Az a bizonyos fürdős jelenet, melynek maradásáért még az előolvasóim is összefogtak :)
(Piszkozat!!! Illetve: spoliert tartalmaz)
[...]Danie kocsija megáll néhány házzal arrébb. Nyilván észrevette, hogy a földön fekszem, és visszatolat, hogy rendesen kinevessen. Felhúzom a térdemet és rátámaszkodok, így várom meg őt, meg sem próbálok kimászni a sárból. Azt hiszem, feladtam. Mi rosszabb történhet? Lecsap a kocsijával, és… igen! Eltakarom a szememet, mikor egy óriási tócsát kapok a képembe, ő azonban, ahogy sejtettem, nevetve száll ki, és az arcán egy szemernyi megbánás sem látszik.
– Most már igazán befejezhetnéd! – köpködöm a sarat, ami ropog a fogam alatt, és egy tiszta pontot keresek a pulcsimon, hogy megtöröljem az arcom, de mindenem csupa kosz.
– Sajnálom – mondja még, miközben a kezét nyújtja felém, de továbbra is röhög, melynek hála úgy érzem, most mindennél és mindenkinél jobban gyűlölöm őt.
– Ez. Nem. Vicces! – Koszos tenyeremmel megmarkolom a kezét, de ahelyett, hogy bele kapaszkodnék, jó erősen megrántom. Nem akarom megfüröszteni a sárban, csupán beletenyereltetni, de arra nem számítok, hogy Danie megcsúszik, átesik rajtam, és a következő pillanatban az arca már elmerül benne.
– Basszus! – kiáltom rémülten. – Jól vagy? – Megpróbálok segíteni rajta, de nélkülem is elboldogul.
– Szerinted ez vicces? – kérdezi a sarat köpködve, még a haja is csupa kosz lett, pedig eszem ágában sem volt ennyire kitolni vele.
– Bocsi!
És vége. Ennyi. Képtelen vagyok tovább nevetés nélkül bírni.
– Szerinte ez vicces – állapítja meg elhűlten, amin csak még jobban nevetek.
– Ne haragudj!
Ekkor hirtelen egy sárgolyó repül felém, rögtön bennmarad a nevetés, és döbbent hangok veszik át a helyét.
– Ezt meg miért…?
Danie sáros képpel rám vigyorog, és egy vállrándítással elintézi a dolgot.
A sárcsata ekkor tör ki: én is eltalálom egy méretes bombával, majd ő a tenyerébe veszi az elázott földet, és a hajamra simítja.
– Hé, ez már…!
Feltápászkodok, és birkózni kezdek vele. A hátát a sárba nyomom, és lefogom a karjait, míg ő nevetve tiltakozik. Aztán mintha megunná a fölényem, lelök magáról, és én kerülök alulra, a testem belelapul a sárba.
– Ez már tényleg nem volt fair.
– Mert a hajam megérdemelte?
Egész addig folytatjuk a dagonyászást, amíg nem kezdjük magunkat bolondnak érezni, majd miután kikászálódunk a sárból, elborzadva nézünk végig magunkon, és a lyukon, amit anyám felásott kertjének helyén hagytunk.
– Azt hiszem, ez mégsem volt olyan jó ötlet. – A bőrömre már elkezdett rászáradni a sár, és a hajam… Ó, te jó ég! - Jobb lesz, ha bejössz. - Végtére is nem ülhet be így a kocsijába. Ronda az a tragacs, meg repedezett a bőr az ülésen, de azért még is... Na jó, meg persze én tehetek róla, hogy így történt.
A nappali a nyafogásomtól lesz hangos. Danie követi a példámat, és azonnal lerúgja a cipőjét, majd a zokniját is, de ahogy elnézem, a lábfejünk is elég koszos, így akár cipőben is végigtrappolhatnánk a csillogó nappalinkon.
– A fürdő szemben van – mutatok előre, majd lehúzom a pulcsimat, és ledobom a földre. – A terv a következő. – Danie óriási szemekkel nézi végig, ahogy kigombolom a nadrágomat. – Képzeld azt, hogy a standon vagy!
– Strandon?
– Tudod! Strand, bikini! – Kibújok a pólómból, és már csak a fehér – vagy inkább fekete melltartóm van rajtam. – Ne nézz már így! – ordítok rá. – Nem láttál még csajt bikiniben?
Nagyot nyel, és előre fordul.
– Ez nem bikini.
– De olyan.
– Nem, nem olyan.
– De most azt képzeled, hogy olyan! Vagy nem láttál még lányt melltartóban?
Rém mereszti a szemét – néhány másodpercig sikerül az arcomon hagynia, aztán lejjebb siklik, és…
Felcincogok.
– Vetkőzz!
– Mi? Hogy én? – kérdezi szinte már rémülten.
Mély levegőt veszek. Azt hiszem, más felől kell megközelítenem a tényeket.
– Danie, felnőttek vagyunk. Nem vetkőzünk meztelenre, fürdőszettben pedig már láttuk egymást alsóban, az uszodai órákon. Emlékszel?
– Akkor még nem volt melled.
– Vetkőzz! – mondom ismét. – Anyám megölne, ha összekennénk valamit. – Főleg úgy, hogy naponta háromszor is kitakarít.
– De nem is az ünneplős alsóm van rajtam! – mondja, miközben kikapcsolja az övét.
– Rajtam sem a kabalabugyim, ha ez megnyugtat! – Lehúzom a nadrágomat. Bugyiban és melltartóban állok Milton előtt. Te jó Isten!
– Van kabalabugyid?
Felcincogok, és dideregve elrohanok a fürdő felé. Mindketten bepréselődünk a zuhanyfülkébe, majd elfagyott ujjaimmal megnyitom a meleg vizet, ami fokozatosan forrósodik, és még azelőtt kellemessé teszem, mielőtt égetné a bőrünket. Mindketten a rózsa felé emeljük a kezünket, és a víz fekete cseppekben folyik tovább a tálcára. Megkönnyebbülök, mikor a melegség átjárja a testem, és a hajamból is elkezdi kimosni a szennyet. Aztán kinyitom a szememet, és…
– Ne bámulj már! – mordulok rá.
– Oké.
– Fordulj meg! – mondom, miközben én is így teszek. - Fordulj! – parancsolok rá, mire dünnyögve ugyan, de eleget tesz a kérésemnek, és a zuhanyzó falát bámulja a fenekem helyett. – És ezt nem mondhatod el senkinek.
– Úgysem hinnének nekem – feleli sóvárogva, ami miatt – most, hogy nem látja – megengedek magamnak egy aprócska mosolyt.
Igaz, hogy megtiltottam Danie-nek, hogy bámuljon, de azért én is megengedtem magamnak néhány pillantást, mikor már a zuhany alatt álltunk. Fehér boxerben van, a felsőteste pedig – WOW - sokkal jobb, mint gondoltam. Már nem, mintha álmodoztam volna róla, csak… Danie vékony, ki gondolta volna, hogy nem egy csontvázat rejtenek a két számmal nagyobb pólók?
A hátunk egymásnak támasztjuk és a meleg víz a fejünkre ömlik. Átadom magam a forró érzésnek – a didergés elmúlik, a fogvacogás abbamarad és már a tisztátalan érzéstől is kezdek megszabadulni. Elnyúlok a fülkében lévő polchoz, hogy levegyem róla Giles tusfürdőjét, amit hátra nyújtok, majd leveszem a saját samponomat, és dörzsölni kezdem a fejemet, hogy kijöjjön belőle a piszok. Hat éves korom óta nem voltam ilyen koszos. Akkor is csak azért, mert Gilessal felhígítottuk a homokozót, hogy kimossuk a kavicsokat, anyáék pedig későn vették észre a kincskereső akciónkat.
– El ne élvezz itt nekem – szólal meg Danie.
– He?
– Hajmosás közben mindig nyögsz?
– Nem is nyögök! – vonyítom felháborodottan.
– De, nyögsz, és a feneked folyamatosan az enyémhez dörgölöd.
Hátranyúlok, és a vállára csapok.
– Akkor menj arrébb! – Danie visszaüt. – Hé!
– Nem a pasid vagyok, hogy csapkodj!
Dühösen megfordulok és mindkét kezemmel püfölni kezdem őt. A samponom a szemembe folyik, Danie a csuklómat szorítja, majd felemel a derekamnál fogva, én pedig bosszúból a hajára nyomom az összes tusfürdőt, amit habossá dörzsölök. Nevetve nézem, ahogy megpróbál megszabadulni tőle, majd felkapja az enyémet, és a hajamra spriccel vele. Sikoltani akarok, de közben annyira nevetek, hogy csak valami nyikorgásféle jön ki a torkomon.
Mikor kilépünk a zuhany alól, tiszta törölközőket veszek elő a szekrényből és az egyiket Danie-nek nyújtom, aki szárítkozás után körbetekeri a hóna alatt, és begyűri az egyik sarkát.
– Te homi vagy, vagy mi?
– Miért?
– Félsz, hogy meglátom a cicijeidet? – Megrántom a törülközőt, és az anyag a földre hullik. Danie ahelyett, hogy utána kapna, engem vesz célba, és visítva visszarángat a zuhany alá, majd megnyitja rám a hideg csapot. – Te szemét… – Berántom a fülkébe, majd lebukok, és kimászok a lába mellett. Rázárom a fülke ajtaját és a nyelvem az üvegre tapasztom, amíg ő belülről püföli a paravánt.
– Becca, ez hideg!
– Annyi eszed nincs, hogy elzárd, te kis dinka?
Miután kipancsoltuk magunkat, szerzek valami ruhát magunknak, a szennyeseket pedig a mosógépbe gyűröm, hogy mielőbb tiszták legyenek, és a szárító program után Danie visszavehesse őket.
– Ez mi? – kérdezem már a nappaliban, mikor meglátom a vékony sárcsíkot a fehér falon. Danie épp a felmosóval bíbelődik, hogy eltüntesse az előtérben a nyomainkat, de a hangomra felkapja a fejét, és a magasba emeli mindkét kezét.
– Ártatlan vagyok!
Felsóhajtok. Biztos én csináltam a hajammal, mikor a fürdő felé rohantam. Most turbánt kötöttem egy törülközőből a fejem köré, hogy ne csöpögtessem össze a ruhámat, amíg eljutok a hajszárítómig.
– Anya megfog ölni.
– Talán próbáld meg hibajavítóval.
Furcsán nézek rá, míg ő a felmosóra támaszkodik, és megrándítja a vállát, mintha az év ötletét osztotta volna meg velem az imént.
– Fehér-fehér – magyarázza. – És nincs balhé. – Folytatja a felmosást, ahogyan a beszédet is. – Kifejezetten hasznos a falra kent szúnyoghullák esetén.
Felnevetek. Megpróbálom lemosni vízzel, de ha nem megy, talán áttúrom az íróasztalfiókomat egy kis hibajavítóért.
– Megyek, megszárítom a hajamat. Befejezed ezt?
– Persze.
– Aztán feljössz? – mutatok az emeletre. Danie rám pillant, és csak ekkor veszem észre a félreértés veszélyét. – Hú, ne nézz így! Mi más lehetne egy közös fürdő után a következő lépés?
Újra a felmosó nyélre támaszkodik, és sejtelmesen néz.
– Hogy megszárítjuk az enyémet is?
Hangosan felnevetek, és elindulok a lépcső felé.
– Akkor ne várass sokáig!
