Azért küldtek, hogy végezzek velük.
Hogy elpusztítsam egy barát lelkét, ki törvényt szegett és végezzek a nővel, kinek egy fattyat nemzett. Hónapokon át követtük nyomukat az Árnnyal, mígnem ők találtak rájuk. Sietnem kellett hát, hogy élve lássam még ezt a bűnös családot.
Útban a sötét ormokig azon töprengtem, hogy vajon létezik-e kegyetlenebb a túlvilág szabályainál. Hogy van-e lelketlenebb annál, mint pusztulást hozni egy ártatlan csecsemőre és kárhozatot két szülőre, akik egymásért rúgták fel a szabályokat.
Nem, nincs ilyen! És emiatt az érzések kegyetlenül tomboltak bennem. Egy angyal, ki gyilkolni jött egy ártatlant… Itt én voltam a legnagyobb szörny, így tudtam, nem érhet váratlan.
A parancs egy barlanghoz vezetett. A véres képű pokolfajzatok bűntudat nélkül léptek ki a bejáraton. Úgy láttam, későn érkeztünk - még ha meg is akartam volna menteni őket, már akkor sem tehettem semmit.
– Végeztünk – horkant a hang egy véráztatta torokból. - A gyerek a tiétek.
– Hagyd! – dörmögtem kísérőmnek, aki tett felé egy lépést. - Majd én elintézem.
A barlangot már átjárta a halál jéghideg fuvallata. A csontok közt rothadó húscafatok és az égett bőr szaga szétterjedt a sivár sziklavájatban. A démonok piszkos munkát végeztek - a takarítás mindig ránk maradt. Egy halandó szemével látva, magam sem értettem volna, ki képes ilyen kegyetlen gyilkosságra.
- Bocsáss meg, barátom.
Ahogy szétnéztem a barlangban, láttam, hogy már jó ideje bujkálhattak itt. Egy üldözött család, mely rövid időre menedékre lelt eme nyirkos és kopár helyen. Karcok egy szikla falán… A jól ismert kézírás üzenet valakinek, amit csak egy túlvilági érthet meg. Átfutottam ujjaimmal, de időm nem sok volt. A gyermeket kerestem, hogy szomorú küldetésem végre a végére érjen.
Hosszasan követtem a gyermek heves szívdobogását, amely egyre hangosabban csalogatta magához gyilkosát. Már csak lépésekre álltam tőle, mikor megpillantottam az arcát. Szülei apró testét fehér lepelbe burkolták, és egy szikla mögé rejtették, így védve őt a gonosztól. A gonosztól, melynél én sem voltam különb. Ott feküdt az éles kövek közt, és mikor fölé álltam, nem egy fattyat láttam, csak egy védtelen gyermeket, ki rossz világra született. De a szeme… mindent elárult.
Tudtam, a látszat csal, ő több, mint gyermek, és nem élhet még több gonosz ezen a mocskos világon. Erőt vettem magamon, előrántottam a kardom, és egy suhintás, már a gyermek torkánál a kard, hogy elválasszam fejét a gyenge testétől, de ekkor a szeme… hirtelen megváltozott. Jégkék pillantás megállította kezemben a kardot. Épp csak egy sebet ejtettem a nyakán - a bőre lágyabb volt azokénál, akikkel eddig végeztem.
A pillantása megrémisztett. Hasonlót sem láttam, mióta létezem. Valami más, valami ritka és különleges lény hevert a lábam előtt. Egy szörny, kiről mondák keringnek odafenn, és a létezése mindkét fajra veszélyt jelent. Fajtánk szégyene, hogy angyal tiszta vére a mocskokkal keveredjen.
Mégis, csak egy gyermek… egy gyermeket láttam magam előtt. Nem volt több, csupán pár hónapos, és kezembe véve oly apró és gyenge, ahogy lógott a pici keze, mind oly védtelennek tűnt hatalmas erőnkhöz képest. A vér folyt a nyakából, de nem sírt, mint bármely más csecsemő tette volna. Nem félt! Bátor volt, és ez a bátorság keserű mosolyt fakasztott arcom.
A törvény, mi ide küldött, minden fajnak jogot ad, hogy éljen. Jogot, hogy maga bizonyítsa be, méltó-e halálra, vagy, hogy létezzen. Ő is csak egy lény volt… bármi is ő, csak egy lény, aki nem tehetett róla, hogy a vére nem tiszta.
Démonok léptek a barlangba kísérőimmel; angyal és démon csak miattuk szövetkezett. Ellenségek fogtak össze, hogy elpusztítsák a bűnösöket.
Tudtam, meg kell tennem. De kardom a gyermek helyett... egy démon szívébe döftem.
{[['
']]}
']]}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése