0 Árny és Fény - III. Fejezet

A zsúfolt buszon ájuldozva gondoltam a kényelmes Porsche légkondicionált belsőterére a pápaszemes Nick Carter mellett, aki nyáladzott, mint egy dán dog. Egy ideig bírtam a szagát, aztán elfordultam az ablak felé, és azon törtem a fejem, mit csinálok otthon, ha már a ház üresen vár, és Jay nem hajlandó felvenni a telefont. A tanulásra most biztos nem tudtam volna odakoncentrálni.

Végül felvittem a táskámat a szobámba, majd visszamentem a konyhába, hogy megegyek egy almát, és közben összeírjam, hogy mi kell egy tárkonyos borjúszelethez. A nevelőanyám csak ünnepeken főzte Jim kedvencét, de ha jobban belegondolok, még meg sem ünnepeltük, hogy hazajöttem. Épp itt volt az ideje! A főzés majd leköt annyira, hogy ne gondoljak Jaydonre.

Hazafelé átnéztem a listát, hogy mindent megvettem-e. A tárkony a kosaramban volt, anélkül ki sem léptem volna a boltból. A borjúszűz frissnek látszott, így vettem a fagyasztóba is, hátha Jim majd repetát kér. Citromot is vettem, mert a nagyi receptjét akartam elkészíteni. Tanított egy-két fogást, amitől Jim megnyalja majd mind a tíz ujját! Jól esett kedveskedni neki, jóformán még beszélni sem volt időnk, annyira lekötötte a munka, engem meg a visszarázódás taylorsville-i hétköznapjaimba. Jó lesz egy kicsit együtt lenni.

Alig, hogy ezt kigondoltam, már a házunk elé értem, és akaratlanul is a szomorú sorsú szomszéd ház felé néztem. Azóta is csendben figyelt ránk, nem láttam semmi mozgást azon a méretes rotveilleren kívül, aki egyik reggel megtámadott minket iskolába menet. Fogalmam sem volt, mivel sikerült felmérgelnem, de ha egy pillanattal később csukom be a Porsche ajtaját, a karmok nem az ajtóban landolnak, hanem komoly sebet ejtenek a sípcsontom vonalán.

Jay viszont totál kiborul, mikor meglátta a kocsit. Azóta is szemmel tartotta a házat, hátha meglát valakit, akin behajthatja a javítás árát. De eddig csak a kutyát láttuk, és a szórólapos srácot. A kutya most is a tornácon feküdt, a fejét unalmasan a lábára hajtotta, és ettől olyan szánalmasnak tűnt, hogy képes lettem volna megbocsátani neki, amiért fogpiszkálónak akarta használni a csontjaimat, de hirtelen felugrott, és morogni kezdett. Megállt a vér az ereimben. Lassan elfordultam, hogy az udvarunkba lépjek, de már ez sem tűnt valami jó ötletnek. Végigszaladt a hátamon hideg, mikor megpillantottam az ajtónk előtt álló idegent. Más volt a haja ugyan, de azonnal felismertem. Eléggé sokkoló volt a múltkori rémálmom, hogy egy életre megjegyezzem ezt az arcot.

A kutya ugatni kezdett. Nem volt időm gondolkodni, a szomszéd tujája mögé vetettem magam, és egy hajszálon múlt, hogy nem látott meg. Hevesen vert a szívem, és úgy féltem, mint talán még sosem. Ha Jay ezután őrültnek néz, esküszöm, képen törlöm, hiszen most már kétségtelen, hogy létezik!

De mit keres itt?

Rémülten szedtem a levegőt, még a mobilom sem volt nálam, hogy segítséget hívjak.

Lehet, hogy egy skizofrén szörnyeteg vagyok, de ugyanakkor gyáva is az olyan hapsikkal szemben, akik eltűnnek a szemem elől, aztán felbukkannak az álmomban, kiszívják egy nő nyakát - vagy az enyémet -, végül meg fütyörészve becsengetnek hozzánk. Ez már több volt, mint egy egyszerű álom. A vámpír kiszemelt magának, beférkőzött az agyamba, és most itt van! Úr isten, itt van! De miket is beszélek már megint?

