0 Árny és Fény - I. Fejezet

– Segítség! – kiáltotta valaki mellőlem. A lángok lassan mindent elemésztettek.

– Segítség! – hangzott a másik irányból. A tűz olyan gyorsan terjedt, hogy képtelenség volt kijutni.

Gerendák indultak felénk. A vöröslő lángok röhögve táncoltak az árvaház korhadt fái közt. Függönyök kaptak lángra, a karnisuk hamuvá porladt a fészek közepén.

Parázs és füst szaga terjedt a levegőben. Műanyag égett valahol, kitaposott tornacipők, kiömlött festék és hígító szült újabb lángokat.

Égett húst éreztem. Égett haj és bőr szaga keringett a levegőben. Gyomorforgató, undort keltő szagok, amik a halállal azonosultak a fejemben.

A sikoltások keserves könyörgéssé váltak a közelemben. Gyermekek zokogtak körülöttem, és nevelőnőim hangja rágta át magát a véres rengetegen.

Ismerős hangok.

Ismerős hangok csengtek a fülemben.

Korombeli csöppségek, szigorú példaképek égtek aznap éjjel a tűzben. Pirospozsgás gyermekarcok és rózsaszín bőr vált hólyagossá. Apró szemük maga mögé fordult, fogaik csupasszá váltak, és kezükből már csak csont maradt… kegyetlen halál a fiatal áldozatoknak.

És semmit sem tettem.

A tűz nevetve ölelte át a karom, leégette rólam az árvaház szegényes ruháit, belekapott a hajamba, de a bőröm nem bántotta. Békén hagyott, mintha én is hozzá tartoztam volna. Mégsem tettem semmit. A félelemre gondoltam, az érzésre, amely gyengévé tett. Tudtam, muszáj segítenem, de nem ment. Féltem. Csak nyolc éves voltam, és minden olyan nagy volt körülöttem. A parázs, a füst, a fáklyaként lobogó máglyarakás, és a halál… amelyben elcsendesült minden.

Vártam még, egy újabb szívfakasztó zokogásra, egy reményre, hogy talán… de a lángok lobogása és a parázs recsegése minden mást elnyomott.

Magam voltam. Minden porcikámban éreztem, hogy egyedül vagyok, de nem akartam feladni. Futni kezdtem, a legnagyobb lángok közé vetettem magam, hogy a kijáratot keressem. Le kellet győznöm a tüzet, segítséget kellett hoznom, el akartam hinni, hogy nem félek, de belül reszkettem. Reszkettem attól, ami nem árthat nekem.

A folyosó lángtengerben úszott. Égő holtestek feküdtek az izzó padlón. A lépcső már megadta magát a lángoknak, mikor ráléptem, összeroskadt a súlyom alatt. Forró deszkák nehezedtek rám, hátam felhorzsolták, és arcom a kemény padlóba nyomták.

– Segítség! – kiáltottam először. A hangom gyenge volt, kislányhoz illő. Megpróbáltam ledobni magamról a gerendákat, de nem volt elég erőm. Tudtam, ha feladom, cserbenhagyom a többieket, de belefáradtam. A testem természetellenes pózban feszült a földnek, és betegnek éreztem magam. A tehetetlenség gyenge álmot szült, amelyben békét akartam magam körül, hogy újra lássam a többieket.

A deszkák lassan megemelkedtek, és elalélt testem megkönnyebbült, de sokáig nem jöttem rá, mitől. Nem haltam meg. Mikor felnéztem a lángok csúcsa felé, hogy lássam az eget, csak egy égszínkék szempárt láttam, amit sosem tudnék elfelejteni.

És az nem Jim volt! – kortyoltam a teámba, ami a mai napon túl édesre sikerült.

Bármennyire is próbáltam éveken keresztül beazonosítani nevelőapám őz barna szemét az álmomban látottal, nem ment. Pedig Jim vágott ki aznap éjszaka a romok alól, ő oltotta el a testem borító lángokat, és emlékszem az arcára, mikor tűzoltótársaival a fejét vakarva tűnődött, hogy lehet ez. Hogy lehet, hogy nem égtem meg?

Azóta szinte minden éjjel újra élem azt a napot. Szerettem volna elfelejteni, szerettem volna kiűzni a fejemből a lángoló arcokat, de nem ment. Még ennyi év után sem ment…

– Te láttál már valakit a szomszéd háznál? – kérdezte nővérem váratlanul. Az enyhe düh és borzongás a hangjában magamhoz térített, de nem emlékeztem rá, miről is beszéltünk az imént. A bennem motoszkáló emlék után mégis, megnyugtató volt újra az aprócska konyhánkban találni magam, a barátságos, sárgára festett falak közt, ahol Celi kávéjának édes–keserű illata és a mogyoróvajas szendvicsek íze a Jimmel töltött gyermekkora emlékeztetett.