A szobámban az ágyam szélére ülök, előre csapom a hajamat, és miközben a hajszárító búg körülöttem, azon kapom magam, hogy széles mosoly teríti be az arcomat, miközben a mai nap eseményei járnak a fejemben, és fura mód legbelül egy kis izgalmat érzek, türelmetlenség, vágyakozás, hogy Danie mikor fejezi már be végre a takarítást.
Az ágy rugói megmozdulnak, ezért oldalra nézek, és látom, hogy ő hanyatt vágódott mellettem. Ezelőtt sosem járt még a házunkban, mégis otthon érzi magát, ami jó jel, hiszen a barátaim sosem tudják elengedni magukat a polgármester otthonában, és folyton arra figyelnek, nehogy kárt tegyenek valamiben, vagy zajt csapjanak.
– Szóval ez Becca Dawson szobája – mondja Danie a plafont bámulva.
A hajam már eléggé megszáradt, ezért kikapcsolom a szárítót, és az ágy mellé rakom.
– Pontosan!
– A kiváltságosok legfőbb színhelye.
– Hé, azért ez nem így van!
Felemeli a fejét. – Nem-e?
Én is lefekszem mellé, nagyjából ugyan abban a pózban – magam mellé fektetett karok, kinyújtott lábak, és kíváncsi tekintet, ami a plafon felé mered.
– Elég sok mindenki járt már nálam. Régen anya rendezett nekem babazsúrokat.
– Ki gondolta volna.
Felé fordítom a fejemet, amit rögtön meg is bánok, mert olyan közel feküdtem hozzám, hogy a haja csiklandozza az orrom. És az illata… Még Giles tusfürdője sem írhatta felül azt a kellemes illatot, amit folyton a közelében érzek, és ha bárhol máshol megcsapná az orromat, egész biztos, hogy ő jutna róla az eszembe. Azt hiszem, kezdek túlzásokba esni, és ideje lenne magam leállítani.
– Te is meg voltál hívva.
Danie csak egy pillantást vet rám, majd újra a plafont bámulja.
– Igazán? Nem emlékszem.
Felemelem a fejemet, hogy jobban lássam őt.
– Hé, anya tényleg mindenkit meghívott. Kétlem, hogy az ő imádni való Danie-jét hagyta volna ki! – Belecsípek az arcába, és gügyögve megcibálom, mire elneveti magát.
– Na, jó, tényleg meghívott. Hisztiznem kellett, hogy apa ne hozzon el.
– De miért? – Sosem jött el egyetlen szülinapi zsúromra sem, ami akkor nem izgatott, de most igen.
– Mert a babazsúrok olyanok, mint egy nagy klisé!
– És ezt már tudtad négy évesen is?
– Igen – néz rám. – Te nem?
Visszateszem a matracra a fejemet, és összekulcsolom a kezemet a hasam felett.
– Nem. Én csak élveztem. – Mint az összes normális gyerek, akik részt vettek a bulijaimon. – Egyébként meg mi bajod velük? Mármint a klisékkel? Folyton panaszkodsz rájuk, mégis elég sokszor használod őket.
– Mert az élet maga egy nagy klisé – feleli egyszerűen. – Élünk, tanulunk, dolgozunk, szeretünk, meghalunk, és minden, amit ezek közt csinálunk, szintén egy nagy, nagy cliché! – köpi a szót, franciásan, de a hangsúly miatt gúnyolódásnak vennék Párizsban.
– És te próbálsz tenni ellene?
Félrehúzott ajkakkal csücsörít, csendben gondolkodik.
– Próbálok, de… sosem jön össze. Vegyük csak ezt a pillanatot.
– Ezt?
– Igen. Én, a fickó, akit második óta lábtörlőnek használnak, és a minap festékpatront robbantottak szekrényében, most itt van a suli legnépszerűbb csajának az ágyában, és… a csillagokat bámulja a plafonon.
Felnevetek, és szintén a magasba nézek.
– Tetszenek a csillagaim?
Nagyon csendben marad, ezért ránézek, és ekkor látom, mekkora csodálattal bámulja őket. Sejthettem volna, hogy bírni fogja a dekorációmat, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire bejön majd neki.
– Megemlíthetted volna, mikor elmondtad, mi van a szobádban. – ismét nevetek. - Egy csomó felesleges dolgot felsoroltál, pedig ez lett volna a lényeg. Oltári lehet éjszaka.
– Az is – felelem ábrándosan. Igen, talán megemlíthettem volna neki, de azóta nem bámulom a plafonra ragasztott, foszforeszkáló csillagokat, mióta Giles hazaköltözött. Nem sokkal azelőtt ragasztottuk fel őket, hogy elment, és valahányszor hiányozni kezdett, ezeket néztem.
– Tudod, mi a baj velük? – kérdezi Danie.
– Mi?
– Hogy nem alkotnak semmit!
– Hogy-hogy semmit?
– Egyszerűen csak… vannak! Pedig alkothatnának csillagképeket is!
Hitetlenül felnevetek. – Látszik, hogy nem te csináltad! Elképzelni sem tudod, mennyi időbe telt felragasztani ezeket.
– Hmmm… pár nap? Óra?
– Több óra! Giles egész nap a nyakában cipelt, amire mindet felragasztottuk. Nekem jó móka volt, neki azonban elkelt volna egy gyógymasszőr.
– És hány darab van?
Megrándítom a vállamat. – Fogalmam sincs.
Danie felemeli a fejét, és döbbenten bámul rám.
– Sosem számoltad meg őket?
– Harminc X volt egy csomagban. Azt hiszem, másfelet raktunk fel.
– Pfff… - A tenyerébe temeti az arcát.
– Most mi van? – kérdezem nevetve.
– Úgy érzem, te nem használod ki megfelelően, hogy egy univerzum van a fejed fölött.