Letérdeltem, és kilestem a tuja törzse mellett, hogy meggyőződjek róla, nem csak képzelődtem. Reméltem, Mrs. Hale szokás szerint az ablakban ül, és azt nézi, mit ólálkodok a saját házam körül.

A fiú még ott állt, mi tagadás elég… emberinek tűnt. Cseppet sem zavartatta magát. Unalmasan fütyörészett és verdeste a combját. Körülnézett - még hátrább lapultam a sarkamra, hogy ne vegyen észre -, majd újra csengetett. Reméltem, senki nem ért haza időközben, mert most bármennyire is hétköznapinak tűnt a vámpír, azért még nem mertem volna odalépni.

De hogy talált rám?

Gyorsan kellett cselekednem. A nyakamba akasztottam a kosaramat, és négykézláb elmásztam a kerítés végéig. Felálltam, és futni kezdtem. Jay a szomszéd utcában lakott, gondoltam, ha elég gyorsan szaladok, talán még élve odaérek. Közben magam mögé pislogtam, hogy nem követ-e. A kosarat leakasztottam a nyakamból, hogy könnyebben tudjak futni, de a szandálom nehezen bírta a terhet. Még az sem érdekelt volna, ha elhagyom a borjúszeletet!

A Hansen ház volt a legszebb a környéken. A családnak helye volt a Gracia féle gazdagok körében, Jay szüleiről viszont nem tudtam sokkal többet, mint a saját családomról. Csak annyit, hogy Angliában élnek, és professzorok. Sosem beszélt róluk, Nara-val, a nagynénjével lakott, aki pszichológus, és persze Ginnel, aki most ajtót nyitott:

– Neked meg mi a fene bajod van? – kérdezte Gin, mikor meglátta, mennyire ideges vagyok.

– Jay itthon van? – löktem félre, meg sem kérdeztem, hogy bemehetek-e.

– A zuhany alatt – nézett rám meglepetten. – De mi a baj?

Az ablakhoz rohantam, hogy kilessek rajta. Látnom kellett, követett-e.

– Hahó, Carry! – fogta meg a vállam Gin, mire szórakozottan felé fordultam, és az ajkamba haraptam.

– Mizu? – kérdeztem idétlenül.

Gin félre lökött, hogy kinézzen az ablakon. Nem fog látni semmit – nyugtattam magam. Hiszen én sem láttam.

Összevonta a szemöldökét, és gyanakodva nézett rám. Sokáig nem szólt hozzám.

– Te egyre furább vagy – állapította meg.

Ki kellett találnom valamit.

– Nem tehetek róla, hogy a szomszéd szabadon tartja a rottweillerét – indultam a kanapé felé, hogy Gin ne lássa az arcomon, hogy hazudok.

– Aha… - dünnyögte hitetlenül. – A gazdájával még mindig nem találkoztál? – kérdezte már könnyedebben. Úgy éreztem, sikerül megúsznom a magyarázkodást.

– Nem – vágom rá. – Még mindig nem.

Gin felsóhajtott, majd elindult a konyhába, hogy vizet hozzon nekem. Nem voltam szomjas, csak ideges, hiszen egy ki tudja mi állt a házunknál, amiről muszáj volt beszélnem. Azzal nyugtattam magam, hogy ide nem ronthat be, mert senki nem hívta be, és a vámpírok addig nem jöhetnek a házba, amíg valaki be nem invitálja őket. De mi van, ha ez nem vámpír? Hanem valami rosszabb…

El kellett terelnem a figyelmem, amíg beszélhetek Jayjel. A ház berendezéséről lerítt, hogy az egészet Nara tervezte. Drága festmények a fehér falon, minden csillogott, még a kandalló polca is a képek alatt. A lépcső bükk színben pompázott, akárcsak a padló. Középen egy formatervezett, fehér ülőgarnitúra állt, előtte pedig egy hegyes sarkú dohányzóasztal, amin minden nap frissen szedett virágok ragyogták be a házat.

Gin sejtelmesen járkált a hátam mögött, miután átadta a vizet. Talán azt várta, hogy beleigyak, pedig nem is én kértem, hanem ő ajánlotta. Egy félujjas, szürke garbó volt rajta, az, amiben suliban is volt. Minden bizonnyal csak most ért haza. A haját otthonosan fogta össze, olyan hosszú volt, hogy csak félig sikerült feltűznie.

– Komolyan mondom, te totál megzakkantál amióta hazajöttél – mondta flegmán.

Nyeltem egy nagyot.

– Csak még… vissza kell rázódnom. Tudod, Riverton.

– Aha. Az a bizonyos Riverton. – A hangja lekicsinylő volt és bántó. – Imádom, ha hülyének nézel!

– Nem nézlek hülyének, csak… - Elmondjam neki? Szó sem lehet róla!

– Gin, kivasalod a hajam, vagy megint fodrászhoz menjek? – jött le Jay a lépcsőn. Egy fehér törölközőt tekert a derekára, elfedve a lényeget, és a haján is egy turbán volt, mint a hosszú hajú nőknek, akiknek tényleg szükségük van erre.

– Majd Carolyn megcsinálja – felelte Gin.

– Jé, Cherry! Épp Vesshez megyek. Mondanám, hogy gyere velem, de inkább ne. Megcsinálod a hajam?

Nem feleltem. Majdnem elsírtam magam, de nem azért, mert bunkó volt velem. A csend lassan kínossá vált, és Jay úgy bámult rám, mint aki el sem tudja képzelni, mi bajom lehet.

– Oké, szerelmesek! – csapta össze a kezét Gin. – magatokra hagylak, hogy megbeszéljétek a cuki kis titkaitokat. De a hajvasalód reggel Nara magával vitte – pillant Jaydonra, aki ennek hallatára még az átlagnál is fehérebb lett. Még megvártam, hogy Gin felmenjen az emeletre, és becsukja maga mögött az ajtót. Addig kénytelen voltam elviselni Jaydon gyanakvó tekintetét, ami nyílegyenesen rám irányult.

– Ha kivered a balhét, én átmegyek HP–ba! – jelentette ki.

– Jay, megint láttam! – térdeltem fel a díványra. – Tényleg láttam!

– Kit? Hannah Montana-t?

Nem feleltem.

– Te jó ég! Ugye nem a vámpírt?

– Jay, nem hazudok!

– Világosan megmondtam, hogy nem akarok róla hallani!

– De…

– Nézd, én megértem, hogy szeretnél találni valakit, aki még nálad is furcsább, de emiatt ne keltsd életre a vámpírokat, oké?

Csend.

– Én nem keltek életre semmit! Csak kérlek, gyere át és nézd meg!

– Érzed ezt a szagot? Dolce&Gabbana! Mikor fújom be magam ezzel a parfümmel? Ha Vesshez megyek! Nem fogom az illatom holmi vámpírra elpazarolni.

Kétségbeesetten néztem rá.

– Kérlek, Jay!

– Szedsz valamit? – rándította meg a száját.

– Nem!

– Ha átmegyek, és nem lesz ott semmi, befejezted?

Átgondoltam a választ.

– Igen.

A padlóra nézett, és csendben gondolkodott. Mikor őjra megszólalt, a hangja már komoly volt, és a benne rejlő felnőttes él azt súgta, segíteni fog.

– Akkor felveszek valamit. Ülj be a kocsiba.

Nem tudtam eldönteni, miért miatt izguljak jobban. Hogy ott van-e a vámpír, vagy hogy nincs ott. Hogy valóban vámpír-e, vagy egy elmegyógyintézetből szökött rab, de az is lehet, hogy egy tök normális pasas, aki tényleg akart valamit. A lényeg, hogy ott állt egy rémisztő fazon a bejáratunknál, és nem ártott, ha Jay megnézi.