– Miért? Kellett volna látnom? – Nyúltam egy szendvicsért, még válasz előtt. Mióta hazajöttem, ez volt az első alkalom, hogy Celi–vel reggelizem. Meglepett a változás, hiába töltöttem el három hónapot a nagyszüleimnél Rivertonban, akkor sem felejtettem el, milyen egy itthoni reggel. Nyugodt, békés, magányos…

– Már pár napja beköltöztek, de még mindig nem láttam senkit. – Kémlelt tovább a csipkefüggöny mögül. – Hát nem furcsa?

Számomra az volt furcsa, mennyire izgatja az a ház. Eddig úgy tűnt, nem hajlandó tudomást venni róla, azután ami odaát történt. Keze ökölbe szorult a dühtől és megrántotta a függönyt.

– Szeretném látni, ki az a pszichopata, aki ideköltözött.

Attól, ahogy szavakat kiejtette, nem volt kedvem tovább enni. Élettelenül visszaejtettem a kezemben lévő szendvicset a tányérra, és az utolsó falat élesen végigkarcolta a mandulám, éreztem a nyelés minden egyes mozzanatát. Túl sok minden történt mostanában, hogy ne legyen étvágyam. Először a nevelőanyám halála, aztán a gyilkosság a szomszédházban…

– Ha nem láttál senkit, honnan tudod, hogy új lakó van? – bámultam undorodva a ledobott szendvicset. Nem bírtam elfelejteni, hogy amíg én a nyarat Jim szüleinél töltöttem, Rivertonban, egy fiatal házaspárt öltek meg ott, és a kisfiukat, Kenyt. A rendőrség szerint az apa tette, gyakran előfordul az ilyesmi mostanában, de nem ezen a környéken, és nem velük. Taylorsville igen barátságos részén laktam, ahol ősz amerikai házaspárok töltik nyugdíjas éveiket a verandán, és kibeszélik az összes szomszédot, akik elhaladnak előttük az utcán.

– Onnan, hogy ez a nyamvadt bevándorló folyton hozzánk dobja be a postáját. – Három fehér borítékot dobott elém, amik egymáson landoltak, pont, mint a kártyalapok, és letakarták a szendvicsemet. – Ki küldetné ide a bankszámlakivonatát, ha nem lakik itt?

– Te felbontottad? – meredtem rá. Ez a magántulajdon és a levéltitok megsértésének a netovábbja, amiből még baj lehet.

– Mondjuk úgy, hogy megpróbáltam átvilágítani – fordult felém magabiztosan. A fogai megcsillantak a fényben, és nem mondanám, hogy félelmetes volt – hosszú gesztenyeszín haja laza loknikban omlott szögletes arca köré, és bőrének kreol színű árnyalata még a nyarat őrizte magában –, de a csalárd tekintete elárulta, hogy valami rosszat forgat a fejében. Bármi is az, nem érdekel – támasztottam meg a fejemet. Elégszer falaztam neki Jim előtt, pedig még magamat sem tudtam megvédeni, ha hazugságon múlott a dolog. Lassú és erőltetett hazudozó voltam. A szavak megakadtak a torkomban, és sokáig haboztam, mielőtt bármit is kimondtam. Pedig gyakorlott hantagépnek kellett volna lennem, ha már így alakult az életem. A rengeteg titok, és önmarcangolás, amit naponta a társadalomba vittem, több hazugsággal járt, mint amennyi szívességet Celi valaha is tudott volna kérni tőlem.

– Persze mintha tudta volna, legalább egy köteg reklám van benne. – Foglalt helyet velem szemben.

Felemeltem a fény felé az egyik borítékot, de épp csak hogy meggyőződjek róla, tényleg nem látott semmit. A bankok szeretik hízelgő ajánlataikat kedvenc ügyfelük borítékjába csúsztatni, hogy aztán lekaszálják a termést. Örömmel láttam, hogy ezúttal sem tettek másként.

Mikor visszatettem az asztalra, megpillantottam a borítékra írt nevet, de nem azon, amelyiken a bank logója volt, hanem a biztosítóén.

– Hirem McConel. Nem valami gyilkos név – nyugtáztam, hogy Celi ne kapjon idegrohamot.

– Na, azt majd meglátjuk! – vágta rá komoran. – A jó öreg MeConel előbb vagy utóbb előbújik a barlangjából, és akkor majd megmondom. De addig is kibonthatnánk a postáját. Egy bankszámla sok mindent elárul arról, ha bérgyilkos az ember szomszédja – kapott utána, de én gyorsabb voltam, és még azelőtt elemeltem őket, hogy műkörmének csúcsíves fegyvere a papírt érinthette volna.

– Akkor ugye nem haragszol, ha ezeket kifelé menet bedobom MeConel postaládájába?

Mostohanővérem – mert csak titkon hívhattam így: nővérem – reszelősen csikorgatta a fogait, és gyanítom, legbelül a pokolra kívánt. Már kezdtem frászt kapni tőle, amikor végre abbahagyta és a hangja élesen szelte át a köztünk lévő teret:

– Majd megtudod, ha egy éjszaka betörnek hozzánk, és a belünknél fogva fellógatnak egy fára. Akkor aztán igazán ártatlannak tettetheted magad.

Eddig a hisztis hangnem akár vicces is lehetett volna, de a tekintete hideg volt, mint a jégcsap, a suttogó szavai pedig egyenesen lángoltak.

– Te is tudod, hogy téged fognak vádolni – tette hozzá fenyegetően.

Csendben bámultam felé. Talán az ajkam is nyitva volt, nem igazán éreztem, túlságosan is lekötötte a figyelmem a megannyi válaszlehetőség. Nem volt igaza! Az érzéseim magam iránt nem pusztán sajnálatból álltak. Gyűlöltem magam azért, aki vagyok, és azért, amilyen vagyok.

A dudaszó egy villámcsapásként ért. Felugrottam az asztaltól, és felkaptam a székem támláján pihenő blézerem, ami ugyan olyan színű volt, mint a vasalt fodrú szoknya a derekamon. Az iskolai egyenruhám része volt.

– Ez Jay. Indulok – közöltem szárazon, de azért a borítékokat sem hagytam ott.

– Aztán jó szórakozást – mondta Celi váratlanul. Visszanéztem az ajtóból, hogy tudjam, mire gondol. – Az apáca és a meleg barát – vett egy mély levegőt, majd vigyorogva fújta ki. – Igazán remek párosítás.

Gúnyolódjon csak. Most úgysem volt időm vitázni.

Celi-vel sosem volt valami fényes a kapcsolatunk, de azért megfértünk egymás mellett. Magam is tudtam, hogy egy mostohagyerek a családban csak nyűg az ember hátán, főleg neki. Számomra viszont egy csodával ért fel, mikor Jim Orson a házába hozott. A tűz előtt sosem gondoltam, hogy valaha családban fogok élni. Mindenkinek pirospozsgás, rózsaszín–szoknyácskás kislányok kellettek, és nem egy olyan furcsa lény, mint amilyen én vagyok. Mindig is kiríttam a többiek közül a beteges színű bőrömmel és a különös, színváltó szememmel. Más különben gond nélkül elvesztem volna a többi tizenéves közt; nem hasonlítottam egyetlen sztárra sem, a sötétszőke hajam lófarokban hordtam, és a fogaim sem sorakoztak úgy, mint Madame Pompadour nyakában a gyöngysor. Nem öltözködtem kirívóan, a térdig érő szoknyák, és a pasztellszínű blúzok, amiket általában hordtam, igencsak elrejthettek volna a tömegben, ha úgy akartam.

Csupán a természetem miatt voltam feltűnő. Mások szemében én voltam a különc, a szerencsétlen, egy eltévedt csodabogár, akivel képtelenség megtalálni a közös hangot. Nehezen tudtam beilleszkedni az emberek közé, folyton vigyáznom kellett, hogy ne mutassak magamból többet, mint amit a tudatuk elbír – már csak a saját érdekükben is. Az agyam nem mindig működött úgy, mint egy normális emberé. A harag különös dolgokat művelt velem, és nagyon oda kellett figyelnem, hogy kontrolálni tudjam. Elsőként a szememen jelentkezett a változás, ami általában nyugodtató kék volt, de ha elkapott a hév, a színe zölddé változott. Ez volt az első jele annak, hogy ha nem vigyázok, a filigrán kislányból valami egészen mássá változok, rémisztő gondolatokkal, félelmetes erővel, amiktől még magam is tartok. Szerencsére mindig sikerült lenyugtatnom magam, és a zöld szemeknél tovább sosem jutottam. Nem akartam tudni, mi lesz velem, ha hagyom, hogy az indulataim átvegyék az irányítást a testem felett, a szemem pedig újra kék lesz, amint az indulataim elenyésznek a felhők felett. De ilyenkor a határt csak egy hajszálnyinak érzem. Mintha két lény élne bennem, akik az egymás ellen folytatott küzdelemben bármikor kettészakíthatják a testemet. Évekig jártam különböző kezelésekre, és skizofréniára felírt gyógyszereket is szedtem, de senki sem tudta, mi bajom lehet, a gyógyszerek pedig csak még többet ártottak nekem. Jim döntött úgy, hogy felhagyunk a kezelésekkel, és nem engedi, hogy tovább kísérletezzenek rajtam. Magyarázatot talán csak a szüleim adhattak volna a furcsaságaimra, de őket sosem ismertem. A nevelőnőim szerint egy pásztor talált rám, valahol Dél–Amerika csücskében. Egy barlangban feküdtem, alig pár hónaposan, félig eszméletlenül. Nem voltak nálam papírok, a szüleim nem jöttek vissza értem, senki nem keresett eltűnt gyereket, így csak egy csecsemő voltam, egy kővel a kezemben, amibe valaki cifra betűkkel a nevem véste, mintha elkeresztelt volna. Mikor az árvaházba kerültem, ugyan ezt a nevet kaptam. De az még nem jelenti azt, hogy szeretem is…

– Carolyn! – Tisztán hallottam Jaydon hangját, ahogy a kocsija mellől kiált.

