hely, ahová valaha is költözni akartam. Az olyan magányos farkasok, mint én, szeretik a Kingswood féle csendes helyeket, ahol felnőttem. Erica–val ellentétben én képtelen vagyok izgalmat érezni a helyzetünk miatt. Én más vagyok. Sosem voltam az a könnyed, túllépős fajta, aki még a rosszban is csak a jót látja. A New yorki szmog úgy árad a kocsiba, mintha szándékosan odanyomták volna. Óvatosan kihajolok az ablakon, és látom, hogy nem azért szürke minden, mert be van borulva, hanem mert a luxus felhőkarcolók eltakarják az utcák elől a napfényt. Hatalmas kivetítők vonják magukra a figyelmem. Politikai kampányok, a legújabb fogkrém reklám és egy unalmas film előzetese – már megint. A neonok idegbeteg gyorsasággal változtatják színüket – diszkókat reklámoznak és a drágább éttermeket. Az irodaházak aljában kis üzletek sorakoznak; sárga csíkos sátor a zöldséges előtt, márkás cipőboltok és hitelirodák, amikből nem is értem, minek ilyen sok. A járdán közlekedők sincsenek jobb helyzetben, mint mi, akik a kora délutáni dugóban dekkolunk. Áruházak szatyrai kerülgetik egymást, a vállak összeütköznek és magas sarkú cipőt viselő hölgyek állnak meg, hogy emiatt elégtételt vegyenek. Néhány férfi egy épület aljában seftel – épp egy öreg madame–ra akarnak rásózni egy minden bizonnyal hamis Rolexet.  Jól festhetünk Erica–val: ő tátott szájjal nézelődik, én pedig komor arccal. Vajon mennyi időbe telik, amíg megszokom? Jó esélyt látok rá, hogy az első iskolai napomon elüt egy kocsi, és nem is lesz ilyen gondom. Luke megígérte, hogy keresünk nekem egy jó sulit, de mindenki tudja, hogy a „jó suli” New Yorkban a magániskolákat jelenti, amire nekünk nincs pénzünk. Luke az egyetlen hozzátartozónk, és hát mit mondjak, nem egy Dagobert bácsi… Még a lakásáról is csak félve mert beszélni, pedig tudom, hogy nem valami luxus villára kell számítanom. Zavar, hogy Luke ennyire rosszul érzi magát emiatt. Penészes a fürdőszoba, na és? Tudom, hogy többé semmi nem lesz olyan, mint otthon volt. Itt, New Yokrban nem lesz meg mindenünk, egy szobában kell laknom Erica–val, de igazából nem is érdekel. Majd megszokom. Az elmúlt évben eleget sirattam a régi, tökéletes életem, a házunkat, a családomat és legfőképpen anyát, így most csak nyugalmat akarok. Erica miatt sem aggódom. Ő eddig is bármelyik szép ruháját eldobta volna azért, hogy New Yorkban lakjon. – Nézd, mennyi sárga Taxi! – ájuldozik a húgom, miközben Kelet–Harlem felé tartunk. Ott van Luke ötödik emeleti lakása, amire pedig felhívta a figyelmünket, hogy a hely a gettó mellett van, és a környék híre nem éppen dicséretes. Vigyáznunk kell majd, kivel állunk szóba, és hogy mindig hazaérjünk, mielőtt beköszönt az éjszaka. – Sárga Taxi, arab sofőr. Gondolod, hogy ez olyan jó buli? – kérdezi Luke, miközben megpróbál leelőzni egy kis piros Sedan–t. Nem sikerül neki. – Jesszus, egy limuzin! – hajol ki Erica az ablakon. – Tuti, hogy Chuck Bass ül benne! A homlokom fogom, és kinézek az ablakon. Épp akkor fékez be mellénk egy barna cabrio, melynek négy utasa úgy bömbölteti a hip–hop–ot, hogy az még egy repülőtér zaját is elnyomná. Mind a négy srácon canabises kendő van, és nyakig tetováltatták magukat. Az egyik illetlen szavakat formáz a szájával, és hevesen mutogatni kezd nekem. Tágra nyíltak a szemeim, majd inkább előre nézek, hátha sikerül gyorsan elfelejtenem. Valamivel jobban érezem magam, mikor kiérünk a dugóból. Már kezdtem érezni a klausztrofóbia jeleit, pedig igazán jól bírom a szűkös helyeket. Elhaladunk egy park mellett, ahonnan nem kisvárosi levegő, de azért enyhe virágillat árad. Olyan békésnek tűnik az eddigiekhez képest. Azt hittem, a nyaram hátralévő részét komor házak közt kell majd eltöltenem. Odahaza mindig gyönyörű volt az augusztus, de talán itt sem lesz olyan rossz. Talán… Egészen addig bízom is ebben, amíg Luke el nem hagyja a parkot, és be nem fordul egy sikátorba. A fákat felváltják a csupasz, romos téglaépületek, a földön fekvő hajléktalanok, és a rossz arcú idegenek. Az egyik házból kiabálást hallok. Egy nő veszekedik az erkélyen a férjével és valamit hozzá is vág, ami majdnem a kocsink tetején landol. A férfi lekever neki egyet. Elfordítom a fejemet és úgy teszek, mintha nem láttam volna semmit. Jó tíz perc araszolás után Luke végre lefékez egy piszkos–sárga társasház előtt. A kinézete nem túl biztató, de ki tudja, belül lehet, hogy egész kellemes és biztonságot adó. Amíg Luke kiszedi a bőröndjeinket a csomagtartóból, szemügyre veszem a környéket. Próbálom szépnek látni, vagy a régi otthonomhoz hasonlítani, de nagyon meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy tényleg találjak némi egyezést. A falakon van néhány graffiti, de hát az hol nincs. Odahaza még Mrs. Fatchman pékségének falán is van, pedig az aztán tényleg elit helynek számít. A fák zöldek, a bokrok nincsenek megcibálva, és még egy kisebb játszótér is van a házzal szemben. Ami viszont zavar, azok az emberek. Máris furcsán méregetnek minket a ház előtti padról. Rájuk mosolygok, amit az egyik idősebb nő viszonoz is. – Jó napot Mrs. Harris, Mrs. Orwin – köszön Luke a csomagjainkkal a kezében. Az asszonyok nyilván kedvelik Luke–ot. Vagy legalább is a gesztusukból ezt vettem észre. – Hogy vagy, Lucas? – vigyorog az egyik nő. – Régen láttunk, csak nem koncerten voltál? Luke lecsapja a kocsija csomagtartóját. – Családi dolgok – közli egy erőltetett mosollyal az arcán. Megpróbálok természetes maradni, mintha az a családi dolog nem egy gyermek elhelyezési per lett volna, melynek következtében most itt vagyunk, és a jövőben Luke lesz a gyámunk.  – Cserfes vénasszonyok, ne is törődj velük – kacsint rám a bátyám, miközben Erica kinyitja a lépcsőház ajtaját. Válasz helyett csak rámosolygok, és elveszem tőle az egyik táskát. – Mikor csináltatsz nekem kulcsot? – kérdezi Erica Luke kulcscsomóját pörgetve az egyik ujján. – Kell valami szuper kulcstartó! Egy Angry Birdsös jó lesz. Elkapom a húgom haját, és rántok rajta egyet, hogy visszább vegyen. Megbeszéltük, hogy nem lesz követelőző. Inkább örüljön, hogy itt van… a netóban még kulcsot sem adtak volna neki, nem hogy hülye madaras vackokat. Egy lány csörtet lefelé a lépcsőházban. A kék színű szoknyája ide–oda libben a térdén, a papucsa pedig hangosan csicsog minden lépésénél. Első ránézésre korombeli lehet, a haja barna, de szőke csíkok vannak benne. Valójába nagyon csinos, pont olyan, mint amilyennek NW–ban képzeltem a lányokat. Azt hiszem, tényleg ki fogok lógni a sorból. A kopott, világosbarna hajam, és a szánalmas öltözködésem üt róla, hogy kisvárosi vagyok. Még a vállaimat is összehúzom, ami a dokim szerint önbizalom hiányra utal. Miután az iskolapszichológus terápiára küldött, a doktor úr hónapokon keresztül próbálta kinevelni belőlem, de ha engem kérdeznek, egyáltalán nincs önbizalom hiányom. Csak rossz a tartásom. A doki amúgy is sok baromságot összehordott, amíg hozzá jártam. Állítólag máshogy látom a dolgokat, mint a normális emberek. A tekintetem rideg, ijesztően üveges, az arcom pedig elgondolkodó – ami eddig senkit sem zavart, számára viszont egy tünet. Ezen kívül nyersnek nevezett, és azt mondta, máshogy magyarázok meg dolgokat, bizonyos helyzetekre pedig nem a megfelelően reagálok, ami komoly problémát jelent. Őszerinte. A betegségem pszichoticizmusnak hívják, ami nem is igazán betegség, csak egy harmadik dimenzióban élek, ami éveken keresztül senkit sem zavart, és hátrányt sem jelentett számomra, de mikor anyám halálakor egyetlen könnycseppet sem hullattam, és apámat elmegyógyintézetbe záratták, mindenki foglalkozni kezdett velem, és én lettem a környék aktuális elmebetege. A doki ajánlott pár New york–i pszichiátert, akik tovább kezelhetik az én hű de nagy problémámat. Pedig szerintem egyáltalán nem baj, hogy nem borultam ki anya halála miatt. Apa megtette helyettem is, és valakinek muszáj volt Erica–ról gondoskodni. Nem is értem, miért kellett volna kiborulnom. Tudtuk, hogy anya beteg, és elég időnk volt felkészülni arra, hogy elmegy. A gyámhatóság persze tájékoztatta Luke–ot, hogy az idősebb húgának nincs minden rendben a fejében, és látom a bátyám szemében, hogy fogalma sincs róla, mihez kezdjen velem. Ha lett volna alkalmunk beszélni róla, talán elmondom neki, hogy nem kell értem aggódnia, de az elmúlt egy hónap, amit a tárgyalások miatt velünk töltött Kingswoodban, túl sűrű, és mozgalmas volt ahhoz, hogy bármit is szóba hozzak. Inkább meghúztam magam, igyekeztem kevés terhet jelenteni, hogy minél többet tudjon a tizenkét éves húgommal foglalkozni. Így talán sikerült még furcsábbnak tűnnöm a szemében, de próbál természetesen viselkedni velem, ami nem megy valami jól neki... Valahányszor hozzám szól, a hangjában aggódás lapul. Ha rajtam múlott volna, meg sem kérem, hogy jöjjön értünk, és vegyen magához. Erica hívta fel aznap, mikor le kellett vágnom apámat a fürdőszobában lógó kötélről. A kórházban azt mondták, apám nem beszámítható, így egyéb, közeli rokon híján kihívták gyámhatóságot, és Erica bepánikolt. Oké, hogy apán kívül Luke az egyetlen felnőtt rokonunk, de nem hiszem, hogy huszonnégy évesen hirtelen apa nyomdokaiba akart volna lépni, hogy tovább nevelje a húgait. Még ha közel lennék a tizennyolchoz, és végre munkát kereshetnék, talán okés lenne a dolog, de hiába kellett hamar felnőnöm, a törvény szemében még csak tizennégy éves vagyok. Most kezdem a gimit… éljen. És ez nem igazán kedvez Luke pénztárcájának. – Luke! – kiált fel a szőke–csíkos lány, mikor meglát minket. A bátyám átcibálja a csomagokat az ajtón, és csak aztán figyel rá. Azt sem tudom, miért pakolta meg ennyire magát. Kitámasztom a lépcsőház ajtaját, hogy ne csukódjon rá. – Szia Patris! – A hanglejtésből ítélve kedveli a lányt. – Ismerd meg a húgaimat. – Sejtelmes vigyor jelenik meg az arcán, miközben felém biccent. A lány jókedvűen szökdécsel az ajtó felé, amit még mindig a lábammal támasztok, és mielőtt kisurran rajta, egy pillanatra megáll előttem, és vigyorogva int egyet. – Szia, Patris vagyok! – kacarássza. – Sandra – felelem egyszerűen. A lány még mindig idétlenül vigyorog rám, és látom, hogy puszit akar adni az arcomra, csak éppen azt nem tudja, hogy melyik oldalára. Végül sikerül eldöntenie – olyan kapkodva nyomja ajkait a kipirult bőrömre, mint ahogy a halacska vadászik a vizébe öntött eledelre, majd kiszökken az ajtón, és játszi könnyedséggel odamegy a ház előtt trécselő asszonyokhoz. – Patris pár házzal arrébb lakik – magyarázza Luke. – Gyakran jár ide a barátnőjéhez, Christinhez. Biztos fogtok még találkozni. – Hallom a szavai mögött bujkáló lényeget. Ez a lány sem tűnt normálisabbnak, mint én. Talán itt mégsem én leszek az aktuális dilis. – Nem fogják feltörni a kocsit? – kérdezem suttogva, mikor a lakás ajtajához érünk. A kopár lépcsőházban úgy terjed a hang, mintha vascsőbe kiabálnék. – Ha fel is törik, tudni fogom ki volt az. Luke megmutatja Erica–nak, melyik kulcs nyitja a zárat, majd kilöki az ajtót, és izgatottan átrohan rajta. Már elég régen eldöntöttem, hogy ha meglátom Luke lakását – bármilyen is –, örömmel fogok körbepillantani, és biztosítom a bátyámat arról, hogy jól fogom magam itt érezni. De valójában fogalmam sincs, mit kéne éreznem. Eddig nagy, családi házban éltem, a szomszédokat nem csak egy fal választotta el tőlem. Ez a lakás viszont pici, mint a tenyerem. A nappalit csak egy jól beépített pult választja el a konyhától, a padlószőnyeg rozsdabarna, a falakat pedig mustársárgára festették, amit köztudottan utálok. Lehet, hogy a színösszeállítás nem a legjobb, de a kedves bútorokkal együtt meleg–otthon érzést ad. A nappalin egy vitrin, néhány polc és egy öreg bőrdívány osztozik két foteljával. Középen egy