– Nincs itt senki! – közölte, mikor befordult a házunk elé. Láttam az arcán, hogy semmi kedve ehhez az egészhez, de azért lelkiismeretesen körülnézett:

– Hé, vámpírsrác? – kiabálta a nappaliban. – Hahó, friss vért hoztam! – Behajolt a konyhaajtón, érdektelenül ellenőrizte a lenti fürdőt, majd követtem felfelé a lépcsőn. A fokokat kettesével szedte, hogy minél előbb végezzen. – Nézzük meg a húgod szobáját. Ha vámpír lennék, én tutira ott bujkálnék.

Ely szobája közvetlen a lépcső mellett volt. A komor barna ajtó halálfejektől hemzsegett, „Belépés csak az életedért” „Vigyázz, úgyis meghalsz!”- táblákkal, és netről szedett véres fotókkal körberakva. Néhány odaragasztózott papírcsücsköt is láttam. Jim WC-re menet gyakran cenzúrázta az ajtót, de a maradványokat nem volt türelme eltüntetni onnan.

– Hahó – suttogta Jay, mikor benyitott. – Vámpír srác, ne félj tőlem!

Odabenn sötét volt. Ely bereteszelte az ablakot, nehogy megártson neki a fény. Néha mintha tényleg elhitte volna magáról, hogy nem emberi lény. Ezzel a hátborzongató viselkedésével csak azt érte el, hogy az osztálytársai kiközösítsék. Bár nem mintha érdekelte volna. Ő velem ellentétben imádott különc lenni.

Jay villanyt kapcsolt, és abban a pillanatban egy hatalmasat sikoltott. Riadtan kirohantam a szobából, majd a lépcső felé vettem az irányt, és majdnem lebukfenceztem rajta. Ki tudja, meddig rohanok, ha a lépcső alján nem hallom meg Jaydon jóízű nevetését.

- Komolyan kezdem azt hinni, hogy te be vagy fosva a vámpíroktól! – lihegte a vihogástól.

Legszívesebben megfojtottam volna. Meg is teszem – döntöttem el, csak azt akartam, hogy előbb végezze el a piszkos munkát. Még hátra volt néhány szoba, amibe csak jelentéktelen pillantást vetett, majd felment a padlásra, és nekiesett a könyvespolcomnak.

– Mit akarsz velük? – csattantam fel. Azért mégsem nézhettem tétlenül, ahogy a karjára fekteti a kedvenc vámpíros könyveimet.

– Ezekre már nincs szükséged. Farkasember nem akarsz lenni? – emelt felém egy könyvet, majd úgy döntött, azt is magával viszi.

– Azt hagyd itt! – parancsoltam, és megpróbáltam kivenni a kezéből, de eltartotta tőlem.

– Majd visszakapod, ha nem hiszed azt, hogy vámpírok bujkálnak a házban – indult lefelé.

Nem volt más választásom, minthogy szégyenkezve lebotorkálni utána, és elbúcsúzzak a könyveimtől. Lényegesen lemaradtam tőle, nem akartam hallani, mit motyog, és nem akartam felvenni azt az esze-veszett tempót sem, amit az idő ellen diktált. Mikor utolértem, már a kocsi mellett állt. Behajította az ülésre a könyveimet – szomorúan néztem, ahogy gyűrődnek a lapok -, és előhalászta a kosaramat. Olyan hosszú idő telt el, mióta vásárolni voltam…

– És ne csinálj semmi hülyeséget! – mondta komolyan, miközben a kezembe nyomta a kosarat.

Megszeppenve álltam előtte, és úgy éreztem, valahogy meg kell köszönnöm.

– Ott leszek a szülinapodon! – mondtam neki nyöszörögve, mire elmosolyodott, és a két keze közé vette az arcomat.

– Tudom… És felejtsd el, hogy kötött pulcsit kapok, mert azt már unom!

Felcincogtam, és hasba akartam vágni, de csak az ujjam hegye érintette a kabátját. Rugalmasan megkerülte a kocsit, majd kinyitotta az ajtaját.