Jimen kívül csak egyetlen emberben bíztam. Bármennyire is különös, pont egy ilyen elviselhetetlen, kényes szörnyetegben, aki mellett a legnehezebb volt épeszűen gondolkodnom. Még ha tudta is, mivel jár a hangulatváltozásom, akkor sem figyelt rá, hogy ne az idegeimmel játsszon.

Az újabb dudaszóra sietősre vettem a dolgot, mielőtt meggyűlne a baja a szomszédokkal – most már az újjal is, amit nem kockáztattam. Körbetekertem a selyemsálat a nyakamon – ami nélkül ki sem mentem az utcára –, majd futtában felkaptam a blézerem a fehér blúz fölé, ami csak még jobban kiemelte a sápadtságomat.

Feltéptem az ajtót, ami a szomszédban történt gyilkosság óta mindig zárva volt.

– Nyaj, baby! Már azt hittem, elestél a fürdőben, és végre enyém lehet az IPodod!

Jay semmit sem változott az elmúlt három év alatt, mióta ismertem. Magas, nyúlánk srác volt, karcsú, és az állását tekintve kevésbé férfias. Amolyan modell alkat, aki nagyon is jól tudja, hogyan fordítsa előnyére, ami másnak esetleg hallgatag. A bőre viszont fehér volt, talán még az enyémnél is halványabb. Jól állt neki ez a szín, tökéletesen illett aranyszőke hajához, ami kusza tincsekben meredezett az ég felé, és megcsillant rajta a kora reggeli fény. Ki tudja hány üres fejű csitri adta volna oda a fél karját, hogy élvezhesse Jaydon társaságát, de én szerencsére, immunis voltam rá. Túl jól ismertem, és az idegesítő Jaydon semmi olyat nem tudott mutatni, amivel három évnyi “lelkifurka”, “durcimurci”, és “júúj, gumicukor” után még meg tudott volna lepni.

Kivéve a szemét. A tekintete lehet, hogy korántsem volt olyan szép, mint az álmomban látott kísérteté, de a létező emberek közül senkit sem ismerek, akinek olyan kék szemei lettek volna, mint amilyen Jaynek. Óceánszerű csillogása különös árnyalatot tudhatott magáénak. Ébenfekete szembogarát sötétkék hullámok ölelték körül, majd zavarosan csapkodtak szét, és végül türkizben ért véget, lágy, nyugtató színben. Messziről szokványosnak tűnt, de közelről eszem ágában sem volt bevallani, mennyire különlegesnek. Tudta ő nagyon jól, mennyire tökéletes, számomra épp ezért volt olyan… tökéletlen. Szívesen leromboltam volna a plafont súroló egóját, ha találtam volna rajta fogást, de most is olyan vagány volt, ahogy ott állt. Formás testén feszült az ing, ahogy a szürke Porsche–nak dőlt. Egyenruhájának nadrágját a szoknyám anyagjából varrták, és már csak a zakó hiányzott róla, na meg a királykék nyakkendő. Kevés diáknak állt jól az egyenruha, de Jayre mintha… rászabták volna.

– Vasárnap van, légy szíves ne ébressz fel mindenkit a házban – morogtam, és ujjammal a mellkasába döftem. Meg akartam csapni a levelekkel, de elkapta a kezem, pedig még csak nem is voltam kiszámítható.

– Ohjajajj. Úgy látom, valaki nem örül a sulinak. Ezek mik? – pillantott a levelekre. Kényeskedő hangja idegesített, mint mindig. Elszoktam az iróniájától a nyár alatt. Ez volt a leghosszabb idő, amit valaha is külön töltöttünk a gimis éveink alatt. – Hé, most meg hová mész? – kérdezte, mikor megkerültem a kocsit, és nem szálltam be.

Vakmerően lépkedtem a szomszéd ház felé, pedig úgy terveztem, elkerülöm még egy ideig. Féltem attól, amit láthatok – a vért, egy betört ablakot –, de szerencsére semmi sem változott. A veranda csendesen várta, hogy a lábam alatt recsegjen, én meg azt vártam, hogy bedobjam a leveleket, és minél előbb elhúzhassak onnan.

– Csajszi, ezt kapd ki! – folytatta Jay, mikor visszaértem. – Tegnap átugrottam SLC–be, és találkoztam Victoral. Épp a gumikat nézte, aztán meg parfümöt és bonbont vett. A parfüm nekem nem jött be, de ha jól tudom, neked van ilyen förtelmes ízlésed.

Egyáltalán nem voltam kíváncsi a volt pasim vásárlási szokásaira, így savanyú képpel beszálltam a Porsche–ba, és bevágtam az ajtaját. Görény…

Jay és én amolyan legjobb barát félék voltunk. Ha akartam, ha nem, mindent együtt csináltunk, úgy tartott maga mellett, mint valami ölebet, pedig még csak nem is tartoztunk egy súlycsoportba. Ő már csak a kinézete miatt is népszerű volt, számomra elviselhetetlen természete másoknak megnyerő. Pedig eszem ágában sem volt a gimi legnépszerűbb hapsijának cinkosa lenni, hogy aztán csak még jobban kitűnjek a tömegből, és sajnálkozva azon csámcsogjanak, mit eszik ezen a kis szerencsétlenen. Ezzel a fejezettel én sem voltam tisztában, de nem csak azért, mert más voltam, hanem mert Jay pörgős életmódja mindenben eltért az én visszafogott, láthatatlan stílusomtól. Ő ettől akadt ki. Én pedig tőle.

