Árny és Fény II. Fejezet

Miután Jay hazahozott a templomból, hulla fáradtan zuhantam át az ajtónkon. Nem hittem, hogy egy kis rosszulléttel megúszhatom az évnyitó mise második felét, de egyszer ezt is ki kellett próbálnom. Még Jay is békén hagyott a bikini-bulival, de a szemében láttam, egyfajta szabotőrként tekint rám, amiért még lesz egy-két szavam! Attól, hogy néhányszor eljátszottam neki a haldokló elefántot, még igazán pocsékul éreztem magam, és most tényleg csak a padlásra való feljutásra koncentráltam.

Jim alakította lakhatóvá a padlást, mikor elég nagy voltam, hogy elérjem a feljáró zsinegét, és ne guruljak le onnan. Eddig kifejezetten élveztem a barátságos, barna színű szobám, a lambéria jellegzetes, fához hasonló illatát, most viszont csak az imbolygó lépcsőt láttam magam előtt, és amit éreztem, az sem volt más, csak a saját verejtékem. Nem akartam mást, csak hogy a pihe puha ágyamban tudjam magam, de ehelyett, a lépcső közepéről egy egészen más helyre zuhantam, ami cseppet sem felelt meg az elvárásaimnak.

Valahonnan tűz lobogását hallottam. Elhaló füst csapta meg az orromat, és minél beljebb mentem a szűk folyosón, annál közelebbről éreztem a lángokat. Az árvaházban történt szörnyűségek éjjelente gyakran visszalopták magukat a fejembe, de ez most más volt. Feltűnt a csend. A parázs ropogásán kívül nem hallottam mást, csak a saját lélegzésem, és a lépteim zaját, ahogy egyre beljebb sétálok az érdes köveken. Nem voltak sikolyok. És én nem voltam gyerek. Ahogy magamra néztem egy fehér lepel fedte a testem, fátyolszerű ruha, talán a középkorban lehetett divatban, de az is lehet, hogy még az Ókorban. Csupasz vászon, semmi minta…

A hajam kibontva omlott szét a meztelen vállamon. Szűzies, gyengéd puhasága simogatta a hátam, és a libabőr megremegtette az állam, mikor szólni próbáltam. A tűz, ami eddig beljebb csalogatott, nem volt más, csak egy fáklya lángja, ami egyenetlen csóvákban vetődött ki a falra. Leemeltem, hogy jobban lássak. A folyosó eltűnt, amin eddig jöttem, és mikor visszanéztem, csak egy zárt, díszes ajtót állt mögöttem. A szűk helyet koponyák, és patkányok lepték. A pókhálók elborították a rideg téglákból rakott épület nagy részét. A szívverésem felerősödött, mégsem kezdtem menekülni, hiszen úgy éreztem, okkal vagyok itt. Valamit meg kell találnom, ami fontos, és tudom is, hogy miért, de minden olyan homályos és zavaros…

Magam elé világítottam a fáklyával, hogy kutatni kezdjek. Mikor elhúztam a lángot a levegőben, három, tömör beton koporsó bukkant fel előttem. Néztem a patkányt az egyiken, ami a szétolvadt viasz mellett cincogott. Közelebb emeltem a fáklyát, és ő elrohant, szabad utat hagyva nekem. A sírkőre voltam kíváncsi, de a betűk elmosódtak a szemem előtt, ezért sorra vettem a többit, de azok sem árulták el, ki fekhet itt. A föléjük emelt sírkövek csupasszá váltak, és a nevükből csak egyenetlen vésőnyomok maradtak. Fogalmam sem volt, mit keresek itt, de úgy éreztem, itt kell lennem. Az érzéstől, hogy ismertem őket, félni kezdtem. Talán a…

Sikolyt hallottam. Egy nő éles sikolya kérte, hogy elfordítsam a fejem. Vakon emeltem fel a fáklyát, majd léptem kettőt. Egy folyosó vált láthatóvá a szemem előtt. Újabb sikoly, aztán csend. Hosszú, hosszú néma csend. Talán már nem is él – gondoltam magamban. Óvatosan lépkedtem befelé. A kavicsok szúrták a lábam, és magamban azon mérgelődtem, miért nem húztam papucsot. Aztán egy újabb sikoly emlékeztetett rá, hol is vagyok. Még él! Magasba tartottam a fáklyát, és sietősen indultam meg a hang felé.

Végül egy kör alakú terembe érkeztem, de a képek másodpercről másodpercre változtak a fejemben. Ajtók jelentek meg messze… vörös függönyök leple, és fáklyák, fáklyák mindenhol, így köztük az enyém már csak egy halvány szikra volt.

Az idegen háttal állt nekem. A palástja gallérja a füléig ért, és a zubbonyszerű köpeny eltakarta előlem.

- Ki vagy te? – léptem közelebb hozzá. Látni akartam az arcát, azt akartam, hogy forduljon meg, de nem mozdult. Már egész közel jártam, ilyen távolságból a valóságban már éreztem volna a szagát. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de hirtelen megfordult. Izzadt pofáján végigfolyt a halálos festék, amely hegyes agyarait vörösre színezte. Zöld szeme izzott a dühtől, hogy megzavartam. Az arca ismerős volt. A fiú… akit a templomban láttam!

Hátraléptem, és megpillantottam a karjában fekvő áldozatát. A gyönyörű, halott szőke lány még sápadtnak is csodás látvány volt. Élettelen keze csüngött a vámpír ölelésében, ajkai résnyire nyíltak az utolsó szó jogán. Lejjebb tekintettem, hogy lássam fehér ruháját… a néha-néha még megránduló karját. Aztán újra a haját, de az arca közben megváltozott.

A saját arcom nézett vissza rám.

Szirénára ébredtem. Lihegve ültem fel az ágyon, és lefogtam a szívem, hogy ki ne ugorjon. Megvagyok… életben!

Izzadt voltam, a pizsama ráragadt a hátamra és a hajam is az arcomra tapadt. Rég volt ilyen idegen és valóságos álmom. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és nem is tudtam, hogy nyugtassam le magam.

A sziréna újra megszólalt. Az órára néztem, de még volt vagy fél órám az ébredésig. Az ablak felé emeltem a pillantásom, majd újra az órára, és lassan beazonosítottam, hogy a két hang nem ugyanaz. Leengedtem a karom a mellkasomról és kifújtam a levegőt. A biztonságot jelentő, kiskutyás takaróhuzatom kedvesen ölelt körbe. A roskadásig telt könyvespolcok hívogatóan néztek rám, fényképek mosolyogtak a vitrinből a ruhásszekrény mellett, és a TV csendben állt az íróasztal jobb oldalán. Lassan derengett a tegnap… A ruhám a széken volt, úgy hajtva össze, ahogy sosem tenném le. Csak is Jim hozhatott fel a szobámba, és öltöztethetett át, mert más magyarázatot nem tudtam, hogy kerültem az ágyamba. Nem emlékszem rá, hogy a lépcsőnél tovább jutottam volna.

Kikecmeregtem a takaró alól, és kiültem az ágy szélére. Belebújtam a jól megszokott mamuszomba, párszor megmarkoltam a plüssöt a lábujjaimmal, majd megdörzsöltem az arcom. Ültem ott egy darabig. Néha fel-fel néztem az agyontűzdelt falra, Jay képeire és az én félresikerült próbálkozásaimra. Szegény nevelőanyám frászt kapott volna, ha látta volna, mit műveltem a fallal. Nem szerette a szögeket, de nem emlékszem, hogy járt volna itt, mióta az elsőt a falra tűztem. Úgy három éve… mikor Jayt megismertem.

Fogalmam sem volt, mi lehet az utcában. Jimnek hála néhányszor utaztam már tűzoltó kocsin, hogy meg tudjam különböztetni a hangját a többi szirénázó járműtől, de nem hittem, hogy tűz volna az utcánkban. Férfihangok kiabáltak odakintről, és nevetést is hallottam, ami végképp megcáfolta számomra, hogy komoly baj van.

Végre rászántam magam, hogy elvonszoljam a testem az ablakig, és bámuljak kifelé, mint elképzelésem szerint az összes szomszéd.