kis dohányzóasztal van, rajta egy koszos hamutál, amiben elnyomott cigi csikkek rontják el az összképet. Erica azonnal ledobja magát a díványra, és kényelemesen elhelyezkedik, mintha évek óta itt lakna. – Van kábeltévé? – nézegeti a kezébe került távirányítót, amin annyi gomb van, mint egy számítógép billentyűzetén. – Naná! – kiált fel Luke, majd óvatosan hozzáteszi: – Időnként. A lakásban csak három ajtó van. A két egymás melletti teljesen egyforma, a nappali túloldalán lévő harmadik pedig félig nyitva, így látom, hogy az a fürdőszoba. – Bocsi a rumliért, mondtam Robnak, hogy pakoljon össze, mielőtt elmegy – mondja Luke, és szégyenkezve a mosogatóba süllyeszti a koszos tányérokat. – Dohányzol? – kérdezem. Luke szeme azonnal a nappaliban lévő hamutálra szegeződik, majd gyors léptekkel megkerüli a konyhapultot, és megindul az asztal felé. – Nem – feleli zavartan. – Egy rövid ideig cigiztem, de aztán rájöttem, hogy nem nekem való. – Ennek… örülök. Bátyám a hamutállal együtt a szemetesbe dobja a csikkeket, majd mély levegőt vesz, mintha megkönnyebbült volna. Figyelemelterelésként az egyik ajtóra mutat: – Ott van a szobátok! – Erica kíváncsian tápászkodik fel a díványról. – Mivel Rob lakott itt, kicsit kátrány szagú, és egyelőre egy ágy van – Az ajtófélfának dőlök, és bepillantok a kopár, fehér szobába. A húgom azonnal berohan, és leül a letakart ágyra. –, de még a nyáron kifestjük, és holnap elmegyünk néhány bútorboltba. Addig valaki alhat az én szobámban, én megleszek a díványon. Siralmas látványt nyújt a kicsi szoba. Hogy fogunk itt elférni Erica–val? Nincs benne semmi, csak egy ágy, és a nappaliban lévő padlószőnyeg egy darabja. És igen, tényleg cigaretta szag van. – Ez a nagyobb szoba – szólal meg Luke, mintha a gondolataimba látna. Zavartan a fülem mögé tűröm a hajam, de a szemembe lógó tincs túl rövid ahhoz, hogy ott maradjon. – Semmi baj – felelem halkan. Szégyellem magam, amiért nem tudtam a tervemhez tartani magam, és elhitetni Luke–kal, hogy jól fogom érezni itt magam. A bátyám elnyúl az arcomhoz, és kiigazítja a szememből a tincset, amivel az előbb bíbelődtem. – Később talán átköltözhetünk egy nagyobb lakásba – mondja vigasztalóan. – Semmi baj – ismétlem, és ezúttal sikerül a szemébe néznem. Ijesztő, hogy Luke–kal a vonásaink mennyire hasonlítanak. Furcsa valaki olyanban felfedezni önmagam egy részét, akivel évek óta nem találkoztam. A gödröcske, ami a mosoly miatt megjelent az arcán ugyan olyan, mint amilyet én szoktam látni a tükörben, csak neki jobban áll. Mindketten apára hasonítunk; a hajunk világosbarna, a szemünk pedig csokoládé színű. Bárki megmondta volna, hogy Luke az én idősebb, férfi kiadásom, Erica viszont teljesen más. Ő anya baba arcát és kis termetét örökölte. Kár, hogy belsőleg nem hasonlít rá. Erica mindig vad, és szeleburdi, anya viszont nyugodt volt, összeszedett és nem viháncolt folyton, mint egy elmebeteg.  – Eszünk valamit? – kérdezi Erica. – Éhen halok! Luke a nappali falán csüngő órára pillant, melynek hátterében egy gitár van. Előveszi a farmerja hátsó zsebéből a telefonját és megnyom rajta egy gombot. – Rendelhetünk pizzát, később elmegyek, veszek valami kaját. – Királyság! – mondja Erica, és hanyatt vágja magát az ágyon. Amíg várjuk a pizzát, felhozzuk a maradék holminkat a kocsiból, és Luke igyekszik mindent megmutatni a lakásban. A fürdőszoba tényleg gáz, de talán segít majd rajta egy jó alapos takarítás. Az egész lakáson látszik, hogy férfiak lakták, és szerintem már nagyon régen látott női kezet. Amíg Kingswoodban lezajlottak a tárgyalások, és Luke elrendezte a dolgainkat, idehaza mindent Robra bízott, aki úgy hagyta itt a helyet, hogy hemzsegnek a mosatlanok. Luke szobáját tartom a legérdekesebbnek. A bátyám szokásai nem sokat változtak, és a cuccai valahogy ismerősnek tűnnek, pedig sosem láttam őket. Először is ott a szék karján egy fekete színű bőrdzseki, szegecsekkel a hátán, de Luke azt mondja, már elég régen használta és csak az egyik barátja hozta vissza. Engem mégis a gyerekkoromra emlékeztet – Luke mindig fekete cuccokban járt, amitől apa a falnak ment. És ott van Joe. A sarokban pihen egy állványon. Kicsit kopott, kicsit viseltes, de attól még megismerem. Sosem fogom elfelejteni, amikor Luke gitározott, anya pedig énekelt. A családi együttlétek tökéletesek voltak, kislányként nem is kívánhattam volna jobbat. Hatévnyi beszélgetést kell bepótolnunk a bátyámmal, és épp az együttesről faggatom, mikor csenget a pizza futár. Mind hárman a konyhába költözünk, és ott hallgatjuk tovább Luke–ot. Csalódottan épp arról beszél, hogy mégsem sikerült meghódítani New Yorkot. Miután a banda tagjai rendes munkát találtak, már letettek arról, hogy felfedezi őket valami híres producer, és csinálnak pár aranylemezt. Most már csak egy brooklyni kávézóban koncerteznek, ha a tulaj a bezárástól retteg. Az élő zene odacsődíti a fizető vendégeket.  – És a munkád? Szereted? – kérdezem, miközben a pizzán lévő kukoricaszemeket rendezgetem. Épp egy mosolygó arcot próbálok kirakni belőlük, amit Luke aggódó tekintettel méreget. Tudom, mire gondol, de nem hiszem, hogy valaki dilis lesz attól, hogy vidám pizzát akar enni. – Fogjuk rá – mondja Luke. – Kevés ember szereti a munkáját – mosolyog rám bizalmasan. – Mennyit keresel? – kérdezi a húgom, mire ösztönösen elkiáltom a nevét, és letorkolom. Luke viszont csak nevet rajtunk. – Egy biztonsági őr fizetése nem sok, de ígérem, jól megleszünk – csíp a húgom kerekded arcába. Bűntudatom van, amiért Luke lett a gyámunk. Tudom, hogy nélküle intézetbe kerültünk volna, ami Erica–nak nem tett volna valami jót, de Luke még nincs kész az apaságra. A kicsi lakás és a semmitmondó melója is ezt bizonyítja. Apa rengeteg hitelt vett fel, hogy fizetni tudja anya kezeléseit, de miután meghalt, képtelen volt összeszedni magát, és rendbe hozni a dolgokat. Nem rendezte az adósságait, így az elmúlt évben szépen végig néztük, ahogy elviszik először a kocsit, majd az ékszereket, a bútorainkat, és végül a házunkat is. Minden, amit vagyonnak nevezhetek, itt van Luke lakásában, és ez igen kevés ahhoz képest, amit eddig a sajátomnak mondtam.  Miután megettük a pizzát, segítek Luke–nak elmosogatni – a Rob által itt hagyott tányérokat is –, majd mikor leülünk a díványra, azon kapom magam, hogy a testvéreimmel az Erica által választott TV csatornát nézzük. Hirtelen nagyon rosszul érzem magam, hogy nem tudok elvonulni sehova. Az a kicsi szoba olyan üres, Luke–éban pedig nem érezném jól magam. Ebben a lakásban semmi nem az enyém, nem vesznek körül a cuccaim, és csak vendégnek érzem magam. Kell egy kis szünet, séta, vagy valami, amely során ki tudok kapcsolni. – Elmegyek futni! – közlöm, miután kilépek a fürdőszobából, az edzőruhámban. Sokkal jobban érzem magam a fekete joggingnadrágomban és a fehér trikómban, mint a szűk farmeremben, és a felsőmben, amiben Kingwoodtól idáig a nyári melegben zötykölődtem. Vállig érő hajam felcopfoztam a fejem tetejére, és egy hajpánttal hátrafogtam a frufrumnak nevezett tincseket, hogy ne zavarjanak a kilátásban. – Most? – kérdezi Luke meglepetten. – Hamarosan besötétedik. – Még csak nem is alkonyodik – indulok a bőröndömhöz, hogy megkeressem a futócipőmet. Odahaza gyakran jártam futni, és ezt a jó szokásomat itt is szeretném megtartani. Imádok szertornázni, ehhez pedig szükséges, hogy jó kondiban tartsam magam. Már hozzászoktam a testmozgáshoz, és olyan suliba akarok járni, ahol szintén van szertornacsapat. – Ígérem, még sötétedés előtt visszaérek. – El fogsz tévedni – próbál meg figyelmeztetni. – Nem megyek messzire. Talán körbefutom a házat. – Ne tartsd vissza Sandra–t – mondja Erica. – Futóbolond – forgatja a szemeit. Hálásan vigyorgok a húgomra, és képzeletben megsimogatom a buksiját. Mivel én vagyok az öregebb, Erica kénytelen volt rám hagyatkozni, mikor apa már nem tudott magáról sem gondoskodni. Tudtam, hogy szólnom kéne valakinek apáról, de féltem, hogy elválasztanak minket, és inkább megpróbáltam egyedül megoldani a dolgot. Az élet pokol volt apa mellett, így nem kéne haragudnom Erica–ra, amiért ilyen felszabadult. Végre újra biztonságban érzi magát, és nekem is ezt kéne tennem. Csak éppen semmi nem olyan könnyű, mint amilyennek elképzeltem.  – Egyáltalán nem örülök neki – mondja Luke savanyúan. – Ez nem az a környék, ahol fiatal lányok császkálhatnak. – Kivéve, ha prostik! – teszi hozzá Erica. Luke döbbenten néz rá. Remélem, hamar megszokja a mocskos száját. – És a szoknyás kiscsaj a lépcsőházban? – kérdezem élesen. – Ő itt nőtt fel, és az itteni lányok meg tudják védeni magukat. Kacéran odasétálok a dívány mögé, és átölelem a bátyám nyakát. A fülébe suttogok: – Én pedig két évet boxoltam, és egész jól futok. Akár csak a bátyám – teszem hozzá. Luke végigsimít a karomon, mintha jól esne neki a közelségem. Erica–val ellentétben én távolságtartó voltam, és hiába rajongtam érte kislányként, nem ölelgettem halálra, mikor megláttam. – Vidd magaddal a mobilod – közli szárazon. Látom, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznöm arról, hogy kisvárosi fruska létemre meg tudom védeni magam. – Van rajta GPS? – A–a, alap mobil – húzom fel a cipőmet. – De hagyd nyitva az ablakot. Majd sikoltok – incselkedek tovább. Régen volt már, hogy cukkolhattam a bátyámat. – És kölcsön adod az IPodod? Luke kedvetlenül a konyha felé mutat: – Ott van a pulton. Egy puszit nyomok Luke arcára, majd vigyorogva elindulok a pult felé, és felkapom az IPodot. – És ne maradj sokáig – teszi hozzá. – Hat órát vezettem, szeretnék korán lefeküdni. Miközben lefelé baktatok a lépcsőn, átbújtatom a felsőm alatt az IPod fülhallgatóját, és az egyiket a fülembe dugom. Arra számítok, hogy majd rock fog üvölteni az aprócska hangszóróból, ehelyett viszont valami lájtosabb zene szól. Futáshoz pont jó. Látom, hogy néhányan a ház előtt beszélgetnek, és a felnőttek közt ott van az a lány is, akivel az érkezésünkkor találkoztunk. Épp egy szemüveges lánnyal forgózik a betonon, a hajuk szanaszét libben a nyugovóra készülő nap fényében. Lejjebb veszem a zene hangját, hogy halljam, ha egy kocsi rám dudál, majd bedugom a másik fülembe is a hallgatót, és kocogni kezdek. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem vesznek észre, és nem én leszek a bunkó új lány, aki még köszönni sem képes. Félek attól, hogy ha rájuk köszönök, beszélgetnem is kell velük. Most csak kocogni akarok a naplementében, hogy aztán elég kimerült legyek, és ne kelljen gondolkoznom lefekvés előtt. Az utazás sajnos nem fárasztott ki annyira, hogy legyőzze a zűrzavart, ami azonnal megjelenik a fejemben, valahányszor lecsukom a szemem. Arra veszem az irányt, amerre kocsival jöttünk. Úgy tervezem, megnézem a főutcán lévő kirakatokat, de mikor meglátom a sikátoros utcát, amelyiken végig jöttünk, inkább csak elhaladok mellette, és nem fordulok be. Tovább kocogok egy távolban lévő áruház felé, majd lelassítok, mert mintha papucsok hangos csattogását hallanám a hátam mögül. Már éppen kivenném a fülemből a fülhallgatót, mikor Patris a nyakamba ugrik, a szemüveges lány – akit a ház előtt láttam – pedig lihegve lefékez mellettem. Úgy tűnik, nincsenek hozzászokva a sporthoz, és fogalmuk sincs arról, milyen jó dolog. Én még messze vagyok attól, hogy kiköpjem a tüdőmet. – Kiabáltunk utánad – mondja Patris, miközben a térdére támaszkodik. – Bocsi, nem hallottam. A lány egy pillantást vet a nyakamban csüngő fehér kis hangszórókra, majd elneveti magát. A barátnőjére mutat. – Bemutatom az LB–met! Ott lakik a házatokban, a második emeleten. Szembefordulok a szemüveges lánnyal, és megpróbálok mosolyogni. A kinézete azonnal megcáfolja előző feltevésemet, miszerint én leszek a legcsúnyább lány New Yorkban. A haja eléggé zsíros, és a vastag frufrujánál néhány szem korpát is látok. Igénytelen. A bőre zsíros, de nincsenek rajta pattanások. A szemüvegének vastag lencséje van, és a kék színű keret úgy öleli körbe az üveget, mintha bilincsek lennének. Kicsit nagy neki, folyton visszatolja az orrára, de bizonyára ez volt a család számára megengedhető árkategóriában. A ruhái sem olyan csinosak, mint Patris szoknyája. Rajta bőszárú szövetnadrág van, és egy kötött pulcsi. Az egész napos kánikulához képest valóban lehűlt a levegő, és a szél is elkezdett fújni, de attól még túlzásnak érzem, hogy valaki ilyen vastagon öltözzön. Ha jól látom, még alatta is van néhány holmi. Kezet rázok a lánnyal, és megkönnyebbülten látom, hogy ő nem kezd el puszilgatni. Ezt a gesztust nem a kinézete miatt venném zokon, hanem mert úgy tűnik, hogy ez a többnapos izzadtságszag a ruháiból árad. – Szia, én Sandra vagyok. – A lánynak semmi önbizalma nincs, ezért kénytelen vagyok én kezdeményezni. Ha bemutatnám a régi pszichiáteremnek, az asztalba döngölné a fejét. – Én pedig Christin – vigyorog rám, de ahelyett, hogy a szemembe nézne, inkább a kezünket figyeli és zavart pillantásokat lövell Patrisra, mintha így akarná megnyugtatni magát, hogy nem fogom bántani. Pedig eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Ezt a lányt még akkor sem bántanám, ha kérik. – Hogy lehetsz ilyen futóbolond? Inkább sétáljunk – karol belém Patris. Na, ennyit a békés futásomról. Kikapcsolom az IPodot, hogy ne merüljön feleslegesen, és követem őket a telepen. Végül is, nem baj, ha helybéliekkel sétálok. Legalább nem tévedek el és Luke–nak már nem kell megmutatnia a környéken. De azért rendesen parázok, mikor már elhagyjuk a boltot… Patris kellemes csevegésbe kezd velem – főként magáról mesél, eldicsekszik a nővérével, akire a szavaiból ítélve nagyon büszke, aztán arról beszél, hogy szeret zongorázni, és ha gondolom, majd megtanít valamire az otthoni játék pianoján, amit karácsonyra kapott. Egyáltalán nem zavar, hogy Patris ilyen sokat fecseg. Olyan, mintha nem is egy idegenhez beszélne, hanem egy régen látott unokatestvéréhez. Nagyon közvetlen velem, én pedig remek hallgatóság vagyok, ahogy Christin is. Egész úton csendben sétál mellettünk, és a föld felé vigyorog, bármit is mondunk. Időnként kérdezek tőle valamit, hogy ne érezze magát kívülállónak, de csak tűmondatokban válaszol. Alig sikerül róla megtudnom valamit. – Te mindig ilyen csendes vagy? – kérdezem mosolyogva. Kicsit behajolok elé, hogy lássam a szemét, de ő zavartan ide–oda pillant és a tekintete képtelen megállapodni rajtam. Mintha naponta hallaná azt a nem túl kedves kérdést, hogy „mit bámulsz?”. – Igen – feleli szemérmesen, és a füléig pirul. – Tényleg az, csak velem nem! – dicsekszik Patris. – Nagyon mocskos szája van. – Tényleg? – nézek döbbenten Christinre. – Az… az azért annyira nem – dadogja a lány, mire nevetve megfogom a vállát, jelezvén, hogy előttem nem kell zavartatnia magát. Már elég messzire elgyalogoltunk a háztól, a környék viszont nem sokat változott. A házak annyira egyformák, hogy valóban könnyű eltévedni köztük. Még a lakásunk címét sem tudom, így ha Patris és Christin esetleg magamra hagynának, nem biztos, hogy visszatalálok. Talán félnék is egyedül. Időnként kiráz a hideg a szembe jövő emberektől, de az is lehet, hogy csak előítéletes vagyok. Luke „rossz környék” című kiselőadása valóban hatásos volt. Megnézem a mobilomon, hány óra van. Az alkonyati fény már szürkületre váltott, és hamarosan felkapcsolják a lámpákat. Ideje visszaindulni, Luke már bizonyára elszunnyadt a díványon. Patris felsóhajt, de nem ellenkezik az ötletem ellen. Elindulunk visszafelé és séta közben letépked néhány virágot a járda repedései közül. – Meghalnak, ha leszeded őket – mondja Christin szomorú arccal. – Úgyis meghalnak, mert eltapossák őket – ecseteli Patris, majd odalép Christinhez, és a ragacsos hajába tűzködi a virágokat. – Tessék, most már szép vagy! Elég gyerekesnek találtam a viselkedésüket. Azt hittem, New Yorkban azért komolyabbak az emberek, mint a tizenkét éves húgom – bár szerintem ő sosem csinálna ilyet. Viszont az a hálás mosoly, amivel Christin megajándékozza Patrist a bókja miatt, egyenesen szívbemarkoló. Mintha tényleg elhinné, hogy a virágok széppé teszik őt, és először látom őt kiegyenesedni. Mindenki szeretne szép lenni. Hamarosan megszólalt a mobilom. Igyekszem gyorsan közölni Luke–kal, hogy Patrissal és Christinnel vagyok, de már hazafelé tartunk. Patris bizonyíték gyanánt még bele is ordít a telefonba. – Vigyázzatok a kedvenc hugicámra – mondja Luke nevetve. Furcsa érzés, mikor ezt hallom a bátyámtól. Mindig én voltam a kedvenc húga, és semmi kétségem nem lenne a kitüntetett helyem felől, ha nem lenne nála egy köteg papír arról, hogy kezelésre szorulok. Talán tényleg nem zavarja a dolog, és csak én parázok a lelkem mélyén attól, hogy Luke eltaszít majd magától. – Annyira szuper, hogy Luke a bátyád! – áradozik Patris, miután eltettem a telefonom. – Luke–ot mindenki szereti – mondja Christin. A közös sétánk kezdete óta először nem remegett a hangja. A virágok tényleg önbizalmat hoztak neki, bármennyire hihetetlen is. Vagy csak kezd előttem is megnyílni. Örülök, hogy a bátyámról csupa jót hallok, mégis kicsit úgy érzem, ők jobban ismerik nálam. Hiszen hat évig nem is láttam. Apa nem igazán örült neki, hogy Luke az egyetem helyett a zenélést választotta, ezért nem is volt szívesen látott vendég a házunkban. Luke nem jött haza hálaadáskor, karácsonykor, és a többi ünnepen sem, de időnként felhívott, hogy tudja, jól vagyunk, és még ajándékokat is küldött mikor közeledett a szülinapunk. Anya temetésén viszont ott volt, de az is már egy éve volt. Az égbolt gyorsabban sötétedik, mint hittem. Mikor meglátom, hogy felkapcsolják az első lámpát a járda mellett, ösztönösen gyorsabban lépkedek. Haza kell érnem, mielőtt teljesen besötétedik. Nem akarom már az első napon magamra haragítani Luke–ot. – Jut eszembe! – kiált fel Patris és megszorítja a karomat. – Miért nem jössz a mi sulinkba? A kérdés váratlanul ért, nem hittem, hogy ma még valakivel az iskoláról fogok beszélni. – Mármint, ahová ti jártok? – kérdezem, hogy az időt húzzam. – Persze, mi lehetnénk a három LB! – lóbálja a karomat, ahogy a másik oldalán haladó Christinét is. Olyan, mint egy kislány, mégsem tudom őt annak látni. – Luke biztos belemenne. Az igazat megvallva, egyáltalán nem bánnám, hogy ha nem kéne teljesen vadidegen, New yorki emberek között kezdenem az évet. Kicsit félek tőlük, pedig tudom, hogy ők is emberek. De nagyvárosi emberek, és akik nagyvárosban nőnek fel, pár lépéssel előrébb vannak, mint mi, akik madárcsicsergésben töltjük el a napjainkat. Csupán a szertorna izgat, de túlságosan is szűkösek a lehetőségeim ahhoz, hogy bármiféle kitételt szabjak. – Azért ezt még… meg kell beszélnem vele – mondom bizonytalanul. Nem akarom megbántani őket, de hazudni sem akarok. Luke jobban ismeri az iskolákat, és ő az egyetlen, akinek a véleményére adok. – De azt hiszem, örülnék neki – vigyorgok Patrisra. Ez extrán hülyén hangzott a számból, de mégis, mit mondhattam volna? Tényleg örültem neki, hogy Patris azt akarja, hogy én is az LB–je legyek – bár odahaza már attól hányingerem volt, ha meghallottam ezt a rövidítést. Felénk csak az olyan lányok használták ezt, akik két kiló sminkben vettek részt az órákon. Beszélgetés közben Patris épp egy olyan sikátoros utcán akart átvágni velünk, amibe egyedül be sem mertem tenni a lábamat. Megtorpanok, és távolról figyelem az utcában álló, húsz év körüli srácokat. Ha jól látom, hatan vannak, és az öltözékükből, na meg a viselkedésükből ítélve bandatagok lehetnek. Más, rendes, egyetemista korú srácokat el sem tudtam volna képzelni, hogy a kukákat döntögessék, és trágár szavakat kiabáljanak. – Semmi baj – mondja Patris. – Ismerem őket, nem bántanak. Christinre pillantok. Azt akarom, hogy keressünk egy másik utcát, de minden bizonnyal csak paranoiás vagyok Luke előadása miatt. Ők ide valósiak, és ez ügyben kicsit okosabbak nálam, így aztán követem őket az utcába, ahol egyetlen ablak sincs és a betonra vékony ereket rajzol a fal melletti csövekből szivárgó víz. A srácok egyből észrevesznek minket. Ösztönösen a falhoz lapulva próbálok elhaladni mellettük, de valahogy éreztem, hogy ennyivel nem fogjuk megúszni. – Tiszta a bugyitok – kiáltja az egyik. Patris megfogja a kezemet, és közelebb hajol a fülemhez: – Ne foglalkozz velük. – Majd mi bepiszkoljuk! – folytatja a srác, a haverjaiból pedig kitől a röhögés. – Fogd be Clay! – ordít rá Patris. Rántok egyet a lány karján, hogy fogja be, és inkább tűnjünk innen. Ennek a lánynak nyilván senki nem mondta, hogy jobb csendben maradni, és hagyni, hogy beszólogassanak. – És ki a harmadik? – lép elénk egy másik, izmos karú, narancssárga kendőt viselő férfi. Köp egyet a betonra, majd beleszív a cigarettájába. – Luke húga – mondja Patris, és megpróbálja kikerülni a srácot, de ekkor még ketten kiállnak elénk, és kíváncsian méregetnek. – Luke–nak van húga? – kérdezi flegmán. Ezek a srácok sokkal öregebbek nálunk, és ha bántanak, esélyem sincs megvédeni magamat. Hátra villogok, miközben menekülő utat keresek, de szomorúan látom, hogy körbe fogtak minket. Még a röhögésünknél is hangosabb a szívverésem, de nem hagyom, hogy a pánik eluralkodjon rajtam. Anya mindig azt mondta, az ilyen helyzetekben adjuk oda az összes értékünk, de nálam csak Luke IPodja van, amit az ebayen vett és a mobilom, ami szintén nem ér többet tíz dolcsinál. – Mutatkozz be aranyom! – mondja a narancssárga kendős, és az arcomhoz nyúl, de elrántom a fejemet. Nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen. Valaki majdcsak meglát minket a lakótelepen, és segítségünkre siet. Vagy sokat hiszek? Ezen a környéken talán mindennaposak az ilyen események? Bár tudnám, mennyire kerültünk messze a házunk, mert ha kiáltanék, Luke talán meghallaná, de ennyi kigyúrt állattal ő sem tudna mit kezdeni. – Ne érj hozzá, te seggfej! – áll elém Patris, de ennél több kellett volna ahhoz, hogy a fiúk megijedjenek. Mindről dől az alkohol bűze, és a cigarettájuknak sem egészen olyan szaga van, mint amilyet apa szívott otthon. – Nyugi már kis szöszi! Most dugtam meg a nővéredet, az a kurva eléggé kielégített. Patrisnak csak ennyi kellett, a következő pillanatban már a férfinak rohan, de az erejéből csak egy gyenge rúgásra telik a pasas térdkalácsába. Arra viszont elég, hogy megragadja a kezünket, és kirohanjon velünk a körből, amit a fiúk alkottak. Mindhárman futni kezdünk, az sem érdekel, hova, vagy merre, csak követem Patrist, remélve, hogy valaki segít majd rajtunk. Kiértve a sikátorból egy téren találom magam, amit házak zárnak körbe, és erkélyek, ablakok néznek erre. – Segítség! – kiáltom, mikor hallom, hogy a markáns léptek a nyomunkba szegődnek. – Luke! – Előveszem a mobilom és már éppen tárcsázni kezdek, mikor hallom, hogy Christin felkiált mögöttem. – A virágom! – Hátranézek, és látom, ahogy Christin lehajol a földre, hogy felkapja a virágot, ami a hajában volt. Hogy lehet ilyen hülye? És még én vagyok a dilis. Az üldözőink nevetve felgyorsítanak, mintha eddig csak szórakoztak volna velünk. Jó esélyem lenne elfutni Patrissal, aztán meg segítséget hozni, de nem hagyhatom itt Christint. Amilyen kis béna, egész biztos, hogy nem uszná meg és amíg én itt töprengek, Patris már elég messzire elfutott a házak közé, hogy szóljon valakinek. Visszarohanok, és megragadom a lány karját, de mikor újra futni kezdenék vele, szemből két fickó bújik elő, és vigyorogva végigmérnek minket. Bekerítettek. Így már értem, miért nem eredtek teljes