– Nézd! – mondta, mikor beszállt mellém.

Az ülésbe lapultam, a kis piros akármi szinte a képemben landolt, elfelejtetve velem az összes többi színt.

– Új mobil?

– Naná!

Felvontam a szemöldökömet.

– Nem azt mondtad, hogy júniusban vettél mobilt?

– Igen, de tegnap megláttam, és nem bírtam ellenállni. Ne mondd, hogy nem éééédi!

– De – feleltem érdektelenül. – Már amennyire egy mobil éééédi lehet.

Jay fölé hajolt, és ujjával hevesen nyomkodta a kijelző színes ikonjait. Épp elmerült valamiben, ilyenkor el sem tudtam képzelni, milyen undok, és neveletlen. Aranyos fiú volt, arcának vonásai tiszták, szemöldöke egyenletes, a bőre pedig olyan sima, hogy egyetlen mitesszer sem éktelenkedett rajta. A személyisége viszont korántsem fért össze ezzel a hibátlan külsővel, amire annyira vigyázott. Férfiakat meghazudtoló módon kényes volt, elviselhetetlenül bunkó és cinikus.

– Mondd, hogy csíííz!

Persze nem mondtam semmit, a vaku még azelőtt villant, hogy egyáltalán felfoghattam volna, mi történik. A következő pillanatban már kész is volt az újabb idióta kép rólam, amin félig eltakarom az arcomat, és bandzsítok. Csíííz…

– Te sosem fedezed fel a dolgokban rejlő szépséget – nyámmogta cinikusan, és mentette a képet.

Vagy csak nem értem, mi lehet olyan izgalmas egy telefonban. Jay kiélvezte a modern világ adta lehetőségeket. Egyetlen percet sem akart elvesztegetni siránkozással, alvással, vagy azzal, hogy engem győzködjön, így inkább nem is kérdezett semmit.

– Ha akarod, a régi a tiéd lehet – mondta.

Nagyot sóhajtottam, és elnyúltam a hátsó ülésen fekvő plüssmaciért, hogy addig is lefoglaljam maga.

– Köszi, de semmi baj a mobi… – feleltem sürgetőn, de nem hagyta, hogy befejezzem.

– Ugyan már, itt az esély, hogy megszabadulj attól a kiöregedett vacaktól, és te nemet mondasz?

– Elég sok van otthon a te leélt cuccaidból. Semmi szükségem egy kezelhetetlen ócskaságra.

Ha jól láttam, épp háttérképpé alakította azt a förtelmes fotót rólam, csak hogy bosszantson. Nagyon is jól tudta, mennyire utálom, ha fényképeznek.

– Ahogy gondolod – vetette oda, majd mikor az ölemben lévő plüssmacira nézett, idétlenül vonta fel az egyik szemöldökét. – De közlöm veled, hogy Mr. Mo nem szereti a lányokat.

Kacéran elvigyorodtam, és az arcomhoz szorítottam, hogy még jobban bosszantsam.

– Mindig vannak kivételek!

Jay megrázta a fejét, és végre eltette a mobilt. A motor dorombolva pörgött fel, akár egy szelíd kiscica, majd szélsebesen lövellt ki a másik utca irányába. Csak úgy porzott az út mögöttünk – ha eddig nem ébredt fel senki, akkor most igen.

– Képzeld, Addy Swinhell medencés nyárbúcsúztató partit rendez a házuknál – kezdte indulás után.

– Hurrá… és engem ez miben érint?

– Mise után hazaugrunk a csini kis fürdőrucidért.

Úgy tettem, mintha elgondolkodnék, de eszem ágában sem volt elmenni. Elegem volt már az olyan bulikból, ahol nem lát szívesen senki.

– Miért nem csinálsz te, medencés bulit? – kérdeztem álszenten.

– Viccelsz? Nem akarom ellopni Addy vendégeit. Kivételesen előjoga van – kanyarodott balra. – Otthon eldugult a szűrőnk. Valami csúszómászó bibliai szörny szülészetnek használta a filtert.

– Ebihalak? – kérdeztem mosolyogva, azokat nagyon utálta.

– Inkább… kígyók.

Ránéztem egy pillanatra. Most ezt komolyan mondja?

– Kígyók? De azok tojással szaporodnak.

– Mondom, hogy kígyó volt! – förmedt rám. – Nem vagyok hülye, te meg ne játszd a nagyokost.

– Oké – adtam meg magam. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Egy kígyó telecsinálta a medence filtert. Van ilyen.

– Undorító… gusztustalan… – Valóban elszörnyedt, a kép, amit fújtatás közben vágott, már magában gusztustalan volt. – Amúgy, már megígértem, hogy viszek jeget a bulira – váltott lazára. – Hátha az majd feldobja.