– Ez egy sajátos univerzum! Ott van például a… víziló! – mutatok a sarokba.
– Víziló, mint csillagkép?
– Nem látod a hosszú, hegyes orrát?
– Hmmmm… Nem! És rossz hírem van. Összekevered az orrszarvúval.
Felnevetek, meglök őt a karommal.
– Menj a francba!
Ezután előkeresem anyáék hálószobájában azt a matricákkal teleragasztott cipősdobozt, amiben iskolai DVD-k vannak. Anya minden rendezvényről házivideót készített, így megvan az összes óvodai karácsony, alsóéves halloween buli, július negyedikei rendezvény, betűző verseny, és még sorolhatnám azon beégéseim listáját, amikről nem akarok többé hallani.
– Mik azok? – kérdezi, mikor visszaérek. Időközben felült az ágyamon, és a támlának támaszkodva várja a válaszom.
– Ez, Danie, a múltunk! – felelem sejtelmesen. Elveszem az asztalról a laptopomat, és az ölébe rakom, amíg lehuppanok mellé, és én is betakarózok - persze vigyázva, hogy ne érjen össze a lábunk.
– Van közös múltunk? – Ránéz a dobozra. – „Rebecca iskolai videói”?
– Igen! – Visszaveszem a laptopomat, és rögtön el is indítom. – Mivel akarod kezdeni? – Lelököm a doboz tetejét. – Van borzalmas július negyedike, sok pici Thomas Jefferson hasonmással, vagy harisnyát viselő angyalkás karácsony Miss Timons tanítványaival, de találunk még itt ugrálóváras videót a Millwokes harmincadik születésnapjáról. Melyik legyen?
– Egyértelmű, hogy az ugrálóváras.
Rámosolygok, és kiveszem a tokból a DVD-t. – Jó döntés.
Ezután persze megnézzük az összes többit. Sok olyan felvétel van, amin Danie is látszik, így aztán röhögünk magunkon, meg a többi osztálytársunkon.
– Nézd! – kiáltom izgatottan, mikor kiveszem az utolsó DVD-t is. – Ez a legjobb! A negyedikes halloweeni jelmezverseny! Ekkor öltöztél hot-dognak!
– Mi? Várj, ez is megvan?
Nevetni kezdek. – Persze, anyámék mindent megörökítettek.
– Te jó ég! – nevet már ő is. – Pedig bíztam benne, hogy egyszer mindenki el fogja felejteni.
– Viccelsz? Egészen a gimiig hot-dog srácnak hívtak. Ezt senki sem fogja elfelejteni! – Megragadja a kispárnámat, és abba temeti az arcát. - Nézzük meeeg! – kérlelem, de már ki is veszem a DVD-t.
– Még mit nem! Nézzük meg inkább újra a harisnyás angyalokat.
– De az olyan uncsi volt – mondom, miközben belököm a DVD-t, és már el is indul a gyerekkori jelmezverseny, amelyen a fő látványosság Danie Milton volt, aki hot-dognak öltözött. Akkor még nem is tartottam vér cikinek, mert egyedi volt a jelmezötlet, de most, hogy a képkockák előttem peregnek, el kell ismernem, hogy tényleg nem véletlenül ragasztottak rá még ezzel kapcsolatban is gúnynevet.
– Apámnak nem volt sok tehetsége a jelmeztervezéshez.
– És az anyukádnak? – szalad ki a számon, de rögtön meg is bánom, mert Danie tekintete megváltozik, már nem úgy néz a monitorra, mint eddig. Éreztem, hogy nem kéne szóba hoznom.
– Mi van vele? – Ahogy rám néz, a pillantása fáradtnak tűnik. Egyértelmű, hogy nem akar róla beszélni, de talán mégsem zárkózna el tőle, ha megpróbálnék még egy kicsit a magánéletébe látni.
– Csak… sosem beszélsz róla. Az apukádról igen, de az anyukádról… nem igazán. – Vagyis soha, de ezt túl kemény lenne kimondani.
Az igazgató úr a mikrofonhoz lép, és felkonferálja a jelmezverseny indulóit. A szavait alig lehet érteni a rossz minőség, és az emberek zsibongása miatt, amit a hangversenyterem akusztikája csak még jobban eltorzított. Anya hangját azonban tisztán lehet érteni; Gilest próbálja nyugalomra inteni, aki minden áron a kamerába akar integetni.
– Csak mert nincs mit mondanom róla – feleli Danie nagy sokára.
A csend egészen mély hangulatba repít, és bár mindketten a monitort nézzük, kétlem, hogy bármelyikünk is látná, mi megy rajta.
– Csinálok pattogatott kukoricát. Te is kérsz?
– Kihagyom – feleli egy halovány mosollyal. – De azért köszi.
A feszültségtől indulásra készen markolom a takaró szélét, mégsem megyek sehová. Nekem sem kell az a pattogatott kukorica, ha akartam volna, már rég csináltam volna. Talán bocsánatot kéne kérnem, amiért egész nap faggattam. Kissé kellemetlenül érzem magam, és megérdemelném, hogy ő is boncolgatni kezdje a szüleimmel való kapcsolatomat.
– Édes voltál kisfiú korodban – mondom halkan, és most el kéne pirulnom, de az igazat mondtam, és nem is kell kínosan éreznem magam.
– Kár, hogy már nem vagyok gyerek – incselkedik, mire a monitor helyett az arcát kezdem bámulni.
– Most is édes vagy. - Odahajolok hozzá, és egy csókot nyomok az arcára, ami után… megdermedek. Riadtan elhúzódom tőle, és a monitorra meredek. Még pislogni sem merek. A szemem óriási lehet, a levegőm bennakad, az idő megfagy. Danie sem mozdul. Ijesztővé válik a pillanat.
– Akkor most… jobb lesz, ha megyek – mondja Danie kínosan, miközben kikászálódik a takaró alól.