Mikor visszamentem a konyhába, idegesen kiborítottam az asztalra a hozzávalókat, hogy elkezdjem a főzést. Nincs itt senki… Nincs itt senki – győzködtem magam.

Elővettem egy tálat, de még négy leborult, annyira kapkodtam. Krumplit pucoltam, de megcsúszott a kés a kezemben, mikor valami hangot hallottam. Konyharuhába tekertem az ujjamat, és felkaptam a kést, hogy kinézzek a nappaliba. Nem volt ott senki. A fülem mögé igazítottam a hajamat, és nagyot sóhajtottam. Hogy lehetek ilyen ügyetlen?

Levettem a törölgető ruhát, és kimostam a sebet. Éreztem, hogy még reszketek. Idejét láttam hozzálátni az öntethez, de ekkor csengettek. Talán Jay visszahozta a könyveimet? A számba vettem az ujjam, és az ajtóhoz menet azon gondolkodtam, hogy ideje lenne adnom neki egy kulcsot, már csak azért is, hogy…

– Mi van már megint? – nyitottam ki, és a rám támadó energiától megszédültem. A vámpír kedvesen mosolygott rám, hófehér szemfoga kivillant az ajka vonalán. A bőre kissé kreol árnyalatú volt, erős állkapcsa szögletes, és az arca borostás, mint aki már rég búcsút mondott a bababőrnek. A széles válla leginkább egy szörfösre emlékeztetett. A fekete póló alatt kirajzolódtak a konditerem nyomai, vagy csak szteroidok? Nem tudtam volna megállapítani. Csupán az izgatott, hogy elég nagydarab ahhoz, hogy kisujjal lenyomjon, ha a vérem kell neki. A zöld szeme semmi jóról nem árulkodott.

– Helló – köszönt pikírten, ha már én képtelen voltam.

– Celi nincs itthon! – hebegtem zavartan. Mindig ezt mondtam, ha idegen pasik álltak az ajtóban, de még sosem voltam annyira ideges, hogy ezt a saját hangomban is halljam.

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Ki az a Celi?

Akkor most mit mondjak? Már a hangjától is paráztam.

– Nem veszünk semmit! – ötlöttem ki a következőt.

A fiú értetlenül nézett jobbra, aztán balra, maga mögé, majd újra rám.

– Látsz nálam édi kis cserkész sütiket? – fonta össze a karját, majd hangosan felnevetett. – Egyedül csak a testem eladó kislány. – Ínycsiklandozóan végig nézett rajtam. – És neked kedvezményesen.

Egy gyors pillantást vetettem magamra, és eszembe jutott, hogy vérzik az ujjam. Az ajtó mögé húzódtam.

– Oké, akkor mit akarsz?

– Hirem McConel vagyok. A kihordó azt mondta, tévedésből hozzátok dobta be a postámat.

Leesett az állam.

– Te vagy Mr. McConel? – kérdeztem döbbenten.

– Az ifjabbik, igen – nevetett. - És nincs Mrs. McConel, de még mindig tetszik a sálad. – Szemérmetlenül méregette a nyakam, így még beljebb húzódtam az ajtó mögé, és kitörtem magamból:

– A kutyád megkarcolta a barátom kocsiját!

– A barátod? – nevetett. – Csak nem a Porsche–ssal jársz?

– De, vagyis nem! Ő a barát barátom, de a kutyád elég sokba került neki, és majdnem nyomot hagyott a fenekemen is.

– Nos… – vakarta meg az orrát. – A barátod lökhárítója nem érdekel, de ha már a tied is szóba került, beszélhetek Killerrel.

Killer… oh, milyen találó!

– Jobb lenne, ha megkötnéd. Az utcában gyerekek is laknak.

– Megkaphatnám a leveleimet, Zsémbes kisasszony? – váltott keményebbre.

– Carolyn vagyok – vágtam vissza dühösen.

– Tudom.

Megdöbbentett a válasza.

– Ez egy kis utca, és képzeld, a nagyanyám is Carolyn – magyarázta. – Hát nem furcsa?