– A jég?

– Nem, hanem a koktél, amit én keverek. Sex on the beach! Nyámi!

Összevontam a szemöldökömet.

– Ja, és zenét is viszek – jelentette ki. – Biztos, ami biztos… na és persze vendégeket.

Elvesztettem a fonalat.

– Akkor ez most a te bulid lesz, vagy Addyé?

– Addyé! – nézett rám szigorúan. – Határozottan Addyé.

– Aha… Akkor ez esetben sajnálom, hogy ki kell hagynom “Addy buliját”, de otthon egy halom kötelező várja, hogy átrágjam magam rajtuk.

– És te képes lennél emiatt kihagyni a nyár utolsó buliját?

– Tudod, semmi kedvem egy újabb elcsépelt estéhez Gracia–val – csattantam fel. – Holnap suli, és muszáj lesz felkészülnöm.

– Bele sem merek gondolni, mit csináltál a nyáron, hogy nem volt időd olvasni.

Na, ez azért sértő volt. Felé fordultam, és a vállam az ülésnek támasztottam.

– Dolgoztam. Rémlik?

– Persze, reggeltől estig, ha nem tévedek.

– A pékségben mindig zajlik az élet.

– Gondolom, táncolnak a cipók.

– Akarsz egy másodpéldányt a bankszámla kivonatomból? – kérdeztem mérgesen.

– Nem, én egy PIN kódot kérek a bankszámládhoz, és ha talán kevesebbet buliztál volna munka után, most nem kéne a kötelezőkkel bajlódnod!

– Semmi közöd hozzá, hogy mit csináltam a nyáron! – förmedtem rá. Világosan tudtam, mennyire féltékeny. Három hónapig nem is hallott felőlem, a tulajdona, akit marionett bábuként mozgatott, hirtelen köddé vált, hogy a maga ura legyen. Elképesztően tudtam sajnálni, a többiek nem tűrték, ha Jay madzagon rángatta őket.

– Oh, dehogy nem. Én is részleteztem a nyári élményeimet, és nem mondhatod, eddig tapintatos voltam, hagytam, hogy kipihend magad, de itt az idő, hogy végre mindent elmondj a te imádott Jaydonödnek! – vigyorgott eltökélten. Majdnem leütöttem. – Szóval, mit szeretnél megosztani velem?

Igazából, semmi lényeges nem történt velem a nyáron. Jim szülei már nem fiatalok, és elkelt a segítségem a boltban. Hála ennek, komoly tőkét sikerült összeszednem, így ha a következő nyáron is dolgozni fogok, lesz annyi pénzem, hogy az első szemesztert ki tudjam fizetni, és Jimnek ne kelljen emiatt aggódnia.

– Tényleg, nem történt semmi – próbáltam meggyőzni.

– Szűz vagy még? – kérdezte élesen.

Leesett az állam.

– Na, de most komolyan.

– Jay, neked ehhez semmi közöd – fortyogtam dühösen, a mosoly végleg eltűnt az arcomról.

Felkacagott.

– Elpirultál!

– Naná, mert kínos helyzetbe hozol! – mondtam már kevésbé türelmesen, majd elfordultam tőle, de még így is éreztem, hogy az arca megváltozik:

– Te szexeltél a nyáron! – kiáltotta teljes döbbenettel.

– Ezt nem hiszem el…

Szemei felragyogtak:

– Mesélj, milyen volt?

Eszem ágában sem volt hagyni, hogy ez tovább fajuljon. Megragadtam az ajtó kilincsét, és kész voltam kiugrani, de azért megpróbáltam a kényelmesebb megoldást választani:

– Tegyél ki!

Ábrázata sértett volt, és akkora erővel vágott rá a kezemre, hogy kénytelen voltam elvenni a kilincsről.

– Még mit nem, inkább a hosszabb úton megyünk! Minden mocskos részletre kíváncsi vagyok.

És mielőtt bármit mondhattam volna, Jaydon valóban lefordult a hosszabbik útra Spirngville felé.

Nagy levegőt fújtam ki, és megpróbáltam lehiggadni, mielőtt színt váltana a szemem. Nem lett volna jó macskaszemekkel beállítani a templomba. Flant tiszteletes már így is sandán nézett rám, valahányszor zöld szemekkel látott. Erről mindenki tudott, és ez mutatta a legjobban, hogy más vagyok.

– Szűz vagyok, oké? – morogtam sértetten. – És nem akarom, hogy hetekig ezt firtasd.

– Azt akarod mondani, hogy nem volt semmi?

– Semmi!

– Egyetlen csúnyácska fiú sem?

– Nem! Csúnyácska meg végképp nem.

Bambán elgondolkodott, és az utat nézte, ami jócskán kanyargós volt. Lassan kezdtem azt hinni, hogy vége, és kicsit elengedtem magam az ülésen, de a hangja hirtelensége egyből kiegyenesítette a gerincem:

– És lány?

– Jay, átléped a határt! – figyelmeztettem. Tudatlanul sem játszott senki annyit a halálával, mint ő, aki tisztában volt a helyzettel.