– Oké – hebegem, és még csak véletlenül se nézzek fel a monitorról.
– Közös fürdő, aztán ez… – mutat az ágyra. – Nem akarom, hogy félre értsd!
– A-a! - Lélegezni sem tudok. Azt kívánom, menjen el, de gyorsan, hogy mielőbb véget érjen a pillanat.
– Szia – mondja zavartan, mielőtt kihúz a szobámból.
Akkor sem merek levegőt venni, mikor hallom, hogy lerohan a lépcsőn, hogy minél előbb eltűnjön a házunkból. Fogalmam sincs, miért csináltam ezt. Nem akartam megpuszilni, egyszerűen csak jött, és… Istenem, hogy lehetek ilyen marha?
A pillantásom még mindig a monitorra szegezem, és mikor a kép kitisztul, arra eszmélek fel, hogy egy óriási szemű, hot-dognak öltözött kisfiú áll egy copfos hajú, alacsony hableány mellett, akinek ezüstszínű filterekkel borították be az uszonyát.
– Danie! – kiáltom kétségbeesetten. Nem hagyhatom így elmenni, ez így nem történhet! – Danie! - Félre teszem a laptopot, és kiugrom az ágyból. Rohanni kezdek, és végig az ő nevét kiabálom, de mikor a lépcsőhöz érek…
– Marad vacsorára – mondja anyám döbbenten. Az egész családom felbámul rám a nappaliból. – Hoztunk kínait – emeli fel a zacskókat.
– Az… jó! – mondom zavartan, és a fülem mögé igazítom a hajamat.
Danie a dívány mellett áll, háttal nekem, és épp arról próbálja meggyőzni anyát, hogy már így is túl késő van, és ideje lenne hazamenni.
– A szüleid biztos nem bánnák, ha meghívnánk vacsorára, és örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk! – erősködik anyám.
Giles még az esernyőjével bíbelődik, apám morogván a telefonján nyomkod valamit, Shayne pedig gyanúsan Danie-t méregeti, amit nem tudom, miért csinál, de a húgom cselekedeteire felesleges magyarázatot keresni.
– Tényleg nem szeretnék zavarni – tiltakozik Danie. – A vihar még visszajöhet, és…
– Az az én pólóm rajtad? – kérdezi Giles, mire apám is felkapja a fejét.
Danie zavartan magára néz, én pedig összeszedem a bátorságomat, és folytatom az utam lefelé.
– Igen, történt egy kis baleset – feleli Danie, szinte már nyugodtan, de most már elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, mikor színlel, és mikor érzi magát kínosan.
– Annyira, hogy a naci is az enyém? – folytatja Giles. Ideje közbelépni.
– Először megáztunk a viharban, aztán elcsúsztunk a sárban. Muszáj volt átöltöznünk. – Könnyedén leszökellek az utolsó lépcsőfokon, hogy lássák, nincs rejtegetni valóm. Megállok Danie mellett, egymásra nézünk, de még a családom felbukkanása sem írhatja felül az imént történteket.
– Ó, az a vihar! – mondja anya. – Borzalmas pusztítást végzett a városon! Apád egész nap hívta a katasztrófavédelmet, hogy megtudja, miért nem értesítették a lakosságot, de nem veszik fel a telefont.
– Már elértem őket. – Apám büszkén röhög – amolyan pocakos polgármesteresen -, majd ismerős jelzőhang üti meg a fülemet.
– Skype-on? – kérdezem meglepetten. Eddig abban sem bíztam, hogy apám tudja, mi az, most meg a katasztrófavédelemmel cseveg. Miről maradtam le?
– Mit tehetek, ha máshogy nem lehet elérni őket? – kérdezi már felháborodva. Vagy azért lett mérges, mert kételkedem a technikai tudásában, vagy, mert nem vették fel neki a telefont, amin igazából nem is csodálkozom. Senki nem beszél szívesen apámmal, ha tudja, hogy hibázott.
Tüsszentek egyet, majd a bátyámra nézek, aki még mindig úgy vigyorog ránk, mintha esküdni merne rá, hogy azt csináltuk, amit nem csináltunk. De aztán valami egészen mást mond.
– Mától ez lesz a kedvenc nacim!
Danie felvonja az egyik szemöldökét, de nem csak ő néz furcsán rá, hanem apám is felkapja a fejét. Azt hiszem, most legszívesebben megmarkolná a bátyám nyakát, de a házban látogató van, és egy idegen előtt nem fogja kiteregetni a családi titkainkat.
– De visszatérve a meghívásra, maradsz édesem! – mondja anya egyfajta végszóként. - A kínait mindenki szereti – csicsergi.
Apám visszamerül a telefonjába, és elindul a konyha felé. Észreveszem, hogy Danie őt nézi – kicsit úgy, mint egy sztárt, akit még nem látott ilyen közelből, de apám közelében szinte mindenki hasonlóképp viselkedik. Volt időm megszokni.
Újra tüsszentek.
– Egészségedre – mondja Danie. Megdörzsölöm az orromat, és elmorzsolok egy köszit.
– Te ki a rák vagy? – kérdezi Shayne, aki még mindig összefont karokkal, dühös tekintettel bámul Danie Miltonra.
– Danie vagyok – mondja, hiszen nincs más választása. Shayne úgy néz rá, mint egy felbőszült kutya a postásra.
– Shayne, ne beszélj csúnyán! – szól rá anya, mire a húgom leengedi a kezeit.
– De a rák nem csúnya szó! – tiltakozik. - A rák egy állat, vörös és ollói vannak!
– De valakitől azt kérdezni, hogy ki a rák, már csúnya! – magyarázza anya.
Danie rám néz, én pedig ösztönösen felé kapom a fejemet, de hiába mosolygok, még mindig nem kéne egymáshoz szólnunk.