Egy kedves kis olvasókuckót rendeztem be a széles falú párkányon. Puha párnákra térdeltem fel, és félrelöktem a pokrócot, rajta egy könyvvel. Gyorsan fel is kaptam, majd bűntudatosan az asztalra tettem, miután meggyőződtem róla, hogy nem esett semmi baja. Szerettem, ha a könyveim rendezettek, a gyűrött lapok az olvasástól gyűrődjenek meg, és ne attól, mert trehányan bánok azzal, amit szeretek.

Kinézve az ablakon megpillantottam Jim kollégái, amint egy elektromos fűrésszel ügyeskednek a ház előtt. Bátran álltak a tűzoltó kocsi tetején - a tölgyfának akartak segíteni a megfelelő irányba növekedni. Jim sokat panaszkodott, hogy veszélyes, mert az ágak rálógnak az elektromos vezetékekre, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy pont kora reggel fogja lemetszetni őket.

A szirénát a húgom kezelte. Az arcát nem láttam ugyan, de a Csőrikés pizsamájának ujját azonnal felismertem a vezetőfülkében. Ely bármennyire is aranyos kislány, az anyja halála óta ő volt a legkomorabb, és legsötétebb tíz éves, akit ismertem. Örültem, hogy az ilyen apró dolgok, mint a tűzoltókocsi látványa felkeltették a benne élő gyermeket.

Már messziről láttam az utcába forduló Porsche-t. Vezetője élesen nyomta a dudát, mikor a házunk elé ért. George, Jim kollégája leállította a fűrészt, hogy megnézze, ki ez az elmebeteg, aki így tör rájuk, Jay pedig úgy hajolt ki az ablakon, mint ahogy a dugóban szokott, hogy az előtte lévő szimpatikusnak tartsa.

– Nahát, srácok, ezt jelenteni fogom a Greenpeace-nek!

Még megvártam, amíg leparkol a szomszéd ház előtt, és kezet ráz velük. Lent akartam lenni, amire végez, így odaléptem az éjjeliszekrényhez, hogy kikapcsoljam a feleslegesen csörögni akaró órát, és bevessem az ágyam. A lepedő még mindig nedves volt, a párna pedig izzadtságszagú, ezért levettem a takarót, hogy megszáradjon. Ekkor vettem észre az ágyam végében sorakozó apró piros foltokat. Eldobtam a takarót, hogy a fotelba üljek, és lerúgtam a mamuszomat. A piros cseppek ugyanolyan formában variálódtak a zöld papucs talpán, mint az ágyon. Vérzett a talpam. Ott, ahol a kavics szúrta.

Mivel fájdalmat már nem éreztem, lerohantam a konyhába, hogy mindent elmondjak Jaynek a templomnál látott srácról, az álmomról és a feltételezésemről, ami tudtam, hogy irtó hülyén fog hangzani, de nem volt időm jobb magyarázatot találni. A válasz pedig… cseppet sem lepett meg:

– Nőj már fel! – pöckölte meg a homlokomat. - Vámpír? Templomban? - ásította a szavakat. Elmondása szerint a medencés buli hajnalig tartott, és csak zuhanyozni ment haza. A szemei karikásak voltak és a haja is kócos. Fogalmam sem volt, mivel zsarolták meg, hogy kijöjjön a szobájából.

– Vajon miért nem lep meg, hogy nem azon akadsz ki, hogy vámpírt láttam, hanem azon, hogy templomban?

– Térj észhez – emelte meg a fejét. – És gondold át, amit mondasz.

Haboztam, de az agyam nem volt képes a logikus gondolkodásra.

– De… léteznek? – kérdeztem óvatosan. – Szerinted tényleg vannak?

– Na, figyelj! – vette komolyra a szót. Leültem az asztalhoz, hogy szemmagasságban legyünk. - Mondtam már neked, hogy ne olvass tinikönyveket, ugye?

– Igen, de…

– Nem megmondtam, hogy rossz hatással vannak a fejlődő szervezetedre?

– Most léteznek, vagy sem? Te hiszel bennük, nem?

– Miért nem kérdezed meg a kishúgod! Ő biztosan tud segíteni – gúnyolódott, és nagyot kortyolt a Jay feliratú bögréből, amit magam készítettem neki, csak hogy ne az enyémből igyon. Elég sokszor reggelizik nálunk.