– Tudod, hogy engem nem zavar. Végül is meleg vagyok, nekem ez a természetes, az ingyen konyhán is van egy lány, na meg Victor után különben sem csodálkoznék, ha…

– Na, jó – emeltem fel a kezem. – Figyelj! Nem feküdtem le senkivel, nem volt egy éjszakás kalandom, nem kavartam senkivel, nem is tetszett senki, és teljes mértékben hetero vagyok! Világosan fogalmaztam?

Elhallgatott. Vártam, hogy mondjon még valamit, de csendben az utat nézte, és a témát ezennel lezártnak tekintettem.

– Köszönöm.

Visszafordultam az ablak felé. Elpocsékoltnak éreztem a perceket, mikor gondoltam rá a nyáron. Olyan sokáig voltam távol, hogy sikerült elfelejtenem a hozzátartozóim rossz szokásait, és csak a szépre emlékezni. Még nála is… Most viszont minden eszembe jutott; legfőképp az, hogy miért nem akartam hazajönni.

– De aggódom érted – mondta komolyan.

Káromkodtam, pedig nem vall rám. Az ő közelében mégis kicsúszott egy–két szó a számon, amiért kénytelen voltam elmondani két Miatyánkot.

– Figyelj! – kezdte tudálékosan. – Nem tartogathatod örökké azt a féltve őrzött szüzességed. – A tenyerembe vájtam a körmömet. – Vegyük át! Fiatal vagy – folytatta, észre sem véve lelki vívódásaimat. Savanyúan megtámasztottam a fejemet az ajtón, és reménykedtem benne, hogy gyorsan túl leszek rajta. – De hamarosan jön a klimax, vannak nők, akiknél már negyven évesen, és akkor már ne akarj szexelni…

A templom közelében lelassított. A betonút egy kis szakaszon véget ért, és leparkolt egy fa tövében, hogy kímélje a kocsit.

– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem. Nem bírtam eldönteni miért dobálja magát az ülésen, mint egy partra vetett bálna, aki ölni tudna egy vödör vízért.

– Templom – próbálta ingét a nadrágba gyűrni. – Meg kell adni a tiszteletet.

A szemeim forgattam, majd kiszálltam a kocsiból, mielőtt valaki rosszat feltételezne az imbolygás miatt. Neki dőltem az ajtónak, és ölbe tett kézzel vártam, amíg végez. Az óra vészesen közeledett kilenc felé. Tudtam, hamarosan megszólalnak a harangok, és íme, jól el fogunk késni. Türelmetlenül toporzékoltam, köröket rajzoltam a szandálommal a lábam köré, és néha megütögettem a kocsi tetejét, amire egy nyávogó hang válaszul időt kért, hozzáfűzve valami trágár jelzőt, hogy koccanjak már le a fényezésről. Jay maga rosszabb volt, mint egy nő, aki képtelen kilépni az utcára smink nélkül.

Fortyogva elnéztem a templom díjnyertes rózsakertje felé, hogy lehűtsem magam. Nagy elő udvara volt, és alacsonyra nyírt sövénye a temető felőli oldalon. A diákok mind ugyan azt az egyenruhát viselték, az iskola címerével a blézer jobb oldalán. Szent Kristóf Katedrális. Szimpla egyházi gimnázium, a megszokott tanrenddel. Csupán volt néhány vallásos tantárgyunk, és az órák nagy részét papok és apácák tartották. Kevés volt a normális tanár. Az ünnepeket ebben a rozoga, öreg templomban ünnepeltük, és minden vasárnap kötelezően részt kellett vennünk a kilenc órás misén. Senki nem kötelezett arra, hogy ide járjak. Az árvaház, ahol nyolc éves koromig nevelkedtem, szintén az egyház tulajdonát képezte, így itt éreztem jól magam. De hogy páran hogy kerültek ide, nos…

– Kész vagy? – kérdeztem Jaytől, mikor kidugta az orrát.

– Éljen szeptember egy! Hogy nézek ki?

Elgondolkodtam, mit is akar hallani.

– Mint egy angol szépfiú?

– Mivel angol szépfiú vagyok, de azon kívül?

– Rendben minden, nyugi. – Talán még nálam is jobban izgult, pedig nekem volt okom tömegiszonyra.

– Igazítsd meg a nyakkendőm. Érzem, hogy gáz.

Felcincogtam, és egy dühös mozdulattal kioldottam a csomót, jól megrántva a nyakát.

– Normális vagy?

– Ne mozogj már!

Jaynek hihetetlenül jó illata volt. Édes és kicsit virágillatú, ami túlmutatott a férfias parfümökön. Tökéletesen illett nőies állásához, és ehhez a macskanyávogáshoz, amit ő beszédnek, vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, dallamos beszédnek nevezett.

– Kész – mondtam végül, de alig vetett rá egy pillantást, máris ellökte a kezemet.

– Hogy tudtad, ilyen idiótán megkötni, Carolyn?