Mi tagadás, a nevem nem most volt divatban, de ezt muszáj volt felhánytorgatnia?

– De nekem tetszik. – Vont vállat. – A nagyanyám egykor tüzes asszony volt. Ez ilyen Carolyn vonás, ugye?

Elhűlve ráztam meg a fejem.

– Undorító vagy.

– Én sem akartam beszélgetni veled. Kihoznád a postámat?

Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót – rá kellett volna csapnom az ajtót –, de inkább dacosan bementem a konyhába, és közben a föld alá átkoztam a fiút.

Az, hogy eddig vámpírnak hittem, semmi volt ehhez képest. Vérszívó szörnyetegnek hinni valakit, aki egy tahó féreg, megtiszteltetés! Mikor visszamentem, alig hittem a szememnek, hogy az a barom bepofátlankodott a nappaliba, és a tarka macskám, akit nemrég találtunk, úgy dorombol neki, mintha ő lenne a gazdija. Majdnem eldobtam a leveleket…

– Tetszik a cicád! Hogy hívják?

– Téged meg ki engedett be?

– Csupán meg akartam simogatni, de nem akart idejönni.

Egy fiú, aki szereti a macskákat, de egy véreb rohangál a kertjében. Kicsit ironikus…

– Szóval, hogy hívják? – erősködött.

– Még… nincs neve. A barátommal, azaz a Porsche–ssal találtuk a vonatállomás mellett, mikor hazajöttem.

– Miért, hol voltál?

– Ez meg miért érdekel?

– Te mondtad, hogy hazajöttél. Ha ilyet mondasz, azt is illő lenne közölnöd, hogy hová mentél.

Nem voltam hajlandó válaszolni.

– Te meg tudod, hogy kinek a házában laksz?

– Hüm… a bérgyilkos családapa? Nem mondom, szerencsém volt, nehéz ilyen áron ingatlant venni. Bár van egy folt a padlón, ami…

– Na, jó! – szakítottam félbe, mielőtt elhányom magam. – Itt vannak a leveleid, és most már köszönöm a látogatást! – vettem ki a kezéből a macskát. A bőre hideg volt, és érdes, mikor hozzáértem. Különös energia szaladt át rajtam a macska pedig fújt egyet, és kiszabadult a kezemből. Értetlenül néztem, ahogy elbújik a lépcső alatt.

– Nem vall jó szomszédi magatartásra, ha kidobjuk a másikat. – Vonta magára a figyelmem. – De ha nem, hát nem – vigyorgott. – Köszi a leveleket. Akkor még találkozunk – kacsintott rám a küszöbről.

– Aha… szia.

– Viszlát, Cirmi! – intett egyet, majd bevágtam az ajtót. Ezt a neveletlen alakot!

Dühömben legszívesebben felrobbantam volna, de úgy döntöttem, nem éri meg. McConel igazán barom, és elszörnyedtem azon, ahogy viselkedett. Vámpír, mi? Ugyan már… Dühösen szeleteltem a krumplit, és feltettem a húst főni. A macskámmal nem voltam hajlandó beszélni, mikor békülni jött, megvádoltam árulással, és a helyére sunnyogott. Nem, hogy hálás lenne, amiért itt maradhatott. Jim nem igazán örült annak, hogy egy macskával tértem haza, de a nevelőapám minden kivert lényt befogad…

Nem fért a fejembe, hogy emellett a disznó mellett kell leélni a hátralévő időt, amit még ebben a házban töltök. Azt hiszem, komolyan el kell gondolkodnom a Rivertonba költözésen. Jay meg fogja érteni, ha megismeri McConelt! Istenem, csak Celi meg ne lássa! A gyengéje volt minden kreol bőrű jó pasi, aki a közelben lakik. Nincs szükség rá, hogy még egyszer idehozza.

Arról pedig, hogy mit keresett a templomban, nos… fogalmam sem volt.

Árny és Fény,

Értékeld a bejegyzést:

{[['']]}