– Üdv a családban, sógór! – mondja Giles derülten, széttárja a karjait, de Milton helyett csak engem kap, ököllel támadom meg a mellizmait. Nevetve kezd védekezni, nekem azonban semmi kedvem szórakozni, és kedvem támadt az összes feszültségem rajta levezetni.
– Nagyobb sárban dagonyáztunk, mint veled a homokozóban, szóval dugd fel magadnak a fantáziá… – tüsszentés – dat.
– Egészségedre! – mondják már többen is. Újra tüsszentek.
– Giles – Igyekszem ízlésesen megtörölni az orromat az ujjammal. - Hány macskát fogdostál?
– Csak pár százat!
Újra tüsszentek, és ezúttal a szemem is könnybe lábad.
– Jól vagy? - kérdezi Danie már aggódva, ami jól esik ugyan, de kétlem, hogy az igazat akarja.
– Persze – szipogok. – Mindjárt elmúlik – újabb tüsszentés. Danie a hátamra teszi a kezét, és aggódva lehajol, hogy ellenőrizze, tényleg jól vagyok-e.
– Ci-ci-ci cicc – piszkál Giles. Bemutatom neki a középső ujjamat, és elküldöm a pokolba, de nem érzem tőle jobban magam. Hogy a fene egye meg!
– Allergiás a macskákra – magyarázza Shaney Danie-nek. Mikor kiegyenesedek, az ő aggódó arcával nézek szembe. Félreigazítom a hajamat, hogy ne nézzek ki úgy, mint akit elkapott a nátha, vagy inkább… a macskaalergia.
– A nénikénk viszont imádja őket – folytatja Giles. A vigyor persze megmaradt az arcán, csupán ördögibb lett, kétség sem fér hozzá: élvezi a szenvedésemet. – És egy kicsivel többet tart otthon, mint a normális emberek.
Tüsszentés.
A vacsoráig csak rosszabb lesz az allergiám. Az arcom feldagad, a szemem megpüffed és folyamatosan könnyezik. Már nem csak tüsszögök, hanem köhögök is. Úgy érzem, valami belülről kaparja a tüdőmet – talán egy macska. Le sem jöttem volna vacsorázni, ha Danie nem marad, hiszen nem akarok feszültséggel elválni tőle, és egy vacsora kapóra jön ahhoz, hogy megváltozzon a hangulat.
– És te, David, melyik egyetemet pályázod meg?
Megáll a kezemben az evőpálcika, és apámra nézek, aki csirkét csámcsog az asztal végében.
– Danie-nek hívják – suttogja anyám.
– Az mellékes!
Tipikus… Apám azt hiszi, Danie-vel van köztünk valami, és most igyekszik felmérni, kivel is fogok az elkövetkezendő hónapokban mászkálni, de a nevét feleslegesnek tartja megjegyezni.
Danie abbahagyja az evést – már ha az ételben való turkálás nevezhető annak -, és lenyeli az utolsó falatot. Fura, hogy soha nem láttam őt igazán jót enni. Eddig semmit sem sikerült kellő mennyiségben beleerőszakolni.
– Még… nem igazán döntöttem el, hova adom be – mondja. Sejtettem, hogy apámnak nem áll elő a NASA-s mesével, amivel engem hárított. Pedig igazán bátor húzás lett volna.
– Oh – pillant fel apám. Itt a vég! – Pedig hamarosan itt az ideje, hogy eldöntsd.
– Igen, tudom.
– Rebecca Wellingtownba szeretne menni – mondja anyám. – Ha engem kérdezel, sajnálom, hogy az én kisbabám ilyen messzire lesz tőlünk.
Iszom egy pohár vizet, hátha segít a torokkaparáson.
– Nem baj, ha messze van és sikeres lesz – dörmögi apa. – Igaz, Giles?
A bátyám pimaszul rávigyorog, amivel azt akarja kifejezni, hogy tőlem már csak azért sem fogtok megszabadulni. Ha apa valamelyik öltönyös vendége ülne most köztünk, egész biztos, hogy felöltené a példás elsőszülött álcáját, amit apa elvár, pedig elég talpraesett ahhoz, hogy lejárassa őt mások előtt. Azt hiszem, apa hiába ostorozza Gilest, ő talán még nálunk is jobban tiszteletben tartja a munkáját. Néha azt kívánom, bárcsak bennem lenne ennyi megbocsátás, de ugyan akkor azt sem értem, a tesóm vajon hogy képes rá.
Még eszem egy falatot, majd olyan köhögő roham tör rám, hogy majdnem kiadom a taccsot. Elfordulok az asztaltól, és az ölembe hajtom a fejemet.
– Rebecca, biztos jól vagy? – kérdezi anyám rémülten.
– Persze! – hebegem, majd folytatom a köhögést. Érzem, hogy Danie megsimítja a hátamat.
– Ez… nagyon durván hangzik. Nincs valami gyógyszered? – kérdezi.
– Már bevettem. – Kiegyenesedek, és a kezemmel kitörlöm a könnyeket a szememből. – Nem szedem rendszeresen, mert a nagynénémen kívül senki nem olyan őrült, hogy egy egész tenyészetet tartson a lakásban.
– Vigyázz a szádra – szól rám apám. – Carol szeret téged.
– Én is őt, de a macskáit gyűlölöm!
– Pedig csak pár cicát simogattunk – mondja anya bocsánatkérően. – Nem hittem, hogy ilyen rossz lesz neked.
– Brutál fejed van hugi – állapítja meg Giles.
– Szerintem akkor is pocsékul lennék, ha nem értek hozzájuk – állok fel. Carol néni háza már maga egy nagy-nagy macska, ahol por helyett felD1 kering a levegőben. – Ki kell mennem a teraszra – közlöm nyersen.