Próbáltam nem kifordulni magamból, egyenletesen szedtem a levegőt, ölbe font kezeim ökölbe szorítottam. Megint csak a templom felé néztem, az idegeim kötéltáncot jártak, de azért még tartottam magam. Flant tiszteletes csak méterekre állt tőlem, a híveit dédelgette egy rózsabokor mellett. Ha szörnnyé változom, tuti megölöm Jayt!

A helyzetet csak súlyosbította, hogy a barátaim épp akkor fordultak felénk, időt sem hagyva, hogy rendet tegyek köztem, és a gyilkos énem közt. Idétlenül vigyorogtam, mégis mit tehettem? Hadd higgyék, hogy minden rendben, Jayt meg majd később elintézem.

Már közel jártak hozzám, de az izmaim fájni kezdtek, miközben a mosolyt tartottam. A szemem elkalandozott, és a távolban ülő szoborra pillantottam, ami nem volt egészen vízköpő, de még genetikai kísérlet sem. Inkább valami misztikus, és nem evilági. De ami megfogta a tekintetem, nos, az sem volt teljesen evilági.

Egy idegen fiú állt a szobornak dőlve. Elég lazának tűnt, öltözéke hétköznapi volt, bár a farmer rajta kissé divatjamúlt. Fekete haja egyetlen, vastag hullámban ölelte körbe a koponyáját, gondosan alakíthatta annak formáját. Az arca oldalról szögletes, erős állkapocs adta meg a vonalát. Sokkal idősebbnek tűnt, mint mi. Egész biztos, hogy nem az iskola diákjait képviselte.

Elnéztem volna még, de hirtelen felém fordult, és a szeme olyan élesen hatolt belém, hogy szinte már éreztem az erejét. A hideg, mely végigszaladt a hátamon, megállt egy bizonyos ponton. Hirtelen egy ostoba tini könyvben éreztem magam, és néhány percre azt hittem, végleg megzavarodtam. Mégis, ki ez? Bajkeverő… A kisugárzása erről árulkodott. Nem volt mást dolgom, mint…

– Carry! – Gin aprócska karja körbe fonódott a nyakamon. Nem voltam az az ölelős fajta, a testem minden porcikájával tiltakozott az effajta érintkezés ellen, de olykor az udvariasság csodákra képes. Őt ölelve, szemmel újra keresni kezdtem a furcsa fiút, de már nem volt ott. Sem a szobor közelében, sem máshol.

Gin elengedett.

– Minden rendben? – kérdezte aggódva. Muszáj volt összeszednem magam. Bólintottam, és talán magam is elhittem, hogy így van.

– Persze. Én is örülök neked, Gin.

A lány kutakodó pillantással mért végig rajtam.

– Rosszul vagy? Most még az átlagnál is pocsékabb a színed.

Elfintorodtam, és gondoltam megtartom magamnak a véleményem az ő sápadtságával kapcsolatban. Gin szintén a Hansen család tagja, ezért Jaydon unokahúga ként nem csak a bőrük színe egyezik, hanem a haja is ugyan azt az árnyalatot tölti be, mint Jayé. Hosszú, egyenes lófarokban hordta, ami leért egészen a fenekéig, még úgy is, ha a feje tetejére copfozta. Hatalmas kék szemei gyémántként ragyogtak, és kerekded arca kivirult, pont, mint egy kislánynak.

– Nem, csak… – Gondolkoztam, mit mondjak. Valóban nem éreztem valami jól magam, de ezt most bevalljam? – Kicsit émelyeg a gyomrom – mondtam halkan, de ezután görcs nyilallt a fejembe, és csillagokat láttam. Ez lenne a tömegiszony?

Jayre néztem. Megnyugvást kerestem a jelenlétében, de az ábrázata egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő. Az oké, hogy néha hülyét csinált magából. Az is oké, hogy Bugs Bunnynak öltözve képes végigvonulni az utcán, mert még az is normálisabb volt a mostani reakciójánál. Elbámult, egyenesen a szobor felé, és a tekintete olyan sötétté vált, hogy képtelen voltam magyarázatot találni rá.

– Jay?

A pillantását magamon érezni hátborzongató volt. Arca merev, fegyelmezett, szigorú. Sosem láttam még őt ilyennek. Hátra akartam hőkölni – meg kellett volna tennem –, de nehogy már Jay ronda nézése megrémisszen. Most mégis úgy éreztem, ez lenne a leghelyesebb. Ginnel egy pillantást vetettek egymásra, de az is olyan gyors volt, hogy alig lehetett észrevenni.

– Menjünk – mondta Jay parancsszerűen, és a hátam mögé tette a kezét. – Nincs kedvem a félhulla Carryt lapátra vágni, aztán meg magyarázkodni Flantnek, hogy mit adtam be neki. – Mikor újra ránéztem, az arca a régi volt; közönyös, bunkó, érdektelen arckifejezés. Képzeltem volna? A határok összemosódtak, és a képek a fejemben egyre zavarosabbá váltak. Lassan szédültem is, a fiú eltűnt, Jay rendben, de akkor mi történt velem?

A nyakamhoz tettem a kezem.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}