– Jay, az a srác eltűnt, érted? Eltűnt és totálisan úgy nézett ki, mintha nem is ember lenne. Másképp meg miért álmodtam volna vele?

Láttam teljesen hülyének néz. A tekintete az álmosságtól csak még bambább lett, és vagy azon gondolkodott, mit mondjon, vagy, hogy melyik neves pszichiátertől kérdezze meg, mi bajom.

– Oké, Carry – bökte ki végül, és előre hajolt, hogy megtámaszkodjon az asztalon. Számoláshoz emelte a hüvelykujját, és úgy magyarázott, mint valami gyengeelméjűnek. Talán az voltam. Talán meg ő volt az! – Egy… – kezdte nyomatékosan. - A vámpírok nem párolognak. – Szünetet tartott a sorok közt, hogy lássa sikerült-e eljutnia az agyamhoz. - Kettő… - nyitotta ki a másik ujját. - Rosszul voltál, nem? Akkor csak képzelted. Három; az álmok nem vállnak valóra. És négy, ami a legfontosabb: nem-láttál-semmit! – hókuszpókuszolt a kezével, mintha el akarná hitetni. Elkaptam, és belevájtam a körmöm, hogy lássa, komolyan gondoltam.

– Tudom mit láttam, és ha ennyire biztos vagy benne, akkor ezt mivel magyarázod? – tettem fel a lában az asztalra, közvetlen a szendvicsek mellé.

Kidörzsölte a szeméből az álmosságot, és kicsit oldalra billentette a fejét, majd a másik irányba, hogy onnan is megvizsgálja.

– Gombás vagy? – kérdezte hirtelen.

– Nem, a sebeket nézd!

– Milyen sebeket? – rikácsolta, mint egy cérnahangú boszorka. Megdörzsöltem a homlokom, hogy kitisztítsam a fejemből a gyilkos gondolatokat, és közben nagyokat lélegeztem.

– Akkor nézd meg jobban!

Jay felcincogott, majd erősen nézte a talpam, szinte már értelmesen. Az arca csupa elszántság volt, és döbbenet, mikor hátralökte a széket, és a falra tapadt, mint egy elmebeteg:

– Carry, te gombás vagy, menj orvoshoz! – pánikolta.

Most már magam is megnéztem. Elkaptam a bokám, hogy felidézzem gyermekkori hajlékonyságom szemernyi foszlányát. Az apró sebhelyeknek nyoma sem volt, szerencsére gombának sem. A talpam olyan tiszta és fehér volt, mint emlékeztem.

– Óh, hogy akadna a torkodon a…

Szerencsére nem mentem neki, még azelőtt eldobtam a kezembe kerülő nagy kést, hogy Jim belépett volna.

– Hello srácok!

Aztán sokáig nem láttam az idegent. A tomboló energia, ami megcsapott aznap, most csak halvány foszlánynak tűnt és lényegtelen apróságnak.

Persze attól pár hétig még vittem magammal fokhagymát a misére, ha netán megint megtörténne. Később viszont már csak a Bibliám vittem, és lassan már magam is csak nevetni tudtam ezen az egészen. Jay is egyre kevesebbet piszkált vele, és szépen el is felejtettem volna, ha Mr. Bream az egyik Biblia óráján ki nem ejti azt a szót a száján:

– És ő a Vámpír!

Általában nem szoktam odafigyelni a Bibliaórára, Mr. Bream semmi újat nem tudott mondani, ha apácák nevelték az embert, de most felfigyeltem. Egy pálcával mutogatott az utolsókat rugó vetítő előtt, és a táblán Tom Cruise egyik szánalmas fényképe vigyorgott ránk éles szemfogaival, mikor az Interjú a Vámpírral-ban játszott.

– Pattinsonról nem volt kép? – nyafogta Billi a hátam mögött, de Gin oldalba vágta, pedig őt sem izgatta jobban az óra anyaga. Csupán imádta Tom Cruise-t.

– Mert a Biblia sokféleképpen emlegeti a gonoszt! – folytatta Mr. Bream olyan lelkesedéssel, amire én képtelen lettem volna, tekintve, hogy a fél osztály aludt. - Többek közt találkozhatunk a sátán, ördög, Beliál…

– Belzebub, az alvilág istene, bár Istennek nem nevezném őket, inkább csak elviselhetetlen ördögfattyaknak, akiket senki nem siratna meg, ha végre az üstbe kergetnék őket a vasvillájukkal – suttogta Jaydon a bal fülem mellett, a füzetét elborító ábrák láttán nem volt nehéz kitalálnom, hogy ezúttal még az átlagosnál is jobban unja az órát.

Megakadt a szemem a nem mindennapi rajzokon. Tökéletes ceruza vonalakkal díszítette a Biblia füzetét angyalok és démonok portréival. Ironikus azután, amit mondott. A fantáziája, ahogy eme két fajt ábrázolta igencsak felháborítóvá válhatott volna, ha a füzet egy vallásos ember kezébe kerül.

– Úgy beszélsz, mint aki már találkozott a gonosszal – jegyeztem meg, hogy mindenképpen belekössek az iménti megjegyzésébe.

– Persze! Te nem hiszel benne?

– Hümm… - félrehúztam az ajkam, és úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék. - Az attól függ.

– Akkor nézd meg őt! – követtem diszkréten felemelt mutatóujját, mely a szomszédos padsorban ülő Gracia-ra mutatott. – Mert, hogy ő nem ember, az tuti!

A csengő pillanatában az osztály hevesen pakolni kezdett, és már senkit sem érdekelt Mr. Bream Bibliaórája.

– Holnap dolgozat! – mondta még figyelmeztetően, de már csak néhányan hallották a táskákba repülő könyvek és a cipzárok zajától. Magam is betettem az utolsó könyvem a félvállas táskámba - ami csak színben tért el Jaydonétől -, és már majdnem kiértem a biztonságos folyosóra, mikor egy lökést éreztem.

– Vigyázz, lúzer!

Mire észbe kaptam, már a földön feküdtem, és Gracia visító nevetését hallottam a magasból. Nem tudtam, ezúttal mit árthattam neki, hiszen még csak nem is hallhatta Jay iménti megjegyzését, mikor gyakorlatilag a sátánnak nevezte, és ezzel nem is túlzott sokat. Egyszerűen csak nem voltunk egy hullámhosszon, és nem volt olyan nap, mikor ezt ne adta volna a tudtomra. Úgy közlekedett, mint egy tank. Oké, megértettem, hogy két helyre volt szüksége, hogy elférjen, de azt nem, hogy miért mindig én ittam meg a levét annak, hogy a fogyókúra kultúrája ismeretlen volt a számára?

Nem lehettem mérges még akkor sem, ha minden okom megvolt rá. Muszáj volt visszafognom magam, nem borulhattam ki, mert ha egyszer elveszítem a fejem, félő, hogy Gracia-nak komoly baja eshet. Lehet, hogy harag helyett inkább szégyellnem kellett volna magam, vagy legalább vörösre pirulni, mert ez hú-de-ciki, de mivel rólam és Gracia-ról volt szó, inkább megszokott, mintsem megalázó.

– Na? Még mindig nem hiszel a gonoszban? – húzott fel Jay a két szék közül, ahová landoltam. Egyenes tartása gúnyt sugárzott, mintha azt várná, hogy bevalljam, megint csak igaza volt.

Bosszúból csendesen sétáltam mellette a zajos folyosón. Megpróbáltam elvonatkoztatni Gracia-tól, és eszembe juttatni mi is történt, mielőtt hozzám nem szólt.

– És kitaláltad már mit veszel fel a szülinapomon? – kérdezte Jay, csak hogy szóra bírjon. Míg magamban őrlődtem, Ő több „sziát” osztott szét a folyosón, mint amennyi számomra elviselhető lett volna. - Tudod… - folytatta, és olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte a saját számban éreztem a menta szagú rágóját. – Szülinap!

– Muszáj ezt most? – dörzsöltem meg az orrnyergem, hogy felhívjam a figyelmét egy közelgő fejfájásra. – A szülinapod csak két hét múlva lesz, igazán nem kéne ennyire előre rohanni.

– Két hét? – rikácsolta. – Mintha nem tudnád, hogy az milyen kevés megszervezni egy Jay Hansen féle bulit! Még ki kell választanom a helyet, a menüt, füstgépet szerezni, és jaj, Cherry, még annyi dolgunk van!

– Nem azt mondtad, hogy idén nem lesz felhajtás?

Félrehúzta az ajkát.

– Nem, nem is lesz felhajtás – dugta zsebre a kezét, és magasra emelte az orrát. - Ez lesz az év 259. napja, 1971-ben egy nappal ezelőtt alapult a Greenpeace, és ezen a napon született David Copperfield. Ne mond, hogy nem különleges.

– Nahát. – A hangom közönyös volt, de attól még meglepett. – Nem is tudtam, hogy egy napon születtél David Copperfieldel.

Elengedtem egy szembejövő lányt kettőnk közt, addig sem kellett Jay mellett sétálnom.

– Oh, sok mindent nem tudsz még rólam – mondta magabiztosan, és kicsit elfordult, megdörzsölte az orrát, hogy elfojtson egy mosolyt. - Amúgy mit kapok? – ugrott elém, és hátrafelé lépkedett, miközben majd meghalt az izgalomtól. Nem is értettem, hogy tud a szűk cuccaiban ilyen lazán mozogni, mikor a pólója szinte már engem fojtogatott. Megborzongtam az öltözködési szokásain, sosem voltam híve a legújabb férfidivatnak, de azért nem bírtam volna elképzelni mackóban és atlétatrikóban.

– Azt hiszed, elmondom? – A hangom önbizalom és merő gúny keveréke volt. Hamarabb van esélye feladni az utolsó kenetet egy öngyilkos merénylőre, mintsem hogy ezt kihúzza belőlem. Fogalmam sem volt, idén mivel sikerül meglepnem…

– Kénytelen leszel elmondani… - igazított a haján. A szőke frufruját oldalra fésülte, és a lehető leglaposabbra vasalta, hogy aztán a végét kifelé húzza, mint egy napellenzőt. Merész frizurákat választott ugyan, de szép szőke haja a nap végére ugyan olyan puha és csillogó volt, bármennyi hajlakkot is kapott.

– Vagy kitálalok Jimnek a te kis rivertoni kalandodról – vigyorgott eltökélten.

Felkaptam a fejem, de fogalmam sem volt, miről beszél. A szívem mégis hevesen vert, mert tudtam, hogy ha Jaynek valami a fülébe jutott, azt képes kiszínezni, és a saját kis előadásában teljesen máshogy fog hangzani.

– Nem tudom, miről beszélsz – vallottam be, de a hangom elcsuklott, és ezzel meg is győztem arról, hogy tényleg többet tud a kelleténél.

Feltűnően vidám volt; egy kecses tánclépéssel beállt mellém, és ahogy a Converse csukáját bámulta a csőnaci végén, az minden volt, csak bűnbánó nem, az biztos.

– Feltörted a postafiókom, te kis szemét! – döbbentem rá. Tudhattam volna, hogy erre megy ki a játék!

– Nem vagy valami kreatív. Ezt a jelszót még a tíz éves húgod is feltörné – nevetett – Carolyn…

Megfogtam a táskám pántját, és balra fordultam, a szekrényekig. Csalódott voltam… na és persze sértett.

– Most meg mi van? – óbégatta.

Kinyitottam a szekrényt, hogy kitakarjam a korántsem bocsánatkérő képét, és elkezdtem kipakolni a könyveimet.

– Jay, tudom, hogy párszor megnézhetted az e-mailjeimet, de nem azért hagytam, hogy aztán rendszeresen turkálj a magánéletemben. Ha legközelebb engedélyt kapsz, majd szólok!

A szekrényem fala zsúfolt volt. Képek kettőnkről, színes szalvétából kivágott dekorminták, képek Jimmel, ajtóra ragasztott papírdarvak, cetlik Jay kézírásával, és persze rajzok: rajzok végeláthatatlanul.

– Vagyis magánéletünkben?

Eldobtam egy könyvet: - Tessék?

– Ugyan már, mi fontosat tudhatnék meg azokból a levelekből?

Nem feleltem. Elfordítottam a fejem, és a könyveim rendezgettem, tök feleslegesen, csak hogy csináljak valamit. Láttam a szemem sarkából, hogy gondolkodik, majd hirtelen elsápadt, mikor a kérdés kijött a száján:

– Luxusprosti lettél? – kérdezte rémülten. A szemei tágra nyíltak, szinte olvasni lehetett benne.

– Mi? Dehogy!

– Biztos?

– Tudod mit, inkább menj, kopj le, keresd meg Vesst vagy fűzz be egy pasit, vagy mit tudom én, csak engem hagyj békén!

– Carry, ha ez így van, ugye még időben szólsz? Mert akkor semmi kedvem egy pohárból inni veled, és… basszus, most már a kajámon sem fogunk osztozni! Én nem akarok elkapni semmit...

– Befognád? Tisztáztuk, nem? Szűz vagyok.

Elhallgatott.

– Azt olcsóbban máshogy is lehet.

– Jay! – morogtam dühösen. Báránykákra gondoltam, meg szép mezőre, meg Jimre meg, a kedvenc színészemre, hogy ne veszítsem el a fejem, és ne váltson színt a szemem.

– Akkor meg nem értem, mit találhatnék a hülye leveleidben – dőlt hátra, és felhúzta az egyik lábát, addig, hogy a térde vízszintesben legyen.

– Ha el akarod szúrni, hogy ott legyek a szülinapodon, csak folytasd! – csaptam be a szekrényajtót, és elindultam órára.

– Mi? – vonyította. - Na, nem! – rohant utánam, és fenyegetve emelte fel a mutatóujját, miközben mellettem sétált. – Az oké, hogy utálsz, és oké, hogy idén sem akarsz elmenni az iskolabálba, mert az a te dolgod. De a szülinapom nem hagyhatod ki. Megtiltom!

– Nem tilthatod meg.

– De, igenis megtilthatom! – Jay mindig, pillanatok alatt felkapta a vizet, de egy vízesést zúdított rám, annyi szent. - Ez a szülinapom, és te különben sem az e-mailek miatt vagy kiakadva, ez csak egy kifogás, már a buszon eldöntötted, hogy eszed ágában sincs eljönni!

– Komolyan azt hiszed, hogy…

– De nem fogok könyörögni! – előzött le. – Csinálj, amit akarsz, de megbánod, ha az évszázad buliját hagyod ki!

Azzal otthagyott, végigsüvített a folyosón, és vissza sem nézett. Lassan eltűnt a tömegben, én pedig nem erőltettem meg a szemem, hogy lássam, merre megy. Megint összevesztünk, ő a gyerekes, és én, aki mindent túlreagál. Talán ezt is. Nekidőltem valaki szekrényének, és szántam rá egy percet, hogy rendbe tegyem magam. Remegtem, és bűntudatom volt. Túl voltam egy újabb veszekedésen, aminek nem hiszem, hogy értelme volt.

Úgy éreztem, Jay nem tud megbocsátani nekem, amiért köszönés nélkül mentem el a nyárra. Nem akartam búcsúzkodni, és tudom, hogy ellenezte volna. Felesleges lett volna azért találkoznom vele, hogy a képembe olvassa, gyáva vagyok, amiért elmenekülök a problémáim elől, ahelyett, hogy szembeszállnék velük. Pedig szükségem volt arra, hogy lelépjek itthonról. Salt Lake Cityben mindenki furcsának tart, flúgosnak, és a színváltó szemem miatt fogyatékosnak. Szükségem volt egy olyan helyre, ahol nem ismernek, és a társadalmi életem nem csak abban nyilvánul meg, hogy Jay miatt szóba állnak velem. És amúgy sem csak az én érdekem volt, hogy lelépjek itthonról. Jim bármennyire is igyekszik, én csak egy mostohagyerek vagyok, aki egy olyan helyzetben, mint a nevelőanyám halála, nem kívánatos a családban, így jobb, ha minél messzebb megy, hogy ne legyen útban…

Mikor visszajöttem, és Jaydon az állomáson várt, úgy éreztem, minden rendben lesz, és hogy megbocsátott nekem a sok csecsebecse miatt, amiket Rivertonból hoztam neki. Most mégis úgy éreztem, hogy a világ összes ajándéka kevés lenne hozzá, hogy minden a régi legyen, és Jay ugyan úgy bánjon velem.