Danie elnézést kér a szüleimtől, majd elkísér a hátsó ajtóhoz.
Amint a teraszra lépek, mélyeket lélegzek az eső mosta, friss levegőből, és érzem, ahogy a tüdőm megkönnyebbül.
– Jobban vagy? – kérdezi Danie, miután becsukta az ajtót. – Nagyon rosszul nézel ki.
– Köszi – próbálok rámosolyogni, de közben igyekszem az arcomat is eltakarni. Tényleg brutálisan festhetek.
Savanyúan néz rám. – Nem úgy értettem.
Balra sétálok a padhoz, amire kövér vízcseppeket és lehullott faleveleket sodort a szél. Felnyitom a mellette lévő dobozt, amiből kiveszek egy rongyot, hogy nagyjából letöröljem, majd kirakom a párnákat, és tüsszentek egy nagyot.
Csendben ülünk egymás mellett, és hálát kéne adnom az allergiámnak, amiért elterelte a figyelmünket, és újra egymás szemébe nézünk. Szinte elveszek a mélyre hatoló, bizalmas tekintetében, de ekkor meglátok egy aprócska mosolyt a szája szegletében.
– Mi az? – kérdezem pöszén.
– Semmi. - Az arca annyira tiszta és kedves, hogy újra kísértésbe esek, és talán még meg is csó… neeem… Szerencsére hatalmasra dagadt a fejem!
Előhalászom a papír zsebkendőmet.
– Ha viccesnek találod a szenvedésem, akár haza is mehetsz – fújom ki az orromat.
Danie szerényen lesüti a pillantását.
– Csak azt néztem, milyen édes vagy, amikor kijön az allergiád – mondja alig hallhatóan, majd a hangja felerősödik, és a lejtése játékossá válik: – Olyan vagy, mint egy mókus!
– Tessék? – Pedig már majdnem oda meg vissza voltam a szavaitól…
Felfújja az arcát, és felém nyújtja a nyakát.
Sértetten felcincogok, és a képébe tenyerelek. Elképzelem magam, mint egy mókust. Dühösnek kéne lennem, amiért szórakozik rajtam, mégis mosolygok. Nem hiszem, hogy bárki is mondta volna már, hogy aranyos vagyok, mikor kétszeresére duzzad a fejem, és vízeséssé válik az orrom. Miles csak egyszer látott ilyen állapotban, akkor is óvatosan közölte, hogy más dolga van.
– Tudod, hogy ez volt az első nap, mikor valami mást is csináltunk a forgatáson kívül?
– A dagonyára gondolsz?
Nevetni kezdek, de gyorsan az arcomhoz kapok, mert a bőröm megfeszül a duzzanat felett.
– A filmezésre, de a dagonyászást is ide kell sorolnunk.
Hátradől a padon, és az ábrázata merengővé válik. Látom a szemében, ahogy felidézi a mai nap eseményeit, és szinte meg tudom állapítani, hogy melyik csillogás, melyik percet idézi.
– És a közös fürdőt se hagyjuk ki! – teszi hozzá elégedetten.
– Ezzel csak ne dicsekedj – szurkálódok, miközben a képem nyomkodom. – Szükséghelyzet volt, és megmondtam, hogy letagadom.
– Senki nem hinne a koldusnak a királynővel szemben…
– Danie…
– …és tisztellek, Becca – pillant felém. – Tárgytalan a dolog. - A hangja mély, megállapodott. – Nem fogok azért felmenni a facebookra, hogy kiírjam a faladra.
Miközben mélyeket lélegzek a kristálytiszta levegőből, arra gondolok, hogy Miles mindenről beszámolt a haverjainak velem kapcsolatban. Charlie szerint ez normális, a pasik így vannak beállítva. És Danie?
– Miért vagy ilyen… más? – kérdezem hosszas csend után. – Miért nem vagy olyan, mint a többi srác?
– Jóképű?
Halkan nevetek.
– Nem. Bunkó. Szexmániás.
– Ki mondta, hogy én nem vagyok az? – kérdezi cinikusan.
– Tudom, hogy nem vagy az – fordulok felé. Danie egyszer sem próbált meg rám mászni a mai nap folyamán, pedig a legtöbb srácnak csak az járt volna a fejében egy közös fürdő során. Én másztam rá. És ő utasított el. – Nem tetszem neked? – szalad ki a számon, majd különös, szívfacsaró érzés tölt el, ami azt bizonyítja, félek a választól.
– Ilyen fejjel? – Sejtettem, hogy viccet csinál a dologból – és oké, a válasz jogos -, de mikor látja, hogy komoly maradok, a távolba néz, és jól átgondolja, mit válaszoljon. – Ez nem olyan egyszerű.
– Hogy tetszem-e? – kérdezem már türelmetlenebbül.
– Persze, hogy tetszel! – feleli, de látom rajta, hogy inkább hazudott volna, mintsem hogy ezt bevallja. – De Miles barátnője vagy.
– És ez miért akadályoz meg abban, hogy…
– Nem kezdek más nőjével – mondja keményen, olyan hangsúllyal, hogy hirtelen nem is tudom, mit feleljek.
– Az elveid…
– Ez nem csak egy elv. Ez tisztesség! Te akarnál a megcsalt helyében lenni?
– Mi van, ha már így is abban vagyok? – kérdezem dühösen. Danie kérdőn fordul felém, de most jobb, ha nem látom a tekintetét. – Hiszen ismerjük Milest. – A hangom remeg, tökéletesen tükrözi az idegességemet. – Ő a megtestesült kamasztesztoszteron, miből gondolod, hogy még nem csalt meg?
– Akkor miért vagy vele?
– Hát mert…
– Jó képű? Bírják a barátaid? Esélyesek vagytok a bálkirály és királynő szerepére?
– Mert azt hittem, vele tartós lesz – ismerem be, csak hogy végre befejezze.