gőzzel a nyomunkba. Tudták, hogy úgyis elkapnak minket. – Most mi lesz? – kérdezi Christin lihegve. Istenem, csak ne kezdjen el sírni, mert akkor én adom oda nekik. – Ismered őket? – nyelek egy nagyot. A mögöttünk lévő fickók nevetve hívogatnak minket. Mintha tudnánk más felé menni. Visszaterelnek minket a sikátorba, ahol már tárt karokkal és nyáladzó pofával várnak minket. Amíg beérünk, rémülten a házak ablakait figyelem. Nem igaz, hogy nincs itt senki, mintha lakatlan lenne az egész telep, pedig a levegőben mosópor, és étel szaga terjeng. – Segítség! – kiáltok kétségbeesettem. Szüntelenül ismétlem ezt a szót, a banda tagjai pedig röhögnek rajtam. – Miért nem hall senki? Christin nem válaszol. Mintha megbénult volna a félelemtől, vagy ki tudja. Olyan ez, mint egy rossz álom, de tudom, hogy most nem fogok felébredni. Hátranyújtom a kezem, és Christin ujjait keresem. – Patris hozni fog segítséget – mondom. Christin remegve megszorítja a kezemet, és hallom, hogy nyöszörög. – Nem vagy valami kedves, kis aranyos! – mondja a narancssárga kendős. – El kell vinnünk őket – mondja az egyik. – Liss húga meglépett. Szólni fog a zsaruknak. – Kit érdekel az a kis taknyos – köpi a narancssárga kendős, majd a következő pillanatban megragadja Christin karját és sikoltva rángatja el mellőlem. Ordítva próbálok küzdeni az ellen, hogy szétválasszanak minket, de lefognak hátulról, Christint pedig a hajánál fogva tartja a férfi. A lány becsukja a szemét, és moccanni sem mer. Zokogva küzd a fájdalom ellen. – Ne bántsátok, kérlek! – könyörgöm keservesen, de tudom, hogy mit sem ér a kérésem. – Ehhez a bűzbombához még bottal sem nyúlnék hozzá – röhög a férfi, majd erőből a szemetes konténerhez vágja Christint. Megpróbálok odarohanni hozzá, de nem engednek. Az egyik egy kést ránt elő, amit a torkomnak feszít, hátha így majd nyugalomra kényszeríthetnek. Nem merek sikoltani. Nem merek lélegezni. A torkomnak feszülő penge élében és a hátam mögött álló férfi mocskos testében érezem a halált. Nagyokat nyelek, de minden nyeléssel közelebb érezem a kést a gégémhez. Egy könny csordul végig az arcomon, amikor Christinre nézek, aki az ütődéstől még mindig képtelen felállni, és elmenekülni. Csak a szemüvegét tapogatja a földön, aminek darabjai ott hevernek a háta mögött. – Luke húga viszont – lépked felém a fickó – megérdemel egy kis figyelmet. Rúgni akarok, de a penge éle arra figyelmeztet, hogy felesleges megpróbálnom. Ez nem én vagyok, ez nem történhet meg velem. Meg kell védenem magam, hiszen képes vagyok rá. Muszáj! Ki kell találnom valamit, nem hallhatok meg most, itt… de van egy olyan érzésem, hogy ezek a fickók még a halálnál is rosszabbat terveznek velem. – Ne félj aranyom – simogatja a férfi az arcomat. – Nem fog fájni, csak egy kis szúrás lesz odalent. Elég bosszú a bátyádnak! – mondja, mire mind elkezd nevetni. – Kapóra jött a kiscsaj – szólal meg egy másik. – Ez jobb lesz, mint terveztük. A narancssárga fickós férfi erősen megfogja az államat és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – A bátyád sokkal tartozik nekünk aranyom! Most szépen megmutatjuk neki, hogy velünk nem érdemes szórakozni. A következő pillanatban elemeli a kést a torkomtól, és minden olyan gyorsan történik. A pasas a falhoz vág. Érzem, a hátam roppanását, érzem a fájdalmat a gerincemben, de sokkal jobban fáj a pasas nyelvének érintése a bőrömön, ahogy lefog a testével. Egyik kezével benyúl a lábam közé, a másikkal pedig befogja a számat. A haverjai ott állnak, és röhögve aprópénzt dobálnak a műsor kedvéért. Az egyik még azt is bekiáltja, hogy húsz dolcsit fizet, ha ő lehet a következő. Magamban továbbra is könyörgök a fickónak, de ő egy hangot sem enged ki a számon. Bármit is tesznek velem, csak azt akarom, hogy gyorsan tegyék, és utána végezzenek velem. Hogy sose kelljen rá emlékeznem. Épp egy bár felé tartok, mikor meghallom a sikoltást.  Olyan vagyok, mint a vámpír – remek hallás, szuper látás, de van egy kis bibi: a vámpírok műszakja csak alkonyat után kezdődik, most viszont még a nap seggét is lehet látni. Nekem sem fűlt rá a fogam, hogy sötétedés előtt az utcákat rójam, de meg kell hagyni, időnként nekem is muszáj fotoszintetizálni. Viccet félre téve, ha kidugom az orrom naplemente előtt a légkondicionált, hatcsillagos barlangomból, ahová jövő héten építik a jakuzzit – vagy ha úgy tetszik, csatornámból, mert a legtöbben úgy tudják, hogy természetes lakhelyem gyanánt a szennyvíztárolókat részesítem előnyben –, akkor bizony komoly dologról van szó. Az álcám tökéletes. Mi is lehetne jobb annál, mint én magam egy srác bőrébe bújva, aki zsebre tett kézzel sétál a főutcán és egy kikapcsolt IPod fülhallgatója lóg a nyakában. A sötét lencséjű napszemüvegem tökéletesen eltakarja a szemem a tudatlan. A kék színű farmerem, és fehér, cipzáras pulcsim, elvegyít köztük. Az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy magát a „Halált” kerülgetik, valahányszor elmennek mellettem. De rájuk nem jelentek veszélyt. Sőt, még az állatokra sem, ha nem kötegszenek velem. Egészen más prédában utazom. Ha pontos akarok lenni, más fajban. Unaloműző gyanánt szabályszegő Yfirekre vadászom éjfél után. Ez tényleg nem uncsi, csak már unom csinálni. Ideje lenne véget vetni neki, és ha a mai találkozóm jól sikerül, talán végre a fejest is sikerül elkapni. A sikoly a semmiből jött, valahonnan Harlem keleti részéből. Gyenge, elhaló sikoly volt valaki olyantól, aki túl fiatal még ahhoz, hogy a férje ökle miatt ordítson.  Meglátom a kocsmát és be kéne, hogy menjek, de nem hagy nyugodni a sikoly. Mindig is gyűlöltem Harlemet. A gyilkosságok gyakorisága és a burjánzó erőszak bűnös városrészt szült, ahová még én sem szívesen teszem be a lábam. A csaj most majd megtanulja, hogy vigyázzon magára – gondoltam, de mikor kinyitom a kocsma ajtaját, mégsem lépek be rajta. – A francba… Nem vagyok én az ártatlanok védőszentje, de azért egy kis hősködés még belefér az időmbe. A csajnak fogalma sincs róla, mennyit kockáztatok azzal, hogy megnézem, mi baja. Ki sem mozdultam volna naplemente előtt, ha a találkozóm nem lenne fontos, és ha most ezt elszúrja, ki tudja, mikor találok még egy olyan majmot, aki hajlandó lenne kiszivárogtatni Victorról egy kis negatív információt. Nem futhatok át az úton, próbálok „emberien” viselkedni, még ha ez maga Manhattan is, ahol senki nem lepődne meg egy újabb antihősön. El kell vesznem a házak közt, aztán meg a tetőket választom, mert így pillanatok alatt megérkezem Kelet–Harlembe. Innen csak követnem kell a lány hangját, ami sikolyból hanggá, majd hangból zokogássá változik. Közben más hangokat is hallok – férfiak kacagását, egy másik lány izzadtságcseppjeit, ahogy a talajra érkeznek, és kis értékű érmék csengését, miként a betonra hajítják őket. A sikátorba érve megpillantok egy felborult konténert, mellette pedig egy fiatal lányt, aki magatehetetlenül kotorászik a földön valami után. Mérget mernék venni rá, hogy a hang nem tőle jött, hanem attól a másiktól, akit a falnak szorítva úgy rángatnak, mint egy rongybabát. Ejnye, ejnye fiúkák, az a csaj még csak nem is néz ki többnek tizenháromnál. Kislányokat bántunk? Nem szép dolog. Lehet, hogy nem ölök embert, de időnként megszegem a saját parancsaimat. Odamegyek és lerántom a fickót a lányról. Szerencsére sikerül úgy a falhoz vágnom, hogy azonnal bekómáljon. A csaj ahelyett, hogy menekülőre fogná a dolgot, odarohan a másik lányhoz, és megpróbálja összevakarni. Nem igazán sikerül neki, nagyot kaphatott, ha nem tud lábra állni. A srácok persze rám támadnak, de szerencsére akad olyan is, aki túl gyáva, és inkább a futást választja. De ott van az a nagyon béna, amelyik késsel hadonászik… röhögni kezdek rajta, és szívem szerint hagynám még egy kicsit, hadd égesse magát, de mivel kevés az időm, kitekerem a kezét, és a gyomrába döföm a pengét. Gonosz húzás, tudom, de ha hagyta volna magát, akkor csak a vállába szúrom. Elkapom a másikat, aki – őszerinte, a hátam püföli, szerintem meg csak masszíroz. – Ott, haver, kicsit feljebb is! Nem vagy valami vérprofi, ne ebből akarj megélni. – Behúzok neki, mert az ütéseitől elkezdett viszketni a hátam. Végre a többinek is inába száll a bátorsága és menekülőre fogják a dolgot. Szerencsére lenyugodtak a dolgok annyira, hogy megnézem, mi van a lányokkal, aztán utánuk megyek, és majd elkapom őket. – Christin, el kell mennünk, hallod? – ismételgeti a lány a földön fekvőnek. Bizonyára a barátnője, annyira nem hasonlítanak egymásra, hogy testvérek legyenek. Esetleg távoli rokonok. Nagyon távoliak.  A srác, akit megszúrtam elég szánalmas kis előadást nyújt. A sérülése nem súlyos, de minden áron fel akart állni, ami egyáltalán nem tenne jót neki. Na, nehogy már érdekeljen… Sebtében hátraarcot vágok, és közben flegmán odaszólok: – Maradj fekve. A szúrás elkerülte a szerveidet, de azért segíts a véralvadásnak és próbálj meg nem mozogni, amíg megsajnál valaki. A srác rám néz. Szemeiben riadalom és döbbenet van egyszerre. Bandatag létére még egyszer sem késelték meg? Nevetséges. Most kezdjem el bizonygatni, hogy nem fog meghalni? – Ezt te… – nyögi, arca eltorzult a fájdalomtól – honnan tudod?  Meg sem fordult a fejemben, hogy válaszolok, de nem is erőlteti. A lány, akiről letépték a felsőjét megvetően pillant rá és látom, legszívesebben odamenne és rálépne a szúrás helyére. Tetszik a gondolat, így aztán mosolyogva indulok a sikátor vége felé, de alig teszek pár lépést, a lány hangja megállít. Apró, bizonytalan lépteket hallok közeledni a repedezett járdán. Ilyen idegállapotban nehéz futni, a lány mégsem kockáztatja meg, hogy megpróbáljak elrohanni. Pedig ha akarnék, egy szemvillanás alatt eltűnhetnék, és többé sosem látnának. A lány lihegve beáll elém. Nyakán még ott van a fickó fogának nyoma, és csuklóján a szorításáé. Kócos haja világos – talán sötét szőke, vagy barna, a színeket sosem látom tisztán a napszemüvegemen keresztül –, a szemei viszont furcsán érzéstelennek tűnnek. Összeráncolom homlokomat, és próbálok riadalmat, vagy valami logikus érzelmet találni bennük, de nem megy. Furcsa… Pedig a támadója eltépte a felsője pántját, és magára kell fognia az anyagot, hogy ne lássam a fehér melltartóját. – Hagy köszönjem meg – hebegi. A hangja nem remeg, gyakorlatias, mégsem igazán ura a szavainak. – Megmentettél. Bármit tehetek érted, csak szólj! Az ajánlat őszintének tűnik, de inkább nem élnék vele. Attól még, hogy jól cselekedtem, a találkozóra mindenképpen oda kéne érnem. – Sose legyél prosti – mondom neki. A lány értetlenül néz rám, valószínűleg nem erre számított. Kicipzárazom a pulcsimat, és a vállára terítem, hogy ne hagyjam itt, szinte meztelenül, majd ki akarom kerülni, mielőtt a képembe vágja, hogy egy bunkó seggfej vagyok. De elállja az utamat: – Nincs sok pénzem, de ha eljössz a lakásunkig, ott a bátyám, és… Embereket látok közeledni a sikátor másik végéből. Egy kékszoknyás kislány villámgyorsan odaér, és letérdel a konténer mellett fekvő lányhoz: – Már kihívtuk a zsarukat, Christin! Lesitteltetjük a rohadékokat – mondja. – Zsaruk? – csillan fel a szemem, majd a hálálkodós csajra nézek, és megpróbálom rövidre fogni a dolgot. – Figyelj, nem tartozol semmivel, de nekem most el kell tűnnöm… – a kezembe veszem a fejét, és magamra irányítottam jéghideg tekintetét. Ijesztő. Nem egészen normális. Valami nincs rendben a csajjal, de az is lehet, hogy csak sokkot kapott. – Oké? Már hallom, hogy a rendőrautók pillanatokon belül az utcába fordulnak, így elkezdek rohanni a sikátor vége felé. Nem a tanúskodástól félek, és még azt is büszkén vállalnám, hogy én szúrtam meg a rohadékot, de jobb, ha az olyan emberi dolgoktól, mint a rendőrség, én távol maradok. – De várj! – kiált utánam a csaj. – Legalább a neved mondd meg! Habozok. Általában hanyagolni szoktam a bemutatkozást, most mégis visszafordulok, és a lányra nézek. – Dean vagyok – feleltem gyorsan. 2011. Szeptember 23. New York City, Egyesült Államok Még évek múlva is sokat gondolok arra a nyárra. De főként, a New Yorkba költözésünk napjára. Az utolsó nyáron történt, amit fiatal, tiszta szívű gyerekként eltölthettem volna a gimnázium romlott forgataga előtt. Annyi izgalom, és újdonság várt rám, én mégis, csak a régi életem akartam, a kopott, unalmas hétköznapokat, amikor nem történik semmi, és egy szokványos gyereknek tartanak. Ettől az élettől búcsúztam el, mikor anyám meghalt. Az, hogy New Yorkba költöztem, egy új, normális életet adhatott volna, de a város már az érkezésem napján kimutatta a foga fehérjét, és négy év alatt egyszer sem cáfolta meg a róla alkotott kép lényegét. Azt hiszem, nem sokat változtam, amióta itt élek – vagy csak nem vettem észre. Luke időnként felhívja a figyelmem olyan lényegtelen apróságokra, mint hogy testhezállóbban öltözködöm, vagy, hogy merészebbre vágatom a hajamat. De már olyat is hallottam tőle, hogy kevésbé nyers válaszokat adok a kérdéseire, amivel még Dr. Kangle–t, a New yorki pszichiáterem is sikerült boldoggá tennem. Nem mondom, a fickónak – a többi dokimmal ellentétben – már van némi tehetsége az emberekhez, de ő is felfújja a dolgokat, és megpróbálja belém oltani, mit hogyan csináljak. Azt hiszem, pont ebből van már elegem. Végre tizennyolc vagyok, hamarosan befejezem a gimit, nem akarom, hogy az életem továbbra is idegen emberek irányítsák, mint egy marionett bábú karjait. Amióta New Yorkba jöttem, minden erről szól. A suliban Patris feje után megyek, délután a dokim tanácsait követem, otthon pedig a szigorú bátyám vár, aki négy év alatt még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy elengedett futni aznap, amikor egy banda tagjai ránk támadtak. Már nem is emlékszem, mit csináltam utoljára, csak magam miatt. Valami újra vágyom. Izgalmasra. Szabadságra. Vagy csak a szabad döntés jogára. Akkor talán Patris sem mondaná rám, hogy belül halott vagyok. Ezt többnyire azzal érdemeltem ki, hogy nem harcolok Luke–nál az éjszakába nyúló kimenőimért, és mert túl sok mindenre vállat vonok, ami egy normális embert kikészítene. A dokim szerint így akarom megkímélni magam a traumáktól. Nem tudom, igazat kéne–e adnom neki, de tény, hogy ha ki akarnék borulni, egész biztos, hogy sikerrel járnék. De az már nem én lennék. Sosem voltam sírós fajta, de az igazat megvallva, kemény sem vagyok. Hiszen attól még, hogy nem mutatom ki, fájhat, nem? A pszichopaták – mert miért ne hinnénk a szakvéleménynek – is éreznek. Valahol. Odabent. Mélyen. Néha tényleg olyan, mintha valami elő akarna törni belőlem. Egy gyengébb, érzékenyebb én, aki szomjazik a sajnálatra, és mindent megtenne azért, hogy néhány vigasztaló kar magához szorítsa. Erről még a dokimnak sem mertem beszámolni. A végén még skizofrénnek nyilvánítana, és sosem tudnék meg–szabadulni tőle. Pedig idejét érzem, hogy elváljanak útjaink. Nincsenek kényszeres viselkedéseim, az agyamat nem lepik el a sötét gondolatok, és még a beilleszkedéssel sem voltak problémáim, ami elég bizonyíték arra, hogy normális vagyok. Lehet, hogy egy kicsit tényleg máshogy látom a dolgokat, és az is lehet, hogy valóban nem okés minden odabent, de nem vagyok sokkal őrültebb, mint bárki, aki engem körülvesz… – Szervusz, Sandra, örülök, hogy itt vagy – mondja Mrs. Miles, mikor belépek az irodájába. A kicsi, négyszög alakú, narancssárga szoba, a fal mellett lévő dívánnyal már az iskola kezdete óta ismerős. Azt hiszem, ez volt az a hely, ahol a tanári szoba után először jártam. – Foglalj helyet! – mutat az asztala előtti székre. Mrs. Miles évek óta az iskola pszichológusa, és hamar bemutattak minket egymásnak. Ami a tehetségét illeti, nem biztos, hogy a megfelelő embert választották, de szerencsére, ritkán kell vele találkoznom. Mrs. Miles csak az iskolai viselkedésem felügyeli. – Bizonyára tudod, miért hívtalak ide – mondja, miközben leül velem szemben. A haját szokásához híven kontyba fogta a feje tetején, és az orrára tolja a szemüvegét, ami világosan tükrözi az idegességét. – Sejtem – válaszolom halkan. Mrs. Miles egy rózsaszín blúzban van, de a szoknyája fekete, ami számomra erős kont–rasztban van. Én talpig rózsaszínben vagyok, a blúzom egy árnyalattal sem tér el a szoknyám színétől. Ezen a napon majdnem az egész iskola rózsaszínbe öltözik – a tervek szerint. Ma kezdetét veszi a kampány hét, amely a mellrák jegyében zajlik. Imádom, hogy minden évben ilyen kifogástalan témát találnak ki… – Beszéltem Dr. Kange–lel – folytatja Mrs. Miles. – Közölte velem, hogy már nem szeretnél többet terápiára járni. Mikor Mrs. Miles felhívott, hogy hétfőn reggel nézzek be az irodájába, gondoltam, hogy erről lesz szó. Senkinek nem tet–szik, hogy innentől kezdve magam akarom irányítani az élete–met. Dr. Kangle szerint képtelen vagyok megfelelő döntéseket hozni. Ő meg képtelen volt négy év alatt meggyógyítani, így felesleges is egymással tovább szenvednünk. – Ez… igaz – felelem halkan.  Mrs. Miles halovány mosollyal az ajkán néz rám. A tekintete mélyre hatoló, szinte már ijesztő. Sosem szeretem, ha egy pszichomókus így bámul rám. Mintha a reakcióimból, az arcom apró kis rándulásaiból, egy több oldalas diagnózist akarna felállítani. – Biztosan jól meggondoltad? – kérdezi jóságosan. Mrs. Miles lehet, hogy hülye a szakmájához, de emberileg normális, és tényleg eléggé elhivatottnak érzi magát, hogy segítsen másokon. De akkor miért nem ment szocmunkásnak? Vagy árvaházba, apácának. – Nem járhatok örökké terápiára – vonom meg a vállamat – Ideje emlékeztetnem magam, milyen az ha… normális vagyok.  – Te normális vagy, Sandra. Az állapotod tekintve messze állsz attól, hogy a személyiségzavar tünetei mutatkozzanak rajtad – mosolyog vigasztalóan. Hitetlenül vonom össze a szemöldökömet, és bízom benne, hogy az arckifejezésem elárulja neki, mennyire túlzásnak érzem az említett betegséget. – Rendben – sóhajt fel, mikor nem válaszolok, és kinyitja az asztalán lévő mappát. – Szerintem érdemes tenned egy próbát. Ha szükségesnek érzed a kezelés folytatását, bízom benne, hogy jelentkezni fogsz Dr. Kangle–nél. Óvatosan bólintok, és a kezét nézem, ahogy a lapra firkál valamit. Becsukja, és barátságos vigyorral a képén felém nyújtja. Nem hittem, hogy ilyen könnyen végezni fogunk. Hol van a csel? Mr. Kangle szigorúan ellenzi a terápia befejezését, így egyáltalán nem lep meg, hogy Mrs. Milessal is megpróbált jobb belátásra téríttetni. Luke–kal is volt egy hatalmas balhénk, melynek hála, nem szóltunk egymáshoz egész hétvégén. Meg–fogadtam, hogy soha többé nem hallgatok senkire. A saját fejem után megyek, és bármire hajlandó vagyok azért, hogy végre szabad lehessek. – Azért hozzám benézel még néha? – kérdezi reményked–ve. – Csak úgy. Ha szeretnél mesélni valamiről. Ha el akarok vonatkoztatni az előítéleteimtől, azt mondom, Mrs. Miles tényleg bízik abban, hogy nincs már szükségem a terápiára. Zavartan bólintok, pedig a hirtelen jött szimpátiám ellenére, tudom, hogy soha többet nem jövök az iskola ezen részére. Elveszem tőle a mappát, és idegesen megköszönöm az eddigi munkáját – mert illik –, és valami olyat is mondok, hogy örülök, hogy megismertem, pedig ez egyáltalán nem igaz. Ha nem állítanak be dilisnek, sosem ismerem meg Mrs. Milest. Attól még, hogy apám kezelik, nem biztos, hogy én, vagy a testvéreim is elmebetegek vagyunk. A bátyám például kifejezetten normális, ha eltekintünk attól, hogy foggal körömmel óv minket, még a széltől is. Magam mögött hagyom Mrs. Miles eldugott irodáját, és a folyosó végén a diákok sűrűjébe vetem magam. Még csak fél nyolc van, de máris elég sokan vannak az iskolába. Hangos beszélgetések visszhangzanak a szekrények mellől, hegyes sarkú cipők kopogása a padló csiszolt köveiről. Luke végül hamar belement, hogy Patrissal és Christinnel ugyan abba az iskolába járjak, mert remek helynek tartotta. Mi tagadás, a suli tényleg nem gáz, de rá férne már néhány újítás – és most nem a rózsaszín transzparensekre gondolok, amik a kampányhét miatt minden felé megtalálhatóak. A kampányhetet minden tanév elején megrendezik, és a le–bonyolításuk a végzősökre hárul. Azaz idén ránk. A témát a szülői munkaközösség veti fel, és a diáktanács szavazza meg, amelynek vezetője, Patris. A legjobb barátnőm, aki nagyon is jól tudja, hogy mennyire irtózom a rákbetegségektől. Csak néha hajlamos elfelejteni… – Sandra, gyere, hadd tűzzem fel a szalagod – mondja Patris, mikor a szekrényünkhöz érek. A barátnőm egy igazi, rózsaszín standot állított fel, tele szórólapokkal, és babaszínű kis szalagokkal. Kinyitom a szekrényem, hogy eltegyem a Mrs. Milestól ka–pott dokumentumot, majd szembefordulok Patrissal, és ha–gyom, hogy egy biztos tűvel a blúzomra erősítse a szalagot. A diákoknak nem kell talpig rózsaszínbe öltözniük – elég, ha csak a szalagot viselik –, én viszont nem úsztam meg az egyenruhát. Ha Patris barátnője vagy, részt kell venned az iskolai rendezvények szervezésében, ha tetszik, ha nem. Patrisnak legalább jól áll a rózsaszín miniszoknya, és a blúz, ami olyan szűk, hogy tisztán látom a melltartója varrását. – Kissé durva egy a mellrák ellenes kampány, nem gondo–lod? – kérdezem, miközben a szalagommal babrál. – Nem gondolom, imádom! – örvendezik Patris. – Nézz csak szét, minden csupa rózsaszín! – mutat körbe az iskola sárga színű folyosóján, amit rózsaszínű szalagokkal, és transzparensekkel díszítettek.  – Tudod, hogy engem ez egy kicsit személyesen érint – bíbelődök a szalaggal, amit ferdén tűzött fel. – Emlékszel, hogy az anyukám… – Tudom, anyukád ebben halt meg – mondja nyersen, mintha unná, hogy erről beszélek, pedig sosem emlegetem. – De ezért is van jó esélyünk arra, hogy megnyerjük a vetélkedőket! – Felnézek rá. Értetlenül összevonom a szemöldökömet, és azon tűnődöm, jól értettem–e. – Sok mindent tudsz a mellrákról és anyukád is örülne, ha a betegsége által szerzett tudásodat a versenyben hasznosítanád – magyarázza. És még én vagyok a nem normális… Mikor ott, a lakótelepen, a bandával történt incidens előtt megbeszéltük, hogy én, Christin és Patris LB–k leszünk, nem hittem, hogy ilyen sokáig fog tartani. Legalább is Patrissal. Christinnel már kevésbé alakultak pozitívan a dolgok. A nyár végéig még elválaszthatatlanok voltunk, de ahogy az iskola elkezdődött, Christin nem bírta felvenni a versenyt a kamaszodó fiúk kellemetlen megjegyzéseivel. Egyre többet cikizték a kinézete miatt, amelynek hála, Christin egyre jobban magába fordult. Akkor még túl friss volt a sikátorban történt affér, és Patrissal ellentétben, én nem egy vidám, négyszemközt megnyíló Christint ismertem meg, de bíztam benne, hogy kellő támogatással újra a régi lesz. A szülei nem éppen azok az emberek, akik mindent eldobtak volna a lányukért, ezért Christin csak ránk támaszkodhatott, Patrisnak viszont egyre kevesebb türelme volt a barátnője vigasztalásához. Ahelyett, hogy megvédte volna őt az iskolában, inkább szégyellni kezdte, és igyekezett egyre távolabb kerülni tőle. Ennek hála, Christin már velem sem akart szóba állni, így szép lassan kénytelen voltam Patris mellett maradni. Vele legalább jól alakultak a dolgok. Azóta is mindent együtt csinálunk, együtt járunk suliba, együtt lógunk délutánonként, és időnként még tanulni is szoktunk, ha sikerül rávennem. Őt tudás helyett inkább a pasik érdeklik, és mi tagadás, minden tehetsége meg van ahhoz, hogy becserkéssze a gyanútlan áldozatait. A haját tavaly nyáron teljesen szőkére festette, a papucsot tűsarkúra cserélte, a szoknyái megrövidültek, a felsői pedig egyre kivágottabbak lettek. Patrissal igazi barátnők lettünk, és nincs olyan csajos dolog, amiről nem beszélnénk egymás közt. Még ha sötét dolgokról is volt szó. Patris bízik bennem annyira, hogy elmondja, szexért cserébe pénzt fogadott el egy környékbeli sráctól, mert a szülei nem kerestek annyit, hogy mindent megvegyenek neki. Patris sokat ad a külsőségekre, és a legkisebb megjegyzésért is képes öngyilkos hangulatba zuhanni. Ilyenkor mindig a szüleit okolja, és sajnálja magát, amiért nem született gazdag családba. Egy világ tört össze benne, mikor megtudta, hogy az imádott nővére prostituált, mégis megbocsátott neki, és továbbra is a példaképének tekinti. Sajnos. Nem hiszem, hogy másképp lett volna bátorsága idáig süllyedni, de szerencsére megbánta. Én meg rádobtam egy lapáttal a bűntudatára, hogy egész biztos, soha többé ne csinálja. – Helló, Mrs. Lornen mondta, hogy segítsünk szórólapot osztani – szól egy lány, aki a barátnőjével előszeretettel csatla–kozna hozzánk. Patris hátra nyúl, hogy kivegyen a dobozból egy köteg rózsaszín papírlapot, amire fekete tintával, cifra betűket nyomtattak. – Örülök nektek – mondja Patris gúnyosan, majd nyögve két vaskos köteget nyom a lányok kezébe. – Ezeket az emeleten osszátok szét, aztán ha elfogyott, gyertek vissza. A lányok magukhoz szorítják a madzaggal átkötött szórólapokat, hogy csökkentsenek a súlyon. Szó nélkül hátat fordítanak, Patris azonban még nem fejezte be a mondandóját: – Ja, és ha valaki kidobja, de nem gyűri össze, azt légyszi vegyétek ki. A lányok egymásra néznek. Az arckifejezésük elárulja, hogy bolondnak tartják Patrist, amiért bízik abban, hogy megteszik.  – Ugye nekem nem kell kukáznom? – kérdezem, miután kézhez kapom a saját szórólap adagomat. Lényegesen véko–nyabbat. Megcsóválja a fejét. Beállok Patris mellé, hogy minden arra jövő diák kezébe nyomjunk egy szórólapot. A szülők általában hasznos, és érdekes témákat vetnek fel kampánytémának, de a mellrák megelőzése szerintem tényleg túlzás volt. Fogadok, Patris is csak azért szavazta meg, hogy egy hétig rózsaszínben legyen. Várhattak volna még egy évet, amíg kijárom a gimit, és nem kell folyton anyára gondolnom… – Kampányhét! Tudj meg többet a mellrákról – csicsergi Patris, miközben egy szórólapot nyom az egyik lány képébe. – Kampányhét! Tudj meg többet a mellrákról – ismétlem Patris szavait – már kevésbé lelkesen. Nem sokkal később meglátom Rick Florestet, amint belép az épületbe, a haverjaival. Amint észrevesz minket, széles vigyorra húzza a száját, és szokásához híven, felénk veszi az irányt. Igyekszem a másik irányba nézni, hátha sikerül megúszni.  – Mellrák, mi? – kérdezi vigyorogva. – Úgy tudtam, hogy az csak negyven év felett veszélyes. – Ez is azt bizonyítja, hogy nem tudsz eleget, és részt kell venned az előadásokon – nyújt felé Patris egy szórólapot. Rick elveszi tőle, és gyorsan végigfutja a szemével a sorokat. – Majd odaadom anyámnak. Ha már itt tartunk, szülők jö–hetnek? Patris rácsap Rick vállára a szórólapokkal, a fiú pedig úgy tesz, mintha fájt volna neki, de tudom, hogy csak színleli. Rick csak tavaly jött a sulinkba, de pár hét alatt a focicsapat kapitányának választották, azóta pedig úgy kóstolgatja a lányokat, mint a vodkamálnát. Fogalmam sincs, hogy a lányok mit esznek rajta annyira, de még a legjobb barátnők is képesek összeugrani a róla szóló pletykák miatt. Engem a vörös, pamacsszerű frizurájával már eleve Ronra emlékeztet a Harry Potterből, így hiába próbál becserkész, én leszek az a lány, akit sosem fog megkapni. – És meddig fogtok itt égőzni? – kérdezi Rick. – Bántja a szemem a rózsaszín. De rajtad remekül áll – néz rám, és a szája sarkát huncut mosolyra húzza. Nem mondom, hogy nem helyes, de nem az én esetem a bárgyú kép. És különben is, Ricknek nagyon sokat kéne változnia ahhoz, hogy esélyes legyen nálam. A változásra pedig köztudottan képtelen. – Inkább menj és keress magadnak csapatot a vetélkedőre – tűzök egy rózsaszín szalagot a bal oldalára. Ez fiúknak nem járna, de úgy gondoltam, Ricken jól állna. – Egy csapatban leszünk, kislány – vigyorog rám. – Már le–beszéltem Patrissal. Döbbenten meredek a barátnőmre. Hónapok óta próbál összehozni Rickkel, és fogadok, hogy okkal nem említette, hogy megszervezte a csapatot. Azt mondja, Rick velem komolyan gondolja a dolgot. Senki nem lehet olyan naiv, hogy higgyen is neki. – Mi van? Még mindig jobb, minthogy Mrs. Lornen állítson mellénk valakit. Savanyúan visszanézek Rickre, akit talán még soha nem láttam ilyen boldognak. Szánalmas kis… – Akkor kapd le azt a szalagot, ne égess minket – nyúlok a melltűhöz, hogy levegyem. Rick elégedetten kacag, tökre élvezi, hogy a flancos pólójával bíbelődöm. – Sziasztok, hogy bírjátok a rózsaszínt? – köszön ránk a húgom, Rick öccsével a jobb oldalán. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy azok ketten egymásba gabalyodtak a nyár folyamán. Rick persze élvezi, mert Erica kedvéért kénytelen vagyok szóba állni vele. Pedig azt sem tudom, mit eszik a húgom azon a szörnyetegen. Rick öccse, Cole, egy nyúlánk, vékony, görbe hátú, szemüveges matekzseni, akinek az arca tele van pattanásokkal. Ráadásul Mr. Oberle–t, a néma szomszédunkat is többet hallottam beszélni, mint ezt a srácot. – A nővéred gyűlöli! Én imádom – viháncol Patris. – Hát… – néz végig rajtam Erica. – Azt hiszem, én is utál–nám. A húgomnak még a velem történtek ellenére sem sikerült megutálnia New Yorkot. A nagyváros gyorsan magába szip–pantotta, és mikor elkezdte a közép sulit, fiús frizurát vágatott magának, és Luke legnagyobb örömére befestette sötétlilára. Az öltözködésével is a New yorki tini divatot követi – azaz a New yorki turi–tinidivatot, de jaj, Sandra, ezt az osztálytársaimnak el ne mondd… – Patris készségesen felajánlott egy olyan toppot, mint ami rajta van, de inkább maradok az ingnél. – Mi bajod a toppommal? – néz a melleire, amik majd’ kizuhannak a nyakkivágáson keresztül. – Tényleg, mi bajod vele? – kérdezi Rick. – Hatásosabb a mellrákkampány, ha cicit is látunk – szurkálódik. – Feltéve, ha igaziak. A szemeimet forgatom, Patris arcáról pedig lefagy a mosoly. A szemeiben lévő düh lángra kap, és őt ismerve tudom, hogy pillanatok alatt Rick torkának támad. – Idefigyelj, Florest! Ezek a cicik olyan igaziak, mint amilyen a pofonom lesz, amit mindjárt kapni fogsz! – Mivel, a melleiddel? – Patris dühében megkerül, hogy el–kapja Ricket, aki úgy szökell hátra, mint egy bakkecske. – Ezt most elképzeltem, könyörgöm, tedd meg! – De Patris ehelyett rásóz egyet a fejére a szórólapokkal, majd hirtelen megáll és a bejárat felé bámul. – Oh, te magasságos ég. – Az arca olyan sápadt, mintha kí–sértetet látna, és mint az kiderül, nem is túloztam sokat. – Az ott nem Christin Nelson? – lép közelebb hozzánk. Mindannyian követjük a pillantását, de én csak a Brandon fivéreket látom közeledni. Josh és Patrick ikrek, ha jól tudom, csak fél óra különbség választja el őket a napvilágtól. Josh az öregebb. Amikor megismertük őket, már akkor is visszahúzó–dó, csendes, sötét alakok voltak, az idő folyamán viszont kiharcolták maguknak, hogy mindenki elkerülje őket, és a suli „vámpírjaiként” emlegesse. Mindkettőnek beesett arca van, széles állkapcsa, lebiggyesztett szája, zselézett, göndör fekete haja és vékony testalkata. Folyton fekete cuccokat hordanak és az arcukat fehér púderrel mázolják, hogy kiemeljék annak sápadtságát. A lábuk olyan, a fekete csőnadrágban, mint Victoré a Halott Menyasszonyból. Betegnek néznek ki, de tudom, hogy csak a stílusuk teszi. Ők élvezik, ha valaki különcnek tartja őket. Nem beszélnek egymáson kívül senkivel, és nem kezdeményeznek emberi kapcsolatokat sem – már nem mintha lenne rá esélyük. Mindenki elkerüli őket, mert van bennük valami hátborzongató, ami arra ösztönzi az embereket, hogy féljenek. Talán én vagyok az egyetlen, akit nem ver ki a frász, ha a közelembe érnek. Egy ében fekete hajú lány kerüli el őket. A dús haja éppen a válla alá ér, és tű egyenesen lebben hátra, mikor az egyik te–remből jövő huzat megcsapja. Ő is talpig feketében van, feszes, testhezálló nadrágban, és egy merész felsőben, ami nem is olyan rossz. A cipője sarka még Patrisénál is nagyobb, mégsem imbolyog rajta. Nem egy nádszál alkat, a teste szikár, kicsit izmos, az elszánt arckifejezésével együtt pedig magabiztosságot hordoz. Sosem láttam még ezt a lányt, az arca gyönyörű, és a megjelenése kissé goth érzést kelt, mégis, van benne valami ismerős. – Mikor láttátok utoljára Christint? – kérdezi Patris, mikor visszaáll mellém. Erica–val egymásra nézünk, de egyáltalán nem ugrik be, mikor láttam utoljára Christint. Régen mindig összefutottunk vele a lakótelepen, vagy a lépcsőházban, egy ideje viszont már nem láttam. Nem is érdekelt, hiszen évek óta nem vagyunk barátok, és nem érzem szükségét, hogy szemmel tartsam minden lépését. – Azt akarod mondani, hogy ez a csaj Betty? – kérdezi Rick nevetve. Ő mindig Bettynek hívta Christint azután az ostoba szappanopera után, amit pár éve délutánonként vetítettek a ABC–n. – Betty is megváltozott – mondja Patris. Úgy látom, nagyon megrémült annak lehetőségétől, hogy az a fekete hajú lány a Brandon fivérekkel, a kis Christin Nelson. Ez a csaj ezerszer szebb Patrisnál, bármennyire sötét is. De ha engem kérdeznek, kizárt, hogy az Christin legyen. – Miért nem kérdezzük meg tőle? – érdeklődik Rick, hogy minél előbb lezárjuk az ügyet. – Brandonékkal van – mondja Erica. – Én nem kockáztatnék. Rick szemei összeszűkülnek, és az ábrázata komollyá válik. – Annál jobban izgat. Kocsányon lógó szemekkel figyeljük, ahogy Rick kiáll a fo–lyosó közepére, és arra vár, hogy az ismeretlen lány odaérjen. Sosem voltak gondjai a nőkkel – kivéve velem –, de van egy olyan érzésem, hogy ez a lány túl nagy falat lesz az ő image–nek. – Helló, szépségem – mondja nyálasan. – Tetszik ez a non–goth style – hajol közelebb hozzá. – Benne lennél egy kis közös vérszürcsölésben? A lány ajkán lassú, sötét vigyor jelenik meg, és egész közel hajol Rickhez. Egy másodperc tört részéig azt hiszem, hogy fekete rúzzsal festett ajka Rick fülébe csókol, de aztán mély hangon beszélni kezd, és nagyon oda kell figyelnem, hogy értsek minden egyes szót. – Ma már dugtam – búgja sejtelmesen, majd elhajol Ricktől, és a mosolya most még gonoszabbnak tűnik, mint az előbb. – Christin? – kérdezi Rick döbbenten. A lány egy érdektelen, kecses mozdulattal megrándítja a vállát, majd a Brandon fivérek kíséretében elindul a szekrénye felé. Minden mozdulatából sugárzik az elégedettség, a felsőbbrendűség. Élvezi, hogy félelmet kelthet. Mintha Hófehérke gonosz mostohája érkezett volna meg. – Ez Christin – mondom fanyarul. Bármennyire is lehetetlen, felismerem benne a régi barátnőm. A mozdulatait, mikor kiesik az új szerepéből, vagy mikor óvatlanul rám pillantott. Felismertem a szemében a régi bizonytalanságot. – De mi a fene történt? – Patris hangjából csak úgy dől a rettegés. Együtt nézzük végig, ahogy a lány Christin Nelson szekrényéhez lép, beüti a kódot, amit csak ő ismer, és ezzel a kiléte mindenki számára egyértelművé válik. – Lehet, hogy Christint kirúgták, és másnak adták a szekré–nyét – mondja Erica. – Ő az – ismétlem bizalmasan. Christin nagy belépője után megszólal a csengő. Patrissal összeszedjük a szórólapokat és elindulunk a tornaterem felé, hogy részt vegyünk a kampányhét megnyitóján. A közösségi életem tekintve rengeteg hátránya van annak, hogy Patris a legjobb barátnőm. Mivel benne van mindenféle vacakban, ami az iskolát érinti, kénytelen vagyok jó barátnőhöz híven én is vele tartani. Ezért is kell kiállnom vele a tornateremben, és tiszta szívemből vigyorogni, mintha