Szavak helyett most csak bámul rám, a válaszom némává tette, mintha a tény, hogy komoly kapcsolatot akarok, olyan eget rengető lenne. Ezután lehajtja a fejét, majd a távolba néz.
– És tőlem mit akarsz?
A csend hosszúra nyúlik köztünk, és a kérdés belülről mardos, éget, talán a választ próbálja semmissé tenni, ami miatt nem tudok mit felelni.
– Hogy megmondd, mi lesz ez után – nézek rá.
– Mi lenne? – kérdezi foghegyről. - Minden a régi marad.
– Elfelejtjük?
– Az lenne a legjobb.
Képtelen vagyok rávágni, hogy tegyünk így. A fájdalom, hogy ő ezt akarja, nyílként hasít belém. Nem akarom kitörölni ezt a napot, hiszen… annyira más volt. Nem akarom elfelejteni, hogy Danie megvédett az esőtől a híd alatt, hogy a sárban dagonyásztunk, majd a fürdőszobában játszottunk, és régi felvételek fölött nosztalgiáztunk. És azt sem akarom elfelejteni, hogy milyen érzés volt az ajkammal a bőréhez érni. Hogy milyen volt, amikor az elektromosság végig haladt a testemen, és más ütemben kezdett verni a szívem. Mert az az apró gesztus azt hiszem, jelentett valamit. Talán azt, hogy érezni kezdtem Danie iránt valamit, amit ő most megpróbál megölni, és tudom, hogy hagynom kéne elpusztulni, de… miért tenném, mikor létezik egy másik megoldás is?
– Inkább… lehetne ez egy esőnap? – kérdezem lazán, és egy óvatos mosolyt villantok rá.
– Esőnap?
Az ajkamba harapok, mert magam is tudom, hogy hangzik tőlem ez a kérés.
– Egy nap, ami nem számít… Hiszen te mondtad! Az esőnapoknak nincsenek következményei. – Csak lopva merek ránézni, de az aprócska, kedves mosolyát sikerül észrevenni.
– Azt hittem, nem hiszel benne.
– Mert nem is! – felelem mogorván, mert nem akarom, hogy azt higgye, sikerült a marhaságaival lekenyereznie. – De… attól még létezhet. Nem igaz? - Megint ránézek, és ez a mosoly… Annyira édes!
– Az esőnapok értékesek. Nem szabad elprédálni őket.
– Éljen…
– Biztos azt akarod, hogy ez az legyen?
– Igen! – felelem eltökélten. – Szóval lendítsd meg a varázspálcád, vagy tudom is én, és legyen ez egy esőnap!
Danie még mindig mosolyog, de nem akarom tudni, miért. Már az sem tetszik, ahogy rám néz. A tekintetében csodálat ül, bizalom, csillogás, minden, amire egy szerelmes lány vágyhat, és amit még egyetlen fiú tekintetében sem látott. Mert kétlem, hogy valaha lett volna még valaki a világon, aki úgy nézett volna rám, mint most Danie Milton.
– Rendben – mondja beleegyezően. – De ha ez egy esőnap… kipróbálhatok valamit?
A kérdés meglep, kicsit magamhoz térít. Ha Danie is érezne irántam valamit, akkor már lépett volna. Igaz?
Nem felelek, de már nem is tudnék. Az arca az enyém felé közelít, és egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy meg fog csókolni. Hogy így, dagadt fejjel képes lenne az ajkát az enyémhez érinteni. És még hagynám is… De ő csak lágy puszit lehel az arcom jobb oldalára, majd elhúzódik tőlem, én pedig titkon a következő lépésre készülök, de megbénul a testem. Nem tudom, mikor csuktam be a szememet, de most félek kinyitni. Félek attól, hogy ha megpillantom a valóságot Becca helyett újra Rabe leszek, Danie pedig Danie. Két külön világ, akiknek nem lenne szabadna ezt csinálni.
– Ideje lenne indulnom – szólal meg, mire bólogatni kezdek. A gyomromban furcsa érzés kavarog – jól eső izgalom és bűntudat jár egymással táncot. Mardos a lelkiismeretem, mert úgy érzem, megcsaltam Milest, de itt van Danie is, akivel minden annyira jó, és nem is tudom, hogy éreztem-e már hasonlót.
– Rendben.
– Megmondanád a szüleidnek, hogy köszönöm a vacsorát? – kérdezi, mire szavak helyett megint csak bólintással tudok felelni.
Feláll, én pedig hagyom őt elmenni. Sok dolgot át kell még gondolnom, főleg azt, hogy mi minden történt a mai nap. Danie teljesen más, mint azok a fiúk, akikkel eddig jártam. Rajtuk tökéletes volt a csomagolás, a lányok sorvadtak a kinézetük után, és sosem kellett azon aggódnom, hogy a barátaim mit szólnak majd hozzá, ha bemutatom, Danie viszont… nem, őt utálják a suliban, sosem tartozott közénk, flúgosnak tartják, mert nem ismerik olyan jól, mint én! Pedig, ha tudnák… ha adnának neki egy esélyt…
– Danie! – kiáltom rémülten, és felállok a padról. Még a teraszunk lépcsőjén van, visszanéz az első fokról. - Hol voltál eddig? – kérdezem elesetten. Nem rohanhatok oda hozzá, és csókolhatom meg, mert az allergiám gusztustalanná tenné a percet, de ennyit azért… tudhatok. Hol volt Danie, és miért csak most alakulnak így a dolgok?
– Itt voltam – leheli érzéssel a szavaiban. - Csak te nem vettél észre.
– Akkor miért nem integettél?
Sokáig nem felel. Már majdnem megszólalok, mikor:
– Mert azt hittem, én sosem élhetek át egy tündérmesét.
[Fejezet vége]
{[['
']]}
']]}