tényleg olyan sok kedvem lenne ehhez az egészhez. A diákok zsörtölődve ülnek a lelátón, amíg az igazgató úr a kampányhét fontosságáról beszél, és hogy a téma egy olyan társadalmi betegséget érint, ami kellő tudás, és korai felismerés esetén tünetmentesen kezelhető. Én ezzel nem értek egyet. Oké, hogy anya sem járt szűrővizsgálatokra, de a doki azt mondta, akkor sem tudtak volna segíteni rajta, ha időben felismerik a daganatot. Sosem fogom elfelejteni, mennyit szenvedett. Végig kellett néznem anya betegségét, és apa kétségbeesett reakcióit, ahogy segíteni próbált neki. Patris számára a szereplés olyan létfontosságú dolog, mint egy dívának az éneklés. A hangja egyszer sem remeg a mikro–fonban, és még úgy is vidám tud maradni, hogy a fél iskola majd’ elalszik a beszéde közben. Mindig azt mondja, műsorvezető akar lenni, és nem mintha nem bíznék abban, hogy sikerülni fog neki, csak szeretném egyszer a saját szememmel a híradóban látni. A műsor végén beállok néhány segítővel a tornaterem ajtajába, és az utasításnak megfelelően, rózsaszín szalagot tűzünk minden kifelé jövő lány felsőjére. Szerencsére egész jól fogadják. Nem mondom, hogy a Chrimston a legjobb állami középiskola, de szerencsére egész normális emberek járnak ide. Persze akadnak olyanok is, akiknél drogot találtak, vagy priuszuk van, de azt hiszem, ennyi belefér. A szalag ellen senki nem tiltakozik, de páran közlik velem, hogy a rózsaszín számukra ugyan olyan undi, mint a Barbie babáknak a virsli. Néhányukkal megosztom a saját véleményem az öltözékemmel kapcsolatban, így aztán szánakozva néznek rám, és rendben mennek a dolgok. Egészen addig nincs is okom panaszra, amíg Christin Nelson fel nem bukkan. Épp egy rocker lány pólójára tűzöm a szalagot, mikor meglátom őt. A lány legalább százhúsz kiló, és a modora sem valami szeretni való, de még tavaly beszéltünk arról, hogy a bátyám is rocker volt, így csak nem haragszik rám, ha kicsit tovább bíbelődök a szalagjával, amíg Christin beáll valaki máshoz. De nincs akkora szerencsém. Christin az ajtófélfának dőlve várja, hogy végezzek a lány szalagjával, majd elégedetten vigyorog, mikor a csaj a képembe ordítja, hogy béna vagyok, és majd ő megoldja. Nem szeretnék beszélni Christinnel, de nincs más választásom. Szándékosan az én soromba állt, és percekig türelmesen várt. Nem tudom, mit akarhat tőlem, de bizonyára jó oka van arra, hogy a közelembe kerüljön. – Úgy látom, mégsem szeretnek annyira, mint a drága kis Patrist – közli velem mély, csábító hangján, amelynek lejtése még csak nem is hasonlít a dadogós, önbizalom hiányos kis Christinére. – De még mindig jobban szeretnek, mint azokat, akik elzár–kóznak, és inkább magányos életet élnek – mondom. A lány mosoly gyanánt megrándítja a szája sarkát. A felém irányuló tekintete sokkal szelídebb, mint amivel Ricket méltat–ta, mégsem nevezném barátságosnak. Először látom a szemeit lencsék nélkül. Ha nem volt rajta a szemüveg, a tekintete könnybe lábadt a megerőltetéstől, és azonnal orra bukott, ha lépnie kellett. Most viszont még csak nem is hunyorog. Vasta–gon, fekete szemceruzával körberajzolta a szemét, és vadító hosszúra spirálozta a szempilláit. – Mi történt veled? – kérdezem értetlenül.  Christin egy kecses mozdulattal elveszi tőlem a szalagot, és ahelyett, hogy válaszolna, felveszi a menetirányt, és foghegyről csak annyit mond: – Reinkarnálódtam! – indul tovább. Bizonytalanul nézek utána, és próbálok valami magyarázatot találni. Christin sosem beszélt sokat, nem gúnyolódott, nem ismert vicceket, nem volt cinikus. Ez a lány a tökéletes ellentéte: kirívó, csábító, sugárzik róla az önbizalom és a sötétség, ami arra ösztönöz mindenkit, hogy messze elkerülje a jelenlétét. Hogy változhatott meg így? Soha nem láttam Christin a Brandon fivérekkel beszélni, most mégis, úgy néz ki, mint ők, és a távolba látom, hogy csatlakozik hozzájuk, mielőtt elhagyják a folyosót. Miután a diákok távoznak a tornateremből, megkeresem Patrist, hogy beszéljek vele Christinről. Ha valaki még nálam is jobban ismeri a lányt, az ő. Patris azonban hallani sem akar Christin rejtélyes „reinkarnálódásáról”, mert a kampány–hétre rendelt ajándékok helyett egy csomó óvszer és fiatalkori szexualitásról szóló felvilágosító könyv érkezett. A megrendelést sajnos én adtam fel, és a terem bejáratáig azt bizonygatom Patrisnak, hogy rózsaszín „Tégy a mellrák ellen” feliratú tollat, és gumikarkötőket rendeltem, de persze meg sem hallgat. – A tanárok úgy tudják, hogy én intéztem az egészet, és minden felelősség az enyém, szóval nyolcszáz darab gumióv–szert elég nehéz lesz kimagyaráznom, érted, amit mondok? – Végül is, a suliban volt már pár abortusz – próbálok viccelődni, de Patris leordítja a fejemet.  – Neked ez vicces? – De ha nem én voltam? – Sandra, én elhiszem, hogy nem te voltál, de akkor derítsd ki, hogy ki szórakozik velem, mert esküszöm, nem állok jót magamért. Most nekem kell elvinni a balhét. – Nem lesz semmi féle balhé, szépen visszaküldjük a gumi–kat, és kapunk gumikarkötőt. Hogy hangzik? – Azt hiszem, Patris tényleg túldramatizálja a dolgokat. – Végül is, a suli pénze, nem az enyém. Maximum oda az egyetemi ajánlólevelem. – Nem is akarsz egyetemre menni. – Nem is leszek prosti, mint a nővérem – suttogja dühösen, majd belép a terembe, és rám vágja az ajtót. Patrist eléggé kínosan érintette, mikor megtudta, hogy az imádott nővére, akire egész életében felnézett, egy közönséges prostituált, és minden, amit odahaza a szüleinek a munkájáról mondott, csak hazugság. Sajnos nagyon is jól tudom, mit érez. Én is hatalmasat csalódtam Luke–ban, mikor velem akartak bosszút állni az ő adóssága miatt. Egészen addig úgy tudtam, hogy a bátyám egy makulátlan, önzetlen alak, de a szennyesek az ő szekrényében is ugyan úgy ott lapultak. Mint az később kiderült, Luke–nak valóban köze volt ahhoz a bandához, amelynek tagjai megtámadtak. Időnként szállítóként dolgozott nekik, megkapta a csomagot, és el kellett juttatnia a vevőnek, a pénzt meg visszaadni a megbízónak, de aznap, mikor Erica felhívta, hogy segítsen rajtunk, Luke nem ment el a következő szállítmányért. Megkérte Robot, hogy intézze el a dolgot, de a banda nem szereti a kavarodást, így alig várták, hogy Luke hazajöjjön és móresre tanítsák. Meg is találták ennek a módját. Sokkal érdekesebb voltam a számukra, mint amilyen Luke lett volna. Örülök, hogy nem Erica–val történt ugyan ez. Lehet, hogy a húgom sokkal keményebbnek tűnik nálam, de attól még nem biztos, hogy az. Követem Patrist a terembe, ahol épp az asztalokat rendezik. Négyesével tolják össze őket, és székeket raknak köréjük. A kampányhét alatt sosincs tanítás, de a részvétel kötelező. Minden csoport kap egy felügyelőt, és mikor körbenézek a teremben, azonnal felismerem a fekete–rózsaszín összeállításba bújtatott Mrs. Milest. Savanyúan elfordítom a fejem, és úgy érzem, sosem szabadulok meg tőle. – Hé, Sands! – kiált Rick az egyik asztal mellől. Ezek szerint hátul fogok ülni. Mégis csak történik valami jó. Patris idegesen rendezgeti a jegyzeteit az asztalnál, Rick pedig a széken hintázik, hogy a haverjaival dumáljon. A srácok Patris csöcseit bámulva nyugtázzák Ricknek, hogy remek volt a csapat választás, én pedig megunom, és kihúzom a táskámból a farmerdzsekimet. – Ezt vedd fel! – mordulok Patrisra, aki éppen csak felnéz a papírokból. – Mi? Sandra, kérlek – tolja el a kezemet. – Nyár van, grill–csirke leszek! – Mellehúsa – dörmögi Rick az orra alatt, mire a haverjai nevetésben törnek ki. Hányingerem van az ilyen közönséges beszédtől még akkor is, ha Patris remekül kezeli. Engem az ilyesféle kacajok folyton azoknak az embereknek a nevetésére emlékeztet, és nem bírom elviselni őket. – Sajnálom, de én nem biztos, hogy Rickkel akarok lenni – mondom, és felállok az asztaltól. Patris végre felfigyel rám. – Elment az eszed? Rick lehet, hogy egy pöcs – a srácra néz –, és ne örülj, mert tényleg az vagy, de attól van esze, és nekünk muszáj nyernünk! Megigazítom a táskám pántját. – Nem halsz bele, ha egyszer nem leszel első – közlöm vele, majd szembefordulok az osztállyal, és egy olyan asztalt kere–sek, ahol szintén csak hárman ülnek. Hallom, hogy Patris kitolja mögöttem a széket. – Sandra, ne csináld, végre egy kampányhét, amit mi rendezünk. Végzősek vagyunk, arról szól, hogy élvezzük. – Nincs abban semmi élvezet, hogy leoltod a fejem néhány gumióvszer miatt, és olyan helyzetbe kényszerítesz, amihez egyáltalán nincs kedvem. Patris már megszokhatta tőlem, hogy bele megyek minden elmebeteg ötletébe, de megfogadtam, hogy ilyen többé nem lesz. Idegesen toporzékol mellettem, és összefonja a karját, amiről még nagyobbnak tűnik a melle. – Oké, figyelj, megértem, hogy ez az egész nem könnyű ne–ked a mamád miatt, de nem próbálnál meg egy kicsit tolerán–sabb lenni? Ígérem, összeszedem magam, de végre van valami, amivel bebizonyíthatom, hogy nem egy hülye, nagymellű, szőke liba vagyok. Jól akarom csinálni, de nélküled nem fog menni, és itt van ez a Christin dolog is… – Christin? – kérdezem értetlenül. Eddig úgy tűnt, hidegen hagyja Christin megdöbbentő változása. – Rólam beszéltek? – kérdezi egy ismerős hang a hátunk mögül. A hang kétség kívül Christin bájos, szelíd hangja volt, de mikor odanézek, egy feketeözvegy áll az asztalunk mellett, és sötét tekintettel helyet leül Rick mellé. – Te mit csinálsz itt? – mordul rá Rick. – Liam a negyedik tagunk. Christin felszisszen, és félretol egy radírmasét a tolla végé–vel. – Azt hiszem, Liam most nem tud most részt venni az órán. – Sötét mosollyal pillant ránk. – Valaki hashajtót kevert a kólájába, így bezárkózott a dubiba. – Tessék? – rikolt fel Patris. – Jut eszembe, hogy tetszettek az óvszerek? – kérdezi Christin élesen. Barátnőm arca először döbbenten szegeződik Christinre, majd miután sikerült feldolgoznia a szavait, vörössé válik a dühtől, és fenyegetően az asztalra támaszkodik. – Hogy merészelted megváltoztatni a rendelést? – kérdezi vádlóan. Christint egy pillanatra sem zökken ki Patris haragja miatt. A gúnyos, éjsötét mosoly még mindig ott van az arcán, és az önbizalmát sem sikerült megingatni. Közelebb hajol a lányhoz, és mélyen a szemébe néz: – Tönkre foglak tenni – búgja mézes–mázosan. – Ideje elkezdeni – kacsint rá, majd hátradől a széken. Patris dermedten támaszkodik az asztalon, és a szemét egy pillanatra sem veszi le Christinről. Ez nem lehet ő. Christin nem így néz ki, nem beszél így, és nem is fenyegetőzik. Sírva fakad, ha valaki bántja, és próbál láthatatlan maradni. Mi történik itt? Teljesen összezavarodtam, már nem értek semmit. Szememmel a Brandon fivéreket keresem, mert tudom, hogy ők csináltak valamit. Képtelenség, hogy Christin egy nyár alatt átessen egy önbizalomtréningen, egy személyiség változáson, és kidolgozzon egy bosszú tervet Patris ellen. Fogalmam sincs, mi van a háttérben, de kíváncsi vagyok, és ki fogom deríteni, mi történt, amitől most a nyámnyila exbarátnőnk így néz ki.  – Foglaljatok helyet! – csapja össze a tenyerét Mrs. Miles. Kihúzom Patrisnak a széket, majd leülök a sajátomra. Érzem Ricken a feszültséget, melynek minden egyes szikrája Christin felé árad. Ahogy óvatosan körbenézek a teremben, látom, hogy mindenki rólunk pusmog. Azaz Christinről. Mindenki furcsának találja a dolgot. – Hol vannak a Brandorn fivérek? – kérdezem Christintől. A válasza elárulhatja, hogy tényleg belépett–e közéjük, vagy más hatására sikerült ennyire megváltoznia. – Őrzik a budiajtót, nehogy Liam kijöjjön – feleli Christin egyszerűen. Patris óvatosan rám néz, majd a tekintete Rickével találkozik. Christin hirtelen felkacag, amitől megugrom a széken, és az egész osztály ránk figyel. – Jaj, ne már, nem tudom, hol vannak. – Valami probléma van, Miss… – kérdezi Mrs. Miles, de a szava elakad, és feljebb tolja az orrára a szemüvegét. – Nelson! – kiáltja Christin. – Christin Nelson! A teremben a pusmogás felerősödik. Minden, ami eddig csak pletyka volt, most egyértelművé válik. Christin sötéten rám vigyorog, melynek hála végigszalad a fejemben, hogy ha Patrist valóban tönkre akarja tenni, akkor talán velem is meg–vannak a maga kis tervei. – Bocsessz haver, a csillagok ma nem kedveznek a magad fajtának! – Elhúzom a varlak elől a zsetonokat, amelyeket eltúlzott önbizalmának hála immáron a sajátomnak tudhatok. Nem pénzben játszunk – mert az nincs nekik –, de arra pont jó, hogy romba döntsem az önbizalmukat, és emlékeztessem őket arra, hogy velem szemben esélyük sincs, ha netán támadást indítanának. – Ez már gyanús Dean – fortyog a varlak. – Nyolcszor egymás után kizárt, hogy nyerj. Oh, igen, ennek a szerencsétlen, félresikerült genetikai kísérletnek fogalma sincs róla, hogy emberi mivoltja már rég véget ért, és képtelen számolni a lapokat. – Ezt hívják úgy, hogy ész. – Megkocogtatom a homlokomat a napszemüvegem fölött. – Vagy csalsz, te szégyentelen – vádol a varlak, melytől a nevetés ott bujkál a bőröm alatt. – Ahhoz is ész kell – közlöm, majd elégedetten hátradőlök és felteszem a csizmámat az asztalra, közvetlenül a sörösüvegem mellé. – Ez a gyerek egy tudós, ne feledd – dörmögi az öreg kocsmáros, aki még ember ugyan, de a hosszú éveknek köszönhetően, amíg ezeket a pudingokat szolgálta, már ő is a fajtájukhoz tartozik. – Egyáltalán, mit keresel itt? – faggat tovább a varlak, akiről egyre inkább úgy tűnik, hogy képtelen elviselni a vereséget. – Összekeverted a napszakot? – röhög mély, torok hangján, és közben kivillantja féreg járta szemfogát. – Keresek valakit – folytatom, és megigazítom a hosszú, fekete bőrkabátom, amit még Neo is leirigyelne rólam a Mátrixból. A varlak arcán rémület tükröződik. – Mit akarsz te tőlünk? – Csak ne olyan hevesen – csúsztatom kezem az egyik pisztolyomra, hogy felhívjam rá a figyelmet.  – Beludot keresem. Mondd neked valamit ez a név? A fickó felnevet, vagyis nem fickó, de nyoma még van annak, hogy valaha az volt. Victor az Etandonnal való kísérletek során két fajt hozott létre. Egyikük az Yfir, de a mellékhatások következtében létrejött egy másik faj is, amit a varlakok alkotnak. Ők már egyáltalán nem hasonlítanak az emberekre. Két féle van belőlük; a rothadásnak indult, mint ez, és a kedves, kis szőrös, amiket otthon is tartok. – Miből gondolod, hogy ide járna egy korzsé? – A korzsé korcsot jelent a maguk primitív nyelvén, mikor az átalakulás megreked valahol az Yfirré válás, és a varlakká alakulás között. Én maradok a korcsnál. – Nagy hülyeség lenne tőle – nevet, mintha valóban nem lenne semmi rejtegetni valója, de én átlátok rajta. – Onnan, hogy érzem a szagát – felelem egyszerűen, majd elmélyítem a hangom, hogy komolyan vegyen. – Tudom, hogy Beludnak tekintélye volt az Yfirek közt, de bármit is ígért nektek a bujtatásáért, jobb, ha tőlem tudjátok, itt csak bennem bízhattok. A varlak hátrasandít a többiekre. Most komolyan ennyire hülyének néznek? – Egyébként bocsi Jack – fordulok a kocsmáros felé, aki épp a tiszta poharakat rakja a helyére. Minek itt mosogatni? – Ez a legjobb csatornapurdé. A férfi szélesen mosolyog, szája sarka szinte a füléig ér. – Törzsvendég vagy, Dean. Tudom, hogy én csinálom a legjobb Yfir koktélt. Megrándítom a szám szélét, jelezvén, hogy egyet értek, majd ellököm a székemet az asztaltól. A lába csikorogva csúszik végig a korhadt padlón. Felállok és kiveszem a pisztolyt az övemre csatolt tokból, ami egy Groskij által szerzett Nighthawk. Varlak irtásra tökéletes. – Szóval, nem mintha szükségem lenne rátok, de adni akarok egy esélyt, hogy jóvátegyétek. – Lassan a kocsma közepe felé lépkedek. Imádok játszani velük. – Vagy idehívjátok Beludot… – veszek egy mély levegőt, hogy beszippantsam a varlakok bűzét, és vele együtt a korcsét is, aki itt bujkál a falak közt. – Vagy bemegyek a kamrába, és magam rángatom ki onnan. Az utóbbihoz viszont már nem fog kelleni a segítségetek. – Mi nem tudunk semmit Beludról – folytatja a kártyapartnerem. Hangjában szigor cseng, mintha ő is elhinné magának, hogy túljárhat az eszemen. Megvakarom a fejemet a pisztoly csövével, miközben gondolkodom. – Mióta is vagy varlak, Max? Egy éve? – Nem felel. Ezt igennek veszem. – És ennyi idő alatt még nem tanultad meg, hogy nem csipázom, ha átvernek? Én hozom a kaját, ergo, én vagyok a főnök. Ha ez valakinek mégsem tetszik – kitartom a kezem, és a helyiség végébe lövök. Egy szék nyikorog, majd az áldozat holtan fordul le róla. – Akkor megteszem a kellő intézkedéseket. Rémült tekintetek merednek rám – már amelyiknek van még „tekintete”. Némelyik arc könyörgő, némelyik pedig igazán ártatlannak tűnik. Néha magam is meglepődöm, hogy az évek során mennyire érzéketlenné váltam. Úgy gyilkolászom ezeket a dögevőket, mint más a verebeket. Mondhatnám, hogy tényleg nem érzek ilyenkor semmit, de az nem lenne igaz. Látom, hogy egy fej magasodik ki a többi közül. A lélegzéséből ítélve nem színt akar vallani, hanem elpusztult agysejtjeinek hála, hisz abban, hogy el tud menekülni. Ráfogom a pisztolyt. – Mindenki marad a helyén! – parancsolom dühvel a hangomban. Esélyt adtam nekik, hogy tovább éljék sanyarú kis életüket, és egy sem ragadja meg a lehetőséget? Fogalmam sincs, Belud mit ajánlott nekik, de biztos, hogy valami drága dolgot. Pedig innen már nem hagyhatom menekülni a korcsot. Furcsa, hogy a Megszállottak – egy csoport, amit magasabb rendű Yfirek uralnak – nem ölték meg, mikor rájöttek, hogy korccsá alakul, most pedig a varlakjaim közt szaglászik. Csapda szaga van az egésznek. Ha Victor így akar megbizonyosodni a megbízhatóságomról, nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy csalódnia kelljen. A kártyapartnerem végre, remeg előttem. Ha lenne még a bőre alatt nedvesség, a pillantásából ítélve tuti kiverné a verejték. – Honnan tudjuk, hogy Belud hazudik, és benned bízhatunk? Ennyi, ezzel elárulta magát, és bevallotta eddigi hazugságát. Eldörren a fegyverem, és kilövöm a varlak agyvelejét, ami a falon ér célt. Jó party volt, de már úgyis elnyertem tőle az összes zsetont. Ha valami erőssé tesz, az a rengeteg példa, amit a varlakok elé állítok. Tudniuk kell, hogy itt én vagyok a főnök, mert ha egyszer is hibázom, nos… sok mindent veszítenék, és én sem tűröm jól a kudarcot. – Még valaki? – kérdezem könnyelműen. Egy varlak felemeli a kezét a tarkója fölé. Óvatosan a raktár felé mutat. Biccentek, hogy mehet. A szaglásom kiváló, így végig tudtam, hogy Belud ott van, de azt nem, hogy melyik varlakom lesz az, aki felfogja, hogy itt csak nekem van hatalmam. Belud egy hang nélkül, de kézzel–lábbal tiltakozik, amíg elő nem vonszolják. – Helló Beli – üdvözlöm egy gyilkos mosollyal a képemen. Szívesen megkímélném magam, nem csak ettől a droidtól, hanem magától a látványától is. Ezek a korcsok rondábbak bármelyik első osztályú varlaknál, akivel eddig találkoztam. Mire nem képes a mutáció…  – A fenébe is Dean, hogy találtál meg? – Csak ne olyan hevesen. – A mosoly egyre szélesebbé válik az arcomon. – Kíváncsi voltam, hogy vagy? És hogy jól érzed–e magad a varlakok közt? Belud zavartan hátrál, de a mögötte álló varlak az útját állja. Milyen jó, ha nyalni akar valaki. – Tudom, hogy engedélyt kellett volna kérnem tőled, de… – a szava elakad, miközben egy hazugságon töri a fejét. Türelmesen várom, hogy kinyögje. Addig megnézem mennyi töltényem maradt még. A varlakokat egyébként nagyon nehéz megölni. Időbe telt kifejlesztenem egy olyan lövedéket, ami azonnal képes őket kinyírni. – Nem vagy ártalmas az Yfirekre, de elvegyülsz a varlakok közt – kezdem. – Ez picit gyanús, nem gondolod? – Arra célzol, hogy szándékosan tettek ilyenné? – Nem. De Victor nem hagy életben egy korcsot. Kivéve, ha oka van rá. A fickó elhallgat. – Én nem vagyok kém. Bíznod kell bennem… – Én csak magamban bízom – közölöm szárazon. Nincs kedvem sokáig vacakolni Beluddal, ezért a homlokára szegezem a pisztolyom. – Várj, várj! – kiáltja a korcs. – Megbánod, ha megölsz – lihegi a félelemtől. Kíváncsian vonom fel a szemöldökömet. – Miért bánnám meg? – Talán tudok néhány dolgot, ami hasznos lehet a számodra! – hebegi zavartan. Tudom, hogy hazudik, hiszen látom rajta, de mégis van ott valami, ami... Leengedem a pisztolyt, és unottan ölbe fonom a karjaimat. – Hallgatlak – pillantok a órámra, mintha sürgős dolgom volna. Igazából van is. Pizzát akarok rendelni ebédre. Kopog a szemem. – Csak akkor beszélek, ha megígéred, hogy nem ölsz meg! Érdektelenül körbenézek a dühös varlakokra. Belud hülyébb, mint gondoltam, ha azt hiszi, hogy én vagy a legnagyobb ellensége a placóban. – Megbeszéltük. – A fejemmel intek a varlaknak, hogy engedje el. Belud megigazítja a szakadt ruháit, amiket néhol átnedvesített a bőréből szivárgó genny. – Szóval – kezdi félszegen. – Nem tudok sokat… Savanyúan forgatom a szemeimet. – De! – emeli fel az ujját. – Tudom, hogy Victor újabb mentorokat képeztet ki az önkéntesek miatt. – Milyen önkéntesek? – fintorgok. – Fi–fiatalok – néz félve a mögötte álló varlakra, akinek csak egy szavamba kerülne, hogy kitekerje a nyakát a helyéről. – A kapszula felbukkant itt–ott, és egyre többen jelentkeznek – folytatja hevesen. – Azt akarják, hogy még többet kapjanak belőle. Olyan, mint a drog… Függőséget okoz. Feszült arccal hallgatom. Victor kapszulája nem felel meg az Etandon hatásának, de egy lelki beteg tinédzsert gond nélkül be lehet palizni vele. Én is számtalanszor vesződtem vele a kísérletek során. – Célja? – Azt nem tudom – mentegetőzik Belud. – Miért nem? – kérdem élesen. – Mert… – a varlak elkapja a nyakát. – Nem avattak be! Évek kellettek volna még, hogy Victor a bizalmasai közé vegyen! – Azt ne mondd, hogy ezért a rizsáért húztad az időt – nézek rá csalódottan. De attól még volt némi új dolog abban, amit mondott. Belud nyel egy nagyot. Látom, ahogy a nyál végigszalad elvékonyult gégéjén, és hallom, mikor a gyomrába ér. Nem tud ez már semmit… csak egy szerencsétlen, mint a többi, aki az életét menti. Még mindig reménykedik abban, hogy Victor megtalálja a gyógyírt, és visszafordíthatja a testét érintő mutációt. Pedig Belud azok közé tartozik, akik önként választották ezt az utat. Yfir akart lenni; hatalmat ígértek neki, erőt, egészséget, hosszú életet… A legtöbbjük vagy nem tudott, vagy nem is akart tudni a kockázatokról. Mind csak a szépet látta a dologban, aztán pedig a mellékhatások következtében varlakká alakultak. És most itt vannak. Belud szemei valaha kék színűek lehettek. A türkiz színű árnyalat most egybefolyt, és pupillájának maradványa gennyes lében úszik. Szemöldöke helyén csak egy féreg járta nyílás tántorog, orrlyukából pedig váladék szivárog. – Mivel etetted a varlakjaimat, hogy melléd álljanak? – kérdezem. A benyalós felkiált: – Hogy egy egész csoportot elköt Victor keze alól! Felkacagok. A Varlakok szervezete képtelen a Toracil termelésére, ami az Etandon egyik fő alkotóeleme, de az Yfirek vérében megtalálható, ezért különösen ínyenc csemegének számítanak. – Ezt ti sem gondolhattátok komolyan. Belud remegni kezd a varlak keze alatt. – Igyál egy fröccsöt Lucifernél a nevemben is – mondom, majd biccentek a fejemmel, és átvert varlakok támadják meg a foszlásnak indult testet. Belud kétségbeesetten kiáltozik, miközben elindulok az ajtó felé. Hagyom, hogy a bosszúéhes varlakok elvégezzék a piszkos munkát. Én amúgy is megígértem, hogy nem nyúlók hozzá.

Prológus I. Fejezet II. Fejezet III. Fejezet IV. Fejezet V. Fejezet

Írd meg a véleményed! :)

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc.